SIMONE WEIL – TÖREDÉKEK

SIMONE WEIL – TÖREDÉKEK

Bálványimádás

A bálványozás onnét ered, hogy valakiben él a tökéletes jó szomja, de
közben nem birtokolja a természetfeletti figyelmet és nincs meg benne a
mulandóság iránti türelem.

*

Bálványok nélkül szinte minden nap üres kínlódást jelent. Senki se
élhet rendkívüli táplálék nélkül.
A bálványozás az üresség kenyere. De még a legkülönbekben is
szükségszerűen korlátozza az értelmet és a jóságot.

*

A gondolatok változékony játékszerei a szenvedélyeknek, a
képzelgésnek és a fáradtságnak. De cselekvésünknek folyamatosnak kell
lennie, nap mint nap, hosszú órákon át. A cselekvésnek ilyen hajtóerôi
— túl a gondolatokon és a körülményen — a bálványok.

*

Minden ember kész meghalni szerelméért. Nincs ebben különbség
közöttük, legfeljebb egyik koncentráltabban, másik szétszórtabban
szeret, s szeretete tárgya érdemesebb vagy érdemtelenebb. De nincs
olyan, ki önmagát szeretné.
Az ember csak akar, de nem tud egoista lenni. Ez nyomorának
legárulóbb vonása és nagyságának kezdete.
Az ember mindig föláldozza magát egy rendnek. Csakhogy, kivéve a
természetfeletti megvilágosodást, ennek a rendnek középpontjában mindig
maga az egyén áll, vagy álöltözeteként egy másik, különleges személy,
esetleg absztrakció (Napóleon a katonái, vagy a Tudomány, a Párt, stb.
mások számára). Az ilyen rend azonban mindig csak távlati rend lehet.

*

Felesleges törekednünk az alázatosságra. Valamennyiünkben ott él az
alázat. Csakhogy hamis istenek elôtt alázkodunk meg.
========================================================================
Kegyelem és nehézkedés [La pesanteur Kegyelem és nehézkedés
et la grâce]

A lélek minden természetes mozgását az anyag nehézkedésének megfelelô
törvények irányítják. Egyedül a kegyelem tesz kivételt.

*

Mindig számolni kell azzal, hogy a dolgok egyöntetűen tárgyai a
nehézkedésnek, kivéve, ha a kegyelem közbelép.

*

Két erô uralkodik a mindenségen: a nehézkedés törvénye és a
világosság.

*

A nehézkedés. — Az általános módot, ahogy másokra számítunk, a
bennünk ható nehézkedés szabja meg; ahogy ezt mások fogadják az a
bennük ható nehézkedés következménye. Olykor a kettô egybeesik
(véletlenül), legtöbbször azonban nem.

*

Különben miként is adódhatna, hogy amikor egyik ember bizonygatja,
hogy szüksége van a másikra, az eltávolodik tôle? Nehézkedés.

*

Lear, a nehézkedés tragédiája. Mindaz, amit aljasságnak nevezünk,
nehézkedési jelenség. Ez egyébként az aljasság végességét is jelenti.

*

Egy cselekedet tárgya és a végrehajtó energia színvonala, két
különbözô dolog.
Valamit meg kell tennem. De honnét merítsek hozzá erôt? Legnemesebb
cselekedetem is lesüllyedhet, ha nincs hozzá megfelelô színvonalú
energiám.

*

Hitványság és felületesség hasonló szinten állnak. Vadul szeret, de
hitványul: lehetséges szavak. Mélyen szeret, de hitványul: lehetetlen
szavak.

*

Ha igaz az, hogy ugyanazt a szenvedést nehezebb elviselni egy
magasabb, mint egy alacsonyabb ok miatt (az emberek, kik képesek egy
tojásért éjjel egytôl reggel nyolcig mozdulatlanul sorban állni,
ugyanezt aligha tennék meg, ha egy emberéletet kellene megmenteniök),
zgy az talán azért van, mert az alacsonyabb érték kevesebb nehézségnek,
bajnak és kísértésnek van kitéve, mint a magasabb rendű. […][2]

*

A könyörgés attitűdje: szükségszerűen el kell fordulnom önmagamtól
más fele, aki szabadulni akar maga is.
Megkísérteni ezt a szabadságot, mintha szabad energia volna,
hasonlatos az igavonóhoz, ki egyszerre húzná a terhet, meg le is
roskadna alatta.
{Az elkeseredésben szükségszerűen kell elfordulnom magamtól valami
más fele, hiszen épp arról van szó, hogy megszabaduljak önmagamtól. Ezt
az erôfeszítést azonban tulajdon energiámnak tekinteni annyi volna,
mint egy igavonó, ki egyszerre húz és roskad le a teher alatt.}[3]
Az ember tehát erôszakkal olyan energiát szabadít így föl magából,
mely még inkább lefokozza. Hasonlóan a termodinamika kompenzációs
törvényéhez, az infernálisban sincs fölszabadulás, csak a magasban.
Az ember erkölcsének energiaforrása rajta kívül van, mint fizikális
létének energiaforrása is (lélegzés, táplálkozás). Mindenütt
rendelkezésére áll, s innét az illúzió, hogy lénye önmagában hordja
létének principiumát. Csak a nélkülözés érezteti velünk a szükséget. De
ilyenkor mi se akadályozhat meg bennünket, hogy ne kapkodjunk bárhonnét-
jött táplálék után.
Csak egy orvosság van: egyfajta klorofil, mely képes a napfénybôl
táplálkozni.
Ne ítélkezzünk. Minden bűn egyenlô. Lényegében csak egy bűn van: ha
nem tudunk többé a fénybôl táplálkozni. Mihelyt ez a képességünk
megszűnt, bármi bűnt elkövethetünk.
,,Az én egyedüli táplálékom, hogy teljesítem annak akaratát, ki engem
küldött.”[4]
Nincs egyéb jó ezen kívül.

*

Lehetséges olyan alászállás, melyben a nehézkedésnek nincs része… A
súly lenyom, a szárny felemel: miféle szárny képes alászállani
nehézkedés nélkül?

*

A teremtés képes a nehézkedés alászálló, a kegyelem felemelô és a
kegyelem alámerülô mozgására.

*

A kegyelem a nehézkedés legnagyobb titka.

*

Leereszkedni, a nehézkedés erkölcsi világában az emelkedést jelenti.
Felfelezuhanást.

*

A túl nagy baj az embert a szánalom alá taszítja: undort vált ki,
félelmet, sôt megvetést.
A szánalom csak bizonyos szintig merül alá, és nem mélyebbre. Ez már
csak az irgalmasságnak sikerülhet.
Azok, kik ily mélyre estek, érezhetnek még szánalmat önmaguk iránt?
========================================================================
Üresség és kiegyenlítés [Vide et compensation] Kegyelem és nehézkedés

Emberi mechanizmus. Bárki szenvedô igyekszik közölni baját —
kiprovokálva, vagy kiesdekelve az irgalmat — hogy ezzel csökkentse, s
végül sikerül is ilymódon csökkentenie fájdalmát. De mit tehet, akit
senki se szán, aki bajával senkit se gyötörhet (mert se gyereke, se
senkije, aki szeretné ôt)? Szenvedése vele marad és megmérgezi.
Mert ez is éppoly lerázhatatlan, mint a nehézkedés. Hogyan
szabadulhatnánk hát tôle? Hogyan szabadulhat meg az ember valamitôl,
ami a nehézkedéshez hasonló?

*

A rossz, attól hogy terjesztem: még bennem marad! A tárgyak és az
élôk sose elég szentek elôttem. Semmit se szennyezhetnék be, ha lényem
mélyéig meg lennék munkálva. Semmit, egy gondolat erejéig sem.
Leggonoszabb pillanataimban se tudnék lerombolni egy görög szobrot,
vagy egy Giotto-freskót. Miért tudok hát egyebet? Miért például egy
ember életének egy pillanatát, mely különben boldog lehetne?

