Firdauszí: Királyok könyve

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a „Perzsa költők tára” tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Firdauszí
KIRÁLYOK KÖNYVE
Devecseri Gábor fordítása
(Honti Rezső válogatása és prózai átültetése alapján,
a fordítást ellenőrizte Telegdi Zsigmond)
Európa Könyvkiadó, 1959
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

Sáhnáme (Devecseri Gábor)

I. ELŐHANG

II. AZ ELSŐ KIRÁLYOK
1. Gajómarsz, a perzsák első királya
2. Gajómarsz és Hósang harca a fekete Dévvel
3. Hósang
4. A tűz ünnepének megalapítása
5. Tahmúrasz
6. Dzsamséd

III. DAHÁK
1. Dahák és apja
2. Iblísz szakács képében jelenik meg
3. Dzsamséd halála
4. Dahák Irán királya
5. Dahák és Káve, a kovács

IV. FIRÉDÚN HARCA DAHÁK ELLEN

*

ZÁL SZÁM FIA
1. Zál születése
2. Zál az Alburz hegyén
3. Szám elmegy Zál keresésére az Alburz helyére
4. Szímurgh átadja Zált Számnak .

ZÁL ÉS RÚDÁBE
1. Zál beleszeret Rúdábéba
2. Rúdábe beleszeret Zálba
3. Rúdábe szolgálói találkoznak Zállal
4. A lányok visszatérnek Rúdábéhoz
5. Zál elmegy Rúdábéhoz és eljegyzik egymást
6. Zál házassága

RUSZTEM SZÜLETÉSE

RUSZTEM ELSŐ HŐSTETTEI

RUSZTEM PARIPÁT VÁLASZT

A MÁZENDERÁNI KALAND
1. Káósz király meg akarja hódítani Mázenderánt
2. Káósz kudarca
3. Rusztem mázenderáni útjának hét állomása
I. Rakhs és az oroszlán
II. A forrás
III. A sárkány
IV. A boszorkány
V. Úlád
VI. Arzsang
VII. A Fehér Dév
4. Káósz megszabadítása

RUSZTEM ÉS SZUHRÁB
1. …………………..
2. Rakhsot elviszik
3. Tahmíne
4. Szuhráb
5. A Fehér Erőd és Gurdáfaríd
6. Káósz Rusztemet küldi a turáni had ellen
7. A hadjárat megindul Turán ellen
8. Rusztem és Szuhráb párbaja
9. Szuhráb megsiratása
10. Szuhráb anyja

RUSZTEM ÉS AKVÁN DÉMON
1. A titokzatos gór
2. Akván a tengerbe dobja Rusztemet
3. Rusztem Afrászijáb és Akván ellen

BÉZSAN ÉS MANÉZSE
1 ………………………….
2. Az örmény követség
3. Bézsan elmegy megküzdeni a vadkanokkal
4. Gurgín ármánya
5. Manézse
6. Bézsan a király fogságába esik
7. Bézsan bűnhődése
8. Gurgín büntetése
9. Bézsan nyomában
10. Bézsan kiszabadulása
11. A megtorlás
12. Khuszrau udvarában

ISZFANDIJÁR ÉS RUSZTEM
1. Iszfandijár szembeszáll apjával
2. Iszfandijár Zábulisztánba megy
3. Rusztem és Iszfandijár összetűzése
4. Rusztem és Iszfandijár párbaja
5. Iszfandijár fiait megölik
6. Rusztem otthon
7. Iszfandijár halála

RUSZTEM HALÁLA
1. Sagád
2. A csapda
3. Gyász és megtorlás

ISZKANDAR
1. Dáráb
2. Náhid
3. Iszkandar és Dárá
4. Iszkandar mint követ
5. Dárá veresége és halála
6. Iszkandar, Irán királya
7. Kaid négy ajándéka
8. Iszkandar hadjáratai
a) A nyugati tenger
b) A sárkány
c) A nők városa
d) Góg és Magóg
e) A beszélő fa
9. Iszkandar megbetegszik Babilonban
10. Iszkandar levele édesanyjához

ISZKANDAR HALÁLA

BAHRÁM GÓR
1. …………………………..
2. Bahrám Gór szerelmei

VÉGSZÓ

Betűrendes név- és tárgymutató

SÁHNÁME
Devecseri Gábor előszava

1. A mulandóság jegyében

Életemnek egy szép délutánján, melyből észrevétlen este lett, dombon, padon ültem, fölöttem az ég világoskék anyagtalan anyaga, csupa áttetszőség, csupa könnyű, testetlen ívelés, előttem s lejjebb apró kis ösvények, bokros-ligetes rész, s még lejjebb a város, nem azt néztem. Hanem volt egy, a padtól néhány lépésnyire fölzsendült bokor, ennek egy tavaszi ágacskája mutatott kettős – még leveletlen – ujjal a halványkékség felé, mintha csak esküre emelte volna ezt a két kis ujjat, hogy mindez örökké így lesz: ég világoskék, táj zöld és galambszürke, levegő mozdulatlan, bokor változatlan. Erre az esküintő kézre néztem olykor s véletlenül s egymástól egyre távolibb időközökben. S íme, egyszerre csak azt láttam, hogy a kettős ág nem esküvő két ujj, hanem valamibe belebök: az égnek egyáltalán nem anyagtalan s nem fehéres-kék, hanem mélykék szövetébe, s hogy e selymes szövet alatt nem zöldek csillognak, hanem ő maga fényeskedik, alatta bokrok sötétzöldek, sugártalanok, majdnem feketék. S mikor megint odanéztem: halavány hold mutatkozott sötétkék égboltozaton, a kettős ágacska csaknem odáig nyúlt, lent pedig nem volt város, semmi nem látszott, a táj csak az ág volt, csak a lég, csak a hold; s mikor megint: gyémánt-hold szikrázott szépséges fekete erdő s a csak sejtett ág fölött, a város pedig villanyfényekkel jelezte, hogy van. S ezeknek a most felsorakoztattam állóképeknek mindegyike oly végleges volt: mindegyikről azt hihettem volna, öröktől fogva épp ilyen s mindig ilyen is marad; csak éppen időről időre más és más képet, más és más örök-változatlan képet mutatott ugyanaz a táj – s oly gyorsan következtek egymás után e változatlan képek, magát a változást nem lehetett észrevenni, minden mozdulatlan volt, mint – látszólag – az óramutató, s minden újra mást és mást mutatott, mint az óramutató a valóságban, s az az ág sem volt más, úgy látszik: óramutató, forogván körötte észrevétlenül, de megállíthatatlanul a napszakok számlapja.
S ekkor eszembe jutott Firdauszí költeménye, és láttam, éreztem: épp ilyesmi történik benne; pontosabban: épp így veszi észre a történéseket; mert nem a történésre figyel, nem az foglalkoztatja, hanem az élet árama, de ha oda-odanéz tájra, eseményre, mindennap dolgaira vagy ünnepek ragyogására, ilyen külön-külön állandó s örök és egymásnak észrevétlenül helyet adó képekben veszi tudomásul a világot, halhatatlanítja részeit.
Tugral, a Bahrám Gór sáh sólyma nagyon szép volt; ilyen volt:

Az éjszín madárnak Tugral volt neve,
mint vérrel telt két serleg, égett szeme.

Erre a sólyomra mutat ez a sorpár, de mintha mást már nem is akarna megmutatni, egész és lezárt önmagában. az utána következő sor arról szól, hogy a madár a kínai nagykán ajándéka volt, s már a kánra kell figyelnünk, aki mindenféle más ajándékot is ad vele, trónt, láncot, koronát, drágakövet

és kínai kincset háromszáz tevén,
háromszáz rubingyűrűt hozzátevén.

