kb. 15 perc olvasás
A légitámadások következtében áradó halál, amelynek fő célpontjai civilek voltak, 1945 februárjában, Drezda bombázásában tetőzött. Ez volt az egész háború leggyilkosabb és legmegdöbbentőbb támadása, felfoghatatlan azok számára, akiknek még illúzióik voltak az imperialista, antifasiszta tábor humanizmusával kapcsolatban. Szigorúan katonai szempontból véve semmi sem tudta igazolni ezt a mészárlást, mivel a már legyőzött Németország egyik városában vitték végbe. Semmi, hacsak nem a négyéves vérfürdő lezárásának hamarosan várható bejelentése, és a burzsoázia győztes frakciójának azon nyilvánvaló vágya, hogy mindent elpusztítson, amit még el lehet pusztítani. Drezdában nem volt semmiféle stratégiailag jelentős ipar, sem fontosabb katonai támaszpont. Éppen ezért emberek százezrei kerestek menedéket ebben a városban, akik a bombázások és a közeledő szovjet hadsereg, a mészárosok másik vidám hada elől futottak. Elvakította őket a szövetségesek propagandája, elhitték, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni. Menekültek zsúfolódtak össze a város számos kórházában, megszállták az iskolákat, vasútállomásokat, stb. Ezeket a tényeket a brit kormány sem hagyhatta figyelmen kívül, sőt, még a bombázóparancsnokság néhány vezetője is komolyan kételkedett abban, hogy egy ilyen célpont elleni támadást katonai szempontból igazolni lehet. Valóban, még a pilótákkal is nehéz volt elhitetni, hogy bármiféle katonai célja lehetne az egész háború legnagyobb mészárlásának néhány héttel a háború vége előtt, amikor a német csapatok minden fronton visszavonulóban és felbomlóban voltak. Az indoklás azonban igen szűkszavú volt: Drezda elsődleges fontosságú célpont; hiszen ekkor folyt a jaltai konferencia, és az angol-amerikai cél az volt, hogy a bombázások segítségével fölénybe kerülhessenek a váratlan gyorsasággal előrenyomuló orosz csapatokkal szemben. A város bombázására 1945 február 13-án és 14-én került sor. A szövetségesek tisztában voltak azzal, hogy közel másfél millió ember van Drezdában, akiknek nagy része Sziléziából menekült a városba; és rengeteg ott a sebesült, a hadifogoly és a munkaszolgálatos… Soha addig nem dobtak le ennyi bombát két éjszaka alatt: 3000 tonna, 650 000 darab gyújtóbomba hullott a városra. Az egész háború történetének legnagyobb tűzviharát hozták létre. 200-300 km/óra sebességű tűzorkánok emésztették a várost. Drezda 8 napig égett, a tűz iszonyú fénye még 300 kilométer távolságból is látható volt. A város néhány része olyan erővel izzott, hogy az óvóhelyeket csak több hét elteltével lehetett megközelíteni. A gyilkos bombák teljes arzenálját felsorakoztatták: foszfor, napalm. A fáklyaként lángoló emberek az Elbába vetették magukat, ahol testük tovább égett. A város központjából özönlő csillapíthatatlan tűz elérte a folyót és tovább pusztított. Lefejezett testek, a közmunkások elsősorban persze a tűzoltók ellen bevetett repeszbombák áldozatai hevertek az utcákon. A 35 ezer lakóépület közül mindössze hétezer maradt állva. Az egész városközpont, 18 négyzetkilométeres területen teljesen eltűnt. A legtöbb kórházat elpusztították, miközben a vasutak majdnem teljen érintetlenek maradtak, és se a katonai repülőteret, se a város körüli gyárakat nem érte támadás. Az akciót módszeresen hajtották végre: akik kitervelték még a szél irányát és erejét is számításba vették, hogy a tűz szörnyű sebességgel tudjon kifejlődni. 1945 február 13-a és 14-e éjjelén ezernél is több brit bombázó szállt fel, hogy halált szórjon a városra. Másnap 450 amerikai Repülő Erőd váltotta fel őket, amelyek 771 tonna nagyrészt késleltetett hatású gyújtóbommbát dobtak le. Ez az “újdonság” lehetővé tette, hogy a Bombázóparancsnokság nagyobb eredményeket érjen el. Ezek a bombák csak néhány órával a repülők távozása után robbantak fel. Így nem csak azokat ölték meg, akik megpróbálták eloltani a tűzeket, hanem azokat is, akik voltak olyan vakmerőek, hogy megpróbáltak elmenekülni az égő városból. A támadás, amelyet minden szerénység nélkül a civilizáció és fejlődés egyik legkiemelkedőbb példájának tekinthetünk – végső mérlege több, mint 250 ezer halott volt, majdnem mind civil -, és több tízezer sebesült, összeégett, haldokló, megcsonkított, megőrült áldozat.