*

Lehetetlen megbocsátanunk annak, aki lezülleszt bennünket. De az
igazság többnyire az, hogy nem lezüllesztettek, hanem csupán
lelepleztek minket.

*

Ha szenvedünk, kívánjuk, hogy mások is pontosan ugyanúgy
szenvedjenek. Ezért van, hogy kivéve a forradalom pillanatait, az
elesettek igazában a hozzájuk hasonlókra neheztelnek.
Íme: a társadalmi stabilitás egyik faktora.

*

Igen, hajlamunk a rossz terjesztésére! Ha gyengeségünk eltúlzásával
se megrontanunk, se megnyernünk nem sikerül másokat, akkor a rosszat
mindenre kiterjesztve, az egész nevében követjük el, jogosulatlannak
tartva minden szépet és jót.[5]

*

Valakinek rosszat tenni annyi, mint kapni valamit. De miért?
Mit nyerek azon, ha rosszat teszek? Gyarapszom és terjeszkedem.
Betömök egy űrt magamban, s épp azáltal, hogy másban megnyitom [(és
amit majd vissza kell fizetni)]. Az ilyenfajta energia-gazdálkodás
meglehetôsen lealacsonyító.

*

Megbocsátani. Valójában képtelenség. Amikor valaki rosszat tesz
velünk, szükségszerű reakciót vált ki belôlünk. A bosszúvágy alapvetô
egyensúlyösztönbôl fakad. Egyensúlyt keresni egy másik síkon, önmagunk
meghaladásával elérnünk a határig; ha ez sikerül, eljutunk az
ürességig. (Segíts magadon, az ég is megsegít…)

*

Fejfájások. Akad pillanat: hogy kivetítve enyhül a fájdalom, de
meghamisítódik a világ; míg a maga helyén hagyva (tűrve) a fájdalmat,
hevesebb lesz ugyan, de valami érintetlenül marad bennem, amin
keresztül egy valódi világgal érintkezem. Hasonlóképp kell kezelnünk a
szenvedélyeket. A maguk helyén hagyva ôket, nem szabad törôdni velük.
[…][6] Meg kell akadályoznunk, hogy a dolgok közelébe kerüljenek.

*

Az egyensúly keresése rossz, mert illuzórikus. Igen, a bosszú! Ha
végrehajtjuk is, ha megkínozzuk vagy akár megöljük ellenségünket,
bosszúnk bizonyos szempontból továbbra is képzeletünkben marad.

*

Egy ember, aki városának élt, családjának, barátainak, a gazdagságnak
és a társadalmi emelkedésnek — aztán egy háború, s ugyanezt az embert
elhurcolják, mint egy rabszolgát, s attól fogva erejének tökéletes
kimerítésével kell küzdenie puszta létéért. […][7]

*

Városát lerombolták, [és ôt rabszolgaságba hurcolták], neki magának
se múltja, se jövôje: milyen tárgyakkal képes megtölteni agyát? A
leghazugabb s legjelentéktelenebb, a legszánalmasabb sóvárgásokkal, s
inkább kockáztatná akár a keresztrefeszítést is egy csirkéért, mint
annakelôtte a halált városa védelmében. […][8]
Hogy erôs lélekkel szemlélhessük a bajt, amikor bajban vagyunk,
természetfeletti táplálékra van szükségünk.

*

A túl kemény helyzet lefokoz és lealacsonyít, mivel az emelkedett
érzelmekkel tele energiáink általában végesek. Ha a helyzetünk arra
kényszerít, hogy tovább lépjünk, az alacsonyabb érzésekhez [(félelem,
sóvárgás, sikerszellem, külsô dicsôségek)] kell folyamodnunk, mik
energiában jóval gazdagabbak.
Számos lelkizavarnak oka ez.

*

Tragédiája azoknak, kik a jó iránti szerelemtôl hajtva fájdalmas útra
érnek, s eljutnak egy pillanatban szerelmük határáig, s ott elbuknak.
*

[…][9] A vágy magában hordja az abszolútumot, s ha föléli véges
energiáját, ez az abszolútum akadállyá változik át. Lelkiállapota a
legyôzötteknek és elnyomottaknak.

*

Ismernünk kell minden dolgunkban a határmesgyét, amit csak
természetfeletti segítséggel hagyhatunk el, különben súlyos
süllyedéssel fizetünk.

*

[…][10] Mindenki más, még én magam is, mint azt képzelem. Ezt
tudni, ez a megbocsátás.
Azt kívánni, hogy mások olyanok legyenek, ahogy azt elképzeljük,
annyit tesz, mint majmolni Isten lemondását a gonoszokról.
========================================================================
Elfogadni az ürességet [Accepter le vide] Kegyelem és nehézkedés

,,Az isteneknél úgy hisszük, az embereknél szemünkkel látjuk, hogy a
természet kényszerébôl minden élô minden lehetséges hatalmát kifejti.”
(Thucidides)[11] Akár a gáz, a lélek is igyekszik betölteni minden
nekiadott területet. Az ilyen gáz, mely összehúzódna és megszökne az
üresség elôl, ellenkezne az entrópia törvényével. Egészen másképp áll
azonban a dolog a keresztények Istenénél. Ô természetfölötti Isten,
szemben Jehovával, ki természetes.
Hogy nem fejtünk ki minden hatalmat, amivel rendelkezünk, ezt jelenti
az üresség elviselése. Ez ellene mond minden természeti törvénynek:
erre egyedül a kegyelem képes.
A kegyelem betölt, de nem hatolhat be, csak oda, ahol üresség tátong,
és épp ezt az űrt ô maga készíti elô.

*

[…][12] Ugyanez áll a tartozás elengedésére vonatkozóan (ami nem
csak a rosszat illeti, amit velünk tettek, hanem a jót is, amit mi
cselekedtünk másokkal). Ezzel is űrt támasztunk magunkban.
Űrt támasztani magunkban, ez természetfölötti dolog. Hol lelünk a
természetben reakciómentes energiát? Máshonnét kell az ilyennek
érkeznie. De mindenekelôtt szükséges valamiféle hívás, reménytelenség,
mielôtt az üresség bennünk megszülethetnék. Ürességünk: sötét
éjszakánk.
A csodálat és a szánalom (a kettô együtt mindenesetre) tartalmaz
reális energiát. De ez az elsô átmeneti és mulandó.
Kell lennie egy tökéletesen viszonzatlan idôszaknak, természetes vagy
természetfeletti értelemben.

*

A világnak kell, hogy lehetôsége legyen a kiürülésre, mivel a
világnak szüksége van Istenre. Ezt bizonyítja a rossz.

*

Szeretni az igazságot, annyit jelent, mint elviselni a kiürülését, s
nyomában közvetlenül a halált. Az igazság oldalában ott a halál.

*

Az ember a világ törvényei alól csak villanásnyi idôre szabadulhat.
Ezek a pillanatok ([a megállás,] a szemlélôdés, a tiszta intuíció [,a
mentális űr, a morális űr elfogadása]) tesznek képessé a
természetfölöttire.
Aki elviseli az üresség pillanatát, az elhagyatottságát, vagy elnyeri
az Élet Kenyerét, vagy elbukik. Rettenetes kockázat, de el kell
viselni, s méghozzá a teljes reménytelenséget. Csak beleveszni nem
szabad.
========================================================================
Leszakadás a világról [Détachement] Kegyelem és nehézkedés

Eljutni a teljes leválásig, a baj egyedül nem elég. Vigasztalanság
kell hozzá. Tökéletes vigasztalanság. Semmiféle megszerezhetô vigasz.
Egyedül akkor száll ránk a megnevezhetetlen vigasztalás.
Elengedni a tartozásokat. Elfogadni a múltat, a jövô ígérete nélkül.
Megállítani a pillanatot. Ez is a halál elfogadása.
,,Föladta isteniségét.”[13] Kivetkôzni a világból. Felölteni a
szolgaságot. Annyi lenni csak, amennyi térben és idôben. Semmit se
birtokolni.
Lemondani a világ hamis királyságáról. Tökéletes magány. Csak így
birtokolhatjuk az igazságot a világról.

