101 Kundera idézet

A szédülés másvalami, mint az eséstől való félelem. A szédülés azt jelenti, hogy az alattunk lévő mélység vonz, csábít minket, a zuhanás vágyát kelti fel bennünk, amelynek aztán rémülten ellenszegülünk.

Ha sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: „Maradj ott, ahol vagy!”.

Amikor besötétedik, a temetőben számtalan gyertya gyullad ki, mintha csak gyermekbált rendeznének a halottak. Igen, gyermekbált, mert a halottak ártatlanok, mint a gyermekek.

A fiatalemberek végül is nem tehetnek róla, hogy játszanak; kialakulatlanok, de egy kialakult világba állítják őket, s nekik kialakult ember módjára kell viselkedniük. Gyorsan előszedik tehát azokat a formákat, mintákat, sémákat, amelyek tetszenek és megfelelnek nekik, amelyek illenek hozzájuk – és játszanak.

Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.

Az érzelem elválaszthatatlan az embertől, de veszélyessé válik, mihelyt értéknek, az igazság ismérvének, a tett igazolásának tartják. A nemzeti érzelem, még a legfennköltebb is, a legnagyobb szörnyűségeket is képes bármikor igazolni; és a lírai érzelmektől duzzadó keblű ember gazemberségeket követ el a szeretet szent nevében.

Az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata nem azonos a halál pillanatával.

Az emberek többsége kettős hiedelemmel csapja be magát: hisz (az emberek, dolgok, tettek, nemzetek) örökkévalóságában és (a tettek, tévedések, hibák, sérelmek) jóvátehetőségében. Mindkét hiedelem hamis. A valóságban éppen fordítva van: minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. A jóvátétel (bosszú és megbocsátás) szerepét a feledés veszi át. Senki sem teszi jóvá a megtörtént sérelmeket, de minden sérelem feledésbe merül.

Némely ember kijelenti, hogy szereti az emberiséget, s mások joggal vetik ellene, hogy szeretni csak egyes számban, vagyis csak egyes embereket lehet; ezzel egyetértek és hozzáteszem, hogy ami áll a szeretetre, áll a gyűlöletre is.

A tenger partján járó ember, aki dühödten lóbál kinyújtott kezében egy lámpát, őrült is lehet. De éjjel, amikor egy csónak hullámokon tévelyeg, ugyanaz az ember megmentő. A föld, amelyen élünk, határterület az ég és a pokol közt. Önmagában egyetlen magatartás sem jó vagy rossz. Csak a világ rendjében elfoglalt helye teszi jóvá, vagy rosszá.

Olyan világban élni, ahol senkinek sem bocsátanak meg, ahol mindenki kárhozatra van ítélve, annyi, mint a pokolban élni.

Amíg az emberek képzeletükben még el tudnak látogatni a mesék világába, telve vannak lelki nemességgel, együttérzéssel és költészettel. A mindennapi élet birodalmában, sajnos, inkább óvatosság, bizalmatlanság és gyanakvás jellemzi őket.

A női lélek meghódításának megvannak a maga szigorú szabályai; aki úgy határoz, hogy rábeszéli a nőt, észérvekkel cáfolja meg álláspontját stb., az aligha ér célt. Sokkal okosabb dolog megérteni a nőnek önmagáról kialakult alapvető képét (alapelvét, eszményét, meggyőződését), s aztán (szofizmák, logikátlan demagógia segítségével) lehetőleg összhangba hozni a nő kívánatos cselekedetét ezzel az önmagáról kialakított alapvető képpel.

A képzelődések nem hiábavalók a világon. Megvan az oka, hogy miért vannak. Otthon vannak köztünk. És megfordítva. Éppen ők teszik otthonná a házunkat.

A népdal, vagy a népi szertartás a történelem alatt húzódó alagút, ahol sok minden megmaradt abból, amit odafent régóta megsemmisítettek a háborúk, a forradalmak és a civilizáció.