kb. 47 perc olvasás
[TÁVIRAT]
[júl. 8.]
Nyíregyháza, júl. 7. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A hulla-agnoszkáló tanúk ma is nagy kunfúziókat csináltak a kék szemekkel, elanyira, hogy a védők kivitték, hogy nagy és sokszoros ellentmondásaik miatt a törvényszék esküre nem bocsátotta őket.
A vád kezd aprtidonként összeesni.
Stefezius, alias Zarándi, ma megint megjeleni Nyíregyházán, s benn is volt a tárgyalási teremben. A főispán ismét intézkedett kiutasítása iránt.
A szakértők hétfőre érkeznek ide.
A TEK. TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT
Nyíregyháza, júl. 5. [júl. 8.]
I. Az, aki tárgyilagos
A tárgyaláson minden van, csak tárgyilagos ember nincs. De mégis… A védők között van egy, akit »tárgyilagosnak« neveznek.
Nem nevezem meg, melyikök. A dologra nézve úgyis mindegy. Se önök nem ismerik, se én, mindössze kétszer találkoztam és beszélgettem vele, ez pedig nem elegendő, hogy kimerítő képet adjak róla.
Csak azt írom le hát, amit beszélt.
Első találkozásom még akkor esett vele, mikor a kis Móric vallomása volt napirenden.
– Nos, uram – így szólt -, mit gondol ön?
Semmit. És ön, ügyvéd úr, mit gondol?
– Ej, uram, mit gondolnék? Meg vagyok róla győződve, hogy hamis tanú. Hamis a mája, lelke, minden gondolata hamis.
– Lehet. De honnan meríti ön ezt?
– Honnan? – kiáltá gúnyosan. – Hát nem vette ön észre, hogy az a fickó semmi részletre sem emlékszik. Ha látta volna, bizonyosan tudná a részleteket is. De nem tudja; világosabb hát a napnál is, hogy be van tanítva.
A doktort úgy ismeri mindenki, hogy nagy pszichológ. Tisztelem az auktoritásokat. Némán hajtottam meg fejemet…
Azután sokáig nem beszélgettem a »tárgyilagos emberrel«.
Végre tegnap feltűnt a láthatáron a hullacsempészet Mórica – Matej Ignác.
Matej nagyon elszomorította a védőket. Búsan, leverten jártak-keltek a városban a tárgyalás után. A részletes vallomás a hullacsempeszetről egészen váratlanul jött nekik.
Eötvöst is meghökkentette a vallomás. De meg bosszantották is a félantiszemiták. (Mert vannak ilyenek is.)
– Látod, Károly, milyen a világ! Sic transit gloria mundi! Milyen szép, milyen remek a memorandumod a dadai hulláról, s íme most előáll egy bocskoros rusznyák paraszt és megeszi az egészet. Bolond dolog ez a háború…
Eötvös szerényen mosolygott, mert legjobb mosolyogni ilyenkor. Ki tudja, mit gondolt? Talán azt, hogy hát ‘iszen nagyon gömbölyű ez a kocka, fordul az még másképp is.
Én pedig alig vártam, hogy előkaphassam a »tárgyilagos embert«. Hogy ugyan mit szól ehhez a »tárgyilagos«?
– Nos, uram, tud-e mármost kádenciát mondani erre a Matejra.
– A Matejra? Oh nem, hiszen a vak is látja, hogy be van tanítva. Hamis tanú, nem lehet más, mint hamis tanú. – De hát honnan gondolja?
– Honnan? Hát nem látja ön, hogy olyan részletesen nem tudná elmondani a dolgot, lehetetlen, hogy el tudná mondani, ha be nem tanították volna.
Ez az igazán megtörtént esetke eléggé jellemzi az óriási elfogultságot, mely mindkét részről nemcsak a szíveket, de az elméket is fogva tartja.
Így se jó, úgy se jó, sehogy se jó.
Uraim! Nincs többé egyetlen igaz tanú sem, hanem igenis van ebből a nagy elfogultságból sok tanúság.
II. Ponson du Terrail szövevénye
Smilovics Jankel kutyagyerek. Matej nagy a vallomások különféleségében, Smilovics nagy a vallomások különösségében.
De most hagyjuk el Matejt, Smilovicsért teszem le a garast. Smilovics ugyanis visszavonta vallomását, de bizonyos illemmel semmi rosszat sem vallott se Recskyre, se Vayra, se Baryra. Smilovies végre is talpig gentleman. Ő csak visszavonult, mint Andrássy, de nem járta le magát. Őbelőle még lehet érvényes tanú itt is, ott is.
Hanem Smilovics visszavonulása bizonyos váratlan hullámokat vetett fel. Ugyanis az elnök felmutatott egy levelet, melyet a börtönből intézett egy eszlári zsidóhoz, s melyet elfogtak. A levél héberül van írva, s hű fordításban arról szól, értesíti barátjait, hogy »ők itt« (már tudniillik az »ők« Smilovicsék, az »itt« pedig a börtön), bevallottak mindent a »másik ügyben«, hát az otthon maradottak is valljanak be mindent stb.
Egyszóval a szöveg nagyon kompromittáló.
– Ön írta ezt? – kérdé az elnök.
– Én írtam – szólt Smilovics.
– Senki sem sugalmazta? Nem tanácsolta valaki? – tompítják a védők serényen.
– Senki! – hangzik a síri csendben.
A levél mint felette terhelő nagy szenzációt tett, s az érdeklődők egyszerre megrohanták a védőket, hogy »Jézus Mária, mi van ezzel a levéllel? Mi fog mármost történni?«
– Semmi – mondja az egyik védő a legtermészetesebb hangon. – Nincs semmi baj. A dolog igen egyszerű… Smilovics azért vonta vissza a zsidókat terhelő vallomását, hogy ez a mesterségesen készült levél, mint ellenféltől nagyobb hitelességet nyerjen. Smilovics nagy selyma. A dolog különben, mint mondom, igen egyszerű.
És most már fogalmat szerezhetsz magadnak arról, higgadt olvasó, hogy Nyíregyházán mi az egyszerű. De már arról nehezen szerezhetsz fogalmat, hogy hát mi lehet itt a komplikált.
III. Két fül különböző ambitusa
A tárgyilagosságról szőve kis történeteket, meg kell említenem, hogy ma itt volt a fiskálisom.
Nálam ez a szó »fiskálisom« nem azt jelenti, amit a nagyuraknál, hogy egy prókátor, aki az ügyeimet viszi; az én fiskálisom az, aki a hitelezőim ügyeit viszi ellenem. (Már ez csak igazi dzsentri-felfogás, ugyebár?)
Ez volt ma itt. Én kerítettem neki jegyet a tárgyalásra.
A fiskálisom filoszemita, mert ő maga is zsidó. Nagy figyelemmel hallgatta a tárgyalást. Közvetlen előtte az ungi viceispán ült, Kende Péter; az is figyelmesen hallgatta.
A mai (csütörtöki) tárgyalás, mint a táviratokból láthatják, rendkívül kedvezett a védelemnek. A nagy Matej ellentmondásokba keveredett. A vádlottak kínzatásokat vallottak. Egyszóval az antiszemiták »épülete« erősen ingadozik. Bocsánat az »épület« szóért, honni soit stb.
Az én fiskálisom boldogan hagyta ott a termet. Ugrált vígan a lépcsőkön, mint a fürj.
– No, mit mond hozzá?
– Azt mondom, hogy halomra össze van zúzva minden.
– Én magam is azt gondolom – szóltam közbe -, s szinte sajnálom azt a jó antiszemita arcú ungi alispánt, hogy olyan rossz napon jött. Tegnap gyönyörűsége lehetett volna. Ma már csak keserűsége lehet…
Éppen kapóra jött ki az alispán.
– Végig méltóztatott hallgatni?
– Végighallgattam, és meg vagyok győződve…
– Miről?
– A bűnösségről – mondá határozottan.
– Hogyan? A Vay csendbiztos bűnösségéről? Pedig olyan jó kedélyes arc…
– Dehogy! A sakterekéről.
– De hisz kérem, azokról ma szó sem volt.
Az alispán szánakozón mosolygott.
– Látszik, uram, hogy ön nem jogász. Hiszen minden szó világosan ellenök hurkolódott.
Igen, én nem vagyok jogász, hanem inkább doktor, aki első[nek] figyelmeztetem a szakköröket, hogy a tárgyalási teremben minden ember fülhártya-gyulladásban van.
[TÁVIRATOK]
A szakértők
[júl. 9.]
Nyíregyháza, júl. 8. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A szakértők részint az esti vonattal jöttek ide, részint reggel érkeztek meg.
Scheuthauer ma előre küldött postán egy hullapreparátumot Flegmann törvényszéki orvoshoz, mely annak bizonyításara szolgál, hogy levált körmök helye miként látszik sokáig vízben volt hulláknál valóságos körmöknek.
Szeyffert botrányosnak mondja a védelemre, hogy az agnoszkáló tanúk nem szakértők előtt hallgattattak ki; meggyőződése szerint halomra dönthették volna a tanúvallomásokat.
A szakértők elkülönített kihallgatását Eötvös óhajtotta, kinek csillogó napja lesz ekkor széleskörű tanulmányaival e vitában. Amaz a védelemnek lett volna hasznosabb; ez neki dicsőségesebb.
Az öngyilkos tanú
Nyíregyháza, júl. 8. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Némi szenzációt kelt itt, s különféle kombinációkra szolgáltatott okot a következő eset:
Miklós László főjegyző kocsisa, aki hír szerint egyik fontosabb tanú lett volna e bűnügyben, tegnap befogta a lovakat, de mikor már a bakra kellett volna ülnie, nem volt sehol, míg végre fölakasztva találták meg, már hidegen. Az öngyilkosság oka ki nem deríthető.
Korniss lemond
Nyíregyháza, júl. 8. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Baryt e héten erősen készül megostromolni a védelem, de nem hiszik, hogy az elnök beleegyezzék megidéztetésébe.