*

Két módon szabadulhatunk az anyagi javaktól:
Elfordulva tôlük a szellemi jóra tekintünk, vagy ha úgy értelmezzük
ôket, mint a szellemiek föltételeit (ahogy például az éhség, a
fáradtság, a megalázás elhomályosítják az intelligenciát és zavarják az
elmélkedést) — s mégis azon nyomban lemondunk róluk.
A lemondásnak ez utóbbi módja a szellem egyedüli mezítelensége.
Sôt: az anyagi jó kevésbé veszélyes, ha egymagában jelenik meg, és
nincs lelki javakhoz kötve.
Lemondani mindenrôl, ami nem a kegyelem és nem sóvárogni a kegyelem
után.

*

Mindenben, túl az egyes tárgyakon, akarnunk kell az ürességet, mivel
se kifejteni, se megmagyarázni nem tudjuk. De ez az üresség sokkal
telítettebb, mint bármiféle beteljesülés.
Ha idáig eljutunk, megmenekültünk a bajból, mert Isten betölti az
ürességet. Semmiképp se valamiféle intellektuális folyamat ez,
legalábbis a ma szokásos értelmében véve nem az. Az intelligencia nem
való arra, hogy bármit is találjon, szerepe legfeljebb a tisztázásé
lehet. Az értelem egyedül szolgamunkára alkalmas.
A jó számunkra a semmit jelenti, mivel bármi létezô-dolog nem jó. De
ez a semmi nem irreális. Minden létezô hozzá hasonlítva irreális.

*

Szeretni Istent, lerombolva érte Karthágót és Tróját, s mégse lelve
vigasztalásra. A szeretet nem vigasztalás, hanem világosság.

*

A világ realitása a mi ragaszkodásunk műve. Én-ünk realitása, mit
átruházunk a tárgyakra. Ezért sose lehet azonos a külsô valósággal. Ez
egyedül a teljes leszakadás árán ismerhetô meg. Maradjon csak egy
cérnaszál, még az is ragaszkodásnak számít.

*

A nyomor, mely már a nyomorult tárgyakra szegez, pôrén mutatja a
ragaszkodás természetét. Ezt látva: világos a leválás szükségessége.

*

A ragaszkodás teremti az illúziókat, aki a valóságot szomjazza, annak
el kell szakadnia a világtól.

*

Ami igazán reális, az nem kíván ragaszkodást, ahhoz nem kell, és nem
is lehet ragaszkodni.
A ragaszkodás nem egyéb, mint a realitásnak elégtelen érzékelése. Az
ember azért ragaszkodik valamihez, mert azt hiszi, ha megszűnik
birtokolni, akkor maga a tárgy léte szűnik meg vele. A legtöbb ember
nem érzi teljes lelkébôl, hogy mekkora a különbség mindenféleképpen egy
város pusztulása vagy a száműzetés között.

*

Az emberi nyomorúság elviselhetetlen lenne, ha nem volna fölhigítva
az idôben.
Megakadályozni, hogy fölhíguljon, hogy ezzel elviselhetetlenné váljon
a nyomorúság.
,,És amikor jóllaktak könnyeikkel” — (Iliász). Szintén egy módja,
hogy elviselhetôbbé váljék a legrosszabb szenvedés.
Nem szabad sírnunk, nehogy megvigasztalódjunk.[14]

*

Akit szeretünk és nincs szemünk elôtt, arról mindig feltételeznünk
kell, hogy talán már halott.
Mert ez a gondolat nem higítja az ô valóságát, hanem fölfokozza.
Valahányszor azt mondjuk: ,,Legyen meg a Te akaratod”,[15] idézzünk
magunk elé minden lehetséges szerencsétlenséget.

*

Két módja az önmegsemmisítésnek: az öngyilkosság és az elszakadás.
Gondolatunkban megölni mindazt, amit szeretünk: egyetlen módja a
halálnak. De csak azt, amit szeretünk. (Aki pedig nem gyűlöli apját és
anyját… De: szeresd ellenségedet…) […][16]

*

[…] Ha a fösvény minden javát képes elrejteni a földbe, mi hogy ne
tudnánk Istenben?
De mikor maga Isten rejtezett el elôlünk, mintha nem létezne! Hogy
vajon akkor is szeretjük-e ôt, ha nem létezik?
Igen, visszavonult, nehogy úgy szeressük, mint fösvény az
aranyát.[17]

*

Electra Oreszteszt siratva halt meg. Ha szeretjük Istent,
gondolhatjuk azt is, hogy nem létezik. Isten a miénk lesz.
========================================================================
A képzeletrôl [L’imagination combleuse] Kegyelem és nehézkedés

A képzelet állandóan kész arra, hogy minden rést, amit a kegyelem üt,
azonnal betömjön.

*

Minden (el nem fogadott) vákuum gyűlöletet, bosszankodást,
keserűséget, neheztelést szül. Gonoszságot, amit az ember annak kíván,
akit gyűlöl, s amirôl azt hiszi, helyreállítja vele egyensúlyát.

*

Az ürességnek képzelettel való kitöltése alapvetôen hazug. Nem veszi
számításba a harmadik dimenziót. Egyedül a realitás lakja be mind a
három dimenziót. A képzelet kizárja a többszörös összefüggéseket.
Hiábavaló kísérlet, hogy meghatározzuk az olyan dolgokat, mik bár
valóságosan jelentkeznek, valamiképp mégis képletesek maradnak. Háború.
Bűn. Bosszú. Természeti katasztrófa.
A bűnök, Spanyolországban, valóban megtörténnek és mégis fecsegéshez
hasonlítanak.[18]
Realitások: miknek nincs több realitásuk, mint az álomnak.
A bűnben, akár az álomban, nincs többértelműség. Ezért a bűnözôk
primitívsége.
{Olyan valóságok, mint a dimenziószűk álmok.}[19]
Lapos bűnök, miknek csak két arca van: az áldozaté és a hentesé. Mi
rettenetesebb, mint egy rémálomban meghalni?

*

Bármilyen szituációban, ha fölfüggesztem a képzeletemet, űr
keletkezik (lelki szegények).
Bármilyen szituációban [(de némelyikben micsoda süllyedés árán!)]
képzelgéssel kitölthetjük az ürességet. Ezért is van, hogy az ember
lehet fogoly, rabszolga, prostituált, és bármi szenvedésen átmehet
anélkül, hogy megtisztulna.

*

Folyamatosan felfüggeszteni magamban a képzelgés munkáját, mely a
támadt réseket kívánja betömni.
Ha elfogadjuk a rajtunk ejtett ürességet, a sors miféle csapása
akadályozhatja meg, hogy szeressük a mindenséget, mely színültig töltve
— bármi történjék is már mivelünk.
========================================================================
Lemondás az idôrôl [Renoncement au temps] Kegyelem és nehézkedés

Az idô tükörképe az örökkévalóságnak, de pótléka is.

*

Fösvény, kitôl a kincsét kérik. Befagyott múltját vesszük el tôle.
Múlt és jövô: az ember egyedüli gazdagsága.

