kb. 1 perc olvasás
Mécs László
ALÁZAT
Néha kínai fallal körítem a kertemet.
Kizárom az embert, hegy szeretni tudjam az embert,
mert tetőtől talpig gonosz és mégis szeretni kell!
Álmaim bozótjába bújok, mint Ádám a paradicsomban.
Egy hang tükörként kérdez a magasból:
ki vagy te?
Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.
Aranymosónak álltam életem folyójába.
Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.
Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,
egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből!
Ez vagyok én.
A szenvedések szűrőin szűrtem a véremet:
mégis paráznaság iszapját sodorja, mint az árvíz.
Aranymosónak álltam életem folyójába:
mégis hiú vagyok, mint a többiek,
szeretem, ha szemet hunynak hibáimra,
örülök a tömjénezésnek.
Ez vagyok én.
Tetőtől talpig ember vagyok s magamat is szeretnem kell!
Könnyeim varázslatos vegyi vize végigcsorog a lelkemen,
s most látható lett egy titkos írás.
Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre,
most látható lett az üzenet:
„Eddig nem találtál semmit, mert magadat kerested!
Hazudtál:
első volt az Én, második a Felebarát, harmadik az Isten!
Ezért nem találtál semmit.
A szentek és más hősök más sorrendet hajszoltak:
első az Isten országa, második a Felebarát, harmadik az Én.
Ez az út, az igazság és az élet.”
Ennyi aranyat mostam ki máma a folyóból.
Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig.
Az egyik végén van Isten,
a másik végén egy kis villanylámpa: én.
Megindulnak az örök áramok és kigyúlok a sötétben…
Ha ő akarja, világítok betegek ágya felett;
ha ő akarja, nászi népnek világítok;
ha ő akarja, világítok minden magyaroknak;
ha ő akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett…
Ha ő akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából,
s a lámpát összeroppantja örökre…
(Vigasztaló, 1927)