“10 nappal a bombázás után egy csoport fogoly letisztította a pincébe vezető lépcsőket, de nem voltak hajlandóak bemenni. Valami rendkívüli történhetett odabent. Az emberek komoran állták körül a pincelejárat ajtaját, amikor a légóparancsnok példamutatóan lement a pincelépcsőn egy acetilénlámpával a kezében. Az oszló testek megszokott szagának a hiánya megnyugtatta. Az alsó lépcsők csúszósak voltak. A pince alját 20 cm magasságban vérből, húsból és csontból álló massza borította; egy apró, rendkívüli robbanóerejű bomba keresztülhatolt az épület négy emeletén, és a pincében robbant fel. [..] Az épület gondnokától megtudtuk, hogy 200-300 ember volt a pincében azon az éjszakán.”
(Hans Voigt, az “Abteilung Tote”, a halottak eltakarításáért felelős bizottság vezetője)
A járványveszély miatt a város központját lezárták. Minden nap testek ezreit ,vagy legalábbis ami maradt belőlük, vonszolták Drezda főterére, ahol egy utolsó azonosítási kísérlet után négy- ötszázasával elégették őket. Védelmi intézkedésként közel 70 ezer áldozatot hamvaszottak el így az Altmarkton. A háború története során előszőr fordult elő, hogy a túlélők nem voltak elegen a halottak eltemetéséhez. Az apokalipszis mennykőcsapásként érte a területet. Kutyafalkák kóboroltak hullák után kutatva. Kísértetszerű emberroncsok tízezrei bolyongtak menedéket keresve az utakon, elgyötört arccal, rongyokban, élő holtakként támolyogva. Szavakkal és számokkal majdnem lehetetlen leírni ennek a pokolnak a valóságát. Nincsen megfelelő szavunk, hogy kifejezzük azt az undort és gyűlöletet, amelyet a terror és halál ilyen módszeres és tudományos megszervezése keltett! És az antifasiszták ezen legkiválóbb hőstette felett érzett undorunkat még tovább fokozza az a mód, ahogy elkövetői minden őket érő kritikát elhárítanak, kijelentve, a pofánkba vágva, hogy a terror szisztematikus és tudományos megszervezése versenytársaik kizárólagos monopóliuma volt!
A „demokratikus értékrend hívei” nagyot ütöttek, nagyon nagyot.
De a burzsoázia által osztott borzalom nem ismer határokat – még ez sem volt elég. A szövetségesek vadászgépei a város körül cirkáltak, hogy legéppuskázzák a tűzbe és vérbefojtott városból menekülőket, csakúgy, mint a szomszédos területekről érkező segítséget. Másnap a szövetséges csapatok parancsnoka Chemnitz bombázásának elrendelésénél minden kertelés nélkül kijelentette pilótái előtt:
“Azért mentek ma éjszaka oda, hogy végezzetek azokkal a menekültekkel, akiknek sikerült kijutniuk Drezdából.”
A vér szagától megrészegülve újabb gyilkos orgiáért kiáltottak, hogy kielégíthessék vérszomjukat. Az antifasiszta szövetségesek semmivel sem maradtak le a fasiszta koalíciótól, amikor arról volt szó, hogy milyen kifinomult módszereket alkalmazzanak ennek haldokló civilizációnak a „megmentése” érdekében. 18 hónap alatt Németország 60 nagyobb városából 45-öt teljesen lebombáztak, elpusztítottak, porrá zúztak. Legalább 650 000 ember, nagyrészt civil pusztult el ezekben a borzalmas támadásokban, nem beszélve azokról, akik bár megmenekültek a pokolból, de életük hátralevő részét kórházban vagy a bolondokházában töltötték. Az antifasiszta tábor 1945 május 8-án hullahegyek tetején ülhette meg győzelmi torát. A makulátlan győztesek az ellenfél által elkövetett borzalmak mögé rejtették saját bűneiket. A káprázatos “győzelmet” a hullákkal borított csatatereken tartott fáklyásmenettel ünnepelték.
