kb. 9 perc olvasás
Eötvös József (vásárosnaményi báró,
Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.)
******
EÖTVÖS JÓZSEF
VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK
ÖSSZEGYŰJTÖTTE ÉS SZERKESZTETTE
BÉNYEI MIKLÓS
ÉVEK
1831-1871
1831-1833
1
Könyvhöz hasonló az ember;
nagyobb része csak kötését nézi,
nem érthetve tartalmát,
vagy legfeljebb csak címjét olvassa, s ítél,
mert az egész felette hosszú s unalmasnak látszik.
De ha éppen olyanra talál,
mely a mélyebb érzelem ösméretlen betűivel íratott,
vagy kacagva veti félre a firkálást,
vagy bámulva visszateszi fiókjába,
s többé nem foglalatoskodik vele.
2
E földön számtalan virág találkozik,
de csak érzékeny gyermek találja fel.
3
Éltünk terén lenge fellegek,
melyeket elhajt előttünk a szellő,
inkább gyönyörködtetnek
sokszor a legáldottabb aratásnál,
melyet izzadva kerestünk.
4
Boldog az,
kinek egén a szerelem napja ragyoga mindég.
Világos utakon indul ő,
s ha végre – mint e föld láthatárja megett – napja lement, pirosra festi egét s hajnalra inti,
ha nyugalom után vágyódik.
5
A ton hullámjain
könnyen lejt át a szív az ájtatossághoz.
6
Az egész földet
elborítja sugárival a nap,
de csak az boldog, ki érzi melegét;
a polkör szerencsétlen lakosa
önnyomorúságát látja hideg fényében.
Így van az istenség ideájával is:
lenyom a hit, ha nem boldogít.
7
Mennél inkább
töltse be szerelemmel szívét az ember,
hogy belé gyűlölség ne is férhessen;
mert hol ez egyszer helyt fogott,
amannak örökre vége van.
Filozofálni kezd az ember,
s mert gyűlölésének annyi okot talál,
szerelmét mint oktalant elveti.
8
Bámulva nézünk fel
a hajdankor elomlott építményire,
s elfelejtjük, hogy
termékenyebb a sík, melyet mi lakunk, s hogy
szerény építményeit romba dőlve nem látandja senki,
mert az egész emberiségé e föld,
s ez nem enged düledékeknek helyt birtokán.
Mint koroknak sírkövei állnak a kopasz tetőkön,
s intenek, hogy
mit emberek alkottak, elveszend,
s csak az marad,
mit törvényként szívünkbe teremtett az istenség.
9
Monarchák
sokszor csak fókuszok,
melyek a számtalan udvariak
gondolatjait s akaratjait vetik vissza
térdre boruló népeikre.
10
Legérzékenyebb sebje e földnek
egy nyitott sír,
mely jobb ember hamvaira vár.
11
Muzsikához hasonló az ember;
a közellevő örül,
mert gyengédebb hangjait,
mert az egészt értheti,
ki távol áll,
csak dobhangot, csak trombita-harsányt hall.
12
Virágokat nyújt a szerelem,
barátság – ha jó ember barátunk – gyümölcsöket.
13
Szívem belsejét
hazaszeretet tölti el
és
barátság, a szerelem
csak külsején függ,
könnyű színes virágporként,
melyet minden gyenge zephir,
habár egészen el nem hordja is, legalább változtatja.
14
Felette sokat vesztenek
a tisztán szubjektivus emberek;
ahelyett, hogy
magok által vezettetnének az univerzumhoz,
a kozmikus behatások őket csak önmagokra vezetik vissza.
Ifjú embernél tűrhetőbb még,
mert nagyobb belseje, világosabb;
de ha a belső nagy fény kisugárzott,
ha sírt is lát már a halál mellett,
nem egyedül emelkedést az ért férfi,
akkor csak az objektivitás
és a nagy külső behatások tarthatják őt fel.
