164. évforduló

Egy gondolat bánt bennünket…
2013. július 31. Felvidék.ma

164 évvel ezelőtt, 1849. július 31-én zajlott az a segesvári csata, melyben nyoma veszett Petőfi Sándornak. A költő sorsa azonban a mai napig nem tisztázott.

A segesvári csatában Bem tábornok csapata több mint kétszeres túlerővel küzdött, „győzni nem lehetett”. A hatezer fős magyar seregből 1200-an estek el, és mintegy 500-an kerültek fogságba. Bemnek sikerült elmenekülnie, 

1989-ben a Morvai Ferenc nagyvállalkozó által finanszírozott expedíció a szibériai Barguzinban kiásott egy csontvázat, melyről a kutatócsoport szakmai vezetője, Kiszely István Petőfi földi maradványainak vélt. A minden kétséget kizáró bizonyításra, az ún. DNS-vizsgálatra, mely során összevetették volna a talált csontokat a Petőfi édesanyának csontvázából vett mintával, a mai napi nem került sor. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) nem járult ehhez hozzá. 
Jómagam eddig az MTA két korábbi elnökétől kérdeztem rá, hogy miért? Vizi. E. Szilveszter azt válaszolta, hogy azért, mert a szibériai csontváz egy női lelet, tudomása szerint pedig Petőfi nem volt nő. Hasonló tartalommal bírt Glatz Ferenc válasza is, csak ő indulatok nélkül mondta. 
Csakhogy az ásatás helyszínén négy antropológus helyezkedett arra az álláspontra, hogy 30-35 év közötti európai férfit találtak, köztük két amerikai, egy orosz és a magyar Kiszely István. A csontváz magán viselte Petőfi számos ismert jegyét, többek között a Jókai leírásából is ismert kiálló bal szemfogat. Persze, mindez még nem perdöntő bizonyíték. 
Kiszely István tavaly meghalt, hogy a csontok hol vannak, nem tudni. Állítólag Kiszely tanítványai közül talált olyat, akire rábízta a csontokat, és Morvainál is van néhány csont. 

Azóta is sokan kételkednek. A Felvidéken is. A nagykaposi Fuksz Sándor a Facebookon egy oldalt létesített, melyen gyűjti a szibériai lelettel kapcsolatos dokumentumokat, nyilatkozatokat is. Tavaly a Pozsonyban járt Mécs Károly színművészt (hitvese olyan kutatásokkal foglalkozik, melyekkel több száz éves csontokból megállapítható a rokonság ) kérdezte a somorjai Fóthy János. Mécs Károly megismételte az előbb említett akadémikusok válaszát, sőt megtoldotta azzal, hogy egy zsidó nőt találtak Szibériában. (Vajon miből állítható meg egy 150 éves női csontvázon, hogy zsidótól származnak??) Mécs Károly színművész, nem vehető tőle zokon, ha érzelmi alapon védi álláspontját. A tudósoknak viszont egyértelmű tényekre kell hagyatkozniuk! 
Ez év márciusában Baráth Zsolt, a Jobbik országgyűlési képviselője írásbeli kérdést intézett Balog Zoltán miniszterhez, melyben azt tudakolta, szóba kerülhet-e a költő újratemetése, amennyiben nem az MTA által képviselt álláspontot fogadjuk el. Balog Zoltán válaszában javasolta, hogy a képviselő forduljon közvetlenül a Magyar Tudományos Akadémiához! 
Az Akadémia hajthatatlan. Elég munkát jelent nekik a finnugor rokonság hitének fenntartása, nem kell nekik ez a kolonc. Petőfi segesvári halálának védelmezői gyakran érvelnek azzal, hogy Petőfi nem kerülhetett szibériai fogságba, mert az teljesen ellentmond a költő habitusával. Ő biztos, hogy megszökött volna! – mondják. De hová? Haynau karmaiba? (Petőfit körözték!) Igen, lehet, hogy ez nem illik össze a közismert Petőfi-képpel, de Uraim! – ez nem bizonyíték! A DNS-vizsgálat viszont az (lenne)! 

Jelen írással nem állok azok közé, akik szerint Petőfi Szibériában fejezte be életét. Ennek eldöntése a szakemberek dolga (lenne), de egy 24 éves lezáratlan ügy legalább szkepticizmusra inti az embert. 
Tudjuk, hallottunk, olvastunk sok történetet különböző Ál-Petőfikről. A szabadságharc után bujdosásra kényszerültek között is volt jó néhány. Petőfi „bőrébe bújva” a menekültek kedvezőbb elbánásban részesülhettek azoknál, akikhez bekopogtak éjszakára. Talán egy ilyen elfogott személy került Szibériába, és lehet, hogy a legnagyobb magyar költő valóban Segesvár mellett vesztette életét. Igaz lehet az MTA-álláspont is, vagy egy harmadik is – különböző lehetőségek vannak, a gond az, hogy egyértelmű cáfolatot vagy bizonyítást lehetne tenni, ma már rutinvizsgálattal, mégsem teszik. 
Miért? Felvetődik az a kérdés is, hogy a „közakarat” vajon miért várja el, hogy Petőfi igenis, a harctéren essen el?! Ha az életben maradást nem vesszük zokon az olyan hadvezérektől, mint Bem, Görgey, Klapka, akkor egy költőtől, – még ha katonatiszt is volt – , miért lenne ez elvárás? 
Azért, mert megírta, hogy „ott essem el én, a harc mezején”?? 
Igen, ezt a gondolat bántotta őt 1846 végén. Pár hónappal később, 1847-ben viszont már ezt írta: „Siromra, hogyha meghalok, / Ültessetek virágokat.” 
Ennyit – ha megtehető – megérdemelne. Bárhogy is alakul a dolog, ő örökre a segesvári csata hőse marad. 

Oriskó Norbert, Felvidék.ma