*

Jövônkkel tömni be ürességünket. Olykor a múlt is játszhatja ezt a
szerepet [(voltam, tettem…)] Megint máskor, a szerencsétlenség
tűrhetetlenné teszi a boldogságnak még a gondolatát is, megfosztva a
szerencsétlent tulajdon mulandóságától [(nessum maggior dolore
…)][20]

*

Múlt és jövô megakadályozzák a baj jótékony hatását, határtalan teret
szolgáltatva a képletes emelkedésnek. Ezért van, hogy a múltról s
jövôrôl való lemondás: minden lemondás elseje.

*

A jelen nem fogadja el a végességet. Hasonlóképp a jövô sem, mivel a
jövô nem más, mint eljövendô jelen. De az ember ezt nem akarja
megérteni. Ha a vágyat hegyével a jelenre szegezzük, mely mibennünk a
végességgel azonos, akkor vágyunk a jelenen át az örökkévalóságig
hatol.
Innét a kétségbeesés haszna, amikor elfordul a jövôtôl.

*

Amikor csalódunk egy örömben, amire vártunk és ami eljött,
csalódásunk oka az, hogy mi magát a jövôt akartuk a jelenben
birtokolni. S most, hogy egyszerre itt van, kiderül, hogy ô is csak
egyszerű jelen. Az kellene, hogy a jövô úgy legyen itt, hogy ne szünjék
meg jövô maradni. Képtelenség, amit csakis az örökkévalóság orvosolhat.

*

Az idô barlangja. Szabadulni az idô barlangjából, tôle elszakadva
élni annyit jelent, mint elfordulni a jövôtôl.

*

Módja a tisztulásnak: imádni Istent, s az emberekhez viszonyítva
nemcsak hogy titokban, de egyenesen azt gondolva, hogy nem létezik.[21]
Ami a halottak tiszteletét illeti: mindent meg kell tennünk azért,
aki nem létezik.
[…][22] ,,Filozófálni annyi, mint tanulni a halált.”[23]
,,Imádkozni annyi, mint meghalni.”

*

Amikor a szenvedés és kimerültség már úgy tűnik, hogy állandó marad,
forduljunk szeretettel és engedékenyen az állandóság fele, és fölszakad
az örökkévalóság.
========================================================================
A tárgytalan (anyagtalan) vágyódásról Kegyelem és nehézkedés
[Désirer sans objet]

A tisztulás útja: a jónak a vágyakozástól való elkülönítése.

*

Leszállni a vágyak forrásához, hogy elszakítsuk az energiát
tárgyától. A vágyak ugyanis, mint energiák, hasznosak és valódiak. A
tárgyuk az, ami rossz. Ezért kimondhatatlanul jelentôs szakítás a
lélekben a vágynak tárgyától való elválasztása.

*

Ha az ember alászáll önmagába, azt találja, hogy pontosan azt
birtokolja, ami után vágyakozik.
Ha az ember vágyakozik az élete után, az ember egy korlátozott és
véges életet kíván, ami szükségszerűen véges és halandó, s az ember
pontosan ezt kívánja, ezt az életet, ami…, ezt az élôt, aki…,
röviden azt a valamit, ami meghal, minden nap, minden órában. Azt
kívánjuk tehát, ami legsajátabb birtokunk: a halált.
Ha aranyra vágyunk, lényegében pénzre vágyunk, valamire, amit csak
megfelelô körülmények közt nyerhetô el, s így szükségszerűen megfelelô
mértékben… Márpedig ebben a mértékben {(a körülményeinknek megfelelô
mértékben)}, tulajdonképpen birtokoljuk is.
A fájdalom, a hiányérzet minden ilyen esetben a vágy tárgyainak
létezési formája. Ha letépjük az irrealitás e fátylát, látni fogjuk,
hogy ami után vágyakoztunk, lényege szerint birtokunkban van.
Ha ezt belátjuk, egy ideig továbbra is szenvedünk még, de már
boldogok vagyunk.

*

Ha eljutunk addig, hogy pontosan föl tudjuk mérni, mit veszít a
fösvény, kitôl elvették aranyát: máris rengeteget tanultunk.
A muskotályosok[24] kapitánya inkább kívánt kapitány lenni és fogoly
— mint szabadulni a rangjáról való lemondás árán.
Ezt művelik velünk a kosztümök. Boldogok a mezítelenek![25]

*

Elveszteni valakit: szenvedni attól, hogy a halott illuzórikussá
változott. De vágyakozásunk utána nem illuzórikus, hanem valóságos. Le
kell szállnunk hát önmagunkba, oda, ahol valóságos vágyunk székel.
Éhség: az ember táplálékról képzeleg, de maga az éhség valóság; ezt
kell elfogadnunk. A halott jelenléte illuzórikus, de távolléte reális.
Ezentúl a maga sajátos módján nyilvánul meg.

*

Nem szabad keresnünk a hiányt, mivel ez Isten megkísértése, hogy
természetfölötti módon töltse be.
De menekülnünk se szabad elôle.

*

A hiány magasrendű telítettség, de az embernek errôl nem szabad
tudnia. Bizonyítéka, hogy maga Krisztus is tökéletesen mellôzte egy
pillanatra e magasrendű igazságnak ismeretét. Lényünk egy részének
szabad csak tudnia róla, de többi részüknek nem, mert ha ôk a maguk
alacsony módján tudnak, {számítgatásaiktól,} megszűnik a hiány.

*

Krisztus ismert minden emberi nyomorúságot, a bűn kivételével. De
ismerte mindazt, ami az embert képessé teszi a bűnre. Ami az embert
képessé teszi a bűnre: az a hiány, az üresség. Minden bűn a hiány
betöltésének megkísértésétôl származik. Úgy lehet az én szennyel tele
életem az ô tökéletesen tiszta életének közvetlen közelében, s
hasonlóképp közvetlen közelében a nálamnál még bűnösebb embereknek.
Mert bármilyen mélyre bukjunk is, nem tudunk igazán eltávolodni Tôle.
Csakhogy ezt, ha elbuktam, nem tudhatom többé.

*

Kézszorítás egy régnemlátott baráttal. Nem jegyzem meg, hogy maga az
érintés milyen volt: ahogy a vak is közvetlenül érzi botja végén a
tárgyakat, közvetlenül érzem én is barátom jelenlétét. Ugyanez
vonatkozik életem körülményeire, legyenek bármilyenek is azok, — és
Istenre.
Ez magában foglalja azt, hogy sose kell vigaszt keresni egy
szenvedésre. Mert a boldogság fölötte áll a vigasz és a fájdalom
helyének. Másképp fogható fel, mint a tárgyak egy bot végén, és nem is
közvetlen tapintással. Ez a másmilyen érzékelés a figyelem
áthelyezésével történik egy olyan iskolázás árán, melyben a lélek és a
test maradéktalanul közreműködik.
Olvastuk az Evangéliumban: ,,Bizony mondom, elnyerték bérüket.”[26]
Nem kell a vigasztalás. A hiány az érzelmi világban visz túl az
érzelmeken.

*

Szent Péter tagadása. Mondván Jézusnak: Én hű maradok hozzád, már ez
tagadás volt, mert magában és nem a kegyelemben tételezte fel a hűség
forrását. Szerencsére, mire kiválasztatott, ez az árulás nyilvánvalóvá
vált a maga és mindenki számára. Hányszor és hányunktól hangzik el
hasonló dicsekvés — anélkül, hogy valaha is értenének belôle.
Nehéz volt hűnek lenni Jézushoz. Ez a semmihez való hűség volt.
Könnyebb volt, akár a halálig hűnek lenni Napóleonhoz. Könnyebb volt a
mártíroknak késôbb, mert már létezett az Egyház [,egy erô, evilági
ígéretekkel]. Az ember azért képes meghalni, aki erôs, és nem azért,
aki gyönge; de legalábbis azért, aki ha pillanatnyilag gyenge is, az
erô dicsfényét ôrzi. A hűség Napóleon iránt, Szent Helénán se volt az
ürességbe vetett bizalom. Meghalni azért, aki erôs, annyit tesz, mint
elveszteni a halál keserűségét. És, ugyanakkor, minden jutalmát.