Miért bombázták Drezdát? Az angolok rögtön a támadások után kijelentették, hogy a város “nagy iparváros” volt “nagy lőszergyárakkal”. Ezt az amerikai újságok hűen megismételték. Igazában, radar és elektromos alkatrészeket gyártottak nyolctól tizenöt kilométer távolságra a város központjától és néhány kisvállalat repülőgép alkatrészt és más kisfontosságú alkatrészt gyártott, de egyetlen ilyen üzem sem volt az angol repülők által célba vett zsúfolt területen belül.
A másik félrevezetés, amit inkább hazugságnak lehetne nevezni, az volt, hogy az oroszok kérelmére bombázták Drezdát. Az idők folyamán ez is hazugságnak bizonyult. Amikor a jaltai konferencia jegyzőkönyveit nyilvánosságra hozták kiderült, hogy az oroszok ugyan kérték, hogy a szövetséges légierő lebénítsa Berlin és Lipcse gócpontjait, de Drezdát nem foglalták bele. Sőt, még az oroszok is visszautasították Drezda bombázását, amire Churchill jóváhagyásával kérte fel őket az angol légierő vezetősége. hA hivatalos történészek a háború után feljegyezték a valóságot: Drezdát azért bombázták, hogy növeljék a pánikot és zűrzavart, amely már jelen volt a menekültekkel túlzsúfolt városokban, és hogy Sztálinnak kedveskedjenek. Továbbá, a Drezda támadását követő napon, mielőtt a 48 kilométerre fekvő Chemnitz város bombázására küldték őket, az angol légierő pilótáinak pontosan megmondták: “azért mentek oda ma éjszaka, hogy végezzetek a menekültekkel, akik elmenekültek Drezdából.”
És ezek mentek Nürnbergbe ítélkezni a németek felett!
DEBRECZENY ÁDÁM: EMLÉKEIM DREZDA BOMBÁZÁSÁRÓL
“Sok emlék gyűl össze az embernek egy bizonyos kor elérése után. Egyesek kellemesek, mások felejthetetlenek. Vannak azonban olyan kellemetlenek, amelyeket nem lehet elfelejteni – olyan megrázó volt, hogy nem tudom kitörölni emlékeimből. Részemre a leghátborzongatóbbak közé tartozik 1945. február 13-a és 14-e: Drezda kegyetlen, gyilkos bombázása. Állítólag több mint 350 000 ember lett a bombák áldozata. Ezt a légi vállalkozást Winston Churchill miniszterelnök és Arthur Harris légierő tábornok határozta el.
Hogy is történt? Mint fiatal hivatásos tiszt Németországba, Drezdába lettem vezényelve a 81-es Magyar Királyi Honvéd ezredhez. Nagy bizalommal néztem új beosztásom elé. Egy háromemeletes német kaszárnyában voltunk elszállásolva, ahol több német katona is tartózkodott. A németekkel való viszonyunk hűvös volt, mert nemcsak a szállást kellett velük megosztani, hanem az élelmet is, ami már igen szűkös volt Németországban. Mi udvariasak voltunk és megköszöntük amit kaptunk, mely hasonló volt a németek ellátásával.