Az elnök, kinek kiváló tehetségei és imponáló modora kivált ebben a pörben tűntek ki előnyösen, el van határozva: a törvényszéki közegek eljárását végig szankcionálni, annál is inkább, mert érezvén maga is, hogy némi szabálytalanságok csakugyan történtek, mint biztos forrásból tudom, el van határozva a pör befejezése után négy havi szabadságidőt kérni, s azután lemondani.
A KÉK SZEMEK
[júl. 10]
A harmadik hete már, s ott vagyunk, hogy még mindig nem tudni hosszát, végét az eszlári pörnek. Hanem a homály tisztulni kezd. Az utolsó három nap határozottan a védelemnek kedvezett. Egy dolog már bizonyosan áll, hogy a saktereket elítélni nem lehet
Három nap előtt még úgy nézett ki a dolog, hogy bajos volt a nagy útvesztőből kiigazodni; kinek van igaza, kinek nincs? Egy ilyen szomorú téma fölött is elméskedő ember így szólt a törvényszéki elnökhöz:
– Legjobb volna, nagyságos uram, kompromisszumra lépni a zsidóknak a keresztényekkel ebben az összegubáncolt ügyben. Be kellene tenni a Szeyffert kalapjába két cédulán a felmentő és elmarasztaló ítéleteket, aztán hadd húzná ki Ónody Géza, melyiket applikálja a törvényszék.
Ma már vígabban lélegzenek a zsidók, s mindezt a nagy csodát a »kék szemek« idézték elő.
Sok bajt, sok örömet okoztak már az emberiségnek a kék szemek. De soha annyit, mint most az egyszer.
A pör első részét Móric tartotta a vállán Atlaszként, a második részt, a komplikáltabbat, Matej Ignác. Ezen a két kacsalábon forgott a vár, ahogy a mesékben szokás mondani. Az pedig itt igen helyes hasonlat, mert ez a pör is nemsokára mese lesz, mióta a vár, kártyávárrá olvadt.
Móric és Matej voltak az oszlopok; az agnoszkálás volt a bástya. Innen el lehetett sütni a legnagyobb ágyút, melynek dördülése megrezzentette az ellenfeleket.
Az anyától, aki holt leányára rá nem ösmer, nincs apelláta forum. Hiába csődíti ide Eötvös Scheuthauer, Virchow uraiméket. Hiába kérdi minden védő: »Ha nem Eszter volt, mondjátok hát meg, ki volt a dadai hulla, míg a szíve dobogott?«
Hiú kérdés lett volna ez csak.
Az anyának joga van azt felelni:
»Semmi közöm nekem a ti dadai hullátokhoz, akárki volt. Én a saját gyermekemet keresem, akit a szívem alatt hordtam. Adjátok vissza gyermekemet, bírák! Ti ide dobtok nekem egy testet. Nem ösmerem. Nem kell. Ez nem az enyém.«
…Mit ér ilyen szavakra feleletnek a világ összes szakértőinek tudománya?…
Ez tette majdnem lehetetlenné a tiszaeszlári rejtély teljes kiderítését. Nem is volt már remény hozzá.
Hanem a fátum úgy akarta, hogy az antiszemitizmus diadalát megrontották a közbejött kék szemek.
Eleven leányok kék szemei csináltak már nem egy drámát, amióta ez a világ jár, de egy holt leány kék szemei, ki számítana az ilyenekre?
S ezeknek a kék szemeknek is az volt tulajdonképp a bajuk, hogy inkább fekete szemek valának.
A dadai Csonkásban kiállított jegyzőkönyvekben legalább ilyen színűre vették fel azokat azok a becsületes, tudós, derék urak, akikre többet ad Eötvös Károly, mint az egész falu tanúságára.
Bezzeg keveset ad ezekre a jó derék urakra, ha olyan járatban találja, ahol ártanak.
Csodálatos, mi módon láthatták kéknek az eszláriak az ismeretlen hulla szemeit, még azok is, akik előzőleg azt vallották, hogy barna szeme volt? Honnan támadhatott vajon ez a zavar? Onnan-e, mert parasztésszel csak annyit tudtak, hogy nem Eszter a hulla, s mert az Eszteré bogár-fekete szem volt, ennek eo ipso szőkének kell lennie, s így kell bevallani a törvényszék előtt, hogy a valóságos igazság (mert van már nem valóságos is) kitudódjék.
– Rosszul voltak kitanítva; Farkas Gábor uram nem elég okos ember – vigyorogtak kárörvendő arccal a védők. Pedig éppen ez mutatja legjobban a ki nem tanítást, mert ha tanítják, okosabb vallomásokra tanítják.
Ezt az összezúzó erejű ellentmondást csupán úgy lehet magyarázni, hogy valamelyik vicispán erejű nénémasszony Eszláron addig-addig bizonykodott a szóval: nem Eszter a hulla, hogy elővette argumentumnak a szőke szemöldököt és kék szemeket is, tulajdonképp véleményének erősítésére, de eredményében a gyenge paraszt emlékezetek megrontására. Mert annyiszor hallhatták a többiek, hogy lassan-lassan az ő szemeivel kezdtek nézni.
A hulla felismerésére vonatkozó tárgyalás két érdekes tanút vetett fel, ezekkel s azzal, amit mondanak, nem érdektelen megismerkedni.
Az egyik Szakolczai Julcsa, egy girbe-gurba képű, pohos vászoncseléd. Egészen formátlan; a feje nagy, a nyaka rendkívül vékony. Fiatal leány még, de a fiatalság kellemeiből éppen semmi sem jutott neki. Minden második mondatnál hirtelen megcsuklik, s olyankor villámhirtelen elfogy a nyaka, fejét és vállait görcsösen összerántván.
Ez a zsidók tanúja volt azelőtt. Ö felösmerte Esztert a régibb tanúkihallgatási jegyzőkönyvben, s a tehéntaposásról is tudomása van. Ott volt a forradás a lába fején. Megmutatta a saját cserzett lábán a tekintetes törvényszék előtt, hogy milyen tájon volt.
Hanem Julcsa meggondolta magát azóta, s ma azt vallotta, hogy csak a szája járt el, ő éppen nem ismert rá Eszterre, sőt nem is látta a dadai hullát.
– Hogyan, nem láttad? Hiszen az lehetetlen! A vizsgálóbíró előtt te írtad le a legkörülményesebben. Hát hogyne láttad volna, ha ott voltál?
– Néztem, kérem alássan, de nem tudom én miért, nagyon rám vicsorította a fogait… hát nem mertem.
Nagy derültség támadt a teremben. A mord antiszemita és a fázékony sémi arcokra mosoly ült ki.
Julcsának komikus figurája, komikus előadása jótékonyan hatott, s egypár elbágyadt ember, kiknek fejét lenyomta a nagy buzgóság és a cudar hőség, kezdte kitörülni szemeiből az aluszékonyságot.
Julcsa után Juhász Andrásné következett. Juhászné asszonyom szelíd természetű, áldott teremtés, ki mindent érzékenyen fog fel. Őkigyelme már nem éppen tavalyi asszony; nem hiszem, hogy több foga lenne még mutatóul négynél. A haja is megderesedett. Egyszóval öregasszony és csúnya, 48 évet vallott be, de megvan ötvenhárom.
Őkigyelme nagyon furcsa dolgokat regélt el, hogy miképp csalta be szobájába a zsidó asszony, miképp bíztatta meg, hogy hétszáz forint van letéve azoknak, akik a hullának Eszter voltára vallanak.
Mindez igen jól ízlett a közönségnek, mert szereti hallani, amit óhajt, de Juhászné mégis nagyon naivul viselte magát.
A vén szipirtyó előadta novellai stílusban, hogy mennyire megijedt, mikor bizalmas diskurzus végett a belső szobába hítta a zsidó asszony, és bezárta az ajtót.
»Egész testemben remegtem, minden porcikámban, mert féltem, kérem alássan, hogy az én nyakamat is megmetszik.«
Scharf közbedünnyögte gúnyosan: »Ugyan kinek kellene, vén csámpás«.
A közönség pedig vidám hahotára fakadt. Csak úgy harsogott a terem. Alig lehetett megállítani. Meg is maradt azon végig ez a vidám hangulat.
Vidám hangulat ennél a szomorú témánál!
Ej, a téma kezdi veszíteni apródonkint előbb a fenyegető, sőt most már még a komoly alakját is.
Mikor a magyar ember nevetni kezd, már akkor engesztelékeny és nem haragszik. Jó jel az nagyon. Zsidók és keresztények, kik eddig zordonan, idegenül ültek egymás mellett, kezdik egymást megösmerni, s még mosolyognak is egymásra..
…El merem mondani, hogy ez azoknak a nem létező kék szemeknek a mosolygása.
A TEK. TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT
A mai tárgyalás
I. Eszter ruhái
[júl. 11.]
Már négy nap előtt hoztak be a bűnjelek raktárából három kis csomagot: az Eszteren talált ruhákat. A csomagok erősen be voltak pecsételve.
Azok, akik szeretik az idegrázó jeleneteket, nehezen várták a drámai hatást. Mi lesz odaírva vajon az öreg Solymosiné arcára, ha ezeket a ruhákat meglátja, amiket leánykája viselt, amiket ő varrt, ő foltozott a tulajdon kezével.
És Solymosiné amint ott ült kiélemedett csizmákból készült papucsaiban, mert a csizmát a nagy melegtől már ő sem állja, valahányszor odanézett a csomagokra, mindig könny gyűlt apró kékes szemeibe.
Ma végre felbontották a csomagokat. Egyenkint szedték ki a rejtélyes eltűnés halovány magyarázatait: a bizonytalan színű ingvállt, mely úgy néz ki, ahogy az egyik nőtanú halkan mondá: »mintha a tenger siratta volna meg«, a parasztos viganót, mely foszlányokban van csak meg, a festékes kendőt (melyet sárgának mond Móric) és a szinte barna nagykendőt.