*

Könyörögni egy emberhez, reménytelen kísérletet jelent arra, hogy
valaki hatékony erôként átvigye saját értékrendszerét egy másvalaki
lelkébe. Könyörögni Istenhez, épp ellenkezôleg, annyit jelent, mint
megkísérelni, az isteni értékek átvételét tulajdon lelkünkbe, és azt
tovább víve teljes intenzitással azt gondolnunk, hogy képesek leszünk a
befogadott értékek megvalósítására, ez a gondolat megszüli bennünk a
belsô ürességet.
========================================================================
Az én [Le moi] Kegyelem és nehézkedés

Semmit se birtokolunk a világon — mivel a véletlen mindenünktôl
megfoszthat — egyetlen birtokunk, hogy azt mondhatjuk: én. Ez az, amit
oda kell adnunk Istennek, másképp szólva: ez az, amit le kell
rombolnunk. Semmi, de semmi egyéb szabad cselekedet nem áll
rendelkezésünkre, hacsak ez nem, énünk lebontása.

*

Adomány: nem tudunk mást fölajánlani, mint önmagunkat, s mindazt,
amit egyébként ajándéknak nevezünk, nem egyéb, mint énünk
visszavonására [revanche] ragasztott címke.

*

Semmi a világon el nem veheti tôlünk, hogy azt mondhassuk: én. Semmi,
kivéve a legszélsôségesebb csapást. Semmi se rosszabb a végsô
nyomorúságnál, mely kívülrôl bontja el az ént, minélfogva aztán az
ember már nem bonthatja le önmagát. Mi teljesedik be azokon, akiknek én-
jét kívülrôl rombolta le a nyomorúság? Nem lehet mást elképzelnünk a
számukra, mint az ateisták és materialisták koncepciójának megfelelô
módon való megsemmisülését.
Akik elvesztették énjüket, nem azt jelenti, hogy vele együtt
egoizmusukat is elvesztették volna. Ellenkezôleg. Persze, ez is
bekövetkezik olykor, amikor valaki kutya módjára áldozza föl magát. De
számtalan más esetben az ember a mezítelen, vegetatív egoizmusig
süllyed. Egy én nélküli egoizmusig.
Bármilyen kis mértékben is indult meg az én lebontásának folyamata,
az ember bármilyen szerencsétlen véget megakadályozhat abban, hogy
rosszá tegye ôt. Bár az én nem épülhet le kívülrôl szélsôséges
föllázadás nélkül, Isten iránti szeretetünkkel megmenekülhetünk a
lázadástól, s énünk leépülése ekkor már nem kívülrôl történik, hanem
belülrôl.

*

Megváltó szenvedés. Amikor az emberi élet a befejezettség
(tökéletesség) állapotába kerül, amikor a kegyelem segítségével
tökéletesen lebontotta énjét önmagában, akkor a szenvedés olyan fokára
süllyed, ami számára énje kívülrôl való lerombolásának felel meg, de
ami valójában a kereszt beteljesülése. A nyomorúságnak nincs mit
rombolnia énjén, mivel az én nem létezik már számára, tökéletesen
megszünt és átadta helyét Istennek. A nyomorúság azonban az én külsô
lebontásával egyenértékű hatást vált ki ilyenkor, a tökéletes
befejezettség síkján. Isten távollétének hatását. ,,Uram, Uram, mért
hagytál el engem?”[27]
Vajon mi okozta Isten távollétét a tökéletesülô lélekben? S miféle
érték jár együtt vele, amit megváltó szenvedésnek hívunk?
A megváltó szenvedéssel valójában a rossz tölti be oly mértékben a
lelket, amennyire az egyáltalán lehetséges.
A megváltó szenvedéssel Isten a katasztrófa képében van jelen. Ez a
távollét az isteni jelenlétnek az a módja, mely a rossz végének felel
meg — s amit tökéletes elhagyatottságnak érzünk. Az, akiben Isten
nincs jelen, nem érezheti meg távollétét.
Ez teljes és tökéletes befejezése és szakadéka a rossznak. Mindeddig
a pokol csupán hamis szakadék volt. Mindeddig a pokol csak felületes
valami, az a semmi, mely az életünket követeli és cserébe az élet
illúzióját adja.
Az énnek tökéletesen kívülrôl történô lerombolása pokoli állapot. Ha
a lélek szeretettel csatlakozik hozzá, fájdalma engesztelô fájdalom.
Míg Isten távollétének ténye a szeretetében önmagát tökéletesen kiürítô
lélekben: ez a megváltó fájdalom.

*

A bajban az életösztön folytatná kitépett kapcsolatait és vakon
fönnakad mindenen, ami támasztékául szolgálhat, ahogy egy növény
akaszkodik a csápjaival. Igazságosság és hála [(hacsak nem általános
formában)] nem születik ilyen állapotban. Rabszolgaság. Nincs több
pótléka az energiának, mely támasza lehetne a szabad lelkiismeretnek,
ami által az ember bizonyos távlathoz jutna. A baj, ebben az
aspektusban, borzalmas, mivel az élet — akár egy nyüzsgô féreg vagy
egy puszta csonk — olyan mezítelen lett. Élet: forma nélkül. A túlélés
itt az egyetlen kapaszkodó. Ez a legvégsô rossz bekövetkezése, amikor
minden egyéb ragaszkodást kiolt a túlélés vágya. Most megmutatkozik
minden ragaszkodás mezítelen természete. Hogy nincs, soha nem is volt
egyéb tárgya, egyedül önmaga. És ez a pokol.
E rettenetes mechanizmus okozta, hogy a szerencsétlenek számára semmi
se tűnik édesebbnek az életnél, mikor pedig tulajdon életük semmivel se
különb a halálnál.
Ebben a helyzetben: elfogadni a halált: azonos a teljes leválással.

*

Majdnem-pokol a földön. Végsô gyökértelenség a bajban. Az emberi
igazságtalanság általában nem mártírokat gyárt, hanem majdnem-
kárhozottakat. A majdnem-pokolba taszított lények hasonlóak a
tolvajoktól megsebzett és levetkôztetett emberhez. Elvesztették
karakterük öltözetét.
A legnagyobb fájdalmat, amely azonban tovább engedi élni a
gyökereket, még mindig végtelen távolság választja a majdnem-pokoltól.
Amikor az ember segítségére tesz az ilyen lényeknek és cserében
gorombaságot kap, hálátlanságot és árulást, mindenkor csupán kicsinyke
töredékét tapasztalják meg az ô mérhetetlen szenvedésüknek. Ilyen
esetben kötelességünk megkockáztatni, bizonyos korlátok között, hogy
hatalmunkban áll kitenni magunkat a bajnak. Ha ez megtörtént, úgy kell
elviselnünk, ahogy a bajt viseli az ember, anélkül, hogy a bajt
meghatározott személyekhez kapcsolnánk, hiszen a baj se kapcsolódik
maga hozzájuk. Van valami személytelensége a majdnem-pokol
szenvedésének, hasonlóan a kereszten való beteljesüléshez.