15
Az ember,
bármily csekély legyen is,
olyannyira szereti
önmagát fő figurának nézni az élet képében,
minden egyebet pedig csak mellék dolognak,
mely miatta alkotódott.
16
Nagy emberek lelkében
oly ritka s csekély az öröm, mint bérceken a fa;
terméketlen sziklaként állnak a földön ők,
rajtok elveszté hatalmokat[!] az idő,
véle elveszté a tavasz is;
öröklő létek, de örömtelen.
17
A szerelem magva
csak fájdalom-átszántott szívben tenyészik.
18
Ifjú költők
szárnyaikkal majdnem úgy bánnak,
mint bajszaikkal;
mihelyest egypár pehelyt sejdítenek,
nagynak vélik, kipödrik s örvendve mutogatják.
19
Sok nagy férfi olyan,
mint a tűzcsillag;
csak annak, ki feltekint, világít,
a földön csúszó csak füstöt lát.
20
A haza azon kis világ,
mely mindenkit a nagy földhöz csatol,
s melyet mindenki megfoghat.
21
Fáradva ment fel Jean Paul
a tudományok legmagasabb bérceire,
de csak hogy ott egypár havasi rózsát szakíthasson.
22
Meleg az aggkor, mint az ifjú;
csak a férfi hidegebb, mert érzi önerejét.
23
Csatáknál,
melyeket királyok vínak,
azt kérdezzük, mennyi ember halt meg,
mert minden emberélet a pernél többet ér.
De ha nagy nemzetek
szent ügyekért, szabadságokért harcolnak,
a haldokló is csak azt kérdi,
kié a diadal,
mert micsoda a kis emberélet,
a nagy nemzetélet s szabadsághoz képest?
24
Minden öröm,
melyet csak külső behatások
s nem érzeményünk szerez,
hidegen hagyja szívünket,
s sokszor ismételve fagyborítékot von reá.
25
Minden emberélet
valódi története
csak igen rövid időszakasz;
a többi mind vagy előkészület,
vagy következés.
26
Nem jajdul senki,
ha a folyó jégborítéka megindul,
bármily robajjal is,
hisz csak a boríték törődik,
a folyó megszabadul.
De könnyezik mindenki,
ha a szabad ember lelke
fagyos emberborítékátul megszabadul.
27
Ki ez életet csak állásnak nézi,
melyen emelkedése templomát építi,
bátran látja az, ha lerogy alatta az állás,
nagy építményén bátran lábalhat.
28
Le kell esni
a gyümölcsnek ingadó ágáról,
hogy nyugodhassék.
Így hull az ember az élet viruló tövéről,
s rothadás sorsa mindkettőnek.
29
Rózsához hasonló a férfi szerelem,
csak elemében,
a szabadságban élhet;
ha arról leszakítjuk,
a rózsa elhervad, s tüskéi maradnak.
30
Kis árok váltja
az élet zajától a nyugalmat,
fájdalomtól az örömöt,
de ha átléptük,
árvízként jön a tapasztalás,
mély üreggé mossa a borozdát,
s visszamenni hasztalan iparkodunk.
31
Egy könny képe földünknek:
gömbölyű, mint ő,
fényes, mint ő,
s keserű,
habár gyönyör facsarta is.
32
Hóvirágok,
melyeket az őszi szellő csókol ablakunkra:
ezek e föld örömei,
egy meleg szerelem-lehelet örökre elolvasztja.
33
E világ oly nagy,
mégis
mindég oly kis körökben
forgolódnak az emberek.
34
Szívem egy teli bole puntsch,
meleg fellegek emelkednek belőle,
és ha a valamivel hidegebb fejbe jönnek, cseppekké válnak,
s gyengéden folynak le arcaimon.
35
Sok férfiszív
oly rózsabokorhoz hasonló,
mely holnapi virágokat hajt,
bár nem oly szép s illatosokat,
mint az egyszer virágzó centifolia,
mindég van virágok,
s mindég új,
s ez boldogítja.