A közönség felállt a székekre, hogy jobban láthassa a végzetes ruhadarabokat. Solymosiné pedig mélyen sóhajtott, és elfordította fejét: egész testében reszketni látszott, nagyon meg volt indulva.
Szegény ruhák, ti tanúi voltatok annak, hogyan veszett el.
De ti hallgattok, s csak a szétáradó nehéz szag beszéli… Bennünk rothadott el… Mi túléltük őt!
II. A védelem drágakövei
Ma rendkívül nagy érdeklődés volt. A közönség sűrűn lepte el a padokat. Nő egy se volt jelen. A pesti tanárok jelentése fokozta fel ismét a már csökkenő érdekeltséget. Az öreg gömbölyű Scheuthauert és két fiatalabb társát nézte minden ember. Mert ezekkel a jámbor tanárokkal fenyegetőzik Eötvös már hetek óta. Ezek fogják megfordítani a bűnügyet.
Az első tanú Zurányi patikárius. Talán alig van ember, aki ne ösmerne, ha legalább egy gyógyszerészt. De már arra egyetlen ember sincs, aki tanúságot tehetne, hogy az ismerős gyógyszerésze nem hiú.
Zurányinak ugyancsak kedvezett a szerencse. A nagy nevű tudósok előtt brillírozhatott az ő elmebéli képességével. Nem minden patikuson esik meg ilyen.
Zurányiról, mihelyt belépett a terembe, szétfutott a vélemény a közönség közt.
– Zsidós tanú!
S amint beszélni kezdett, csakugyan nőttön-nőtt az izgatottság. A nagy antiszemiták, kik az első padokban ülnek, nyugtalanul fészkelődtek a helyeiken.
Zurányi úgy vallott, mintha Eötvös diktálta volna neki, s Eötvös olyan lelkesedéssel hallgatta, mint a fösvény a pénz csengést.
Vallomásában legfontosabb, hogy a tehéntaposást csakugyan mutatta a hulla jobb lábán a hüvelykujj fölött egy fekete folt, mely ráncossága által is gyaníttatja, hogy seb lehetett valamikor. A hulla szemei piszkos barna színűek voltak szerinte, szemöldjeiből pedig a széleken öt-hat hajszál látszott, de az is barnás volt.
Utal arra is, hogy a jegyzőkönyv impúrumában ez a kifejezés, hogy a hulla melle nem kifejlett, a tisztázásban a következő metamorfózison ment át, hogy a melle elsoványodott.
Eötvös plajbásza sűrűn jegyezett, nagy széles ajkai mosolyra nyíltak, amint elméjében elrakosgatta a nyert becses anyagot képzeletében előtte álló nagy beszédjébe.
A közönség ingerülten izgett-mozgott, sokszor pisszegett, némelykor egy-egy »no lám« kifejezéssel könnyített lelki elégedetlenségén.
Mikor Szeyffert kijelentette, hogy ő nem kíván kérdést tenni Zurányihoz, valaki közbeszólt a hátulsó padokból gúnyosan:
– Hát persze, hogy persze…
Azután Scheuthauer kezdett kérdezősködni, de a tudós méregkeverőt ő sem ejtette zavarba, ki nagy apparátussal tarkította előadását »pupilla«, »karbolsav«, »praeparatio« szavakkal. Azonképpen Eötvös is, mit a vén Scheuthauer igen mulatságosnak találhatott.
Egyszer, úgy rémlik nekem, el is mosolyodott.
Nem tudom, a mosoly a patikáriust illette-e vagy Eötvöst? Vagy mind a kettőt.
Hanem a patikárius még sohasem kevert ilyen émelygős medicinát.
Az antiszemiták gyűlöletteljesen pillantottak rá.
Csak egyikök súgta hátra vallomásai bevégeztével a többieknek:
»Nem tesz semmit. Borúra derű. Nem kell csüggedni. Barcza után is így volt. Jött Henter és agyonütötte Barczát. Meglássátok most is jönni fog valaki. Mert már ez ilyen okosan van itt berendezve.«
Az elnök kikiáltott:
– Horváth Géza!
III. Gruden megbetegedett
Meddig tart még a nyíregyházi ügy? Ki tudhatná azt előre? Amennyire emberileg kiszámítani lehet, jövő szerdára hiszik az ítélet kihirdetését. Mert Eötvös és Szalay beszédjeit kivéve, a többiek röviden fognak szólani, minden védő csak egy-egy részét világítva meg a vádnak.
De közbe jöhetnek non putaremak is. Az öreg jóarcú Gruden bácsi a nagy hőségben beteg lett, s az ülést még tizenkettő előtt kellett bezárni. Azután több új tanú behívása is felmerülhet.
Horváth Géza orvosnövendéket nem lehetett tehát kihallgatni. Annyi bizonyos, hogy az ő vallomása a jelen körülmények közt nagy fontosságú lehet.
A bűnügy hallgatóságát a Móric gyerek érdekli legjobban. Holnap vagy holnapután még egyszer utoljára látni fogjuk a »rokonszenves gyermeket«. Az Eszter ruháit mutatják fel előtte.
A vén Scharf már előre fél attól a naptól.
»Az a fattyú megint felbosszant majd«, panaszolja Eötvösnek.
De csakhamar szokott kedélyességével ismét megnyugszik.
– Az ördög vigye el a dolgát. Ha meggondolom, hogy énmagam csináltam, még nem is haragudhatom arra a fattyúra. Mert én csináltam, nagyságos uram, ezt az egész bajt. Az ördög ültette a szájam hegyébe azokat a bolond szavakat, amiket Solymosinénak elmondottam a zsidókra ráfogott vérmeséről. Ihol ni, mi lett belőle. Mennyi tudós nagy úr turkál az eszével a semmiben.
A MAI TÁRGYALÁS
[júl. 12.]
Ki hitte volna, hogy az öreg flegmatikus Gruden dől ki a nagy munkából legelőbb, pedig ő olyan szelíden, olyan nyugodtan nézte kék szemeivel a váltakozó jeleneteket, mintha szalmacséplést vigyázna ott.
Kornisson ellenben meglátszott, hogy nem bírja ki sokáig. Az idegesség megtöri konstrukcióját. A folytonos izgalom, a csodálatos éberség ki fogja meríteni. Mert őt minden szó megszúrja: a védőké úgy, mint a tövis, a jó tanúké úgy, mint a tündérujjak csiklandozása. Különben is szívbajos ember.
És mégis állja a sarat még most is törhetetlen erővel, s olyan friss, eleven dialektikával, mely akár a Tisza Kálmánéval is összehasonlítható kicsiben.
Gruden volt az első áldozatja a pörnek, de bizonyosan nem az utolsó onnan. Helyét Fehér Barna foglalta, el, aki eddig is a tribünön ült, mint pótbíró.
Fehér Barna (akinek neve is ellentmondásból áll) a nyíregyházai törvényszék egyik legfiatalabb bírája. Értelmes, beretvált emberke, ki tükör nélkül is látja magamagát, mert a felösmerhetlenségig hasonlít az elnök balján ülő jegyzőhöz. S ő maga is annyira megszokta magát annak tartani, hogy amikor a jegyzőnek az övéhez hasonló csinos frizurája megolvad a nagy melegben, a saját fején igazítja azt meg.
A védelem csak nyerni vél a cserével. Mert Fehér Barna lírai kedély. Álnév alatt verseket is szokott írni a fővárosi lapokba. Puha szívű poéta nem lesz majd kegyetlen a vádlottak iránt.
*
A mai tárgyalás olyan viharos, izgatott volt, mint még egyik sem. Scheuthauer, az ősz professzor nagy elevenséget hozott magával, s valljuk meg, egy csomó gorombaságot. Élesen beszél, s ha ilyen a tudomány hangja, bizony kellemetlen egy hang ez.
Hanem az öreg elhibázta, ha azt hitte, hogy Nyíregyházán a tudománnyal agyon lehet valamit verni. Vékony fegyver ez a fokosok hazájában. S még ez a modor hozzá!
Sokkal többet ártott a vádnak nálánál Szücs János tanú, ki kampójával kifogta a holttestet. Egy zsinóron vall Zurányival.
S ezek ellenében áll Horváth Géza, ki mindenben úgy vallott, hogy a talált hulla nem az Eszteré. Scheuthauert ez hozta dühbe.
A patikáriusnál és a primadonnánál csak még a doktor auktoritás érzékenyebb.
Lázas dühbe hozta, hogy egy orvosnövendék mer vele feleselni.
Rá akart térdelni a tudományával egészen, mint egy oroszlán az ürgére. Jó szerencse, hogy az elnök közbeszólt: »Nem orvosi rigorózum ez«.
Ádáz szóvita fejlődött ki, mely egyre fokozódott. Kitöréstől lehetett tartani.
A közönség elfojtott lélegzettel hallgatta: hol ér ez véget? Csak néha-néha tört ki a rokonszenv elfojtott moraja, ha jót odavágtak a tudósnak a »kicsinyek«, akiket meg akart examinálni.
Scheuthauert még nagyobb indulatba hozta a közönség pisszegése és zúgása, valamint az elnök folytonos rendreutasítása, nem bírt magával. Mikor Horváth közbeszólt: »Nem vagyok vádlott«, Scheuthauer odakiáltotta: »Még lehet«.
Igazi vihar keletkezik erre.
– Ez sértés! – kiáltja Trajtler.
Az elnök idegesen kap a csengettyű után. A csengettyű hangját nem lehet hallani.
A publikum megbotránkozott hangon hallatja közbe véleményét: »Meg vannak vesztegetve. Öt-öt ezer forintot kaptak. Gyalázat. Vége a kereszténységnek!«
Scheuthauer szemei szikráznak a méltatlankodástól; hatalmas hangját egészen kiereszti. Az elnök lesújtó tekintetekkel méri végig a professzorokat: az ő szemei is szikráznak a haragtól s a közönség szemei is szikráznak a gyűlölettől.
Csak Funták ült ott mefisztói mosollyal meglapulva, s fejével csendesen bólingat magamagának, mintha azon tűnődnék, hogy »de jó most nem lenni szakértőnek«.