*

Azokért, kinek énje kívülrôl pusztult el, semmit se tehetünk, végképp
semmit. De sose tudhatjuk igazán egy meghatározott esetnél, hogy az
énje tökéletesen halott vagy csak elalélt. Ha nem halt meg egészen, a
szeretet felélesztheti (mint holmi injekcióval), de egyedül a teljesen
tiszta szeretet, a leereszkedés minden nyoma nélkül, mivel a megvetés
legkisebb jele is csak sietteti a haldoklást.
Amikor az én kívülrôl sebet kap, szélsôséges, elkeseredett lázadással
felel, akár egy védekezô állat. De amikor az én szinte már halott,
kívánja a halált és az aléltságba menekül. Ha ilyenkor fölébreszti a
szeretet egy érintése, ez rendkívüli, fájdalmas megrázkódtatás lehet a
számára, ami gyakran haragra, sôt gyűlöletre lobbantja az iránt, aki
tetszhalálából fölriasztotta. Innen a szerencsétleneknél a bosszúnak
kívülrôl megmagyarázhatatlan reakciói azokkal szemben, akik jót tesznek
velük.
Megesik az is, hogy a jótevô szeretete nem egészen tiszta. Tehát az
én, felköltve a szeretettôl máris új sebet kap, s a legkisebb
megvetésre föltámad benne a legkeserűbb gyűlölet: a jogos gyűlölet.
Azt, akinek énje tökéletesen halott, épp ellenkezôleg, semmi se
zavarja az irántuk tanúsított szeretet. Átengedi magát — mint a kutyák
és macskák, mikor élelmet fogadnak el — a simogatásnak és melegségnek,
s akár az állatok, kész belôle minél többet elfogadni. Alkalom szerint
ragaszkodik, akár egy kutya, vagy közönyös távoltartással engedi át
magát, akár egy macska. Minden aggály nélkül és utolsó cseppig kiissza
mindazt az energiát, amivel bárki foglalkozik vele.
A bajban minden jótett számíthat arra, hogy az emberek többsége
aggálytalan lesz és fôként olyanokból áll, akiknek énjét már megölték.

*

Az én annál is hamarább hal meg, mivel a bajba jutott ember karaktere
többnyire sokkalta gyengébb, mint maga az ember. Pontosabban: a végsô
baj, az én lebontásának botránya, a karakter edzettségének megfelelôen
közelebbre vagy távolabbra tehetô, s minél messzebbre, annál inkább
beszélhetünk erôs jellemrôl.
Az erkölcsi törési pontnak ez a távolabbi vagy közelebbi helye
valószínűleg természeti adottság, mint például a matematika iránti
fogékonyság, s ezért az aki — nem lévén hite — büszkén úgy véli, maga
meg tudja óvni ,,jó erkölcsét” a legnehezebb körülmények között,
éppúgy téved, mint az az ifjú, ki matematikai fogékonyságával
büszkélkedne. Aki viszont hisz Istenben, még nagyobb illúzió
veszélyének teszi ki magát, amikor a kegyelemnek tulajdonítja azt, ami
egyszerűen és gyökerestôl a természet mechanizmusából fakad.

*

A legnagyobb rettegést belôlünk énünknek kívülrôl való megtámadása
váltja ki. Arnolphe, Phaedra, Lycaon. Jogosan hull térdre, könyörög,
veti bárki földre magát, amikor a halál arra kényszerül, hogy énünket
kívülrôl ölje meg, mielôtt még az élet megszünt volna bennünk.

*

,,Még a szép hajú Nióbe is enni kívánt.”[28] Ez finom, akár a tér
Giotto freskóin.
Olyan megaláztatás, amely még a reménytelenségtôl is meg kíván
fosztani.

*

A bennem lévô rossz azt mondja ,,én”.
Én vagyok minden. De ez az én, itt: Isten. És ô nem így én.
A rossz különbségeket tesz, és megakadályozza, hogy Isten egyenértékű
legyen minden számára.
Nyomorúságom műve, hogy én én vagyok. Az univerzum nyomora, hogy
Isten, bizonyos értelemben én vagyok.[29]

*

A farizeusok saját erejükre számítva kívántak erényesek lenni.
Az alázatosság annak tudása, hogy amit ,,én”-ünknek hívunk, az sose
lehet fölemelkedésünk forrása.
Mindaz, ami értékes bennem, kivétel nélkül máshonnét jön, nem
belôlem. Nem adomány, hanem kölcsön, amit szünet nélkül meg kell
újítanom. Minden, ami bennem van, kivétel nélkül értéktelen, és, ha a
kapott kölcsönöket kisajátítom, azok is menten elértéktelenednek.

*

Az öröm tökéletesen kizárja még magának az örömnek az érzését is,
mivel a [céllal teli] lélekben egyetlen szabad zug marad, mely
kimondhatná, hogy ,,én”.
Ilyen örömöket elképzelni se lehet, [amikor azok távol vannak,] s így
még vágyódni se lehet utánuk.
========================================================================
Dekreáció [Décréation] Kegyelem és nehézkedés

Dekreáció: meg-nem-teremtetté tenni a teremtést {(meghalni a világ
számára)}.
Destrukció: semmivé tenni a teremtést. Bűnös pótléka a dekreációnak.

*

A teremtés a szeretet állandó műve. Létünk minden pillanata Isten
irántunk való szeretete. De Isten egyedül önmagát szeretheti. Irántunk
való szeretete is önmaga iránt való szeretete rajtunk keresztül. Így ô,
ki életet ad nekünk, azt szereti bennünk, ha beleegyezünk, hogy ne
legyünk.
Egzisztenciánk befejezetlen marad, egyedül a rá-való-várakozás
fejezheti be, és beleegyezésünk a megszünésbe.
Isten örökösen visszakoldulja tôlünk azt, amit ad. Adja és koldulja
életünket.

*

A kérlelhetetlen szükség, a szegénység, a szorongások, az élet
gondoktól súlyos és munkától kimerült terhe, minden [kegyetlenség,
kínzás, erôszakos halál,] erôszak, terror, betegség — mindez isteni
szeretet. Isten az, ki szeretetbôl visszahúzódik elôlünk, hogy
szerethessen minket és mi is szerethessük ôt. Ha szabadon érne
szeretetének sugara, az anyag, a tér és idô oltalma nélkül, mint a víz
a napon, menten elpárolognánk. Nem maradna bennünk elég én (je), amirôl
lemondhatnánk, hogy szerethessünk. Ennek szüksége vont ernyôt közénk és
Isten közé. Átszakítani e fátylat annyi, mint megszűnni.

*

Létezik egy ,,deifugális” erô, különben minden Isten lenne.

*

Adatott az embernek egy képletes isteniség, hogy önmagát
levetkôzhesse, ahogy Krisztus levetette valóságos isteniségét.

*

Lemondás. Utánzása Isten lemondásának, amely a teremtésben nyilvánult
meg. Isten ezzel lemondott arról — sajátos módon –, hogy minden ô
maga legyen. Minekünk arról kell lemondanunk, hogy egy valami legyünk.
Ez az egyedül lehetséges jó, amit tehetünk.
Feneketlen hordók vagyunk mindaddig, amíg nem látjuk be, hogy csak
egy fenekünk van.

*

Emelkedés és süllyedés. Egy asszony, ki tükrében figyeli magát,
sokszor nem érzi annak szégyenét, milyen szűk kis helyre fokozta le
önmagát, ezt a határtalan lényt, ki mindent birtokol. És hasonlóképp
(szociálisan, pszichikusan stb.) bármily magasra is emelkedünk,
emelkedésünkkel mintha örökre nem emelkedhetnénk magasabbra, akkorát
süllyedünk. Ha viszont énünk kudarcot vall, [hacsak nem fejlôdik az
energia vággyá] akkor tudjuk, ez nem mi vagyunk.
Egy nagyon szép nô könnyen elhiszi tükörképének, hogy ez ô. Egy
csúnya nô tudja, hogy ez nem ô.