36
Itt Bécsben
szívem az egyetlen kis darab hazai föld,
melyet ismerek,
ezért szeretek mindent kétszeres meleggel,
mi benne lakik.
37
Tiszta fehér
az ember lelke,
midőn az életbe lép,
de emberek írják be neveket,
és feketévé vál az egész lélek
csupa emberemlékezetből.
38
Az embernek legfőbb boldogsága az,
hogy elébb él,
és éltéről csak később gondolkozik,
mert ezáltal szeretőbbekké válnak gondolatjai. Ha az ellenkező volna,
s átgondolt életet élnénk,
tűrhetetlen jeges és szerelemtelen volna az.
39
Boldog az,
ki biztos földön nyugszik,
s meleg keblében tartja szerető kedveseit;
nem közönséges élte,
mert hisz szeret,
boldog a jó ember.
De szebb partok intnek a költőnek,
égő vágyát nem mérsékelheti,
elhagy mindent, mi ezelőtt kedves vala neki,
s lelkesedve merül a mély tengerbe,
mely vágyaitól váltja őt;
küszködik a hullámokkal,
s fáradva jut csak némelykor a távol levő honba;
lerogy,
s boldog,
ha gyermekségéből egy rózsát bír,
melyet haldokló kebléhez nyomhat.
40
Kemény, hideg gyémánt a férfi,
ösméretlenül fekszik homályban.
Az első sugár – asszony – hat most rá,
tündöklően sugárzanak belőle az örök hét színek,
és csudálkozva látja mindenki ragyogását,
és mégis, idegen világ,
mely szívét hatá át,
mely úgy ragyog.
41
Több van az életben,
mint amit költés valamikor nyújthatna.
42
Tajtékpipához hasonló az ember:
ha új, szép mindenik,
de jusson csak ügyetlen dohányos kezébe,
ki benne felette nagy tüzet gerjeszt, s átég.
43
Egy projekttal járok régen már,
de projekt művészek
– mióta oly számtalan él –
annyira megvettetnek, hogy
közönségesen gazembereknek tartatnak,
és azért hallgatok.
Tudniillik,
minden atya
egy nagy regnicolaris kasszába adja pénzét,
mihent meghal,
melyből a gyermekek
csak érdem által nyerhessék vissza;
így korcs nem lesz a haza. –
Mégis tűzkő fiú vagyok én projektemmel.
De a kasszánál perceptor kell,
az érdemnek bíró;
uram Istenem,
ezeknek lesznek csúnya leányai,
ezek fér[j]t kívánnak,
a vőlegénység lesz a legfőbb érdem,
a perceptoroktól, bíróktól s csúf leányaiktól
megy ki a gonoszság;
rövid idő múlva rosszabb minden, mi volt.
Ó, akasztófára való projektom,
ha Isten új perceptorokat nem teremt.
44
A történetek nagy könyvében
vérrel van rajzolva sok kép,
melyet büszkén néz az ember,
mert magasságát látja e rajzban.
De most,
hol mind a számtalan vérrel
egy nagy nemzet sírja van festve csak,
most el kellene veszni fájdalmában
minden jobb emberszívnek,
ha e sír felett nem látná a géniuszt,
ki borostyánt hint a hantra,
s feltámadásról zeng dalt a holtaknak.
Légy nyugodt ember,
eljön a feltámadás nagy napja,
s szabad lesz minden nép, ki szabadságért sóhajt.
45
Jaj annak,
ki a még szunnyadó népet
felébreszti boldog álmaiból,
ki tettre vezeti.
Népnek önmagának kell felkelnie, hogy
szabad legyen.
Jaj annak,
ki a gyermek népnek borostyánt mutat és pálmát,
hol boldog volt még kis virágjaival.