Az ülés szünet utáni része már sokkal nyugodtabban folyt. A dadai hulla preparált lába, melynek ujjai egymásra vannak nőve, s ahol körmöknek látszik lenni a körmök helye, sokakat lehangolt. Mert amint a rejtélyes ügy valamelyik oldaláról kibonyolódni kezd, ez mindjárt rossz vért szül a közönségnél aszerint, amint nem vág a kibonyolódás az óhajaikhoz.
Érdekfeszítő volt a Szücs János vallomása, bár alapjában semmi új momentumot nem eredményezett, csak megerősítette Zurányi tegnapi vallomását. Mikor Solymosi Gábornénak szemébe mondta, hogy még bíztatta Eszter anyját, ismerje csak el leányának a hullát, az asszonyok szörnyű méregre fortyantak ellene, s a közönség egy része majd hogy szét nem szedte a szegény Szücsöt, aki azonban emberül megállta helyét, nagy megelégedésére a védőknek, kiknek ma is jó napjuk volt.
[TÁVIRATOK]
[júl. l2.]
Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A hangulat ma a tárgyalási teremben történt részletek miatt rendkívül izgatott városszerte. Mint biztos forrásból értesülök, Gräffl főispán zsebében titkos felhatalmazás van a kormánytól, melyet ha a szükség kívánná, fölbonthat, s ebben kormánybiztosi teljhatalommal ruháztatik fel a legszigorúbb intézkedések megtételére.
Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósitójának távirata.) Szeyffert naponkinti korreszpondenciában áll Kozma főügyésszel. E korreszpondenciából az a hír szivárgott itt ki, hogy a bűnügy befejeztével, külön vizsgálat fog indíttatni az ezen ügy körül felmerült bírói mulasztások és szabálytalanságok miatt.
Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Scheuthauer nemcsak preparált lábakat hozott magával, melyeken a körmök helye valóságos körmöknek látszik, még a kiálló körömrészeket is a csalódásig mutatja a megnyúlt körömbél. Scheuthauer a hüvely vízben való kitágulására nézve is két bizonyító példányt hozott preparálva.
Nyíregyháza, júl. 11. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Scheuthauer mai föllépése általános megbotránkozást szült. Különben ő, mint értesülök, azt mondja, hogy nem akarta Horváthot sérteni, és első alkalommal nem akarta őt vádlottnak nevezni, hanem megtámadottnak, és így az egész incidens nyelvbotlásból eredt. A holnapi ülésen ily értelemben nyilatkozni is szándékozik.
A holnapi napot egészen a szakértők fogják igénybe venni.
AZ ANTISZEMITIZMUS
[júl. 13.]
Nem oda néz, ahová vág.
Az antiszemitizmus, ez a kancsal mészáros. Nem olyan fiatal ez a mi mészárosunk, amilyennek látszik. Megvan ő már régen, csakhogy azelőtt nem volt kancsal: hát nem villogott olyan rémletesen a taglója.
Mikor a tiszaeszlári eset kezdődött, s itt Pesten a sajtó által felzaklatott kedélyek nagy ingerültségben voltak, találkoztam az utcán egy zsidó vallású országos képviselővel.
– No iszen, szép gyerekek maguk újságírók és keresztények – szólt nekem szemrehányó panasszal -, mondhatom jól csinálják az ország dolgát.
– Hogyhogy?
– Hát máris látszanak az izgatásnak gyümölcsei.
– Hogyhogy?
– Egy rokonom megvett Dunántúlon ezelőtt hat évvel egy paflagoniát, azt azóta igazi mintagazdasággá változtatta. Most, hogy az agitáció folyik ellenünk, egészen elkeseredett. Áruba bocsátotta a jószágát, s kiköltözik az országból. Bécsbe megy lakni. Nos, mit szól ön ehhez?
Megvallom, énrám kellemetlenül hatott ez az argumentum, de nem olyan irányban, ahogy a képviselő gondolta.
– Hát csak hadd menjen az ön tisztelt rokona isten hírével. Az antiszemitizmusnak – mondám – éppen ez a célja és ez az oka. Hiszen az antiszemiták argumentuma is éppen ez.
– Hogyhogy? – szólt most ő.
– Hát úgy, hogy amelyik ember elhagyja az országot, amikor itthon egy kis baja van, az csakugyan nem érdemli meg, hogy itt lakjék.
– Nem bolond, kérem, hogy itt maradjon.
– Legyen bolond. Mi protestánsok, mikor üldöztek bennünket, mind bolondok voltunk, mert sokkal jobban szerettük a hazánkat, mint az okosságot.
Ez a diskurzus akkor igen elszomorított engem. Erősen frivol gondolkodást tanúsított a tisztelt képviselő úr, hogy ilyenekkel akart hatni. Gondoltam is magamban: hej, mégiscsak más az olyan ember, akinek ebből a földből nőtt a gyökere.
Az ilyenekért bizony kár volna levenni az antiszemitizmust a napirendről. Hadd menjenek ezek Bécsbe lakni. Hanem Nyíregyháza megnyitotta a szemeimet. Ott mindjárt harmadnap megösmerkedtem »a talpas kecskével«, ahogy a városban nevezik a legélelmesebb zsidó szabót.
A talpas kecskének (aki különben tanú is lesz még a bűnügyben) van a legélesebb nyelve a városban. Még a hatalmas Czincz bácsi is sokat ad a véleményére.
– Kikergetnek az országból, Talpas! – haragították egy ízben a keresztények.
– Engem? – mondja a »talpas kecske« dühösen. – Azt szeretném én látni. – S hatalmas pozitúrába vágta vézna tagjait, és a szemei szikráztak. – Semmim sincs, csak az az egypár kabát a boltban, könnyen beférnének egy nagy ládába. Kimehetnék könnyen, de nem megyek innen semmiért se. Még ha a király parancsolná se. Mert nekem jussom van ehhez a levegőhöz.
Kiderült az arcom. Ez volt az első zsidó, aki olyan valamihez formált jusst, aminek nincs semmi értéke.
…Mindjárt nem voltam olyan nagy antiszemita.
Ugyancsak itt Nyíregyházán ösmerkedtem meg egy egészen magyarrá vált zsidó családdal.
Többször beszéltem a famíliával egy szép kis kertben, melyet a derék háziasszony keze egész paradicsommá változtatott.
Két lugas is volt benne.
Az egyikben Róza kisasszony, egy gyönyörű, karcsú, tizenötéves leányka a Beöthy magyar irodalmi történetét tanulta. A prelekció, amit tanára tartott, hozzánk hallatszott töredezve. A nagy eperfa alatt a diákgyerek, a kis Adolf hasalt, s olvasta a »Damokosok«-at Jókaitól.
Mi pedig a másik lugasban diskuráltunk a háziasszonnyal, kinek magyaros csipkés főkötő volt a fején.
Miről folyt volna egyébről a szó, mint az eszlári pörről.
– Ne higgye ám, kérem – vigasztaltam, látván, hogy nagyon lehangolja az ügy -, ne higgye, hogy ezt mindenütt így fogják fel a magyarok. Vannak ám felvilágosodott emberek is. Pesten például…
– Oh, kérem, mit bánom én Pestet. Akármit hisznek is Pesten vagy Bécsben vagy akárhol. Nekem csak ez az egy helyem van, ez ahol születtem. Ezek a fák, amiket ültettem, amiknek minden egyes levelét ismerem. Ezek az emberek, akikkel együtt játszottam, együtt nőttem, együtt öregedtem… Ez a kék ég itt, amelyik a mi utcánk fölött van. Nem kell nekem a többi. Mit bánom én a többit.
S ezalatt nagy fekete szeme megtelt könnyekkel.
Kényelmetlenül éreztem magam. Mit mondjak én erre?
Szerencsére ő beszélt.
– Miért akarják ezeket elvenni tőlem? Oh, uram, nagy dolog az, szomorú, szívhez szóló dolog az. Mikor ez a kérdés kiütött, s mikor először kimentem otthonról az utcára, megdermedten láttam, hogy régi ismerőseim hidegen, ellenszenvesen néznek rám. Meg voltam törve, de dacból megszoktam lassankint. Föltettem magamban, nem megyek többé sehova. Itthon leszek a fáim, bokraim között. Hát egyszer csak ezek a fák is elkezdtek haragosan, hidegen nézni rám. Az én fáim! Vagy már talán nem is az én fáim ezek többé? És a kék ég is? Jaj, hiszen az is magyar ég! Önöknek aranyozott mosoly a képe, énnekem csak sötét felhő…
– Nem kell ezt, kérem, olyan komolyan venni.
– Hogyne venném komolyan, mikor nagyon komoly, mikor minden emlékeztet rá. Férjem azzal vigasztal: »Megmaradnak még a gyermekeid, ne búsulj. Az antiszemitizmus nem veszi el a gyerekeket, a zsidó gyerekeket. Azoknak örülj«. Azoknak örüljek, uram? Szép, jó gyermekeim vannak. Felneveltem őket magyaroknak, más nyelvet nem tudnak. Néha előszólítgatom őket a kertből. Kisírt szemmel jönnek elém. Tagadják, hogy sírtak, elvonulva valami zugba, de én anya vagyok, tudom, hogy sírtak, és megértem, hogy titokban mért sírtak. Azért, hogy zsidóknak születtek.
…Egész elkedvetlenedve ballagtam vendéglőmbe, s útközben azon gondolkoztam: »Szegény gyerekek! Érdemes volna csupán értetek levenni az antiszemitizmust a napirendről!«
A vendéglőbe érve, ott állt az ajtóban a zsidó korcsmáros, kinek két-három háza van már az uzsorából, ki kártyabarlangot tart az első emeleten, s tripla krétával számít az odacsődült idegeneknek.
Kezeit dörzsölte, s alattomosan vigyorgott.
– Meddig tart még, kérem alássan, ez a hecc?
– Bizony eltart még vagy két hétig.