*

[…][30] A világ teremtésében azzal vállalunk részt, ha dekreáljuk
önmagunkat.

*

Csak azt birtokoljuk, amirôl lemondunk. Amirôl nem mondunk le, elhagy
minket.
Ebben az értelemben: semmit se birtokolhatunk [anélkül, hogy ne járná
át Isten], mivel a valódi birtoklás azt jelentené, hogy megszűnt
köztünk és Isten közt meglévô távolság.[31]

*

Egyetemes áldozás. Isten nemcsak egyszer lett testté, hanem nap mint
nap testté lesz érettünk, és elemésztôdik a teremtésben. Viszont minket
is a baj, a fáradtság, a halál, nap mint nap megtestesít és elemészt
Isten szeretete. Hogy is lehetne visszautasítani e kölcsönös áldozást?

*

Levetkôzte isteniségét. Nekünk hamis isteniségünket kell
levetkôznünk, mellyel valamennyien születtünk.
Ha egyszer megértjük, hogy semmik vagyunk, a megsemmisülés lesz
mindennek a célja szemünkben. Azontúl ezért fogadjuk el a szenvedést,
ezért élünk, ezért imádkozunk.
Uram, segíts megsemmisülnöm.
Amilyen mértékben semmivé leszek, olyan mértékben szereti Isten
rajtam át önmagát.

*

Az aki lent van, hasonlít ahhoz, aki fönt van. A rabszolgaság ezért
hasonmása az Isten iránti engedelmességnek, a megalázottság az
alázatunk, a fizikai kényszer a kegyelem hajthatatlan vonzásának, a
szenteknek napról-napra való élete ezért tükörképe annak, ahogy a
tolvajok és prostituáltak az idô morzsáin tengôdnek.
Ezért a hasonképért érdemes fölkutatnunk azt, ami mélyen van.
Az, ami bennünk alantas, alacsonyra kell szállnia, hogy ami
magasrendű, magasba emelkedhessen. Mivel mi fordított lények vagyunk.
Úgy születtünk. Visszaállítani a rendet: lebontani magunkban a
teremtményt.

*

Megfordítása tárgynak és alanynak.
Hasonlóképp pozitívnek és negatívnak. Ez az Upanisadoknak is a
filozófiája.
Hamisan élünk, mivel bűnben születtünk, ami nem más, mint az
értékrend fölforgatása. Elsô föladatunk az egész megfordítása. A
megtérés.

*

Ha nem hal meg a mag…[32] Meg kell a magnak halnia, kiszabadulva
belôle a szabad energiák, új kapcsolaton formálódjanak.
Hasonlóképp kell nekünk is leépülnünk, hogy fölszabaduljanak
megkötött energiák, s olyan szabad energiához jussunk, mely képes a
dolgok valódi értelmét fölfogni.

*

Hogy a legcsekélyebb munkát gyakran érzem a legterhesebbnek, egyfajta
kegyelem cselekszi velem. Mivel így, anélkül, hogy észrevenném, épp a
leghétköznapibb cselekedetekkel sikerül elvagdosnom gyökereimet. Hogy
elszakítsuk magunkat vágyainktól, rendkívüli cselekedeteinkben túl nagy
a vágy ehhez, míg közönséges tetteinkben semmi nincs belôle. Hogy
rendkívüli tehernek érezzük közönséges gondjainkat, külön kegy, amiért
hálával tartozunk. Sose szabad kérnünk, hogy múljon el e nehézség;
könyörögnünk kell, hogy a kegyelem hasznosítsa.
Általában: senki se kívánja, hogy egyetlen baja is eltávozzon tôle,
hanem bízza a kegyelem átalakító munkájára.

*

A fizikai szenvedések (és nélkülözések) a bátor lelkek számára
gyakran próbái a türelemnek és lelkierônek. De van egy fontosabb
hasznuk is. Miért ne jelentsék ezt az én számomra? Miért ne lenne a
szenvedés élô tanúsága az emberi szenvedésnek? Azzal, hogy tökéletes
türelemmel viselem ôket? Hogy érhetném el hát, hogyha itt a baj, sose
találjam elég nagynak a szenvedést, jól tudva, bárki bárhogy is ítél,
hogy a nyomor harapása és minden lealáztatás az emberi szenvedésre
nevel, arra az ismeretre, mely minden erényesség kapuja?
De a gyönyör, a szerencse, a jólét, ha fölismerjük, hogy kívülrôl
jöttek (véletlenül, a körülmények folytán stb.), szintén az emberi
nyomorúság tanúi. Ezt is hasznos felismeréssé kell tennem hát. Sôt még
a kegyelmet is, amennyiben érzékelhetôen jelentkezik…
Semmivé kell lennünk, hogy igaz helyünkre kerülhessünk mindenben.

*

A lemondás megköveteli, hogy oly mértékben hagyjuk el aggodalmainkat,
ami valójában egyenértékű szeretteink és minden jó elvesztésével,
beleértve adottságainkat és sorjában minden szerzeményünket, mindazt a
hiedelmünket, mit holmi jóba vagy szilárdba vetettünk, stb. És
mindennek nem szabad magától elpártolnia tôlünk, hanem nekünk kell
elvesztenünk — ahogy ezt Jób tette. De a tárgyától így megszabadított
energiát nem szabad tétovasággal elpazarolnunk, lefokoznunk. Legyen bár
szorongásunk még nagyobb most, mint volt a reális bajban, nem szabad
szétapróznunk az idô hosszában, se holmi reménység fele terelnünk.

*

Amikor a szenvedély egészen a vegetatív energiákig hatol, az történik
velünk, ami Phaedrával, Arnolphe-fal, stb. ,,úgy érzem itt belül, hogy
meg kellene halnom…”[33]
Hippolyte valóban szükségesebb volt Phaedrának — a legszószerintibb
értelemben — az életéhez, mint a táplálék.
Hogy Isten szeretete egészen mélyre hatoljon, kell, hogy a természet
elszenvedje a végsô erôszakot. Jób, a kereszt…
Phaedra és Arnolphe szerelme tisztátalan. Szeretet, mely egészen
mélyre szállt és tiszta maradt…
Semmivé válni, le, egészen a vegetatív szintig; ezt jelenti hát, hogy
Isten kenyérré változik.

*

Ha megfigyeljük magunkat egyetlen határozott pillanatban — egy jelen
pillanatban, mit elszakítunk a múlttól és jövôtôl — azt látjuk, hogy
ártatlanok vagyunk. Az ilyen pillanatban nem lehetünk azok,[34] amik
vagyunk: minden változás magában foglal valamiféle tartamot. Ez az
életünk rendje.
Elszigetelni tehát egy pillanatot, magában foglalja a bocsánatot. De
az az elszigetelés igazi nevén: leszakadás a világról.

*

Két tiszta és tökéletesen ártatlan pillanata van az emberi életnek: a
születés és a halál. Emberi formájukban nem imádhatjuk Istent, hogy be
ne szennyeznénk istenségét, egyedül a születés és az agónia
pillanatában.

*

Halál. Pillanatnyi állapot, múlt és jövô nélkül. Nélkülözhetetlen az
öröklétbe való áttöréshez.

*

Ha tökéletes örömmel tölt el a gondolat, hogy Isten létezik, hasonló
öröm, hogy én magam nem létezem, mivel a kettô ugyanazt jelenti.
[…][35]

*

Istenben való öröm. Teljes és végtelen öröm, mely valójában Istenben
van. Részvételem semmit se tud hozzáadni, nem-részvételem semmit
elvenni teljességébôl. Akkor hát, mi szüksége, hogy részt vegyek benne
vagy nem? Az égvilágon semmi szüksége.

