kb. 5 perc olvasás
„Az az ember, az a zsidóból lett ember,
a Fortunátus, az egy nagy varázsló,
aki mindenkit el tud varázsolni az ördög által és titkos varázslásokkal,
hogy őt mindenki szépnek lássa, pedig fertelmes, mint a kanördög.
És aztán, hogy őtet mindenki jónak lássa, pedig gonosz, mint a pokolfajzotta Sátán.”
Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Gellért Oszkár: Fortunátus – és még valami
Sovány kis füzet, majdnem elvész a testes Móricz kötetek közt Fortunátus, történelmi színmű 3 felvonásban, megjelent 1918-ban egy képes hetilap karácsonyi ingyen-mellékleteként, az író következő jegyzetével: „Ezt a fiatalkori munkámat, amely sok-sok éven át a fiókban porosodott, e munkairtó időkben úgy adom ki régi ügyefogyottságában, mint a gyerek a régi játékját, hátha kerül gyermek, aki kicsit így is eljátszogat vele.”
A Fortunátust Móricz a Sári bíró után írta, egyik részletét 1912-ben ki is adta a Nyugatban. A Nemzeti Színház akkori igazgatója nem fogadta el előadásra, pedig – és ezek már Móricz szavai, akit meg kellett kérdeznem a Fortunátus születése felől – „ha akkor ezt a darabomat előadják, talán nem írok többé regényt, csak drámát.”
Lehet. Lehet, hogy a legnagyobb magyar drámaírót vesztettük benne, – cserébe azért, mert a legnagyobb magyar elbeszélőt nyertük benne a Sorstól.
*
A Fortunátus a Mohács előtti évben játszódik és Móricz az új Mohács előtti évben adta ki… Zsidóégetésre készül benne egy magyarba oltott oláh-német-lengyel kiskirálya az országnak, és egy Árpád véréből való asszony védi meg fajmagyar gőggel Fortunátus Imrét, ezt a középkori kéjencet, ország alkincstárnokát, ezt a zsidó Túri Danit vagy Báthory Gábort, megvédi, nem az embert, hanem a tárgyat benne, rabszolgaszeretőjét. És megvédi az egyház, a prímás is Fortunátus Imrét, aki nagyszerűen érti, hogyan kell a nőstényt szerelemmel, a hímet pénzzel kiszolgálni. A Fortunátus erős Shakespeare-hatást mutat, akár Ibsen ifjúkori művei, de hiszen ez a legjobb iskola. Nyelvében az ótestamentum Salamon királyának édessége és Ézsaiás prófétájának zordsága. A Sári bíró mellett a Fortunátus, bizonyára nagyszerű kezdet s kell színháznak lennie, amely végre előadja ezt a tündérien vaskos darabot.
*
Az utolsó Móricz-regény, a Kivilágos Kivirradtig, egyetlen éjszaka története: időben annyi, mintha a regényt éppen végigolvasod.
Az utolsó Móricz-színdarabnak, a Búzakalásznak, második felvonása azzal a jelenettel folytatódik, amellyel az első felvonás végződött, és a harmadik felvonás függönye ugyanarra a jelenetre nyílik szét, amelyre a második felvonás végén összehajlott. A Búzakalász az életben pontosan annyi óra és perc, mint ameddig a színházban végignézed.
És sohasem felejtem el, egy tavaszi éjszakán Lányfalun Móricz elmondta nekem a Tündérkert egy készülő fejezetét, a fejedelem ebédjéről, – elmondta? lerajzolta, a szó szoros értelmében papíroson ceruzával középen az asztalt s köréje a vendégek helyeit, pontosan, ki hol fog ülni. Lerajzolta, eljátszotta s a varázsló szóra még meg is terült az asztal.
*
A nagy epikusnak az a képessége, hogy történetében éreztetni bírja az idő múlását, majdnem egészen hiányzik Móriczból. Nem regényíró tolsztoji értelemben. De megvan benne az a másik nagy képesség, hogy az időt részeire, napokra, órákra, percekre bontva, úgy tudja megállítani, a múltat jelenné eleveníteni, mint a dramatikus. Csakhogy ez a képesség nem csupán a dramatikus képessége, hiszen Dosztojevszkij sem dramatikus és regényeiben, éppúgy, mint a mi Kemény Zsigmondunknál, az idő véraláfutásos megmarkolását érzem. Hogy melyik az igazibb regényírói képesség, azt hiszem, nem is dönthető el, a regény vegyes műfaj, és ha az epikus úgy hömpölyögteti benne a történetet, mint ahogy a Duna vize a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig hömpölyög és ezzel úgy érezteti velem az idő ritmusát, mint ahogy azt a művészetek közt leginkább a zenében kapom meg, – akkor igazi epikus. De éppúgy megmarad a regény műfajában, ha Niagaraszerűen zuhogtatja történetét s hozzá még nem is egy vízből való Niagarának, hanem egy fémzuhatagnak anyagából, amely kráteréből kiokádva mindjárt meg is merevedik.