S mire megszoknók az ajándékozó kínai nagykán képét, már a vadászatra vonuló Bahrám Gór sáh menetét látjuk. Tugralról nincs szó, nyilván a solymász kezén ül. Méghozzá türelmetlenül, mint később megtudjuk. De ekkora már új kép gyönyörködtetett bennünket: a folyópart s madarak a parton:

Folyóparthoz érvén a vadászcsapat,
a sáh lát a víz színén madárhadat.

A dob hangja dörrent s Tugral felrepült,
a solymász kezén hisz türelmetlen ült.

S ezt másik kép váltja, ezúttal a múltból:

De gémnél különb célra vágyódhatott;
ha kellett, a párducra is rácsapott.

S ezt ismét a jelené: Tugral eltűnik a légben, gémet fog, elsuhog. A következő sorpár – s ez nem ritkaság e költeményben – két külön-külön teljes és körülhatárolt képet ad:

Mint húrról ha nyíl pattan, úgy elsuhant.

(Itt a solymász még csak figyelheti a földről Tugral röptét.)

A solymász a sólyom nyomában rohant.

(Itt föltétlenül újra látjuk a szálló, de most már távolabb szálló madarat, s újra a solymászt is, már nyugtalan, új cselekedetében. Ha szőnyegre szőnék e sorpár tartalmát: Tugralt is, a solymászt is kétszer kellene rászőni.)
A sáh is a sólyom után száguld. S most egy kert villan fel, szép kastély a kertben. S ismét két képet adó sorpár következik:

A sáhnak nyomán néhány csatlós haladt;
vadásznépe ment űzni, messzebb, vadat.

Most egy darabig a kert képei sorakoznak: ékességei, virágos medencéje, az okos öreg háziúr, amint három szép lányával borozgat a medence mellett, a lányok szépsége, végül a kertben maga a sáh, aki egyszerre csak ott van, és aki

elámulva szemlélte szép arcukat,
de éj ült a lelkére Tugral miatt.

S most olyan sorok következnek, amelyekből kitűnik, hogy Firdauszí nemcsak a történések felületén járatja szemét, hanem a lélekállapotok, a hatalmi, társadalmi háttér számára is van pillantása, közös riadalma, törvényszerű és a maga rendjében mindenki által követett viselkedés számára is:

A dús földesúr rátekintett legott,
az orcája fűszínre halványodott.

Bölcs vén volt a kert-gazda, Barzín nevű.
A sáh jöttén lelkére nem szállt derű;

De szélként rohant, hogy köszönthesse őt,
a földet megcsókolta lába előtt…

Kisvártatva azonban ismét a sólymot látjuk: éppen ebben a kertben van, egy diófán ül, s ismét olyan érzés tölthet el, hogy a világ ebből áll és semmi másból: csodálatos kert közepén dióágon sólyom ül, körülvéve okos aggtól, szép lányoktól, vadásznéptől. Mint Barzín mondja:

A kertembe röppent, diófámon ül,
szerencsésen immár kezedhez kerül.

De nemcsak szerencsésen, hanem természetesen is, izgalom nélkül, lágy egymás-helyébe-lépésével a képeknek, gyöngéd festésével a külön-külön örökérvényű zárt helyzeteknek. Ha arra figyelek, mit mond el Firdauszí, sokminden történik; de ha arra figyelek – s varázsos versének olvasása közben lehetetlen nem arra figyelnem – hogyan mondja el, akkor bizony nem történik semmi – minden csak van, látszik, s mindennek helyében később, ám igen hamar valami más látszik. Tugral a solymász kezén, Tugral a levegőégben, aztán Tugral, amint gémet fog, Tugral a diófán, s aztán Tugral, amint könnyedén megfogják – vajon melyik kép érvényes? Mindegyik és egyik sem, mert állandóan cserélődnek, s a költemény a maga keserédes gyönyörűséget szerző bánatos zenéjével mintha folyton arra figyelmeztetne: e cserélődés mögött csak maga a változás az, ami állandó. Mert ez a vers-zene még inkább megerősíti az egymás helyét gyöngéd-makacsul el-elfoglaló állóképek által fölkeltett érzést: a lét van és nincs, s az elmúlás csak másodsorban rémületes, elsősorban természetes. Nem mozaikszerűen egymás mellé, s még csak nem is mozgóképszerűen sorakoznak a képek, hanem egymás helyén ülnek, újra meg újra, mint valami konok diavetítő képei. Az őket összekötő (s az általuk elmondott) történetek ellenére is csak igen lazán következnek egymásból; függetlenek, külön-külön mozdulatlanok. S a költő, mikor észreveszi őket, a villamosságot nem belőlük kapja, hanem nekik ajándékozza, s azután megmutatásukkal érzékelteti. Mert nem e képek töltik el őt, hanem az élet áramába szerelmesen, az élettel foglalkozva s általa eltelítetten, időnként oda-odapillant rájuk, s látva, hogy mindig mások és mások, szomorú-boldogan rögzíti őket. S úgyszólván mindegyikük után elmondhatná – mint ahogyan igen sokuk után el is mondja – az ilyen lázongó-megnyugvó, sóhajos szentenciákat:

Világunk csaló kép, nem oszt, nem szoroz,
hisz egyként elillan, mi jó és mi rossz.

S másutt:

Ó sors, mért növesztesz, ha aratni vágysz?
Mi volt haszna szülnöd, mit egyszer levágsz?
Az embert az égig magasztalgatod,
sötét földnek aztán megint átadod.

S ismét másutt:

Ha házunk az égboltig ér s dús, csodás,
nekünk szemfedő lesz csak és semmi más.

——————————————–

egy ajtón jövünk, másik ajtón megyünk,
a sors meg kiszámítja lélegzetünk.

S ismétlem: nemcsak a nagyjelentőségű történések zárószakaszaiként búhat s búvik elő az elbeszélés mögül az ilyen fájdalmas-gyönyörűséges szentenciázás – bárhonnan előléphet, sőt elő sem kell lépnie, hiszen a képek ilyetén váltakozásában amúgy is állandóan jelen van, a sajátos, ringató – minden képet oda- és el-ringató vers-zenében amúgy is szünet nélkül felhangzik. Hiszen ezért is választottam megmutatására csatákat-leíró, sáhok születését és elmúlását tárgyaló részek helyett egy ilyen látszólag jelentéktelen-történésű példát, egy vadászsólyom gyors eltűnésének és sima megkerülésének példáját. Mert a költő előadásmódjából kiderül – s az ilyen, nem kiemelkedő eseményt a többinél semmivel sem kisebb komolysággal vagy kedvvel tárgyaló részből a leginkább -, hogy e költemény hősei nem egyszerű-röptű sólymok és nem bonyolult-jellemű sáhok, nem szívszorító szerelemmel vergődő ifjak és nem riadalmas harcokat vívó hősök, nem ciprustermetű nők és okosszívű, édesszájú bölcsek – hanem mindezek együtt, s hogy az igazi főhős, akinek lépteit Firdauszí szorongó figyelemmel, megadó szomorúsággal, gyötrődve is mosollyal kíséri, maga az Idő. Az Idő, mindnyájunk barátja és ellensége, kétségbeejtője és vigasztalója.
Tugral megkerülése után a sáh vigadozik, s tudja, mi az illendőség: Barzínnak mindhárom lányát feleségül veszi. Bahrám Gór szerelmeinek e története leheli magából azt az illatot, amelyet az egész keleti költészetnek a szerelemről egy-időben jelképesen és nem jelképesen szóló szakaszai árasztanak. Mint az Énekek Éneke – s valamivel még többet is lehel magából: azt, amit Gellért Oszkár az Énekek Énekét tovább-álmodva igen finom érzékkel sejtett és sejtetett meg, mikor az ottani történést mintegy színpadra víve, így kezdte a versét:

Színhely: Zöldellő nyoszolya.
Idő: A tavaszég mosolya.