Drezda gyönyörű város volt, festőies, kulturált és ezért sokan az Elba folyó partján lévő német Florencnek nevezték. A szirénák gyakran megszólaltak, de mindenki meg volt győződve, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni, hiszen állítólag Churchill unokahúgát itt tartották fogságban. A másik félrevezető nézet az volt, hogy sok szovjet, amerikai, kanadai és angol hadifoglyot is itt tartottak szöges drótkerítés mögött. Az volt az általános vélemény, hogy csak nem fogják saját vérüket és csatlósaikat bombázni… Még légvédelmi ágyuk sem védték a várost és nem voltak német vadászgépek sem. Mennyire tévedtek a németek! A jaltai megegyezés szerint Drezda a Szovjet zónába fog kerülni a háború után. Winston Churchill és Arthur Harris tábornok szerint meg kell ijeszteni a németeket. Ha tönkre is megy a város – nem számít. A szovjetek problémája lesz a jövőben. Drezda már zsúfolásig tele volt menekültekkel, akik Berlin bombázásától és a vörös hadsereg elől menekültek a csendes, műemlékekkel, múzeumokkal büszkélkedő békés városba. Hadászati szempontból itt nem volt hadiipar és nagyobb katonai alakulat sem. Talán a nagy és fontos vasúti csomópontot és hálózatot lehetett fontosnak tartani, és az Elba folyó feletti hidakat.
A németek és a magyarok számára egyre rosszabbodó hadi helyzet ellenére mi fiatalok meg voltunk győződve, hogy megnyerjük a háborút valami titkos német fegyver segítségével. A propaganda jól működött és a kiképzés tovább folyt, mintha semmi aggodalmunk nem lett volna.
1945. február 13-án ügyeletes tiszt voltam, semmi szokatlan nem történt, este 10 órakor a szirénák ismét megszólaltak, sürgetve, hogy mindenki vonuljon a pincékbe és bunkerekbe. A katonák álmosan, lassan mentek a laktanya alatti óvóhelyre. Miután meggyőződtem, hogy katonáim biztonságban vannak, magam is lesiettem az óvóhelyre.
A legtöbben biztosra vették, hogy kár az izgalomért, mert ez is egy “fals” riadó: úgy sem fognak bombázni… Azonban hamarosan hallani lehetett az angol Lancaster bombázók fenyegető bömbölését. Hányan lehettek? A több száz gép összefonódó moraja kezdett aggasztani engem is. Valami furcsa hangulat fejlődött a levegőben, ami azelőtt nem volt. Kíváncsiságból én is kilestem az egyik résen. Hirtelen az egész ég kivilágosodott! Mintha a pilóták szeretnék a várost jobban megtekinteni. „Mi az ördög lehet ez?” – kérdezte egy német katona, riadt arccal. Úgy látszott, hogy ezúttal igazi bombázás lesz. Kis ejtőernyők valamilyen világító anyagot szállítottak lassan lefelé, amely teljesen megvilágította az egész várost. Ilyet még soha nem láttam és nem is hallottam. Be kell valljam, szép látvány volt annak ellenére, hogy milyen ijesztő is. Ezt követően, amikor a pilóták meggyőződtek, hogy Drezda felett repülnek, kiengedték a gyújtó és foszforos bombáikat a békés városra, melyek fütyülve zuhantak a föld felé – ránk.
A borzasztó csapódások megrepesztették az ablakokat, gyengébb falakat. Mindnyájan megijedve, hirtelen a földre vetettük magunkat, fejünket önkénytelenül takartuk. A süketítő zaj, a repülő téglák és fadarabok pánikot keltettek az óvóhelyen. Nem szégyellem bevallani, hogy arra gondoltam, most fogok meghalni. Mellettem egy komoly arcú, dekorált német őrmester szólalt meg mérgesen: „Bár csak tudnék valamit tenni!” Több süketítő robbanás és visító bomba zuhanása következett. Valaki nyögve mondta: „Végünk van! Mind meghalunk!” Óvóhelyünk azonban még bírta, nem esett össze. Fokozatosan azt érzékeltem, hogy már nem félek és nem gondoltam a halálra. A többi beosztottam aggódva nézett rám, mintha tőlem függne az életük. Egy pár bátorító