*
Móricz nem zenét ad, hanem szobrot és piramist. S piramisainak roppant árnyéka rávetődik az eddigi egész magyar elbeszélő-irodalomra.
*
Kabay Zoltán:
HALLGATÁS MÓRICZ ZSIGMOND ANTISZEMITA DRÁMÁJA KÖRÜL…
Efraimék nem ismerik el a magyar Jud Süsst
Tüntető hallgatás fogadta az Egyedül Vagyunk legutóbbi számában közreadott Fortunátus-dráma részleteit. Még a sajtóhibákat is lázas izgalommal kutató és glosszázó kukacok se kuncogtak – a tétel erősebb volt. Csak a hétfői fürge izraelita csattant egyet: fölfedezvén, hogy itt tulajdonképpen egy filoszemita darabról van szó, hiszen az E. V. a kivonatos közlés során kihagyott egy fontos félmondatot, melyben a szerző egyik hősét, Efraimot, „melegszívű, okos, jámbor ideges jó ember”-nek jelzi, nem is szólva, hogy a művet megtalálta újabb lenyomatban is egy díszkötet aranykoporsójában. A Független Magyarország talmudi rabulisztikával beszél mellé, hogy ne kelljen fölfednie a lényeget: Móricz Zsigmond látta az örökellenség fajt. Hiába vall az író harmincéves ifjúságának hevületével, hiába rajzolja akár száz oldalon is az örökegy zsidóarcot, hiába bizonyítja, hogy nem volt vak és életünk és történelmünk figuráit igazsággal mintázza meg még akkor is, ha zsidóról van szó, – szembe kell szállni vele életben és halál után is, ha ehhez a kérdéshez illetéktelenül közelednék.
Megnyugtatjuk az izraelitákat: ismerjük minden vonatkozásában, rejtettebb rugóiban is a Móricz Zsigmond ügyét. Tudjuk, hogy nem volt antiszemita a szó klasszikus, lendvaiistváni típusában, tudjuk, hogy a nagy kiadóvállalat bérleménye volt egész írói termése, ismerjük annak a szellemi tábornak terrorisztikus eszközeit, amely térdrekényszerítette, rabszolgájává tette az írót, ha egyszer család, kenyér, gond odahajtotta.
De nem súlyos bizonyíték a feltűnő hallgatás is, éppen olyan írói részről, aki a társadalom minden rétegét és táját bejárta és feldolgozta? S a hideg terror eszközeire nem éppen a hallgatás a passzív természet felelete? És nem vall-e ma feltűnő világossággal ez a csend?
Móricz Zsigmond utolsó éveiben cselekedetekkel áldozatosan megmutatta, hogy nem igényli a zsidóság támogatását. Folyóiratot tartott fel sok vergődéssel, tűzhelyet akart építeni egy magyar szellemi körnek. Az ifjúság már elindult feléje, a széles magyar rétegek már nem látták meg törekvését. Néhány száz példányban kelt el a lap, amely mögött Móricz Zsigmond monumentális írói ereje állt. A zsidóság teljes bojkottal sújtotta, mert érezte, hogy éppen Móricz passzív rezintenciája a támadás. Csak egy félfordulatot kellett volna tennie, egy-egy zsidó írót, kellemes, vagy akárcsak jóindulatúan kétértelmű nyilatkozatot közreadni a zsidóság felé, azonnal felfénylett volna a lap, akár egy magyar csillag.
Móricz Zsigmond akkor már, szegénységben is, adósságban is, de szuverén volt. Mögötte fiatal nép írók egész raja. Figyelték minden lépését, tudták, hogy jól cselekszik, példamutatón, némán, de tettekkel.
A Fortunátus fiatalkori mű. Akkor, harminc évesen még papírra vetett egy kegyetlen zsidó portrét – aztán elhallgatott.
Lapozzuk fel mégegyszer, vajon tényleg olyan „jámbor, ideges jó emberek” ezek az Efraimok?
(…)
Forrás: Egyedül Vagyunk 1943. évf.