– Hála istennek. Bárcsak tartana tovább is. Mert roppant nagy árendát kell fizetnem, tekintetes uram… roppant nagy árendát. Máskor pedig nincs vendég… Ez az eset hozott nehányat.
Ránéztem ördögi szatír arcára.
Ej, hátha ez az antiszemitizmus mégis hasznos lehet valamire.
Hasznos? Meglehet. De igazságtalan minden esetre. Mert íme éppen azoknak fáj, akik jók, akik ellen nincs irányozva, s azok, akikre céloz, azok vagy észre sem veszik, vagy ha észreveszik, abból is hasznot csinálnak.
[TÁVIRATOK]
Hogyan halt meg Eszter?
[júl. 13.]
Nyíregyháza, júl. 12. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A végtárgyalás folyamán számos kombináció merült fel arra nézve, miképp halt meg Eszter, leginkább a védelem köréből, mert az antiszemiták mereven ragaszkodnak ahhoz a nyomhoz, amit a vád kijelölt.
Eleinte gyilkosságot gyanított maga Eötvös is, s a bűnpörök egyik tanúját (Hurinét? A szerk.) érintették leginkább a sötét találgatások. De a tárgyalás folyamán egybevetett vallomások (minden eszlári zsidó tanú, akár kérdezték, akár nem, azt vallotta, hogy Eszter szomorú volt, mikor utoljára látták) az öngyilkosság eshetősége felé terelték a közhiedelmet. De. ez éppen nem valószínű.
Legvalószínűbbnek azt tartják a védelem körében, hogy Eszter, ki aznap vette le először lábáról a télen viselni szokott csizmákat, a Kohlmayer boltjából hazamenet a Tiszához térhetett a lábát megmosni, s belefordult a vízbe.
S innen van megmagyarázva ama minden más esetben sajátságos körülmény, hogy a festékes kendőt, ahelyett, hogy a nedves partra tegye, míg kezeit a lába megmosására kell használnia, a karjára kötötte.
Ha öngyilkos lett volna, bizonyára nem kíméli a festékes kendőt, hanem ellöki a parton; ha pedig meggyilkolták, a gyilkos nem folyamodik vala olyan erőltetett cselhez, hogy a kendőt kezére köti két görcsre.
E magyarázat, mely nem antiszemita körökben egyedül vétetik lehetségesnek, ha mint puszta kombináció nem is bír súllyal a titokzatos rejtély megoldására, mégis rendkívül érdekes azért is, mert a bonyodalmas ügy legbehatóbb tanulmányozóitól, a védőktől származik.
A mai tárgyalás
Nyíregyháza júl. 12. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A mai ülés nem volt olyan érdekes, mint aminőnek a tegnapi nap után várni lehetett. Többé-kevésbé, inkább kevésbé érdekes, mert már nagyon ismert iratokat olvastak fel. A szakértők közül pedig csak Belky tanárt hallgatták ki, aki rokonszenves modorban részrehajlatlannak látszó feleleteket adott. Feleletei a fennforgó esetre nézve itt-ott meglehetősen határozatlanul voltak tartva, s a kételyek közül alig oszlattak el egyet is. A közönség Belky kikérdezése alatt jobban figyelt, míg délelőtt dr. Kiss Jenő kihallgatása, s pláne az okmányok felolvasása alatt unatkozott, s nem egyet nyomott el padján a buzgóság a nagy melegben.
Meddig tart még a tárgyalás?
[júl. 13.]
Nyíregyháza, júl. 12. (A P. H. eredeti távirata.) Most már kétségtelen, hogy a végtárgyalás a legkedvezőbb esetben is, ha ugyanis nem hallgattatnak ki újabb tanúk, és hétfőn is tárgyalnak, július 21-e előtt nem fog
befejeztetni. Még öt szakértő hallgatandó ki, és ha ezek vitatkozása nem is engedtetnék meg, ami azonban végül mégsem kerülhető el, azok szombat előtt nem készülnek el. Ezenkívül még 32 már megidézett tanú, köztük néhány szerfölött fontos, hallgatandó ki. Az ügyiratok felolvasása – amint ma a leletjegyzőkönyv és véleménynek három óránál többet igénybe vett felolvasásából látható – nagyon sok időt rabol el. A bizonyítási eljárás 19-ike előtt nem ér véget. A magánpanaszosnő képviselője három-négy óra hosszat eltartó beszédre készül, hogy – szavai szerint – a vádló szerepét átvegye. Az államügyész is behatóan fogja indokolni indítványait, és hogy az öt védő nem lesz rövid, önként érthető. Ily körülmények között könnyen eljöhet a
25-ike vagy 26-ika, míg az ítélet kihirdettetik, mivel a törvényszéknek az indokolás szerkesztésére egy-két napra szüksége lesz.
KORNISS FEREC
vagy:
HOGY VÁG A BAJUSZ?
Az elnöki csengettyű pihen. Az elnöki kezek pedig örökké babrálnak a kékszínű irathalmazban. Minden nyugodtnak látszik, csak a bajusz mozog. Mindenféle szeszélyes formákat öltve a benyomások szerint.
Ez a bajusz ékesenszólóbb Eötvösnél és nyugtalanabb az örökké fészkelődő Ónodynál.
Elnök: (gyöngéden) Ne ess zavarba, Móric! Ha olyat kérdeznek tőled, amire nem tudsz felelni, mondd azt az uraknak, hogy »nem emlékszel«.
Eötvös: Nagyságos elnök úr! Még egy kérdést óhajtanék tenni tanú Péczely Kálmánhoz.
Elnök: (mérgesen) Tessék!
Elnök: (Szakolczai Julcsához) Több kérdésem nincs. (Szeyfferthez) Nem méltóztatik?
Szeyffert: Nekem sincs kérdésem.
Elnök: (gúnyosan) Igen? Jó.
Elnök: (kikiált harsányan) Vezessék be Matej Ignácot!
Scheuthauer: Rendbe akarom hozni ezt a dolgot, amit itt elrontottak.
Elnök: (szendén) Rendbe akarja hozni? Akkor hát berekesztem a tárgyalást.
AHOGY NYÍREGYHÁZÁN BESZÉLNEK
[júl. 14.]
Remekelt az ördög szakácsnéja (aki nyilván a legvénebb boszorkány), amikor megfőzte ezt a keserű koktumot, ezt az eszlári ügyet. Ami cudarság ebben össze van halmozva, abból megél a pokol öt esztendeig. Tudom, dicsérik is egymásközt odalenn a takarékosabb sátánok, hogy micsoda bő aratásuk volt az idén.
Móric a vérpadra vinné apját a vádpadról; Solymosinéra úgy szól a védői gyanú, hogy megtagadja holt gyermekét, s engedi hurcoltatni világnak, főzetni, süttetni a csontjait. Vámosiné az élő leányát taszítja hamis eskü vádjával a börtönbe. De még ez mind nem elég. Zsidók előjönnek, és megcsalják a keresztények istenét hamis vallomásokkal. Keresztények előjönnek, és hízelegnek a saját istenöknek a zsidók elleni vallomásokkal.
Így megy elejétől kezdve végig a megkapó rémdráma, melynek cselekvényét, személyeit, bonyodalmát eléggé ösmerjük már.
Én most a nyelvezetére akarok kiterjeszkedni. Mert ez az egyedüli szép benne.
Soha életemben nem hallottam még olyan originális magyar nyelvet s olyan hatalmas erőteljes észjárást, mint itt. Móricot állítólag ezzel ijesztgették:
– Vallj be mindent, fiam, mert ha nem vallasz, kutya a kezedből soha ki nem veszi többé a kenyeret.
– Hát olyan nagy baj az – kérdém attól, aki ezt nekem elbeszélte -, ha a kutya meg nem eszi a kenyerét?
– Baj biz az, uram, olyan helyen lenni, ahova a kutya be nem juthat, mert az a börtön!
Tanyi Gábor katonának, aki legutoljára látta Esztert, azt mondta egy megjegyzésére a fölingerült öreg Huri:
– Madzagon tarthatnád a nyelvedet, öcsém! Azért, hogy katona vagy? No bizony. A mai katonát, ha hazajön, még a kutya is megcsóválja.
– Hát olyan lealázó az – kérdem egy szabolcsi embertől -, ha a kutya megcsóválj a a katonát?
– Hát biz az rövid virtus – felelte – mert az olyan katona, akire otthon a kutya ráösmer, bizonyosan keveset ehetett még a császár kenyeréből.
…Édes kedvteléssel hallgatnám holtomig ezt a kerülgető stílust, ha nem ilyen szörnyen árnyékos helyen csurogna őkegyelmeik ajkairól.
A MAI TÁRGYALÁS
Nyíregyháza, júl. 13. [júl. 14.]
Ma először Mihálkovics szakértőt hallgatták ki. A közönség a termet egészen megtöltötte, s érdeklődéssel csüggött a szakértők feleletein.
Mihálkovics fenntartja előbbi véleményét; ami pedig a közegészségügyi tanács és az ő véleménye közti differenciát illeti, erre nézve nem ereszkedik a magasabb fórum bírálatába. Feleletei kimértek, rövidek, csupán a tett kérdés keretében mozgók.
Scheuthauer sokkal határozottabb és saját iniciatívájából terjengősebb volt az egyes kérdéseknél; látszott rajta, hogy minden feleletében célzat van, arra gravitáló, hogy a hulla és Eszter azonosak, s ez az átlátszó törekvés rendkívül csökkentette iránta a bizalmat.
Mindamellett ma ő is nyugodtabb, mérsékeltebb s a közönség is vele szemben. Előadásaiban a terjengősség mellett néhol zavaros és kapkodó. Ha kevesebbet akart volna elérni, hihetőleg többet ér vala el. A fogakra nézve állítja, hogy a bölcsességfogak a tizennegyedik évben keletkeznek, de mert ezek már kinőtteknek találtattak, a 15-ik évre mutatnak; ezt terjedelmesen fejtegeti, de a hallgatóságban senkit sem győz meg. Nagy tudománnyal s szinte kétséget kizáró hangon bizonyítja, hogy a hulla halála megfúlás által következett be. A publikumban sokan a fejüket csóválják. Egy elszalasztott hang az ajtó mellől nagy derültséget okoz: »Kötve hisszük a komának«.
