A szégyenletes 2012-es futball Eb-pályázat „döglött aktái”

Szöveg Veszprémi Linda Grafika Hudi Dániel

Fantasztikus élmény volt Európa­-bajnoki mérkőzéseket látni Budapesten, hiszen már kezdett elszállni minden reménye annak, hogy ilyesmire valaha is sor kerülhet. Korábban ugyanis zsinórban háromszor is megpályáztuk a rendezést, de két kudarc után a harmadik már nem csupán kínos és sokkoló volt, de szégyenletes is. A 2004­-es tornára Ausztriával közösen, a 2008­-asra önállóan jelentkeztünk, a 2012­-esre pedig Horvátország partnereként. Úgy érezhettük, ekkor van a legnagyobb esélyünk, mivel az egyik rivális az éppen a Calciopoli-­botrányból lábadozó, rossz közbiztonsági helyzetben lévő, régi stadionokat felvonultató (mintha nekünk lettek volna új stadionjaink…) Olaszország volt, a másik pedig Ukrajna és Lengyelország közösen, és bár az UEFA a kommunikációjában a keleti nyitást emlegette, nem gondoltuk, hogy ennyire keletit… Sikerült annyira felszítani a várakozásokat, hogy elterjedt a sajtóban: az UEFA végrehajtó­-bizottságának tizenkét tagja közül kilenc már a zsebünkben van.

A magyar küldöttség óriási várakozásokkal utazott ki Cardiffba a 2007. április 18-­i eseményre, ahol a jelölteknek prezentálniuk kellett, majd a testület zárt ajtók mögött szavazott a kérdésben. Bevetettük mindenünket, amink volt: régi nagy futballistáinkat (Buzánszky Jenő, Mészöly Kálmán, Albert Flórián, Dunai Antal, Esterházy Márton), Szepesi Györgyöt, Puskás Ferenc özvegyét, Erzsébet asszonyt, aki betegen is vállalta a hosszú utazást, és Öcsi bácsi madridi futball-­labdáját vitte ajándékba, majd adta át könnyek között Michel Platini UEFA-­elnöknek, és a pályázati anyagot az akkor épp friss, pikáns fotói miatt is felkapott Demcsák Zsuzsára bízták. A 30 perces prezentációkon küldöttségenként nyolc ember vehetett részt, és kissé bizarrnak tűnik mai szemmel, hogy ez a nyolc ember tőlünk a két miniszterelnök (Ivo Sanader és Gyurcsány Ferenc), a két szövetségi elnök (Vlatko Markovic és Kisteleki István), a két pályázati bizottság elnöke (tőlünk Gyárfás Tamás) és a két ország aktuális szépségkirálynője volt. Persze, a riválisok is nagyágyúkat vonultattak fel, az olaszok az 1968as Európa­bajnok Gigi Rivát és az egy évvel korábban világbajnok szövetségi kapitányt, Marcello Lippit, az ukránok és a lengyelek pedig Andrij Sevcsenkót, Jerzy Dudeket vagy Vladimir Klicskót. A szlogenünk is meglehetősen szánalmasan hangzott („Adják meg nekünk az esélyt!”), mint ahogy az is, hogy csak makettstadionokkal jelentkeztünk. A pályázati anyagot pedig alaposan túllihegtük, egy 13 500 oldalas dokumentációt tettünk le az asztalra. De mint kiderült, több vb-­tag fel sem vette a számára elhelyezett csomagot.