S a költő, majd a prédikátor Salamon király fölléptetése után így fejezi be:

Új szín: Elsárgult nyoszolya.
Idő: Többé soha, soha.

Bahrám Gór is vigadozhat, lányok nyílhatnak, virágok tündökölhetnek, Rusztem karja erős lehet, mint az elefánt lába, Dahák zsarnokoskodhat, Bézsan és Manézse átölelhetik egymást, Iszfandijár lázadhat, Szuhráb eleshet, tündérek, emberek és vadállatok nyüzsgő áradata örülhet, verekedhet, ronthatja és áldhatja egymást – az Idő megjelenik bennük, és az Idő elfújja őket. Az Idő táncol és hömpölyög. Táncának porondján, medrének peremén pedig ott áll a költő, és jegyzi a változatlannak tűnő és mégis tovatűnő dolgok egymást-váltását, bánkódva érettük s örülve az író-nádjára toluló, alkotásába-simuló színeknek. Szomorú-vidáman. a mulandóság – a részleteiben megörökített, tehát meg-megcáfolt – mulandóság jegyében.

2. A forma is e jegyben

született-alakult. Szomorú-vidám és nem vidám-szomorú, mint például az európai eposz egyik ősi formája, a daktilikus hexaméter. Ez utóbbi a legbánatosabb eseményeket is úgy zengi el, hogy élénk tárgynak-rohanásával az élet eleven erejét kölcsönzi nekik; ennélfogva az Odüsszeiában a holtak beszéde is oly élettelien hangzik, mint a többi hősé, bolyongóé, küzdőé, lakodalmat ülőé, a Sáhnáméban az élők is egy kicsit már mintha a létezés túlsó partjáról szólnának hozzánk, de nagyon erősen hozzánk, nagyon személyhez-szólóan, lankadt legyintéssel, mosolyos bölcsességgel adva át egy életen-túli élet párába-illó tapasztalatait. Nem véletlen, hogy az iráni eposz mértéke a mutakárib lett, ez az ötöd-feles bakkheioszokból álló verspár. De az sem véletlen, hanem nagyonis következik e sorok jellegzetes, melankolikus hömpölygéséből, hogy az eposz minden mondandót oly bölcs-bánatosan ringat magával. a véghetetlen sok korszak formai örökségéül kialakuló versmérték és a véghetetlen sok kor történetét mítosszá emelő, mondakincsét történelmi hatóerővé váltó költői szándék vonzotta egymást. Az ókori görög eposz – általunk ismert kezdetétől – s nyomán a római is, mindig arra törekedett, hogy egy bizonyos középpont, esemény vagy éppen személy köré sorakoztassa föl egész világát, s hogy ezt a világot megépítse, szimmetrikusan, vagy legalábbis a részek egymáshoz-tartozását kezdettől végig igen komolyan véve és érzékeltetve, olykor éppen megteremtve is. Ha magába foglalta is a költő egész világát, ez a világ már aszerint helyezkedett el a műben, ahogyan a szerkezet kívánta. Az Íliász a trójai háborút foglalta magába, sőt még inkább ezen belül Akhilleusz haragjának történetét: ha a világ e történetbe mindenestül belefért, múlttal-jövővel, távoli területekkel, istenvilággal és túlvilággal együtt – ám jó, akkor belekerülhetett, bele is került. De csak úgy, olyan rendben és arányban, ahogyan az eposz központi terve ezt megengedte, sőt meg is követelte. Az Odüsszeiában ugyanígy. Ha Odüsszeusz hazája, harctere, hajója, tutaja vagy tengerben úszó személye elbírta, hordozni tudta említésüket – akkor az eposzban mindenki és minden megjelenhetett, de szolgálnia kellett, de szolgálta is természetesen a feszült, a központi mondanivalót, a főhős hazatérésének és otthoni győzelmének problémáját, kifejtését, véghezvitelét. Nem így a Sáhnáméban! A Sáhnáme nem másnak kapcsán óhajt mindent magába foglalni, mint magának a mindennek kapcsán. Ilyenformán nincs is szüksége elrendező egyetlen szerkezetre. Csapongásai nem látszat-csapongások, nem kitérők, mint Homéroszéi, vagy akár a Hérodotosz történeti munkáéi, hanem valóságos csapongások: aki mindent el akar mondani, bármennyi ideig tart is, az nyugodtan, egyenletes kényelmességgel kanyaroghat erre-arra, anélkül, hogy bárhová is visszatérni kényszerülne még; annak semmit nem kell kihagynia, mert nem a mindenséget igázza tervébe, hanem a mindenségtől kapja tervét; az bármit kihagyhat, mert bármikor szabadságában áll amúgy is fölkeresnie, megemlítenie; az mindenre ráér, mert tárgya véghetetlen lévén, bármit érint is, tárgyánál marad; mehet, jöhet, pihenhet, nekirugaszkodhat: a fontos az, hogy a végtelen időben egyszer majd céljához ér.

3. Akkor hát nincs is szerkezete?

Dehogy nincs. Csak éppen sajátos szerkezet ez, amely talán éppen azért nehezebben észrevehető, mert nagyonis egyszerű és természetes: a természettel, a mindenséggel való együttlélegzés határozza meg. S ez már megint csak azt jelenti, hogy minden előfordulhat benne, semmi ki nem zökkentheti. Mert hová is zökkentené ki? Csak a mindenségbe. De hiszen azt választotta otthonául.
Nem egyetlen történetet mond el, hanem a világ folyását: s abba minden beletartozik. Vonalszerűen halad hát, mindig előre: a születés, a tettek, a szerelem, a harcok, az elfáradások, a boldogság, az elmúlás felé. De az elmúlás is elmúlik. A történet bárhol előlről kezdődik: csak éppen más szereplővel. Aki elmúlt, nincs szerepe többé: példaként hat tovább; siratják s emlékeznek rá; de a történet nélküle zavartalanul árad tovább, mint ahogyan természetesen és zavartalanul hordozta őt, amíg róla volt szó.
A világ első sáhjai, a perzsa és nem perzsa királyok, félig mítikus, félig történeti uralkodók váltják egymást benne, úsznak hullámain, fölbukkannak, majd meg lemerülnek; van, aki többszáz évig is él, s ez nem csodálatos; s van, aki ifjan pusztul el, ez nem olyan nagy tragédia, mint például a hősei egyéni létét oly erővel őrző homéroszi eposzokban. Akhilleusz korai halála hányszor és hány felől említtetik még bekövetkezte előtt! De még az Odüsszeiában Kirké háztetejéről boros fővel lezuhanó jelentéktelen Elpénór vesztét is az emberi részvét milyen örökké-emlékezetes gyöngéd hangja követi! Amikor azonban a Sáhnáméban Szijámak herceget széttépi a dév, Firdauszí megelégszik azzal, hogy leírja, miként siratta őt a hadsereg, s szép szelíden rátér Szijámak fiának, Hósangnak történetére, minthogy Szijámak már nem él, s Hósang van soron. Hósang első nagy tette a bosszú Szijámakért. Gajómarsz, a nagyapa, még látja ezt:

S midőn így a bosszúja megtétetett,
Gajómarsz sah éltének is vége lett.