Eötvös szakképzett kérdései mindenkit megleptek, még Scheuthauert is. A közönség viharos jelenetet a Scheuthauer és Trajtler szembesítéstől várt.
Trajtler csinos, barna 30-31 éves fiatalember, ki egyébként katonatiszt is és igen kedvelt egyéniség az itteni dzsentri körökben. Most egykori tanárával áll szemben, ki előtt csak pár év előtt tett rigorózumot.
Trajtler határozottan, meggyőzően felel; elösmeri, hogy a hullajegyzőkönyvet nem szerkesztette meg elég pontosan és kimerítően, mert mit tudhatta ő azt, hogy e hulla valamikor olyan nagy fontosságra fog emelkedni; azokra nézve azonban, amiket ő észlelt, fenntartja összes állításait. Csak azt nem, amit a homlokvarratra mondott. Némely kérdésre meglepő találékonysággal, nagyon talpra esetten és meggyőzőleg válaszolt. A közönség minden szavát, bár a hangja nem igen kellemes, rokonszenvvel kísérte.
AZ ELNÖK ÉS A VICISPÁN
Az elnök
[júl. l5.]
Az elnökről már árkusokat írtak össze a lapok. Európának a leghíresebb elnöke ő. Talán még Grévy is irigyli. Mert Grévy is elnök, de csak köztársasági elnök.
Szénfekete bajusza és haja van, álla közepütt kiborotválva. Mosolyában kellem nyilvánul, bosszankodásában dac és erő. Szemeiből zöldes láng lövell ki, mikor ingerülten emeli Eötvösre vagy Szeyffertre, ha azok kötekedni kezdenek. A bajusza pedig sebesen jár le s fel, mint a megbolygatott falióra pondusa.
A közönség azt hiszi: »no, ez most mindjárt megeszi ezeket az embereket«. (És bárcsak megenné mind a kettőt!)
De nem eszi meg. Bent a mellékteremben a szünet alatt egyszerre átváltozik, nyájas, előzékeny lesz irántuk.
Még azt is megteszi Eötvösnek, ha a szünet alatt ki nem szítta a cigaretlijét, megtoldja néhány perccel a szünetet.
– Olyan jól esik önnek az a cigaretli, hogy igazán kár volna érte.
Majd hozzáteszi:
– Úgyis csak füst az élet!
Némelykor tréfál is a védőkkel.
– No, urak, most már kezdek én is Tamás lenni ebben a Matejben.
Mire aztán Funták adja elő a terveit, hogy el van tökélve két palack pezsgőt fizetni Matejnek, ha visszavonja az ötödik igaz vallomását.
Hanem ott bent megint átváltozik az elnök!
Eszes, erős, éber, hatalmas és erőszakoskodó. Szemeit szenvedély gyújtogatja, arcát is ez színezi.
A szelíd, hallgatag, szőke Russu és Fehér Barna előtt, valamiut a védők kezében is egy-egy perrendtartás van és több másféle segédkönyv.
Az elnök előtt nincs semmi.
S ha hivatkozik valaki paragrafusra, gondolkozik kissé, mialatt csodálkozva néz rá, hogy ugyan mire való itt ilyenekkel előhozakodni.
Aztán egy szigorú ránc, majdnem rángás fut keresztül homlokától kezdve egész arcán, nyakát dacosan megszegi féloldalt, s fitymálva int kezével, hogy nincs ínyére az a paragrafus, úgy veszi hát, mintha nem volna.
A hatalmas ránc elfogy onnan, kevély ajkai köré gyűl egy szinte leolvasható kevély szó:
»Én magam vagyok a törvény.«
A vicispán
Az eszlári ügy óta minden nevezetes, ami Nyíregyházán van. De senki sem emlegetettebb az elnök után az alispánnál.
Szemita lapok valóságos sárkánynak képzelik a derék Zoltán Jánost, akik saktervért reggelizik tejföllel, s egész prelekciókat tart a tanúknak.
Soha ennél nagyobb csalódás.
Zoltán János egy kedves fiatalember, akinek a haja már ugyan őszülni kezd, de a szíve az még feldobog, a Sáron rózsáira is.
Egyike a legmodernebb embereknek, mai műveltséggel, nagy talentummal, kevés tudománnyal, a természettől gazdagon megajándékozva mindazon virtusokkal, amelyek a »magyar nemes ember«-t bővebben ékesítik, mint más emberfiát e világon.
Csak egyetlen baja van, hogy naiv egy kicsit, de éppen ez teszi szeretetreméltóvá.
Nem bánt az hiába egy legyet sem. Olyan akár a bárány. Hanem hát ott ül a hatalmas szabolcsi viceispánok székében (s elfelejti, hogy ez a szék most Tisza Kálmán óta már nem támaszték többé, csak úgy össze van enyvezve), s azon törekvésében, hogy ő se legyen vékonyabb ember a nagy elődöknél, nem akar megijedni senkinek az árnyékától.
Pedig ugyancsak tömérdek árnyékot rajzol neki a falra ez az ügy.
Arisztokrata, de nem oligarcha.
Önérzetes, de nem kevély. Törik inkább, de nem hajlik.
A vármegyét szilárd kezekkel tartja féken. Ő nevelte a nagy Hentert, aki azt mondja: »Amit nekem az alispán úr parancsol, azt én megteszem. Még a burkus királyt is vasra veretném, ha ő rendelné«.
(No, már ezt én is szeretném látni.)
Zoltán a leghívebb publikuma az eszlári ügynek. Elejétől kezdve ott ül szorgalmasan az első padban. Ő gyűlöli legjobban Eötvöst és Szeyffertet. De azért nemes ellenfél. Elösmeri, ha igazuk van.
Az igaz, hogy nincs soha igazuk.
Csak messziről tűnik fel rettenetesnek. Zoltán Jánost Nyíregyházáról kell megítélni, s akkor aztán nevetni kell azok állításán, akik azt híresztelik róla, hogy az antiszemitizmus szálait ő tarja kezében.
Nem tart az a kezében semmit – kivévén, amikor ő oszt. Összes bűne hogy a megye keze alá vette a »rokonszenves Móric fiút«.
De hát iszen a szegény Móric gyereknek is csak kellett valahol lenni!
Zoltán ma is népszerű és köztiszteletben áll még az odavaló zsidók közt is.
Nemrég szó volt róla egy társaságban, hogy a zsidók alkalmasint jelöltet állítanak ellene. Mégpedig egy olyan embert, aki egy idő óta nagyon játssza a filoszemitát.
– Nem hiszem – mondta egy zsidó -, mert a zsidó olyan természetű, hogy az okos embertől szívesebben veszi a pofont, mint az ostobától a simogatást.
Egy azonban bizonyos, hogyha minden alispán olyan volna az országban, mint Zoltán János, az emberek nem mosolyognának gúnyosan a »tekintetes vármegye« szónál.
És Tisza Kálmán sem kuglizna olyan nyugodtan odahaza Geszten.
A MAI TÁRGYALÁS
Nyíregyháza, júl. 14. [júl. 15.]
Ma Horváth László orvos kihallgatása és Scheuthauer replikája az orvosok ellen volt a tárgyalás főeseménye. Régimódi doktor az öreg Horváth, aki sehogy sem tud megbarátkozni a tudomány haladásával, sőt még a mostani mértékkel sem, a centimétert egyre eltéveszti a milliméterrel. Eötvös kálvinista ravaszsággal nevetségessé igyekszik tenni az öreget ódonszerűsége miatt, de nem igen sikerült neki. A maga módja szerint, de érti ő a maga dolgát. Több mint száz vízi hullát boncolt már. Erre hivatkozva mondja el, hogy a dadai hulla friss volt, körmei is megvoltak. Meg van győződve róla, hogy mindössze néhány napig lehetett a vízben. Biztosan emlékszik arra is, hogy barna szőrt látott a hóna alatt. Az öregurat sem Szeyffert, sem Eötvös kérdései nem hozták zavarba. Összes vallomásai abban összegezhetők, hogy a hulla nem Eszteré.
Dr. Kiss Jenő, kit szintén ma hallgattak ki, hasonlóan vallott. E két szakértő tanú néhol ugyan sántikáló, de mégis biztos és határozott feleletei elkedvetlenítették a védelmet.
A védelem utoljára is kicsiségekbe kezdett kapaszkodni. Friedmann azt kérdezte Kisstől, hogy mondja meg, mennyi a gyűrűjének kerülete, ha olyan biztos szemmértéke van. Az orvos találomra mondott is egy számot.
Kedden meglesz Eszláron a helyszíni szemle, s olyan formán, mint régebben is sürgönyöztem, hogy Móricot is kiviszik, hadd mutassa meg ott helyben, miképp történt meg az általa leírt gyilkosság.
Az ítélethozatal, mint újabban hallom, huszonötödikénél előbb nem várható, mert a bíróság a véd- és vádbeszéd után, csak néhány nap múlva hozza meg az ítéletet, melynek terjedelmes indokolására kétségkívül idő kell.
[TÁVIRATOK]
Bary elégtételt kér
[júl. 15.]
Nyíregyháza, júl. 14. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Nagy feltűnést keltett itt Eötvösnek a mai tárgyalás végén Baryra vonatkozólag tett nyilatkozata. Bary – mint hallom – elégtételt akar, mégpedig nyilvános ülésben.
A rejtélyes palack
Nyíregyháza, júl. 14. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A Bodrogolasziban talált levélre vonatkozólag Zemplén megye alispánjától beküldött jegyzőkönyv szerint Löki János és Timár Julcsa nevű egyének Olasziban teljesen ismeretlenek. Feltűnő az is, hogy beküldtek most egy tokaji boros palackot, mely állítólag a levelet tartalmazta; az első értesítésben és jegyzőkönyvben pedig az áll, hogy az üveget el kellett törni, különben nem lehetett volna kivenni a levelet.
