kb. 6 perc olvasás
Portugál mese:
Mese az együgyű emberről
Élt egyszer egy asszony, akinek az ura roppant együgyű ember volt.
Ha egyedül hagyta az urát, az együgyű ember hamarosan felfordította az egész házat, ha pedig a piacra küldte, a férfi semmit nem tudott megvenni vagy eladni rendes áron.
Egy szép napon az asszony megint elküldte urát a piacra, hogy adjon el egy vég vásznat, de mielőtt útnak eresztette volna, még a lelkére kötötte:
– Olyan embernek vagy asszonynak ne add el a portékádat, aki sokat locsog, mert az csak be akar csapni téged.
A férfi kiment hát a piacra, de ott mindenki nagyon sokat beszélt, úgyhogy bárki kérte a portékáját, mindig csak azt mondta:
– Neked nem adom, mert túl sokat beszélsz.
Így persze nem sikerült eladni a vásznat. Megindult hát vele hazafelé, s útközben egy kápolnához ért. Be is tért oda, hogy elmondjon egy imát a faragott szent előtt. Ahogy ott imádkozik, egyszerre ünnepi harangszót hall odakintről. Felpattant, otthagyta a földön a portékáját, és kiment, hogy lássa az ünnepséget.
Mire visszatért, valaki ellopta a vég vásznat. Odafordult hát a faragott emberhez, és így szólt:
– Ohó, már értem, te vetted meg a portékámat, csak nem akartál kijönni érte a piacra, restellted a fáradtságot! No, akkor hát add meg az árát is!
A faragott szent azonban csak állt mozdulatlanul, és nem adta oda neki a pénzt. Az ember lassacskán dühbe jött, végül pedig nekitámadt a szentnek, és az öklével akkorát csapott rá, hogy letaszította az oltárról.
Ebben a pillanatban a szent lábához rakott alamizsnából legurult öt fillér az együgyű ember elé.
– Jól van, így már becsületesen megfizetted a vásznat – mondotta az ember elégedetten, felszedte a filléreket, otthagyta a faragott szentet a földön, és indult tovább, hazafelé.
Amikor hazaért, elmesélte a feleségének az egész történetet, és odaadta neki az öt fillért.
Később egyszer, mikor megint hetivásár volt, az asszony újra elküldte őt a piacra, hogy vegyen két tucat varrótűt. Az ember elment a piacra, aztán hazajött, de nem szólt egy szót sem.
– Hoztál tűt? – kérdezte a felesége-
– Tűt? – mondta az ember. – Vagy úgy, igaz is…Vettem tűt a piacon, de tudod, hazafelé jövet találkoztam egy ökrös szekérrel, amin trágyát vittek. Az ökrök megcsökönyösödtek, én meg segítettem tolni a szekeret: de nem bírtam a szekeret is tolni, meg a tűket is tartani: bedobtam hát mind a kocsiba: később pedig nem tudtam megtalálni a tűket a trágya között.
– Ó, a jó isten áldjon meg, te szerencsétlen! Bolond vagy, hogy a trágyába dobtad a tűket? Az ilyesmit az ember beletűzi a dolmányába.
– Igaz, igaz, jól mondod – legközelebb majd így csinálom.
Ezután nemsokára elküldte őt a felesége a kovácshoz, hogy hozza haza a járomszögeket. Az együgyű ember el is hozta a kovácstól az ökrök jármába való szögeket, de úgy hozta, hogy valamennyit beletűzdelte a dolmányába, és egészen szétszaggatta velük a ruháját.
– Ó, te szerencsétlen, megbolondultál? Hát így szétszaggattad a ruhádat?
– Igen, hát hogyan hoztam volna haza máskülönben a járomszögeket?
– Még ezt kérded? Hát egy batyuba kellett volna beleraknod, és a válladra venned.
– Igaz, igaz, jól mondod – legközelebb majd így csinálom.
Egyszer aztán a felesége elküldte őt a vásárra, hogy vegyen egy malacot. Az együgyű ember meg is vette a malacot: aztán megragadta a nyakánál fogva, és a vállára vette, így vitte haza. Mire hazaért vele, a malac megfulladt.
Ahogy a felesége meglátta, felkiáltott:
– Jaj, mit csináltál már megint, az isten áldjon meg! Megfojtottad a malacot, te boldogtalan!
– De hát hogyan kellett volna hazahoznom?
– Még ezt sem tudod? Kötőféken kellett volna vezetned, és bottal hajtanod.
