kb. 7 perc olvasás
Aki maga alatt vágta a fát
Volt egyszer egy cigány, volt neki egy lova.
– Elmenek, te asszony, egy kis száraz gallyé.
– Hát bizony, more, eredj!
Megy a cigány az erdőbe a lovával, kocsijával, majd lát egy nagy száraz ágat a fán. Felmászott, ráült, hozzáfogott fűrészelnyi.
Majd ott megy a juhász, felnéz.
– Te cigány, mit csinálsz, hisz te magad alatt vágod el a fát!
– Dehogyis vágom, dehogyis vágom!
Ajjig elhalad a juhász, a cigány alatt lezakkant az ág, maga alatt vágta el a fát.
– Jaj, hát ezs mindentudó, utána saladok!
Utó is érte.
– Hallja-e, jó ember, ha maga ilyen tudós, mondja meg, meggyít élek!
– Hej, te cigány, míg a lovad hármat nem botlik.
Hű, elhitte a cigány.
Ahogy megrakta a kocsit gallyval, megy egy emelkedőn kifelé, megbotlott a lova.
– Jaj, Uram Isten, má egy estendőm odavan!
Nem nagyon merte hajtanyi se a lovát, de egy emelkedőn kifele a lova csak megbotlott.
– Jaj, Uram Istenem, két estendőm odavan! Meg se várom a harmagyikot, inkább itt tüstént lefeksek.
Lefeküdt az árok széjire, hogy a halál ott érje.
Megy ára egy kocsis ember, hát felborult a kocsija, be az árokba. Nézett jobbra, nézett balra, hogy valaki segítene neki felemelnyi a kocsit. Meglátja a cigányt, hogy ott fekszik. Odamegy.
– Te cigány, feldőltem, állíjjuk fel a kocsimot!
– Ne beséljen, hótt ember vagyok én!
– Hogy vóná hótt, ha beszélsz!
– Mondom, hogy hótt ember nem besél.
A kocsis megcsapta az ostorával, mingyár felugrott a cigány.
– Gyere, segíjj, hogy vóná te hótt! Segíjj ezt a kocsit felállítanyi! Felemelték a kocsit az árokbó nagy bajval. Akkor azt mondja a cigány:
– Mondja, jó ember, mennyiér adná el maga nekem ast azs ostort?
– A lovadér meg a kocsidér odaadnám.
– No, jó. Ide azs ostort!
Megy haza a cigány, az ostorval suhogtat, pattog.
– Assony, sose halunk meg, itt a csudaostor! Ha meghals, feltámastolak, ha én halok meg, te támastas fel.
Tartogatják is az ostort a mai napig.
* * *
A bolond falu
Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót. Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:
-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?
– Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!
Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel. Már a kaputól kajbál:
– Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!
– Minek az te?
– Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.
Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót. Nagyon megörült:
– Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!
Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:
– Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!
Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják – hű, ugye állott szaga vót_ Csípte a nyelveket.
-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp! De jól jártok vele, sok sótok lesz.
Na biza várták, hogy majd a só fehéredik – nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje. No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:
– Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!
Azt mondja a bíró nekik:
– Hát nincs más, emberek-asszonyok, a lábát el köll vágni a menyasszonnak, majd oszt befér az ajtón!
-Jaj, de- aszongya az ifjú -ha a lábát elvágjuk, hát akkor hogy megy be? – Hű, az ténleg nem jó!
Aszongya a házigazda:
-Nincs más, én veszem a baltát, kivágom az ajtót.
– Jaj, mán a lagzi napján nincsen poloska a tyúkra! – megint mondja a másik.
Hát azt mondja az egyik, a menyecske:
-Nincs más, le köll vágni a menyasszonynak a fejit!
– Jaj, mán a fejit mégse – mondja az örömanya -, hát nézzetek csak rá, hát a menyasszonynak a feje a legszebb!
Hát az ténleg nem jó. Ott tanakodnak, ott jajgatnak. Nagyapám nagyapja is meg vót híva a Lagziba, az oszt mán nem bírta hallgatni őket. Aszongya:
-Hát ide hallgassatok, hát hajoljon meg az a szép menyasszony, oszt majd befér az ajtón!
Hát úgy is történt. Meghajult a menyasszony, szépen befért az ajtón. Jaj, megvót a nagy öröm! Nagyapám nagyapját a főhelyre ültették. Itatták-etették.
– Igyon kend, egyék! De hogy hol született maga meg ez a nagy ész’? Hogy ilyen szépet, jót ki tudott tanálni!