Gajómarsz „elmegy”. S mások jönnek. S azokra is a távozás vár. S nemzedékek egymást-váltása nagyobb szerepet játszik a Sáhnáméban, mint e nemzedékek külön-külön.
„Minek is kutatod születésem?” – így szól az Íliászban Glaukosz Diomédészhez:

Hősszívű Tűdeidész, minek is kutatod születésem?
Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.
Földresodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.

Ezt mondja, de maguk a homéroszi eposzok egészükkel éppen nem ezt mondják! Inkább mintha az csendülne ki belőlük, amit Kosztolányi Dezső egy versében így mond ki: „S mint fán se nő egyforma két levél…” Az Íliász és Odüsszeia egy bizonyos nemzedék sorsát villantja fel. A genealógiai énekek – amelyek egyikét éppen az idéztem Diomédész-Glaukosz-párbeszéd őrzi – beléjük tartoznak, főképpen az Íliászba; magvakat adnak, ágakat hajtanak; de a Sáhnáme egyes részeiben a genealógiai célkitűzés erősebben érvényesül s átalakulatlanabbul mutatkozik – az évezredekkel későbbi keletkezés ellenére is ősibben, mint az Íliászban.
Összefogó ének, nép és népek együvétartozásának híradása és őrzője-megvalósítója, érvénybentartója is a Sáhnáme.
És szerkezetét ez is, igen sok tekintetben, meghatározza. Sajátos, mindent felölelő s a világ dolgait egymásutániságukban bemutató-megőrző előadásmódja innen is ered. Mindent föl kell vonultatnia, ami máskülönben elvész; mindent újra kell mondania, ami kincse lehet a közösségnek, melyhez ő tartozik; s mindent gondosan, láttatóan fölmutatnia.
Ebből az következik, hogy amennyire nincs egészére érvényesen s erővel kiható szerkezete, éppannyira erősen érvényesül a természet nyomában járó, a természet-szülte szerkezet a részleteiben: a külön-külön elhangzó hősénekekben, előadott kisregényekben, ötletekben, ostromleírásokban, tündér-anekdotákban, szerelem-rajzokban. De itt is a természet, a nap, a hónapok, az esztendők lélegzetvételének rendje szerint, annak mintájára. az egyes történeteknek reggele, dele és alkonya van; a mű egészének pedig nincs középpontja és nincs pereme, de vannak tavaszai, nyarai, őszei és telei. Vonul e véghetetlen területű műalkotás, csatangol és utazik önmagában: költőjének nem kisebb feladata volt, mint hogy mindent följegyezzen hazája múltjából az emberiség számára és az emberiségéből hazája számára. S emellett s magátólértődően a világ minden szépségét érintse minden egyes sorpárjával, mert a szépség az az erő, amely az összetartozó, de oly nagyon szertehullani kész emlékeket összefogja és elevenen, lelkesen tartja.

