Schopenhauer idézetek – MOLY

Ha belegondolunk, hogy az emberiség fennmaradása attól függ, képes-e két idegen megkedvelni egymást annyira, hogy felfoghatatlan mennyiségű kötelezettséget vállaljon önként a nyakába, érthető, miért hallani annyit a születés csodájáról. Vajon tényleg Schopenhauernek volt igaza, és a szerelem nem más, mint a természet kitervelt árverése annak érdekében, hogy irracionális cselekedetekre sarkalljon bennünket? És ha nem, vajon miért vágyunk rá annyira?

13. oldal, Sztella a csillagfényben

A tehetséges akár a vadász: eltalálja a célt, amit mások nem képesek; a géniusz akár a vadász: eltalálja a célt, amit mások nem is látnak.

43. oldal

Arthur Schopenhauer mondta: a legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja… Sokan a saját élményeiket, tapasztalataikat azonosítják az élettel.

186. oldal

S ha írónak születtünk, akkor legalább a világosságra törekedjünk, mint Schopenhauer kívánja. S fogadjuk el azt, amit Szókratész mondat Philétosszal az írásról, hogy minden élő, lelkes szónak csak árnyképe az írás.
S ha nincs is kedvünk mindent összehordani a múltból, tegyünk fel tisztázó kérdéseket, s a legjobb hitünk szerint felelgessünk rá.

325. oldal

Schopenhauer nem csupán leírást adott a valóságról és az ahhoz való viszonyunkról, hanem arról is megvolt a maga elképzelése, hogy miképpen kellene élnünk. Mihelyst rájövünk, hogy mindnyájan csupán egy energiamező részei vagyunk, és hogy az egyének csak a képzelet világában létezhetnek, ennek hatással kell lennie cselekedeteinkre is. Schopenhauer számára például az, ha másokat bántunk, olyan, mintha saját magunkat sebeznénk meg, és számára éppen ez a moralitás alapja is. […] számára a moralitás alapja az együttérzés volt: ha jobban meggondoljuk, a többi ember nem rajtunk kívül létezik, és törődnünk kell azzal, hogy mi történik velük, mert ugyanazon világ részei, mint mi: az Akarat világáé.
A papírforma szerint legalábbis Schopenhauer ezt az álláspontot képviselte – […]

156. oldal A valóság sejtelmei/ Arthur Schopenhauer

A remekművek, a hozzám hasonló elmék hátrahagyott eszméi életem legnagyobb örömei. Könyvek nélkül már régen úrrá lett volna rajtam a kétségbeesés.

319. oldal

Schopenhauer szerint: „Félelmeink és aggodalmaink fele abból származik, hogy mit gondolnak rólunk mások… e fájdalmas tüskét el kell távolítanunk húsunkból.” A késztetés, hogy jó benyomást keltsünk, olyan erőteljes, hogy némely rab a legjobb ruhájában jelenik meg a kivégzésén, fejében jól kigondolt utolsó gesztusokkal. Mások véleménye rólunk olyan káprázat, amely bármikor megváltozhat. E vélemények zsinóron rángatott szolgákká silányítanak bennünket, hisz függünk tőlük, vagy, ami még rosszabb, attól, amit szerintünk rólunk gondolnak – mivel sosem tudhatjuk, hogy valójában mit gondolnak.

104. oldal, 3. fejezet – Halálszemléletek: az elmélet hatalma (Park, 2018)

Ha Schopenhauernek igaza van abban, hogy „nagy önmegtagadással énünk javát fel kell áldoznunk, csak hogy hasonlók legyünk a többiekhez”, akkor a szerelemmel – a legjobb esetben – visszaszerezhetjük ezt az elveszett részt. Azt a szabadságot, amit elvesztettünk valahol gyerekkorunk elején. A szerelem talán csak annyi, hogy megtaláljuk azt az embert, aki mellett a leginkább önmagunk lehetünk.

115-116. oldal

Az élet pocsék dolog: úgy döntöttem, azzal töltöm el, hogy gondolkodom róla.

32. oldal

A papírforma szerint legalábbis Schopenhauer ezt az álláspontot képviselte – az, mondjuk, kérdéses, hogy vajon ő maga eljutott-e a másokkal való törődés azon fokára, amelyet hirdetett. Egy alkalommal egy, az ajtaja előtt pletykáló öregasszony annyira felbőszítette, hogy végül lelökte a lépcsőn. Az idős hölgy azt incidensben megsérült, a bíróság pedig a sértett egész életében fizetendő kártérítésre kötelezte Schopenhauert. Amikor az illető évekkel később elhunyt, Schopenhauer nem mutatkozott valami együtt érzőnek: a halotti bizonyítványra az „obit anus, abit onus” gúnyversikét firkantotta (ez körülbelül annyit tesz, mint: „a vénasszony már hulla, tartozásom nulla”).

156-157. oldal A valóság sejtelmei/ Arthur Schopenhauer

Schopenhauer sajnos semmivel sem sértett meg jobban számtalan tudóst, mint azzal, hogy nem hasonlított hozzájuk.

250. oldal

Schopenhauer úgy tartja, ha kopogtatnánk a sírokon, hogy a halottaknak életet ajánljunk – mind visszautasítanák.

181. oldal

[…] irtóztam Schopenhauertől, később rájöttem, annyit el kell fogadnom a tételeiből, hogy minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély. Nem volt egyszerű tudomásul vennem, hogy ezentúl Emerenccel is számolnom kell, léte saját életem egyik elemévé vált, s ha meg túlélem, eggyel több lesz az árnyak csapatában, akinek mindenütt jelen lévő, sehol sem rögzíthető mivolta feldúl és kétségbe ejt.