szó után ők is megnyugodtak. A repülőgépek riasztó zúgása egyre messzebbről hallatszott, amit fellélegezve vettünk tudomásul. Lassan felálltunk és kíváncsian néztünk ki az ajtón. Az ég még mindig ki volt világítva, de ezúttal nem azoktól a leereszkedő gyertyáktól, hanem a lángoktól. Drezda dühös lángokban égett! A sziréna ismét megszólalt, de ezúttal a riadó végét jelezte. Kaszárnyánkat alig érte kár, szerencsénkre. A lakosság közben mozogni, éledezni kezdett. A tűzoltók szaporán oltották el a tüzeket ahol lehetett. A nép fürgén de kétségbeesve szaladt egyik helyről a másikra, keresve hozzátartozóikat. Már a mentőket is lehetett hallani. Az élet visszatért, de a város ilyen romlást, rombolást soha nem szenvedett át hosszú élete folyamán. A katonák visszatértek szállásukra, amely a törött ablakokon kívül épnek bizonyult. Miután meggyőződtem, hogy embereim megnyugodtak egy kissé, visszamentem szobámba. Alighogy elnyúltam ágyamon, a szirénák újra elkezdtek visítani. A katonák ezúttal gyorsabban rohantak a menedékhelyre. Ez 1945. február 14-én, hajnali 2 órakor történt. Miután meggyőződtem, hogy mindenki elhagyta a hálótermeket, én is lesiettem egy óvóhelyre, ezúttal a bunker felé, mert azt biztonságosabbnak tartottam, és ahol több bajtársam már meghúzódott. Már lehetett hallani a közeledő négymotoros angol Lancester bombázók fenyegető, gyilkos hangját. Sokan lehettek, valószínű több mint ötszázan, mert a zaj fülsiketítő volt. Legnagyobb meglepetésemre a kaszárnya udvarán lévő bunker ajtaját nem tudtam kinyitni. Rozsdás volt a zárja, vagy a németek belülről nem akarták kinyitni? Ezt soha nem tudtam meg. Gyorsan kellett döntenem. A kaszárnya udvarán több lövészárok és egyszemélyes fedezék volt ásva, a kiképzés és gyakorlatok érdekében. A repülőkről ledobott fáklyák ezeket megvilágították. Amikor a bombák ismét süvíteni kezdtek, beugrottam, amilyen gyorsan csak tudtam az egyik ilyen fedezékbe, rohamsisakom a fejemre tettem és összehúztam magam, remélve hogy életben maradok. A szörnyű robbanások majdnem megsüketítettek. Ez alkalommal tűzbombákat dobtak le, amik felrobbanáskor kiszívták a környezetből az oxigént, fulladást okozva. Még mindig nem értem, hogy maradtam meg, miért nem fulladtam meg.
A robbanások egyre közelebbről hallatszottak. Nagyon ijesztő pillanatokat éltem át. Úgy tűnt, mintha ez a második bombázás örökkévalóságig tartott volna. A kaszárnya közelében volt egy lőszerraktár, ami telitalálatot kapott. A lőszerek egyenként sültek el, lövöldözve minden irányba. Még imádkozni sem volt időm a rémültségtől.
Mikor elcsendesedett a légitámadás fenyegető zaja, egy kicsit kimerészeltem dugni a fejem, hogy körülnézzek. Minden égett körülöttem, alig ismertem rá a környezetemre. Lassan feltápászkodtam fedezékemből, és a bunker felé mentem, melynek ajtaját a riadó elején nem tudtam kinyitni. A látvány megdöbbentő volt: a bunker találatot kapott, kettészakadt mint egy óriási görögdinnye. A magyar és német katonák holttestei szétszórva a helyszínen: végtagok, agyak, belek a falon csüngtek. Rémísztő és visszataszító kép. Gyorsan megfordultam és levegő után kapkodtam. Úgy éreztem akkor, hogy én vagyok az utolsó megmaradt ember a földön. Nagyon kétségbeejtő és szomorú érzés. Leültem a földre, egy kis távolságra a tragikus mészárlás helyétől. Fejemet két tenyerembe hajtottam és hálát adtam Istennek, hogy megvédte az életemet. Majd lassan, sisakommal a kezemben visszagyalogoltam a félig rombadőlt kaszárnyába. Egyre több katona bújt elő különböző óvóhelyekről, a legtöbb élettelenül vonszolva magát, megsebesülve tántorgott biztosabb helyre.