4. Firdauszí,

akire ez a gyönyörűséges feladat bízatott, nevét költeménye jutalmaként kapta. E szó „paradicsomi”-t jelent, igazi neve, pontosabban: elveszett igazi nevéhez tartozó mellékneve Abul-Kászim Manszúr volt. 933 körül született, Tósz tartományban; harmincöt esztendős korában fogott nagy munkájába, s késő öregségéig dolgozott rajta. Mérhetetlenül nagy volt a szellemi örökség, amely részéül jutott, és mérhetetlenül nagy a lépés, mellyel a művét udvari megbízásból író Firdauszí a ráhagyományozott és sok hajdani s nem egy idősebb kortárs-költő által is feldolgoztatni kezdett költői örökséget előbbre vitte, magasabb szintre emelte.
A megbízatás – melyet elsősorban jelképesen: belső és történelmi parancs jelzéséül említettem – nem jelképesen, valóságos udvari megbízás formájában is fennállt. De e megbízás története köré úgyszólván azonnal legendák zárkóztak, majd újabb legendák sarjadtak belőle is. A Sáhnáme megalkotása nem magános ötlet szülötte volt. Firdauszí olyan feladatra vállalkozott, olyan feladatot oldott meg, amelyre a társadalmi igény régen megérett, s amelyet csak akkor lehetett megoldani, mikor már ez igény érettségéhez az új irodalom nyelvi és verselési biztonsága, érettsége is hozzájárulhatott. A Sáhnáme közvetlen előzménye egy prózai Királyok Könyve volt: az Irán történetére vonatkozó anyag átültetése pehleví (középperzsa) prózából újperzsa prózára. Ennek fő forrása pedig egy nagy, valószínűleg többé-kevésbé hivatalos krónika, mely a szászánida uralom végén keletkezett, és amelynek címe föltehetően ugyancsak Királyok Könyve volt, csak éppen más névvel (khudáj) jelölte meg a királyokat: Firdauszí nyelvén már csak az istent említik e néven. Közvetve tehát Firdauszínak is fő forrása e nagy szászánida krónika. Az idő nem őrizte meg számunkra, de jóval Firdauszí előtt lefordították arabra. Arab fordításai is elvesztek, vázlata azonban sok arab szerző leírásából, hivatkozásából, utalásából ismeretes. Az arab átültetésre Firdauszí korában és éppen Firdauszí szülővárosában került sor. Valószínűleg mazdahitűeket kellett ehhez segítségül hívni. Az iszlám ekkor már elterjedt. S aki muszlimmá lett, annak számára a Királyok Könyvének anyaga már nemcsak régi, nemcsak másnyelvű, hanem pogány emlék is volt.
Firdauszí a pehleví Királyok Könyvét a prózai újperzsa fordítás alapján költötte újra és újjá. De nem ő volt az első, aki erre az új, az épp akkor megvalósulásra érett költői vállalkozásra szánta magát. Közvetlenül előtte kezdett a mű feldolgozásához Dakíkí. Korán és tragikus körülmények között halt meg a Királyok Könyvének e korai dalnoka, akiről Firdauszí az Előhangban oly gyöngéden emlékezik meg. Dakíkí kezdeményezése, műve, melynek Firdauszí nem az egyes részeit, hanem állítólag teljes egészét átvette és a Királyok Könyvébe emelte, továbbá a Firdauszíval kortárs udvari költők hasonló tárgyú és részben hasonló célkitűzésű (csak emlékükben fönnmaradt) versei egyaránt mutatják, mennyire széles társadalmi törekvés volt a Sáhnáme megalkotása. Az ifjú Firdauszí előtt a kezdet kezdetén sem lehetett kétséges, hogy olyan feladatra vállalkozik, amelynek megoldását nemcsak ő maga áhítja.
Hatalmas tehetsége, a kialakult költői nyelvben való jártassága (amely jártasság egyben a rejtvényekben-szólás tudománya is volt), s nem utolsósorban az a lelkesség és szívósság, amelyet sok anekdota, irodalomtörténeti legenda sejtet, őt tette hivatottá arra, hogy a sokaktól tervezett Királyok Könyvét összeállítsa, költeménnyé alkossa. Egy irodalomtörténeti legenda szerint Mahmúd ghaznai szultán, költők pártfogója, költői versenyek rendezője, régóta, még mielőtt Firdauszít udvarába fogadta volna, kívánta, hogy a Királyok Könyvét megalkossák, s Firdauszí a szultán előtt elrecitált „Rusztem és Iszfandijár”-részlettel nyerte el Mahmúd kegyét: ekkor kapta a Firdauszí nevet és ekkor a megbízást, hogy ő legyen megverselője a Királyok Könyvének, melyen egyébként ekkor már több mint két évtizede dolgozott volt. S a szultán udvarában még tizenkét esztendőt töltött vele. A legenda azt is fönntartja, hogy más jutalmat, mint a Firdauszí nevet a szultántól nem élvezett a költő. Mahmúd ugyan ígért neki ezer verspáronként ezer aranyat, de Firdauszí munkája folyamán ezt nem óhajtotta átvenni, mert azt kívánta, hogy a munka befejezésekor egyszerre kapja meg és valóra válthassa vele élete nagy álmát: vízvezetéket építtethessen szülőföldjén. Már akár így történt, akár nem, van valami megható abban, hogy a költeményével az egész múltat elrendezni óhajtó mesterről úgy tudják: e költemény jutalmával a jelent óhajtotta elrendezni; van jelképes értelme ennek az anekdotának: a civilizáció, az emberibb élet szolgálatába oly munka jutalmát kívánta állítani, amely munka ugyancsak azt szolgálta, az emberibb életet, a szellemi kincsek megőrzésével és elrendezésével. Hanem erre a költő életében nem került sor. Irigyek és áskálódók – így folytatódik e történet – elérték Mahmúdnál azt, hogy hatvanezer arany helyett hatvanezer ezüstöt küldjön végül is a költőnek. Firdauszí három részre osztotta az ezüstöt. Kettőt a szolgáknak adott, akik az ezüstöt hozták, a harmadikkal meg egy pohár sört fizetett ki a fürdőben, ahol a szolgák rátaláltak. A szultánról szatírát írt, a birodalomból elbujdosott, s csak jóval később merészkedett vissza Tószba, ahol aztán egyre sanyarúbb szegénységben élt. A bűnbánó szultán ajándéka, rengeteg kincs tevéken és lovakon – mint Heine ismert költeménye is elmondja – épp akkor fordult be Tósz egyik kapuján, mikor a másik városkapun a szegénységben meghalt költő koporsóját vitték ki a temetőbe. A kincsekből nővére és leánya a költő-megálmodta vízvezetéket építtette meg.
Szomorú legenda. És még szomorúbb, ha lehántjuk róla a Mahmúd szerepét legalább kezdetben szépítő, egészen bizonyosan irányzatos, rosszhiszeműen Mahmúd-dicsőítő kérget. Mahmúd nem volt Firdauszí ösztönző pártfogója. Firdauszí idejében a költő szülőföldje Khorászán tartomány a számánida birodalomnak volt része. E Számánidák, az arab hódítás után az első viszonylag tartós és szilárd dinasztia, körülbelül száz éven át jelentős hatalmat képviseltek, s mint patrónusok, az újperzsa irodalom kialakításában is jelentős szerepet vittek. A számánidák Irán keleti részét tartották kezükben: Khorászánt és az Oxuson túli területet. Ők maguk Bukharában és Szamarkandban székeltek. A Sáhnáme még a számánida korban készült. Hogy Firdauszí várt-e a Számánidáktól valamit, nem tudható. Khorászán Mahmúd fennhatósága alá került. A Sáhnáme már kész volt, és Firdauszí Mahmúdnak ajánlotta fel. A hagyomány tehát alaptalanul adott Mahmúdnak szerepet az induláskor, de jól őrzi annak emlékét, hogy Mahmúdtól Firdauszí semmit sem kapott. A Mahmúd ellen írt szatíra, melyet egyes kéziratok közölnek, igen kétes hitelességű. Firdauszí első életírója, az őt meghatottan tisztelő Nizámí úgy tudta, hogy Firdauszí menekülve Mahmúd egyik vazallus fejedelménél talált otthont, s hogy ez a fejedelem a szatírát megvette, bőkezűen kifizette és megsemmisítette. Mahmúd legendás haragjának valódi okai elviek voltak. észben vallásiak. A dühösen buzgó szunníta Mahmúdot udvari intrikusok meggyőzték arról, hogy Firdauszí siíta. Ez azonban nemcsak vallási, hanem egyben politikai vádat is jelentett. A másik feltevés: Mahmúd politikájának alakulása, fordulata épp a Sáhnáme elterjesztésének idején, ellenkezett a Sáhnáménak egy bizonyos nemzeti tendenciájával. A szultán és köre előtt megbotránkoztató lehetett, hogy valaki élete javát pogány hősök és uralkodók magasztalására szenteli. Az iráni hagyomány ilyen gyakorlati tiszteletének bizonyos, hogy volt némi iszlámellenes íze is. Ámbár ennek kérdése is bonyolult. Firdauszí egy rég letűnt perzsa uralkodóházat dicsőített, nem abban a képtelen reményben, hogy visszahozza a soha vissza nem hozhatót, sokkal inkább a „régi dicsőség” példáját tárva az utódok elé. Az azonban nem kétséges, hogy a Szászánidákra való emlékezéssel s még inkább a Szászánidák emlékezés-formálta eszményített alakjainak fölidézésével a Mahmúd-képviselte despotizmussal szemben építette föl, építette tovább a Sáhnáme világát. S hogy nemcsak Rusztemnek, az eposz első része legfőbb hősének vitézségét, hanem az arab Dahák zsarnokságával szemben a nép felháborodására támaszkodó Káve kovács igazságkeresését, tettkészségét is eszményi magasságba emelte. – Ami az eposzon végigvonuló Irán-Turán ellentétet s küzdelmet illeti, Firdauszí még ezt sem egyszerűsíti – még magasabb síkon mozgó mítikus-mesei világában sem – szegénnyé, valószerűtlenné, végletesen elfogulttá. Nem is tehetné ezt, hiszen nemcsak ádáz csaták, hanem a két nép hősei között a perzsa és turk családokon keresztül-kasul húzódó rokoni szálak is jelzik e két nagy nép egymáshoz való viszonyát. A Sáhnáme bővelkedik olyan jelenetekben, amelyek a két küzdő nép fiainak, leányainak tárgyalását, társalgását, egymással szembeni magatartását a lovagi udvariasságnak és az ellenfelet megbecsülő emberi tiszteletnek már-már homéroszi fokán mutatják be. ami pedig az arab világot illeti – Firdauszí eposza nem jöhetett volna létre azok nélkül a lényegi és formai elemek nélkül, amellyel a perzsák világát, tehát a perzsa irodalmat is az arab kultúra gazdagította. – Az eposz sokrétűsége, nemes emberiességének gazdagsága sem akadályozta meg azt, hogy Firdauszít a szultáni harag halálán túl is ne üldözte légyen: egy túlbuzgó mohamedán teológus megakadályozta azt, hogy a költőt az igazhívők temetőjében földeljék el. A holttestet el kellett vinni a temetőből, s a Sáhnáme költője saját kertjében találta meg nyugvóhelyét.
A Firdauszí egész pályáját végigkísérő s a költőnek a despotával szemben vívott küzdelmét példázó anekdota-láncolathoz hasonlóan jelképes jelentőségű az a kis történet, amely elmondja (vagy elképzeli), hogyan tűnt fel Firdauszí, a költő, költőtársai előtt. – A neves költők épp egymással versenyeztek, mikor az ifjú megjelent körükben, s a neki föladott verset úgy folytatta, hogy egyszerre tett tanúbizonyságot verselési képessége, történelmi, bölcseleti műveltsége és rejtvényben-szólási tehetsége felől. – A költészetnek s ezen belül az epikus költészetnek kész, sajátos formanyelve volt, s csak ennek teljes birtokában tehette költő azt, hogy a Királyok Könyve megírásának roppant feladatára vállalkozzék; sőt, csak ha ennek birtokában volt, tekintették az idősebb költőtársak valóban költőnek.
Hosszúra nyúlna e bevezetésben felsorolni – még akárcsak pusztán felsorolni is – a Firdauszí örökölte költői formanyelvnek leglényegesebb elemeit. A szöveget forgató olvasó a főnév helyett föllépő jelzőkkel, a rétegszerűen egymásra rakódott, de éppen Firdauszí által egységbe is ötvözött – és mégis, külön-külön is megmutatkozó – vallásos, udvari, népi, iráni és turáni, ősi és korabeli képzetekkel, a legáltalánosabb eskü-, áldás-, átok-formulákkal, megszólításokkal és típus-szentenciákkal, gyakori visszatérésük folytán amúgy is megismerkedik. Mint ahogyan tartalmi áttekintést sem szükséges itt adnom, lévén maga e könyv egészében a Királyok Könyvének nemcsak bemutatása (amennyiben legjelentősebb részeit foglalja magában), hanem, Honti Rezső írta összekötő-szövegével egyben, tartalmi áttekintése is. Annak azonban nem szabad említetlen maradnia: mi az, amit Firdauszí a költői örökséget átvéve, ehhez hozzáadott, előadásmódban, újszerű megjelölésekben s a tartalomnak, a költemény menetének gazdagításával is. Az az új ott is, ahol az előzményeket nem ismerjük, a lélekrajzban keresendő, ebben sejthető meg.
Az például, hogy a nyugalom éppúgy, mint a nyugtalanság, megszállja az embert, nem különös elképzelés: minden ősi epikus gondolkozáshoz hozzátartozik az, hogy fogalmak, lélekállapotok cselekvőek, személyként viselkednek. De a Sáhnáménak az a jelenete, amelyben a Szímurgh madárhoz segítségért könyörgő Zálhoz Szímurgh megérkezik és érkezése cselekvő fogalommá, lelkiállapottá válik, ez a fordított-irányú azonosítása fogalomnak és személyiségnek, már valószínűleg Firdauszí egyéni leleménye, hozzáadása a szokásos – és a költemény rengeteg díszítménye között el-elvesző – lélekállapot-festéshez:

Az ég és a lég elborul hirtelen,
és Szímurgh, a fenséges, ím ott terem,

mint felleg, miből gyöngy-eső hullna ki.
Mit gyöngy?! Zál szívének nyugalma, aki

jött száguldva Zál-zarhoz! Szállt-csattogott,
világ nagy vitézének enyhet hozott.

Egyéni, Firdauszíra jellemző vallomástevésnek tekinthetjük azokat a szakaszokat is, amelyekben a fiatal szerelmes Rúdábe agg bölcseknek is becsületére váló okossággal a szerelem természetét, a szerelmes lélek állapotát ismerteti szolgálólányai előtt. A leányok fölháborodtak azon, hogy Rúdábe beleszeretett Zálba, és kifejtették előtte, hogy Zál nem hozzá való. De Rúdábe így válaszol:

Tanácsot hisz adtok, de lám, ostoba;
figyelnem reátok nem is jó soha!

Szívem hogyha egy csillag ejtette meg,
vigassága holdban miképpen lehet?

A fázó nem rózsára – rőzsére vágy,
bár rőzsénél drágább a szép rózsaágy.

Ecettől ki gyógyul, ha kínja nehéz,
olyannak csupán mégnagyobb kín a méz.

Se császárt bizáncit, királyt kínait,
sem Írán fejékes seregfőbbjeit

nem áhítom: ám Zált, a Számnak fiát,
oroszlánkarú, -vállu, hős harc-fiát.

Csak mondják, hogy ifjú, vagy mondják, hogy agg:
a testem s a lelkem csak őérte agg.

A szívembe másnak ne légyen helye,
ne említsetek senkit őkívüle.

S „nem arcát, haját, őt magát kedvelem…” – teszi még hozzá.
Ez a jelenet egyben szép példa arra is, hogyan veszik tudomásul – tényként, tehát parancsként – Firdauszí hősei a saját lelkiállapotukat; hogyan követik, ha már egyszer fölismerték, vágyaikat. Sőt, nemcsak a sajátjukat. A lányok, mihelyt meggyőződnek arról, hogy Rúdábe érzelme mély és határozott, nem a maguk előbbi tanácsát, hanem Rúdábénak immár hirtelen méltányolt kívánságát követik:

Az öt szolgalány, látva, nagy titka mi,
s a gyötrött szívet hallva sóhajtani,

vigasztalni kezdette szorgalmasan;
s már mind véle-éreztek, és hangosan

eképpen beszéltek: „Tiéid vagyunk,
a szívünk szeret téged, ím itt vagyunk;

te döntsd el csupán, mit parancsolsz nekünk,
akármit kívánsz, véle jót mívelünk.”

S álljon itt még egy példa. Bézsan herceget mély verembe vetették. Ott kínlódik. Szerelme pedig, Manézse királyleány, ételmaradékot koldulva jár-kél, s a verem szájánál leereszti neki. Egy nap Bézsan a Manézse hozta kenyérben a szabadító Rusztem gyűrűjét találja meg és fölnevet. Szerelmese kérdésére, miért nevet, talán csak nem őrült meg, ímmel-ámmal, óvatosan felel:

Ha nem csúfolod meg a bizalmamat,
ha esküdve nékem, kötöd meg magad,

én majd, fő a főnek, kifejtem neked,
a titkot, ha hű léssz; hát mondd esküdet!

Mert ajkát bár vigyázva bevarrhatod,
az asszonynak nyelve csak tovább forog.

De Manézse erre csak panasz-szóval felel:

Manézsé meg ezt hallva, fölsírt: „Milyen
gonosz sors ver engem! Lám: Bézsan szívem

megkapta, s a házam s a vagyonomat,
s cserében bizalmat bizony csak nem ad!

Már elfordult éntőlem hív és rokon;
mezítlen futok; koldusútam rovom.

S a kincsem, fejékem, kövem s ékszerem
már láttam, hogy széthordják reménytelen.

S most Bézsan reményéből rám bú fakadt,
sötétlő világ és fehér köd szakad;

ő titkolja titkát; de, én Istenem,
te jobban látsz engem, mint Bézsan, hiszem!”