145. oldal

Mindig és minden egyetemen akad egy-két szellemileg koraérett ifjú, az értelmiségi elit önjelölt tagja, aki szükségét érzi, hogy önmagát diáktársai, sőt tanárai fölé helyezze, s ezért olyasfajta tekintélyrombolót vagy lázadót választ példaképének, mint Russell vagy Nietzsche vagy Schopenhauer.

90. oldal

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Évek óta alaposan megtervezett, szigorú napirend szerint éltem. A lakásból csak nyomós indokkal léptem ki. Az elfüggönyözött szobában, az ágyban fekve, lámpafénynél receptes könyveket, a fürdőkádban pedig krimiket olvastam. Ez nagyjából ki is elégítette szellemi igényeimet. Szerettem a magányt. Túl voltam már számos csalódáson, és tökéletesen egyetértettem Schopenhauerrel abban, hogy csakis az lehet boldog, aki beéri önmagával. Szerettem egyedül főzni, elmerengni egy pohárka Bodrikutya fölött az élet hiábavalóságán, és a maszturbációban sem találtam semmi kivetnivalót. Ha pedig beszélgetni támadt kedvem, mindig ott volt Kázmér, a sárga műanyag kacsám, aki a fürdőszobában lakott.

24. oldal

Vagy Schopenhauernek volna igaza, mondván: a fájdalom világít be legjobban az élet természetébe?
Én azt hiszem azért, mert az öröm öntudatlanság, a fájdalom öntudat.

29. oldal

Guy de Maupassant egyébként Schopenhauer nagy csodálója, akiben hálásan üdvözli a »valaha a földön járt legnagyobb álomfoszlatót!« és akinek egy novellát is szentel Halottvirrasztás címmel. Maupassant az életfájdalom megtestesítője: életundora egész életművét áthatja. Regényei, meséi és novellái borzalmas, pokoli világot hoznak a felszínre, ami annál is rémisztőbb, mert igaz. Unalom, levertség, émelygés, undor – ezt érzi és érezteti olvasóival. Az unalomnak ekkora tehetséggel kifejezett magas fokát nem lehet pusztán lelki tényezőkkel megmagyarázni. Annyi bizonyos, hogy Maupassant olyan depressziós, aki fokozatosan veszti el eszét, és végül azért menekül az öngyilkosságba, hogy elkerülje a teljes megőrülést. De ezen kívül és elsősorban egy korszak kifejezője, az életfájdalomról való egy évszázadnyi gondolkodás végeredménye. Művének sikere igazolja, hogy teljes pesszimizmusa több ezernyi olvasójában talál visszhangra.

250. oldal (Dosztojekvszkij és Maupassant: „Mire jó mindez?” – A pesszimizmus nagy rendszerei: A XIX. század nihilizmusa)

És aki egyszer is érezte valaha, mit jelent korunk birkanyáj-emberiségében egyetlen elfogulatlan, gátlásoktól nem agyonnyomorított, valódi emberi lényt találni, az megérti örömömet és csodálatomat, amikor Schopenhauerra bukkantam.

Édesapád egyébként az egész világban csalódott, nem csak benned. Schopenhauerral ért egyet, aki szerint a világ, és abban a mi életünk, csupán rossz tréfa.

102. oldal

Schopenhauer, […] Max Horkheimer kifejezésével élve, nem egyszerűen pesszimista volt, hanem „világosan látó pesszimista”…

Schopenhauer úgy vélte, hogy az emberek a szerelemben úgy viselkednek, mint hideg téli éjszakákon a sündisznók. Összebújnak, hogy ne fagyjanak meg. De amint olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy fel tudnak melegedni, szúrni kezdik egymást. Hogy elkerüljék a fájdalmat, és ne ingerelje őket a túlzott közelség, ösztönösen eltávolodnak egymástól. Ám amint eltávolodnak, máris fázni kezdenek. A hideg megint egymás felé hajtja őket, hogy aztán újból összeszurkálják egymást. Így ismét eltávolodnak. És megint közelednek. Szakadatlanul.
„És szakadatlan a körforgás”, írja Deborah, „miközben azon törik magukat, hogy az összegabalyodás és a megfagyás között megtalálják az arany középutat”.

263-264. oldal

Minden lélegzetünk a szüntelenül hozzánk tolakvó halált hárítja el… Befejezésül a halálnak kell győznie: áldozatai lettünk már a születéssel, s csak eljátszogat zsákmányával, mielőtt bekebelezné. Eközben nagy törődéssel és gonddal éljük az életünket, ameddig csak lehet, ahogyan egy szappanbuborékot is a lehető legnagyobbra és jó hosszan fújunk, jóllehet bizonyossággal tudjuk, hogy szét fog pukkanni.

7. oldal

Az egyetlen, ami igazán számít, hogy mik vagyunk valójában. A jó lelkiismeret – állítja Schopenhauer – sokkal többet ér, mint a jó hírnév. Legfőbb célunk legyen a jó egészség és az intellektuális gazdagság, ez az útja a gondolatok kimeríthetetlen áradásának, a függetlenségnek, az erkölcsös életnek. A belső nyugalom abból a tudatból fakad, hogy csak a dolgok értelmezése, nem maguk a dolgok billenthetnek ki nyugalmunkból.

Utóbbi tétel, miszerint lelki nyugalmunkat a tapasztalatok értelmezése határozza meg, nem maguk a tapasztalatok, az ókorból származó, máig érvényes és jelentős terápiás tantétel. Ez volt a sztoikusok központi gondolata, amelyet Zénón, Seneca, Marcus Aurelius, Spinoza, Schopenhauer és Nietzsche is vallott, s amely később mind a dinamikus, mind a kognitív viselkedésterápia alapvető koncepciójává vált.

104-105. oldal, 3. fejezet – Halálszemléletek: az elmélet hatalma (Park, 2018)