46
Az embereknek
legnagyobb gyengesége az, hogy
hatalmokat szüntelen nagyítani kívánják,
ebből ered annyi baj,
ezért foly annyi vér a politikus világban.
47
Kötelességérzetből szentek támadnak.
Nagy férfiak hírvágyásból,
s hősök pillanati meghatás-[?] és elragadtatásból.
48
Az legfőbb boldogtalansága az emberi nemnek, hogy
a nép joga s a nép boldogsága oly annyiszor ellenkezők.
49
Nékem nem kedvesebb semmi,
mintha
az óraütésben hallom az idő lefolyását.
Az óra, mint egy vélem élő barát,
ki gyengéd leheleti
– a perpendiculum mozgási – által
minden örömömet ezer kis részre osztja,
mely azért mindenik nagy öröm marad;
és mutatja, ha komor vagyok,
mely hamar múl fájdalmam.
50
Sokkal nehezebb két,
már jelenlevő részből egyet választani,
mint egészen újat kezdeni,
mert a kezdésnél csak szívünk,
a választásnál okok határoznak el.
51
Vannak oly boldogtalan emberek,
kik csak akkor használhatnak, ha ők alkotók.
52
Csak
vagy semmit sem gondolni,
vagy magából gondolkozni kifelé
teszi boldoggá az embert.
53
Minden gyönyört
lelkiképpen foghatunk fel,
ez az ember nagy elsősége.
54
Az életet élhetjük, csak nem folytathatjuk.
55
Az embereknek nagy része
csak egynéhány embert tanul,
mintegy könyv nélkül,
s azokhoz alkalmaztat minden többit.
Nyíltan fekszenek a természet kellemei,
és csak szörnyek rejtőznek.
Másképp van az emberrel:
nyíltan fekszik a gonosz,
és a szív legmélyebb rejtekében lakik a jó. –
Ez oka, hogy
féltudósok
oly igen rossznak tartják az emberi nemet.
56
Nincs oly szegény ember e földön,
kinek nem volna valamije, mivel a hazának áldozhat.
57
Közönséges hibája az embernek:
kilépni köréből
s mindég a távollévőben,
az idegenben keresni a magasságot.
58
Számtalan jó emberek,
kik egy célért munkálkodnak,
távol maradnak örökké egymástól,
mert különbféle utakon indultak.
59
Az észnek kicsi e föld,
határtalant keresnek gondolatjai;
szívünknek nagy felette,
mert mindent benne nem szerethetünk.
60
Egyszerű az ember végsóhajtása,
mint a melódia végtonja,
s nem tudja senki,
öröm vagy fájdalom dala volt-e az élet.
61
Az életet mindenki
maga képzete szerént formálja,
azért szereti mindenki oly igen.
62
Jókor kell
a gyermeket arra tanítani, hogy
religióról gondolkozzon;
akkor,
mikor gondolatjai még érzemények,
csak így fogja megtartani hitét.
63
Vannak nemes lelkek,
kik csak ön-tökéletességeket reménylik;
ezeknél a remény jövő boldogságnak teremtője.
64
Fehér fátyolhoz hasonlóan
fekszik az élet az újonnan született előtt;
reményeit, örömit, fájdalmit szövi belé,
míg végre sötét lesz,
és mint sírtakaró, fedi a holtat.
65
Vannak emberek,
kik többet tudnak beszélni, mintsem értenek –
ilyek a franciák.
66
Terjedtebb,
de mindég veresebb lesz a rózsakehely;
így van az emberszívvel is.
67
Gyémánthoz hasonló az emberszív,
nemcsak becsére, hanem arra nézve is, hogy
legmagasabb temperatúrákban elenyészik.
68
Szegény ember!
magas bércekre mész,
az élet gyönyörjeit elhagyod,
s ha fáradva felértél,
mennyivel vagy közelebb a csil
lagokhoz ott?
(folytatás: a honlapon: EMBERBARÁT BÖLCSEK)+