Bézsan elszégyelli magát, s nyomban elmondja, miért nevetett föl. Az olvasó pedig elgondolkozik azon, milyen egyszerű és az egyszerűségen belül milyen gazdag, gyöngéd lélekfestő eszközökkel éri el a költő, hogy olvasóit, hallgatóit a lány minden eddigi áldozatánál mélyebben hassa meg e szelíd s nem is közvetlenül Bézsanhoz intézett vádbeszédével.
Folytathatnám a példákat. De ennyi is elég annak megmutatására, milyen gyöngéd árnyalatok még gyöngédebb kifinomításával dolgozza ki művét Firdauszí, s annak megmutatására, milyen karcsú, milyen lebegőnek-tűnő oszlopokon tartja e mű a hatalmas terhet.
Mert hatalmas terhet tart. Hazájának, népének egész ősi történetét, történelemformálásban is résztvevő történetet, kultúrának alapot vető egykori kultúrák együvé fonódó, teremtő és alakító emlékét. A Szászánidák házának, korának oly emlékművét, mely egyébként összeomlott volna, megadta volna magát az időnek. Firdauszí összefogta az emlékeket, megőriztea kincseket, példaként léptette fel az ősöket, és emberi mivoltukban is bemutatta a félisten-bajnokokat. E tekintetben tehát – de elsősorban a mérhetetlen költői erővel eggyéfonódó kifogyhatatlan emberi gyöngédség okán – némi joggal nevezhetik hazája Homéroszának. S ezek mellett, de éppen nem ezektől függetlenül, a nagy összefoglaló nagy újító is; hazája Dantéjának is nevezhető; ő a későbbi perzsa költői nyelv megalapozója, bizonyos értelemben ő az első újperzsa költő.
Igaz, hogy az újperzsa nyelv felavatása költői nyelvvé már őelőtte megtörtént. Dakíkí már a Firdauszí nyelvén írt. De Firdauszí a szónak egy valamivel tágabb értelmében mégis az újperzsa irodalom kezdetén áll – s egyaránt támaszkodik a költőileg először általa teljességükben-összefoglalt ősi hagyományokra s az éppen születő újperzsa irodalom első eredményeire.
Az arab hódítással a perzsa irodalom fejlődése megszakadt. A VII. század közepétől a IX. század második feléig a perzsa irodalom úgyszólván eltűnik. Az irániak művelik ugyan az irodalmat, de nem a maguk nyelvén, hanem arabul. A perzsa nyelv mint a magas irodalom eszköze, megszűnik.
A IX. század második felében megérik a perzsa irodalom megteremtésének lehetősége és szükségessége. Egyik forrás a népköltészet; s a költészet átveszi mindazt a költői és kulturális eredményt, amelyet időközben az arab nyelvű kultúra létrehozott. De ez a kultúra csak kis részben arabok kultúrája. A hellénizmus és a keleti kultúrák örökségét viszi tovább. S a hellénisztikus és keleti kultúrákat nem ők ötvözik össze: egybefonódottan találják. – A perzsa költők az arab költészetben leltek mintát (mint egykor a rómaiak a görögben), azzal versenyeztek (s jó néhányuk mindkét nyelven, arabul és perzsául is írt), az arab magas költészetnél nem akartak lejjebb költeni. Metrumaik is arab iskolán mentek keresztül: abban a formában, amelyben akkor használták őket, arabból átvett metrumok.
A perzsa költészet tehát az arabtól tanult, de a perzsa eposz nem indulhatott arab példakép után, mert arab eposz nem volt. A Sáhnáme arab megfelelőjét hasztalan keresnők. Régi perzsa költészet (népköltészet), közép-perzsa (föltehető, és kikövetkeztethető) eposz adta a Sáhnáme hazai hátterét. Firdauszí nem zárkózott el az arab kultúrától, ezt nyilván nem is akarta, egyébként pedig nem is tehette volna. Nemcsak tárgyának arab közvetítésű hellénisztikus és keleti részei tették volna ezt lehetetlenné, nemcsak az arab kultúrának a perzsa költészetben sűrűn és folyamatosan megmutatkozó jegyei, hanem – s mindenekfelett – az ő nagy célkitűzése, egyetemességre való törekvése is. De ugyanakkor, amikor Firdauszí perzsa írása természetesen éppúgy tele van arab betűkkel, mint a lírikusoké, s ugyanakkor, mikor gondolatvilága az ebben az időben teljesen az arabhoz kötött perzsa líra levegőjét is árasztja – arab szót feltűnően ritkán használ. Ez azonban nem valamiféle purista szándék eredménye, hanem magátólértődő következménye annak, hogy Firdauszít az arab behatolásnál régebbi hagyományok kötik, költészetének ezek legfőbb táplálói. Mint epikus, mint korszak-záró és -nyitó költő, mint monumentális összefoglalás és örökség-átadás ihletett végbevivője áll tehát Firdauszí az újperzsa irodalom élén. Művének gyökere legmélyére nyúlt a múltnak, legszélesebben ágazott szét az akkor ismert világ talajában – ezért tudta lombkoronája legfrissebben lehelni az új költészet új illatát, ezért tudta legszélesebben tartani múltnak és jövőnek, az egész – tovafutásában állandó – Időnek égboltozatát.

5. A halhatatlanság jegyében

A mulandóságba beletörődő, a mulandóságot ihlető Múzsájául választó dalnok éppen azáltal fogta itt a tovatűnő tavaszokat, hogy elmúlásukról oly gyönyörűségesen énekelt. Hőseinek nemcsak élete, hanem íme, most már elmúlása sem múlik el. De ennek titka van. A szó mágikus hatalmába vetett hit nélkül Firdauszí nem tudta volna szavaiba igézni és igázni mindazt, amit megbámulni, megóvni, magasba-emelni akart. De az a hit nem valami misztikus hit volt. Egyszerűen csak fölismerése és fölhasználása annak, hogy a szó – ha komolyan és áhítattal bánnak vele – elevenen és melegen őrzi azokat az emberi cselekedeteket és érzéseket, amelyek megjelölésére született. S „az ékes szó magvait elhintő” Firdauszí tudja, hogy az ő szavai valóban magok, nemcsak abban az értelemben, hogy szárak, levelek, szirmok hajtanak majd belőlük, hanem abban is hogy mindegyikük száz meg száz hajdan-nyílt virág emlékét, tulajdonságait őrzi. A szavak, melyekkel hőseiről szól, s a szavak, melyeket hőseivel mondat, mind magukkal hozzák s viszik-adják is tovább a hajdani ismert események és alkotások ízeit, színeit, illatát. Az újra és újra elhangzó formulák ismétlődő szavai, valamint az új, a közöttük, bennük váratlanul és először megszólaló szavak egyaránt összekötik a múltat és a jelent (az örök jelent is), mert az új helyzetet jellemezni tudó régi és a megállapodott formulába illeszkedni tudó új egyaránt az emberi lét, gondolkodás, sors folyamatosságát érezteti szelíd paranccsal és varázsosan.
Hősei is úgy viselkednek, mint szavai. Sok-sok elődjüket a maguk személyében hordozzák, várt és váratlan cselekedeteikkel példákat valósítanak meg és példákat teremtenek. S mindezt, mondhatnók, öntudatosan teszik, Telegdi Zsigmond találó kifejezésével „hivatásos epikus hősökként” viselkednek. Mintha mind hordozná – kimondatlanul is – a Homéroszból jól ismert feszítő kérdést: „Vajon milyen ének lesz belőlem?” De még inkább talán Thomas Mann Józsefére emlékeztethet az ő maguktartása is, Józsefre, aki oly gyakran mondja: „Vigyázzunk, mit cselekszünk; mert azt kell tennünk, ami beletartozik a történetbe.”
Ilyenformán a hősök legegyénibb cselekedeteinek a legnagyobb közösségi jelentősége, a szavak legjátékosabbjainak a legnagyobb súlya lehet, van is legtöbbször.
Szavairól mint magvakról Firdauszí a költemény utóhangjában vall tömören. De a szóról mint nemcsak magról, hanem valóság-őrző testi-lelki nem-múló jelenségről a legszebben az Iszkandar (Nagy Sándor) rész végén énekel. Iszkandar megbetegszik Babilonban, trónszékét a szabadba viteti ki, végrendelkezik és meghal.

Szólt és lelke elröppent… S lám, vége lett
a sáhnak, ki győzött a sok nép felett!

A vén világ sorja ez: ő nincs sehol,
de itt él a s z ó , lásd, amely róla szól.

Harminchat magához hasonló királyt
ölt meg; s mondd, markában van-é a világ?

Tíz várost hozott létre pompázatost,
s a tíz város tarlóföld, sík puszta most.

Olyat tett, mit még senki, s ez annyi csak,
hogy róla az égtájak mind szólanak.

De legtöbb a s z ó : mert az nem palota,
hogy hólétől, záportól szétomlana.

A szót itt megőrzi az emlékezet,
a szó több, mint császári szent ékszerek.

Van ebben az Iszkandar-végszóban némi öntudat, ráteszi és míves öntudat kifejezésre-juttatása a szultánnal szemben. S látható belőle, hogy Firdauszí ugyanolyan hivatása-tudóan él, mint hősei: tudja, vallja, büszke rá és boldog általa, hogy ősök, elődök és költőtársak munkáját folytatva, e munka megőrzője, továbbadója, emlékező és emlékeztető kincstárnoka.