– Igaz, igaz, jól mondod. Legközelebb majd így csinálom.
Egyszer aztán azért küldte el a felesége a hetivásárra, hogy vegyen egy korsót. Az együgyű ember megvette a korsót, kötőféket kötött a korsó nyakára, és húzni kezdte maga után a földön. Mire hazaért, a korsónak híre-hamva se volt, csak a füle fityegett a kötélen, ennyi maradt meg belőle. Ahogy az asszony meglátta a korsó fülét, felkiáltott:
– Istenem, istenem, sírba viszel engem, te együgyű ember! Többet nem küldelek el a hetivásárra.
– Persze, persze, igazad van. Eredj csak te inkább, én majd itthon maradok.
Így hát a legközelebbi hetivásárra az asszony ment el. De mielőtt elindult volna, még ellátta az urát tanácsokkal:
– Ide hallgass, barátom – mondta. – Ügyelj, hogy a kecskék be ne menjenek a kukoricába. Ne menj le a pincébe, és ne nyúlj a hordóhoz, nehogy kifolyasd belőle a bort. Ne nyúlj a köcsögökhöz se, mert abban lúgkő van – mondotta az asszony, holott cukor volt benne -, és ha belekóstolsz, akkor menten meghalsz. Vigyázz nagyon a kotlósra, nehogy valami baja essék.
Az asszony elment a piacra: de alighogy kitette a lábát a házból, az együgyű ura vágott magának egy jókora szelet sonkát, és megsütötte ( persze azért, hogy megegye, szegény bolond!). Aztán lement a pincébe, hogy egy pohár bort hozzon magának, de közben elgurult a hordó dugója. A dugó helyett bedugta hát a hordót az ujjával, és ott maradt állva.
Ebben a pillanatban beszaladt hozzá a kutyája. Odahívta a kutyát, s farkával bedugaszolta a hordót. No, gondolta magában, most végre nekiláthat a sonkának és a pohár borocskának.
De mielőtt még falatozni kezdett volna, kiabáltak neki odakintről, kihívták, mert a kecskék mind bementek a kukoricába. Sietve leszaladt hát a pincébe, és hívta a kutyáját. A kutya kirohant, otthagyta a hordót, s a bor kezdett szépen kiömleni belőle.
Mire az együgyű ember visszatért, már az egész pince borban úszott, s a bor mind kifolyt. Fogta hát a liszteszsákokat, és sorjában mind kiöntötte a földre, hogy felitassa a liszttel a sok bort, és a felesége ne vegye majd észre a dolgot, ha hazajön. Közben egy róka rászabadult a kotlóstyúkra, és elvitte. Erre már aztán az együgyű ember sírva fakadt.
– Jaj, édes jó istenem! Nincs szerencsém, nincs szerencsém! Most már igazán nem tudom, hogy mitévő legyek!
Odament hát elkeseredésében a cukros köcsöghöz, és megkóstolta, mert azt hitte, hogy méreg van benne, és meg akart halni. De mivel a cukor jó édes volt, nagyon ízlett neki, lassacskán mind megeszegette. Aztán az egyik szekrényben lépes mézet talált: azt is megette, mert úgy képzelte, hogy akkor majd hamarább meghal: márpedig sietős volt neki a halál, mert nem akarta bevárni a feleségét, vagyis inkább az asszony perlekedését, ha majd hazajön.
De lassan-lassan észrevette, hogy eddig még nem halt meg egy szikrát sem. Fogta hát a cséphadarót, és elkezdett hadonászni a levegőben, hogy agyoncsapja magát vele! A cséphadaró azonban kiesett a kezéből, ő meg hanyatt vágódott a szoba másik sarkába.
Végül aztán, miután tapasztalta, hogy még mindig nem halt meg, beleült a kotlós fészkébe, és nekifogott, hogy kiköltse a tojásokat. Itt üldögélt, s szomorúan kotkodácsolt:
– Kot-kot, kot-kot…
Így talált rá a felesége.
– Jaj, te szerencsétlen! – kiáltott fel az asszony.
– Kot-kot, kot-kot…
Nézte az asszony egy darabig, ahogy ott ült, hogy kiköltse a tojásokat, aztán alaposan lehordta, de a végén azt mondta neki:
– Állj már föl onnét, te kedves bolondom!
Aztán mindent megbocsájtott neki, és szent lett a béke közöttük.
Fordította: Ottlik Géza