Lassan visszatért az élet a kaszárnyába, a parancsnokok kiabálták a parancsokat, amire a katonák csak félszívvel reagáltak. A konyha is üzembe lépett, és hamarosan kávét is ajánlottak az érdeklődőknek. A reggel is beköszöntött, és azt vettük észre, hogy már nem találtuk az életben maradt németeket barátságtalannak. Igaz, mosolyuk erőltetett volt, de ők is örültek, hogy élnek. Igazi bajtársi hangulat fejlődött ki, amely nagyban enyhítette a szomorú, tragikus állapotokat. Egy lett a sorsunk. Reggeli után új beosztást kaptam: különböző századokból életben maradt magyar honvédeket gyűjtöttek össze parancsnokságom alá, hogy a város civil lakosságát segítsük a mentési munkálatokban. Drezda egyik részét jelölték ki csapatom számára, ami gyalogtávolságra volt a kaszárnyától. A konyhán szendvicseket kaptunk, amit a kenyérzsákba tettünk (ebédre) és mindenki el volt látva gázálarccal és lapáttal.Egy órai menetelés után megérkeztünk a kijelölt helyre. Csak most vettem észre igazán, hogy milyen óriási volt a pusztítás. Alig maradt egyetlen ház épen. A füstös és poros levegő nemcsak a lélegzetvételt akadályozta, hanem látásunkat is. A tűzbombák olyan hihetetlen rombolást okoztak, hogy a földön fekvő több ezer halottnak még a ruháit is leégette. Csupasz és égett holttestek hevertek körülöttünk. Iszonyatos látvány volt. Egy fiatal, kormos, ijedt arcú fiú odaszaladt az egyik holttesthez és szorosan megölelte, majd síró szemekkel kérte: vigyük el az apját a közeli házba. Mi ezt meg is tettük, de mi sem tudtuk könnyeinket visszatartani. Először a pincékben kerestük az életben maradtakat. Fel kellett venni gázálarcunkat, mert a sok szén amit a pincékben raktároztak, a hatalmas tűz, hő miatt égni kezdett, megfullasztva az ott lévő embereket. Többen azért mégis életben maradtak. A sebesülteket elvittük az elsősegély-helyekre, a lakosság ezért nagyon hálás volt. Soknak így mentettük meg az életét. Minden házba küldtem két katonát, hogy keressék az életben maradtakat. Volt olyan hely, ahol katonáimmal elmozdítottuk a nehéz gerendákat és téglákat, hogy kiszabadítsuk a beszorultakat. Jól kivettem a részem a mentésekben, nemcsak azért hogy példát adjak katonáimnak, főleg azért, mert annyira sajnáltam a szenvedőket, főleg a gyermekeket. Ezt a barbár támadást a civil lakosság nem érdemelte meg. A történelem ezt el fogja ítélni. Február 14-e szép napos idő volt, de a látást a füst és por komolyan befolyásolta. A szél is fújt és ez okozta a gyenge és ingó falak összeesését, melyek néha több szerencsétlen embert maguk alá temettek, beleértve jó pár katonát is. Délben pihenőt rendeltem elfáradt katonáimnak. Alighogy leültünk a földre, hirtelen, minden riadó nélkül amerikai vadászgépek jelentek meg és géppuskázni kezdtek minden életben lévő személyt. Mi azonnal egy közelben lévő, félig romos házban kerestünk menedéket. Ekkor már hallottuk a több száz bombázó közeledését is. Mindannyiunk arcán lehetett látni az aggodalmat. A szőnyegbombázás újra megkezdődött. A süketítő bombák robbanása félelmet okozott. Nem volt védekezés ellene. Miután a robbanások végre elhalkultak, óvatosan körülnéztem. Minden másképp nézett ki, mint azelőtt. Azt sem tudtam, hogy merre van a kaszárnyánk. Nemcsak a tűz, a füst és a felpuffadt holttestek, a döglött lovak, kutyák zavarták meg irányérzékünket, hanem az eltűnt házak és utcák is.
Az égő testek és égett faanyagok kellemetlen szagát ugyan már megszoktuk, de elveszítettük az utunkat visszafelé. Szerencsére egy nagyon idős aszszony felénk közeledett, akitől pontos irányt kaptunk kaszárnyánk felé. Kaszárnyánk ismét megúszta a komoly támadást, de katonáink száma erősen lecsökkent. Két nappal a légitámadás után átvezényeltek Meiningenbe, ahol később mint páncélvadászt bevetettek az amerikai tankok ellen. De ez már egy másik történet.