MI A FOGLALKOZÁSA?
[júl. 17.]
Az elnök belenézett az aktákba, s monoton hangon kérdé az előtte álló tanútól:
– Mi a foglalkozása?
S e szavak bizonyos fürkésző kedélyességgel voltak hozzá intézve.
Én csak akkor pillantottam oda. Alacsony, tömzsi ember állott a sorompók előtt originális öltözetben, mely vegyüléke volt az összes nemzetiségek és osztályok ruházatának. Egy kékes gérokk volt rajta, de ujjak nélkül, oldalán piszkos rác tarisznya lógott, dereka körül rusznyák szíj, ezt egy újdonatúj pantalon egészíti ki és bocskor, melynek szíjai a nadrág alsó részét odaszorították a lábszárakhoz.
– Mi a foglalkozása? – ismétlé az elnök, mert a tanú tétovázni látszott e kérdésnél.
– Kereskedni szoktam – szólt aztán vontatottan. – Tessék csak beírni, hogy »kereskedő«.
S ravasz bagoly arca a jámbor együgyűség jellegét vette fel.
Az elnök mosolygott.
– Jól van, jól. Menjünk tovább. Mit tud ön azon tutajról, melyen Vogel Anselm sáfár tavaly nyáron fát szállított? Elkezdte mondani, amit tud, olyan sebesen hadarva, hogy a szegény gyorsírók egy szót sem értettek belőle. Az elnök is csak nagy nehezen bírta kihalászni a szörnyen zavaros szóáradatból, hogy semmit sem tud. Vagy semmit nem akar tudni.
Engem leginkább az lepett meg, hogy a foglalkozását akarta az elnök gúnyosan kiemelni. Hátrafordultam a közönség felé: ott bizonyosan felvilágosít valaki.
Aminthogy éppen ott ült a vármegye legbőbeszédűbb embere, az öreg Harkály bácsi, aki minden szabolcsi embert ösmér, s aki valamennyiüket a gúnynevükön szólítja. Még a zsidók gúnyneveit is tudja: az öreg Scharfnak az a neve »Hatvékás«, mivel olyan erős ember, hogy egyszer az Ónody szérűjén hat vékát emelt fel; a Schwarz sakter gúnyneve »csirkepecér«, amazé a szőke zsidóé amott »kutyakorbács«.
Ilyeténképppen szokta ő nekem ezeket megmagyarázni, hát hátrafordulva, tőle kérdeztem meg, miféle kereskedő a tanú?
– Melyik tanú?
– Az, akit most kérdez ki az elnök.
– Ühüm, látom már. Hiszen az a »lójavító«. Jaj, kedves öcsém, jól nézze meg ezt a rusznyákba oltott magyar imposztort, mert ez itt a legnevezetesebb ember!
– Mindjárt gondoltam. Mi a foglalkozása?
– Hiszen éppen az! Eredeti hivatala van, annyit mondhatok.
– Kereskedő?
– Olyan valami. De tudni kell körülményesen. Mert ilyen csak egy van ebben az országban.
– Milyen portékával kereskedik?
– Milyennel? Hát a vásárokra jár, kedves öcsém, a lóvásárokra.
– Tehát lócsiszár?
– Dehogy az, dehogy. Sose vett az egyetlenegy lovat sem.
– Hát akkor mi az ördögöt csinál ott?
– Ott van minden vásáron, éspedig végig ott van. Megnézeget minden lovat, beleüti az orrát minden alkudozásba, s ha nem vigyáznak a felek, nagy előszeretettel rontja meg köztük a vásárt.
– De mi haszna van ebből?
– Van haszna. Mert az úgy van, öcsém, hogy minden lónak a gazdája vált egy pakszust otthon a nótáriusnál a vásárra. Ha az eladás nem sikerül, hiábavaló volt a pakszus. A következő vásárra már új pakszust kell váltani.
– Természetesen!
– No, mármost! Ezeket az elavult pakszusokat összeszedi a »Lójavító« a vásár után négy krajcárjával. A petrezselymes lovak gazdái odahordják neki, mint a záport, a lacikonyhába, ahol a pakszus-beváltó intézetét felüti.
– Bolond ember! Minek neki az a sok ócska pakszus?
– Minek? Éppen ezen alapszik az ő tisztességes keresete. A négy krajcáros pakszusokat eladja három és öt forintjával. Egy egész szuszékja van otthon tele ilyen lóbizonyítványokkal. Nagy pénzt reprezentálnak azok!
– Szép haszonnal forgatja a tőkéjét, ha igaz…
– Már hogyne volna igaz? Nagyon egyszerű hivatal az egész. A környék tele van lókötőkkel. Erre a passzióra alapította ő jövedelmét. És ez biztos fundamentum, édes öcsém, mert a lopott ló négyszer olyan áron megy el, ha bizonyság vagyon hozzája…
– Aha, kezdem sejteni…
– A lótolvajok mestersége áll pedig két részből. Először ellopják a lovat, azután fölkeresik otthon a házában a lójavítót, eléje állítván a portékáját. A lójavító műértő szemmel végignézi a lovat, megméri, vizsgálatot tart a fogai fölött, azután bemegy a kancelláriába, kiveszi az egész raktárt, hol hivatalos rendben szortírozva vannak, pej, szürke, fehér, fekete, sárga lovakra az okmányok, amilyen kell, olyat keres ki, mert van ott mindenféle.
– Tehát ez a foglalkozása.
– Ez. Biztos portéka, édes öcsém, sem a jégeső el nem veri, sem a ragya. Sőt a pakszusok közt van egypár értékes darab is. Azok, amelyek a »különös ismertető jelekre« is passzolnak. Ezekért tíz forintot is elkér a lovak becsületének reperálója.
– De hát a vármegye, kedves bátyám… Mit mond ehhez a téns vármegye?
– Semmit, öcsém, az már maga is hamis lovon nyargal az örvény felé.
A MAI TÁRGYALÁS
Nyíregyháza, júl. 16. [júl. 17.]
A szombati tárgyaláson gyér közönség volt, már azt lehetett volna hinni, csökkent az érdeklődés, ha ma megint meg nem telik a terem zsúfolásig.
A nap főhőse Matej Ignác volt. Matejről azt híresztelgetik itt már napok óta, hogy még egy hatodik vallomásra készül, de nem, Matej mereven megmaradt múltkori vallomása mellett.
Kihallgatták a M.-Szigeten felvett jegyzőkönyv funkcionárusait, kik közül Mihályi aljárásbíró (ki mint tanú írta alá a jegyzőkönyvet) nem tud oroszul, s csak a magyar jegyzőkönyv szövegét ismeri, azt, hogy Matej oroszul mit vallott, nem tudja.
Kerner segédjegyző, ki a jegyzőkönyvet írta, nem ismeri fel sem Matejt, sem Csepkanicsot (Csepkanics vallomása összeegyezik a Matejével), de vallomásaikat el tudja mondani, amire Fehér Barna azt jegyzé meg, hogy ez »feltűnő körülmény«.
Matej és Csepkanics merészen szemükbe mondják a jegyzőkönyvet aláírt tanúknak, hogy ők azt sohasem vallották, ami a jegyzőkönyvekben van.
Eötvös fölszólal, hogy a hivatalos jegyzőkönyvek hitelességében kétkedni nem is szabad a bíróságnak.
(Több hang a közönségből: »Igen? Hát a Baryéban szabad?«)
Az elnök erre azt jegyzé meg majdnem nyersen: »Ez nézet«. S tovább kutatott ez irányban.
Matej hitele mindazáltal a mai kihallgatás után sem igen növekedett meg. A többi tanúk vallomása semmi lényegesebb dolgot nem foglalt magában.
Holnap Eszlárra megyünk. Velünk jön nemcsak Móric és a végzetes ajtó, hanem Eötvös felszólalására az öreg Scharf is. Az öreg el van késziilve még egy végső ostromra a gyermek szíve ellen.
[TÁVIRAT]
Mi várható még?
[júl. l7.]
Nyíregyháza, júl. 16. (P. H. eredeti távirata.) Még mintegy negyven tanú vár kihallgatásra, akikkel alig fognak csütörtökön végezni. Ezután kezdődnek meg a vád- és védbeszédek; összesen hét. Először a közvádló beszél, ezt Solymosiné képviselője, Szalay Károly ügyvéd követi, aki sokáig szándékozik beszélni. A védők következő rendben beszélnek: Funták, a fővádlott, Schwarz képviselője, aki az esetleges gyilkosság kérdését fogja taglalni, dr. Friedmann, aki Scharf Móric vallomásait boncolja; dr. Székely a kérdés jogi oldalát fogja megvilágítani, dr. Heumann a hullacsempészet ügyében beszél. Legutoljára fog Eötvös Károly beszélni, aki az egész ügyre ki fogja terjeszteni figyelmét, s a védelem egyes pontjait reasszumá1ja. A vád- és védbeszédek három-négy napot fognak igénybe venni. A védbeszédek és az ítélet kihirdetése közt több napi szünet lesz az indokolás kidolgozása végett. Azt hiszik, hogy a törvényszék nem fogja igénybe venni a törvény adta jogot, hogy az ítélet kihirdetésére nyolc napot tűzzön ki, hanem talán három nap múlva már ki fogja hirdetni.
HELYI SZEMLE AZ ESZLÁRI ZSINAGÓGA PITVARÁBAN
Nyíregyháza, július 17. [júl. 18.]
A tárgyalás 23-ik napja éppen négy héttel a pör megkezdése után Eszláron folyt ma le. Az időjárás az expedíciónak nem igen kedvezett. Az utóbbi napok trópikus hősége alább hagyott ugyan, de egy formaszerű vihar, mely az esőt az emberek arcába vágta, s a korán reggel érezhető hideg, elég kellemetlenné tették az utazást.