6. A végtelen láncolat

A Királyok Könyvének terve, sőt maga a mű sem kezdődik Firdauszíval. Mint már itt is említés esett róla, s mint majd a költemény Előhangja is elbeszéli: sokszoros közvetítéssel, hányatott sors után került a nagy mű Firdauszí író-nádjára, ajakára. A Királyok Könyve külső sorsa sok tekintetben hasonlatos a homéroszi eposzokéihoz, de van velük szemben e sorsnak egy lényeges sajátossága: az eposz élettörténete állomásainak külön-nyelvűsége. Régi költeményeknek, prózai közvetítéseken keresztül, másnyelvű versre ültetése – ez volt például a költemény sorsának az a szakasza, amely Firdauszí nevéhez fűződik. A homéroszi eposzokról épp e legutóbbi esztendőkben tudjuk egyre inkább, hogy 1. valóban egyéni alkotások, 2. hatalmas örökség apróbb, nagyobb és még nagyobb elemeinek végtelen sokaságát olvasztják magukba, s a knósszoszi, mükénéi és püloszi táblák írásának megfejtése óta nyilvánvalóan még sokkal nagyobb idő-háttérbe visszavezethető az is, hogy azonos nyelvű (vagy legalább legfőbb, egyenes leszármazásában azonos nyelvű) görög nyelvű folyamatosság végső termékeként teszik ezt. S az is bizonyosnak látszik, hogy e folyamatosság végig s töretlenül verses volt. Az, hogy Firdauszí alkotásának közvetlen forrása egy pehleví költői örökséget prózában összefoglaló műnek ugyancsak prózai fordítása volt, nemcsak nagy kötöttséget, hanem – másfelől – egyénisége, pontosabban: a maga közösségéhez, kultúrájához tartozó közösségi egyénisége nagy érvényesülési lehetőségét is jelentette. Világos, hogy a szomszéd népek s a hódítók arcképeit is a maga hasonlatosságára formáló eposzban nagyobb tere nyílik ennek akkor, ha közvetlenül az eposz előtt a nyelv közegének egy része, s közvetlenül az eposz által a formának egésze is megváltozik, megújul. Érdekes példáját találhatja ennek az olvasó az Iszkankar-történetben, amelyben már a nevek is kiáltóan figyelmeztetnek a kettősségre és arra a nagyobb előadásbeli szabadságra, amelyet e kettősség ( e legalább kettősség) a költő számára jelent. Nagy Sándor (Alexandrosz, Alexander) itt Iszkandar; apja a makedón Bilipposz, görög kiejtéssel már Philipposz, itt Failakúsz, és így tovább. Mint a nevekben szeszély és népetimológiás magyarázathoz igazodás, képzelet játéka és hagyomány ereje, úgy mutatkozik a történetben is a hagyományhoz (hagyományokhoz) kötöttség és a népi-egyéni költő-képzelet eleven játéka. Ebben a részben tudja az európai olvasó, Nagy Sándor igazi történetét ismervén, a leginkább nyomon követni, hogyan emelkedik – nem először és nem utoljára – a sok hajdani mítoszt tudatosan vállaló uralkodó története és személye ismét mítikus-mesei síkra; itt tudja talán a leginkább, jellegzetes mozgásában, fölismerni azt a körforgást, amely személyek és művek sorsában szünetlen működik, s amelyet leginkább az egy-egy nép közösségi tudatát őrző, de a rokon-kultúrákat is összekötő, egymáshoz-igazító költői művek mutatnak, de valósítanak is meg.

*

Firdauszí művének nemcsak addig volt változatos sorsa, amíg a költőhöz került, s nemcsak addig, amíg ő maga dolgozott rajta. Követői, folytatói, elmondói, s minthogy e nagy költemény valóban „a nép ajkán” él mindmáig – alkotó közönsége tartották fönt életét s szépítették vele a maguk életét is. Az iráni nép minden fia ismeri, nem pusztán gyönyörködő élvezetért, hanem a mindennapi életben segítő apróbb-nagyobb gyakorlati tanácsokért is hozzáfordul. S hozzá fordultak, fordulnak a világ költészetének Sáhnáme-megragadta képviselői is, mindenki, akit e költemény magas művészete és okos embersége elragad; s a leginkább azok, akikben – mint egykor Firdauszíban – fölébred a vágy,

hogy én ezt a könyvet kezemhez vegyem,
mert elmondom újból az én nyelvemen.

*

1954 telén megszólalt lakásomon a telefon. Honti Rezső kedves ismerős hangja hallatszott belőle: „Édes fiacskám, az ég szerelmére, csináld már meg a Sáhnámét!” Volt ebben a mondatban némi szemrehányás is, mintha már jó néhányszor megígértem volna; csakhogy hát ekkor értesültem erről az elgondolásról először. Kiderült a következő: Honti Rezső elkészítette a Sáhnáme jelen – szemelvényes – kiadásának prózai fordítását, s minthogy Gáspár Endre, aki a szöveg megverselésére vállalkozott, elhunyt, Honti engem választott ki a feladatra. Eleinte arra gondoltam, hogy ilyen nagyterjedelmű és jelentős művet közvetítőszöveg alapján nem magyarítanék; végül azonban mégis elvállaltam, mert csábított a költemény szépsége mellett a Honti Rezsővel való együttmunkálkodás lehetősége (ami valóra is vált, mert a verses fordítás egy része még az ő életében elkészülvén, jó néhányszor volt alkalmam élőszóban tett megjegyzéseit is hasznosítani); s külön csábított a forma, a mutakárib-verspár is.
Honti Rezső prózai átültetése az eredetinek ritmusát és rímeit ugyan nem közvetítette – de annál inkább az eredeti szöveg szóalkotásait, gondolatvilágának a nyelvben kifejezésre jutó sajátosságait, atmoszféráját. Honti Rezső elhunyt, mielőtt a verses mű elkészült volna, de a Sáhnáme iránti lelkes szeretetét, míves gondosságát őrzi az átültetés, s mindig jólesik visszaemlékeznem megbeszéléseinkre és arra főképpen, hogy a Sáhnáméval való avatott és lelkes foglalkozása tiszta és alkotó életében milyen igaz és milyen sok megérdemelt örömet szerzett neki.
Telegdi Zsigmond professzor ellenőrzése többet jelentett e munka számára, mint röviden elmondani vagy méltóan megköszönni lehetséges volna. Amennyire jólesik visszaemlékeznem arra, hogy mikor az első részletet megmutattam neki, kijelentette: e munka Firdauszí művének a magyar költészethez való annektálása – annyira jólesett az is, hogy együttes munkánk folyamán sorról sorra s az új és új változatok alkalmából ismét és ismét növelte bennem a mindig magasabb célra törekvést. Páratlanul gazdag Firdauszí-ismeretét, lenyűgöző tudását és nem utolsósorban Firdauszí és e fordítás iránti nagy szeretetét alkotó tanácsok seregével állította az új magyar Sáhnáme jobbításának, az eredetihez mennél hívebb simításának szolgálatába.
De már a fordítás első elkészülése közben igyekeztem a nyelvi idegenséget is megszüntetni. A művel perzsát fogtam – s éppúgy nem eresztett, mintha török lett volna. Perzsául tanultam hát, s perzsa-tanárom, Végh Mária, ugyancsak sok segítséget adott Firdauszí szövegének hívebb megértésében, megértetésében.
S most, mikor mindenkinek, akit nagyon is megillet, köszönetet mondok, megilletődve és örömmel helyezem a Királyok könyvének e fordítási kísérletét az olvasó asztalára.

Budapest, 1959. július 3.
DEVECSERI GÁBOR