A mértékadónak számító külföldi médiumok olasz és magyar-­horvát versenyfutásról számoltak be, és mindenki elhessegette a La Gazzetta dello Sport értesülését, amely szerint egyetlen szavazatunk sem lesz, pláne azután, hogy Gyárfás Tamás azt közölte: az UEFA illetékes bizottsága (amelynek egyébként semmilyen döntési jogköre nincs) a mi pályázatunkat találta a legjobbnak, és azt ajánlotta a döntnökök figyelmébe. „Csak a győzelemben gondolkodom, úgy, mint a pályán. Szerintem az a profizmus dönt majd, amely ezt az egész pályázatot jellemzi” – jövendölt a Nemzeti Sportban Várhidi Péter szövetségi kapitány, Esterházy Márton pedig úgy fogalmazott: „Magyar-­horvát, olasz, ukrán-­lengyel sorrendet várok. Az ok? Profi munka, profi csapat, profi pályázat.” Aztán másnap a cardiffi városháza dísztermében helyi idő szerint délelőtt fél tizenegykor Michel Platini előlépett, jobbulást kívánt az épp betegségéből lábadozó Diego Maradonának, majd előhúzta a nagy borítékból az Ukrajna és Lengyelország nevét tartalmazó papírlapot.

„Végtelenül szomorú lettem – válaszolt Kisteleki István MLSZ-­elnök a Nemzeti Sport kérdésére, hogy mi volt az első érzése, amikor meglátta kibukkanni Lengyelország és Ukrajna nevét a borítékból. – Nem a munka minősége döntött. Más kommentárt most nem tudok hozzáfűzni.” Gyárfás Tamás könnyekkel a szemében nyilatkozott, és elhintette az újságírók körében, hogy nagyon szoros volt a verseny, öt szavazatot kapott a győztes, négyet mi, hármat az olaszok. Csakhogy aztán az UEFA módosított a korábbi gyakorlatán, és közzétette a végeredményt: nyolc szavazata lett a lengyel­-ukrán pályázatnak, négy az olasznak, a miénknek pedig nulla. A végeredmény mindenkit letaglózott. A vereség benne volt a pakliban, de ez az arcpirító eredmény nem. A sporthíreket napokig, hetekig uralta a téma, mindenki kereste az okokat, a magyarázatokat. Megjelentek az összeesküvés­-elméletek, „ukrán maffiamódszereket” is kezdtek emlegetni, de a legkínosabb az volt, hogy a horvát és magyar fél részéről megindult a sárdobálás egymásra. Gyárfás Tamás konkrétan Vlatko Markovic horvát elnököt nevezte meg bűnbakként, aki még a szavazás előestéjén is azzal nyugtatta, hogy kilenc szavazat már zsebben van. A magyar vezetők olyannyira sértve érezték magukat a döntés miatt, hogy küldöttséget terveztek meneszteni az UEFA­-elnökhöz, adjon magyarázatot, szerencsére erről sikerült lebeszélni Kistelekiéket, mielőtt végképp kinevettették volna magukat és az országot. Mindenesetre követeltek utólag valamilyen „bánatpénzt” a csalódásért, a lapok arról írtak, hogy az ennek következtében elnyert UEFA-­pénzekből épülhetett meg a telki edzőcentrum és az MLSZ új székháza a Kánai úton.

Mindenesetre érdemesebb lett volna az immár mesterhármassá érő bukás okait kutatni. A sportnapilap pontokba is szedte a hiányosságainkat: nincs futballunk, nincsenek híres sportolóink, kevés a néző a stadionokban, nincs infrastruktúra, nincs sportdiplomáciánk, nincsenek a futball mellé álló erős üzleti körök az országban. Hogy nem a pályázati dokumentációra kellett volna a legnagyobb hangsúlyt fektetni. No meg persze illene nem kikapni pár éven belül Cipruson, Máltán és Montenegróban. És az sem árt, ha a hazánkba érkező norvég szövetségi vezető, Per Ravn Omdal vagy a török vb-­tag Senes Erzik nem áll órákig a dugóban a Ferihegyről a városba vezető egysávos gyorsforgalmi úton. A költői kérdést is feltette a Nemzeti Sport: a megígért stadionok azért felépülnek így, Eb nélkül is? Persze, hogy felépültek, csak kellett hozzá három évvel később egy kormányváltás. És azóta már Eb is volt itt.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. augusztusi számában.)