Nyíregyházáról jókor reggel egy egész karaván kelt útra. Elsőnek Scharf József haladt, ki két börtönőr által őrizve egy parasztkocsin hagyta el a várost. Később Henter várnagy hajtott gyors ügetéssel az országúton Eszlár felé, kocsiján Scharf Móriccal; a várnagy kocsija még Eszlár előtt utolérte Scharf József kocsiját, s a fiú lesüté szemeit, egyetlen tekintetet sem vetve apjára.
Ugyanazen időtájt már néhány hírlapíró is útrakelt, hogy idejekorán megérkezhessenek Esz1árra. A törvényszék tagjai, az államügyész, a védők s néhány hírlapíró reggel 6 óra után indultak el; Nyíregyháza összes bérfogata mozgósítva van.
A kocsik majdnem egyidejűleg érkeztek meg Eszlárra. Móric, ki korábban érkezett meg, elhagyatott szülőházát közönyösen nézi. Az öreg Scharf, ki ritka erőteljes férfi, kezeit tördelve tekint szét a zsinagóga pitvarában, azután felocsudva, a széttördelt kevés bútordarabot, egy asztalt, egy padot, nehány széket eredeti helyére állítja, és sarkaiba emeli az ajtót, melynek kulcslyukát eddig hivatalos pecséttel megerősített takaró födte, mely az ajtó sarokbaemelése alkalmával leszedetett; az ajtó eddig bűnjel gyanánt a törvényszéknél hevert.
Az út majdnem négy órát vett igénybe, s ezért az elnök csak 11 órakor foghatott tisztjéhez.
A templom és a ház pusztítás nyomait mutatják. A falak be vannak piszkítva, a vakolat letördelve, az ablakok mind bezúzva, az agyagpadló feltúrva.
A védők egy része elmaradt volt, s azért a törvényszék elnöke várt egy ideig. A templomot 6 csendőr egy szakaszvezetővel őrizte, kik visszatartották a mindinkább előre tóduló néptömeget. Az öreg Scharf ezalatt még felállított egy összetört pléhkályhát a sarokban, s most kijelenthette az elnök előtt, hogy a szobát lehetőleg úgy rendezte be, mint azon a szerencsétlen napon volt.
Ezalatt megérkeztek a védők is, és a törvényszéki elnök kijelentette, hogy a hírlapírók mint bizalmi férfiak mindenütt jelen lehetnek. Móric ki ezen idő alatt Henterrel oldalt, állt, most az elnök által a pitvarba hívatott, hogy mutassa meg, hol és miképp látta a gyilkosságot.
Előhoztak két agyagtányért és egy agyagfazekat is, s bevitték a 8 lépés hosszú és öt lépés széles előkamrába, ahol mintegy ötven személy szorongott. Az elnök a hatósági személyeken és a hírlapírókon kívül mindenkit fölszólított a kamra odahagyására, és kezdetét vette a szemle s illetőleg a huszonharmadik napi tárgyadás.
A TEK. TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT
Vay Gyurka
[júl. 19.]
Gyurka a mai nap hőse. A triász utolsó alakja. Barcza Dani és Recsky Bandi után ő is elécitáltatott a mediumra.
A harmadik komisszárosra se várt ott szerencse. Dicsőségesen csak Recsky Bandi menekült. Barcza Dani ott hullatta el virtusainak színes tollait, Vay Gyurkát meg formaliter agyonütötték.
Már három hete leste ott szegény Gyurka az ambituson, mikor szólítják. Nagy tréma az! Mert hej, aki maga az úristen, nehéz annak bakancsosnak lenni!
Nehéz annak kiállani a tekintetes bíróság elé, mint közönséges beidézett tanúnak, akinek a tek. bíróság eddigelé csak kuncsaftja volt, akinek a kikészített bőröket szállította.
S most egyszerre a saját bőrét kell odavinnie.
Vay Gyurka sovány, vékony, hórihorgas alak, akiben van még valami a dzsentriből, de van valami már a pandúrból is.
Hosszú, madáréhoz hasonlatos arc, óriási orr, kissé vörös, hosszú lobogó szakáll, közepütt kiborotválva, ugyanolyan alakú hosszú bajusz: színre nézve az is vörös.
Sokat is bosszantották a barátjai, akik Vay Gyurkát mind nagyon szeretik.
– Látod, Gyurka, most már mi lesz vajon belőled? Barczáról még csak azt referálták, hogy hetyke, daliás alak, rokonszenves arc, Pecskyt az mentette meg, hogy előkelő megjelenése van. Kérdés már most, rólad mit fognak referálni az újságírók. Terólad már nem lehet semmit se mondani. Elvesztél, Gyurka.
Gyurka mindig elszomorodott ilyenkor, s idegesen forgatta kezében a lovaglóostorát.
– Hiszen csak ezek az újságírók ne volnának – itt jegyezte meg szelíden.
Mert igazi szelídség tükröződik vissza a szemeiben és hangjában. Könnyebb volna föltenni róla, hogy lírai verseket ír, minthogy a »kínozó gyűszű«-vel dolgozik.
Mikor aztán nagyon kihozták a flegmából, mégis odabökte a saját véleméyét:
– Az olyan csendbiztos, aki úgy csinálja, hogy kitudódjék, megérdemli a huszonöt botot az ügyetlenségnek miatta.
Egy más alkalomból így szólt mély indignációval:
– Szomorú világ ez a mai, a gazemberek liliommal vannak kirakva: ha nem vallanak, nem lehet őket elítélni, ha pedig vallanak, akkor mibennünk keresik a hibákat.
A hosszú várakozás, mert még a múlt hó végére volt megidézve, kifárasztotta csöndes türelmét, azért volt ma olyan szúrós, mint a csalán.
De lássuk az ülés lefolyását.
*
A mai ülés
A mai tárgyalás Matejjel kezdődött. Tegnap Móric, ma Matej. Mind a kettő rendületlen. Sőt Matej bizonyos tekintetben megzavarhatatlan. Nyomon beszél és higgadtan. Vallomása igaznak látszanék egészben, ha a motívum megvolna hozzá. De a motívum megfoghatatlansága gyöngíti.
Matej után Vay György, volt csendbiztos vétetett kérdőre. Az érdeklődés hullámzása a közönség közt, midőn belép hanyag szürke öltözetében, de úri, önérzetes magatartással.
Vay mindent tagad, vádlottak azonban szemébe mondják, sőt Klein érdes effronteriával »hazugnak« deklarálja Vayt, mire Vay sértődve szisszen föl.
Az izgatottság tetőpontra rúg. A közönség, mely Vayval rokonszenvezik, lezúgja az ellene záporként omló támadásokat. Elnök a csengettyűhöz kapkod, s idegessége láthatólag növekszik.
Vaz maga is izgatott lesz. A védők szándékosan ingerlik.
Heumann felkiált:
– Elnök úr, ne engedje meg, hogy védencemet, Vogel Anselmet tegezze.
Vay egy rettenetes tekintetet vet Heumann felé. Előjele volt ez a később kifejlődött sajnálatos jelenetnek. Az elnök többször rendre utasítja Vayt. A közönség zúgni kezd az elnök ellen is. Az elnök rendreutasítja a közönséget oly erőteljes hangon, mint még egyszer sem. Az érdekfeszültség leírhatatlan. A védők egyenkint ugrálnak fel. Eötvös rásüti Vayra, hogy már több ízben volt vizsgálat alatt kínzás miatt, sőt most is vizsgálat alatt áll. Fölemlíti, hogy egyszer meg is büntették már ilyen okból 100 frt bírságra. (Mozgás a közönség között, s méltatlankodó kifakadások.)
Friedmann gúnyosan jegyzi meg, hogy ez ügynek az összes iratai elvesztek.
Vay fokozatosan ingerültté tétetik. Mikor Heumann felszólal, hogy minek használta Herskoval szemben azt a cselfogást, hogy »Valld meg az igazat«, a következő szavakban fakad ki: »Az ügyvédek is éppen ilyen cselfogásokat használnak«.
Az elnök, ki ma ballábbal kelt fel, ezért is meginti Vayt.
– De kérem – mentegetőzik Vay -, hisz az ügyvéd úr mondta előbb cselfogásnak.
– Igenis – feleli Heumann -, annak mondtam azt, ha rosszhiszemű kérdés intéztetik a vádlotthoz.
– Kérem, ne menjünk ilyen vitába – pattan föl Vay -, mert igen sokat tudnék mondani én is.
– Mit? – kérdi Heumann elhalványodva.
– Az ügyvéd úrra vonatkozólag. A csempészetről.
Halálos csönd támad e szavakra.
A közönség elérti, miről van szó. Mert antiszemita körökben most is azt rebesgetik, hogy Heumannak tudomása van a csempészetről, s gyakran hallani bizalmas mendemondának: »Ha Heumann meg akarna szólalni… ő tudja jól«. Heumann maga is nemegyszer hallotta már e gyanúsítást, s ilyenkor jóízűt nevet rajta. De ma így szembe mondva előbb elhalványítá, azután arcába kergette a vért.
– Nagyságos elnök úr – szólt reszkető, de emelt hangon. – Ezt nem tűrhetem. Méltóztassék felszólítani a tanú urat, mit tud az én személyemre nézve ezen ügyben.
Elnök kemény hangon követeli, hogy vagy mondja el a gyanúsítást igazoló körülményeket, vagy pedig meg fog dorgáltatni.
– Én csak a közvéleményt fejeztem ki – feleli Vay visszavonulónak.
– A törvényszék előtt nincs közvélemény. Itt csak tények vannak. Üljön le.
Így ért véget a nyíregyházai izgatott jeleneteknek ez az utolsója is, mert valószínűleg most már csendesebb napok következnek. A kihallgatandó tanúk teendő vallomásai többnyire lényegtelen körülményekre vonatkoznak.
Az ezután kihallgatottak is tagadják a kínzatásokat, sőt Karancsay is visszavonja előbbi vallomását.
folytatás:
https://www.mek.oszk.hu/00900/00901/html/17.htm