Vasaló

Mint más háztartási készülékek esetében is, a vasaló feltalálásának időpontját sem lehet pontosan tudni. A vasaláshoz hasonlítható tevékenységgel kapcsolatos legrégebbi bizonyíték egy i. e. 540-ből származó görög vázán látható: két asszony lepedőket húz és nyújt (Metropolitan Museum of Art, New York). A mai napig talált legrégibb vasaló egy serpenyő alakú vasaló a kínai Han dinasztia korából (i. e. 206 – 220). Ezt homokkal és parázsló szénnel töltötték meg, és a nyél végét sárkánnyal díszítették (Hong Kong Museum of Arts). A vasaló láthatólag több földrajzi területen, egymástól függetlenül fejlődött, és az a nézet is megdőlt, hogy a harcosokat nem érdekelte a vasalt ruha: viking temetkezési helyeken hidegen használt, gomba alakú üvegvasalókat találtak. Ezeknek a korai vasalóknak az anyaga épp annyira eltérő volt, mint az alakja. Például a Kisázsiában talált, a IV. vagy V. századból származó vasalóeszköz agyagból (Römisch-Germanisches Zentralmuseum, Mainz, Németország), a VIII. és a X. században a vászon simítására használt eszközök pedig csontból készültek (Norsk Folkemuseum, Oslo, Norvégia). 

Hő nélküli vasaló 
A vasalásra használt eszközök a XVII. század végéig – legalábbis Európában – nem alkalmaztak hőt. A hidegvasalás egyik fő oka az volt, hogy a leggyakrabban használt keményítő anyag, a búzából készített keményítő hő hatására megsárgult. Az az ötlet azonban, hogy a ruha vasalása hő felhasználásával könnyebb lehet, a XVII. században egyre inkább előtérbe került. Feltalálták a fémből készült vasalókat, bár néhány országban (pl. Hollandiában), ahol nem volt vasérc, nem voltak öntödék vagy fémfeldolgozási hagyományok, egészen a XX. századig egyedülálló, sárgarézből, fából és üvegből készült vasalóeszközöket használtak. 

Az első mérföldkő: vasalás hővel 
A XVII. századtól kezdve alapvetően háromféle típusú vasalót fejlesztettek ki. A legegyszerűbb formájú és legkönnyebben használható vasalókat közvetlenül a tűzhelyen melegítették fel. Ezek nyele gyakran különböző módon díszített elefántcsontból készült. 

Mi már olyan korban élünk, amelyben a vasaló az alapvető háztartási eszközök közé tartozik. Ma az európai és észak-amerikai háztartások közel 90 %-ában legalább egy vasaló van, és minden évben 55 milliónál több vasalót vásárolnak. Ma már különböző típusú és márkájú vasalók között válogathatunk – egyszerű vagy műszakilag bonyolult vasalók, háztartási vagy úti vasalók -, de még mindig nehéz elképzelni, hogy régebben elképesztő változatosságban találták fel a különböző ruházkodási divatokhoz alkalmas vasalókat. 

A XIX. század átlagos háziasszonyának legalább 4 vasalója volt, és VII. Edward király uralkodása alatt (1901-1910) a mosodákban egy teljes szobányi különböző vasalót használtak az ingujjak, a fűzők, a sapkák, a mintás csipkék, az ing mindkét oldalának, az apró babaruhák, a kalapok stb. vasalására. 

Minden munkához külön vasaló: ingujjvasaló, fényező vasaló és sok más 
Minden munkához külön vasalót használtak, és minden új divattal új vasalók is megjelentek. A legáltalánosabban használt típus az egy darabból készült lapos vasvasaló (flat iron) volt, amelytől New York City híres Flatiron toronyháza is a nevét kölcsönözte (1902). A fodrozó vasaló apró, fűtött hengerekből álló, állványra szerelt szerkezet volt, amellyel a Tudor korabeli nyakfodrot, összekötött szalagokat és fodrokat vasalták. 

Tojás alakú vasalót használtak a főkötők és sapkák, turnűrök és buggyos ujjak vasalására. Az ingujjvasaló keskeny, hosszú orrú, nehezen elérhető helyeken használható vasaló volt, a fényező vasalóval pedig fényessé lehetett varázsolni a kikeményített gallért és ingmellet. 

A szabó libája 
Professzionális használatra szolgált a kalapvasaló és a szabók által használt, kb. 4,5-10,5 kg tömegű szabóvasaló, amelyet gyakran „tailor’s goose” (a szabó libája) néven is emlegettek. A rozsdásodás elkerülése érdekében a vasalókat birkafaggyúval bekenve tárolták. Az egyszerű kályháknál gazdaságosabb, különleges vasalómelegítő kályhák akár 56 vasalót is melegíthettek.

Mivel a vasalást főleg nők végezték, logikus volt, hogy 1871-ben egy nő szabadalmaztatta a cserélhető vasalónyelet. Az amerikai Mrs. Potts találta fel az első hideg vasalónyelet, amelyet csak a vasaló felmelegítése után kellett a vasalóra csatolni. Egy csomagban egy diófából készült nyelet és három vasalót adtak, így két vasaló mindig a tűzhelyen lehetett és a nyelet a másik, forró vasalóra lehetett áttenni, ha a használt vasaló kihűlt. 1890-ben a kislányoknak szóló változat is megjelent, amellyel játékosan lehetett felkészíteni őket a jó háziasszony szerepére. A XIX. század egy másik amerikai találmánya volt a vasalódeszka, amelyet az afro-amerikai Sarch Boone talált fel 1892-ben.