Hát a bíró meg ül ottan hegyesen, olyan kényesen, egyszer kinéz az ablakon, aszongya:
– Hű, emberek, nagy baj van! Nézzetek csak ki, hogy a templomunkot hogy benyőtte a bodza meg a csipkebokor! Azt onnan ki költ húzni!
– Hát de hogy, bíró úr?
– Hát én mán kigondoltam: az asszonyok lagzi után hazamennek, fonják a kötelet éjjel-nappal! Az emberek meg addig vetnek.
Na, úgy is vót. Hazamentek az asszonyok, fontak kötelet. Mikor készen vót a nagy köteg, összedoboltatta a bíró az egész falu népit gyüjjenek össze! Összegyüttek, az a sok nép azt a nagy kötelet körültekerték a templomon, a tornyon, az egész falu belekapaszkodott, rángatták, a bíró meg vezényelt.
– Hó-rukk! Egyszerre!
Hát egyszer nagy csörrenés, elszakadt a kötet, rakásra estek. Jaj, alig bírtak fölkászmálódani. Na, mire fölkászmálódtak, ballagtak hazafelé, hát egyszer a bíró meglát egy nagy diófát, a sok dió húzta így az ágát egész a fődig.
Aszongya:
-Ide hallgassatok, emberek! Hát nem mehettek el a fa mellett, hát nézzetek csak erre a fára! Milyen szomjas. Ezt be köll húzni a patakba, oszt meg köll itatni!
No, belekapaszkodott az egész falu. De aszongya a bíró:
-Két ember menjen föl a fára! Meg jó megtolni! No, egyik aszondta:
– Én nekem a fejem szédül. A másik:
– Nekem a lábam fáj.
Senki nem akart fölmenni. Vót ott egy jó derék ember, aszongya:
– Majd fölmegyek én, bíró úr! Megtolom én azt a fát, mint annak a rendje! No, föl is ment a nagy ember a fára, a falu népe meg rángatta. Egyszer egy nagy reccsenés: a gally levágta az embernek a fejit, az ember leesett fej nélkül a fődre. Aszongya a bíró:
– Emberek, asszonyok, vót-e ennek az embernek feje, mikor ez fölment a fára?
Hát honnan tudjuk mink azt, bíró úr, hogy vót-e vagy nem vót’? – Hát senki nem tudta. Azt mondja a bíró:
-Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit! Hát elmennek:
-Te Rózsi, vót-e az uradnak feje, mikor elment otthonrút?
-Hát honnan tudjam én azt, hogy vót-e vagy nem vót? Hagyjad, majd megnézem a kalapját!
Bemegy a házba, föltekint a fogasra:
-Halljátok, nem felém én azt a kalapot sehol! Csak lehetett neki feje akkor mikor elment itthonrúl, csak a fejín vitte el azt a kalapot.
No de hogy újra visszaértek, megtalálták bizony a fejet is, meg az embert is, eltemették. No de a bíró nem vesztette el a jókedvit. Azt mondja:
– Hát ide hallgassatok: nekünk, ennek a falunak, Sülde falujának elsőnek köll lenni a vármegyénél!
– De hogy, bíró úr?
– Úgy, hogy fölmegyek a Holdra.
-Jaj, bíró úr, hát az nagyon messze van!
-Dehogy van messze, nézzetek csak oda a hegy tetejire!
Hát akkor kelt fel a Hold, hát bizony közel vót a hegykő.
– Hát oda hordókot kiguringatni arra a nagy hegyre, oszt akkor én fölmegyek a hordó tetejire, rakjuk a hordót mindig följebb, mindig följebb, oszt a végín a Holdon leszek, oszt elsők leszünk a vármegyénél.
Na, úgy is vót. Másnap az egész falu tolta a hordókat ki a hegy tetejire. Rakták egymásra, a bíró meg mindig följebb. Mindig följebb. Na, elfogytak a hordók. Aszongya a bíró:
– Hát halljátok, emberek, hát adjatok még hordót!
– Há nincs mán, bíró úr, honnan?
– Hát nézzetek ott alulra, alattam azt a kettőt, az a kettő, arra mán semmi szükség nincsen!
Hát kivették a két hordót. a bíró lezuhant, nyakát törte. De ha akkor a bíró le nem esett vóna, most a mese is tovább tartott vóna.
Nagy Zoltán -Nagy Ilona
Az ikertündérek – Akadémia Kiadó
Budapest – 1990