*

Azok, akik saját üdvösségüket keresik, nem hisznek igazán az Istenben
való öröm valóságában.

*

A halhatatlanságban való hit haszontalan, mert nem áll módunkban
elképzelni a lelket valóban test nélkül; ez az elképzelésünk tehát
igazában földi életünk meghosszabítását célozza, és megfoszt [a halál]
hasznától.

*

Isten jelenléte. Ezt kétféleképp kell értenünk. Mivelhogy ô a
teremtôje, Isten minden létezô dologban jelen van, hiszen épp általa
létezik. A másik jelenlét az, amihez Istennek a teremtmény
közreműködésére van szüksége, olyan jelenlét, mellyel Isten, nem mint
teremtô van jelen, hanem mint Szellem. Elsô jelenléte a teremtés által
való jelenlét. A második: a dekreáció révén {(a teremtés lebontásával)}
valósul meg. (Ezért mi, kik részvételünk nélkül teremtettünk, nem
üdvözülhetünk hozzájárulásunk nélkül. Szt. Ágoston.)

*

Isten nem teremthet másképp, mint elrejtôzve. Különben semmi se volna
(csak ô) rajta kívül.
A szentségnek is rejtve kell hát maradnia, még az öntudat és
lelkiismeret számára is bizonyos mértékben. És rejtve kell élnie a
világban.

*

[…][36] Az ember léte függöny mögé van rejtve, a természetfeletti
létbe. Az, amit ismerünk magunkból, az nem egyéb és nem több, mint amit
a körülmények épp ránkaggatnak. Én-em rejtve elôlem (és mások elôl);
Isten közelében van, Istenben van, maga Isten. Gôgösnek lenni annyi
hát, mint kivetkôzni az istenségbôl… A függöny, emberi nyomorúságunk:
hogy még Jézus számára is létezett ez a függöny.

*

Jób esete. Sátán az Istenhez: Fokozatokban kell szeretni?[37] A
szeretet szintjérôl van szó. Juhok, búzaföldek, gyermekek módjára? Vagy
egy másik dimenzióban, s azon is túl? Bármilyen mély is legyen még
bármi szeretet, eljön a pillanat, mikor eltörik és összedôl, s ez az a
pillanat, mely átformál, mely kiszakít a végesbôl a végtelen felé, mely
természetfeletti szeretettel tölt el Isten iránt. Ez a lélek halála.
Nyomorúság, ki elôbb hal meg, mielôtt a lelkihalált elszenvedné! A
lélek, mely nincs színültig szeretettel, rossz halállal hal. Miért van,
hogy az ilyen halál kikerülhetetlen? Szükségszerűen van így. Kivétel
nélkül és szükségszerűen.

*

A látszat rátapad a létre, s egyedül szenvedés tépheti el egyiket a
másiktól.
Ami létezik: az nem látszhat. A látszat elfojtja a létet.
Az idô erôszakosan tépdesi a létrôl a látszatot, és a látszatról a
létet, elárulva vele, hogy az idô nem örökkévalóság.

*

Gyökerestôl tépjük ki magunkat. Döntsük ki a fát és ácsoljunk belôle
keresztet, és vegyük magunkra minden nap.

*

Én: hibás formája a létnek. De még hibásabb a: Mi.
A város azt az érzést kelti bennünk, hogy együttélünk vele.
Száműzzük az együttélés érzését.
Eresszünk gyökeret a hiányba.

*

Taszítsuk el szociális és vegetatív gyökereinket.
Emigráljunk minden földi hazából.
Ha viszont ezt másokkal cselekedjük és kívülrôl, akkor az a dekreáció
meghamisítása. […][38]
De önmagunkat számkivetve a lehetô legreálisabbat cselekedjük.
========================================================================
A félrehúzódásról [Effacement] Kegyelem és nehézkedés

Isten azért adta létemet, hogy visszaadjam neki. Ez a próbatevése
csapdához hasonló, amilyenekkel mesékben és tanhistóriákban
találkozhatunk. Ha elfogadom Istennek ezt az ajándékát, rosszul és
végzetesen cselekszem; értéke a visszautasításban válik nyilvánvalóvá.
Isten megengedte, hogy rajta kívül létezzem. Az én feladatom az, hogy
visszautasítsam ezt az engedélyt.
Az alázat azt jelenti, hogy visszautasítom azt, hogy Istenen kívül
létezzem. Az erények királynôje.

*

Az én nem egyéb, mint kivetített árnyéka az Istenség fényét
eltorlaszoló bűnnek és tévelygésnek, s amit én magamra öltve létezem.
Mégha Istenhez hasonlóvá lennénk is, akkor is agyagból való lény
kívánnánk lenni, ki engedelmeskedik Istennek.

*

Azt, ami a ceruza számomra, amikor szemeimet lehunyva tapogatózom a
papírlapon hegyével — ugyanazt jelenti az Krisztus számára. Megvan a
lehetôségünk, hogy közvetítôk legyünk Isten, és a teremtés ama része
között, mely ránk bízatott. Szükséges a mi beleegyezésünk, hogy Isten
rajtunk keresztül {(gyökeréig)} fölfoghassa saját teremtését.
Beleegyezésünkkel cselekszi azt a csodát. (Il suffirait) Elegendô, hogy
visszakozni tudjak saját lelkembôl, hogy a papírlap, mely elôttem
fekszik, abban a hasonlíthatatlan szerencsében részesüljön, hogy Isten
megláthassa ôt. […][39]

*

Mindent, amit látok, hallok, belélegzek, érintek, megeszem, minden
lényt, akivel találkozom, megfosztom az Istennel való kapcsolattól, és
Istent is megfosztom tôle oly mértékben, amilyen mértékben valami azt
súgja bennem: én.
Egy valamit tehetek minden létezô és Isten számára: nevezetesen azt,
hogy visszahúzódom, tiszteletben tartva kettôjüket. […][40]

*

[…][41] Mi haszna a bennem lévô energiáknak? Mindig van belôlük
elég ahhoz, hogy megszünjek.

*

,,És a halál elragadva szememtôl a világosságot, / visszaadta a
napnak teljes tisztaságát, mit én csak bemocskoltam…”[42]
El kell tűnnöm, hogy a tárgyak, azzal, hogy nem látom ôket többé,
valóban megszépülhessenek.

*

Egyáltalán nem azt kívánom, hogy ne érzékeljem a teremtett világot,
hanem azt, hogy ne én legyek az, akinek érzékelnie kell. Nekem nem
mondhatja el titkát. Ha eltávozom, teremtô s teremtmény kicserélhetik
titkukat.
Olyannak látni egy vidéket, amilyen, amikor én nem vagyok jelen…
Ha bármi csekély részem is van benne, megzavarom a föld és az ég
csendjét lélegzetemmel és szívem zajával.
========================================================================
Szükség(szerűség) és engedelmesség Kegyelem és nehézkedés
[La nécessité et l’obéissance]

A nap egyként süt jókra és gonoszakra. Isten nélkülözhetetlen. [A
szükségszerűség két oldala:] Gyakorlatban és engedelmességben. Nap és
kereszt.

*

Elfogadom a szükségszerűnek való alárendeltséget és nem viselkedem
mániákus módjára.[43]

*

Alárendeltség: gazdálkodás az energiával. Következtében hôstettet
vihetünk végbe, anélkül, hogy akár a parancsolónak, akár az
engedelmeskedônek szüksége lenne hôsiességre.
Eljutni Isten akaratának elfogadásáig.

*

Mikor meríti ki a kísértés a jóravaló energiánkat, s mikor emelkedik
minôségi erô bennünk megfelelô arányban.
Ez az akarat és a figyelem szerepének kölcsönös fontosságától függ.
Ki kell érdemelnünk annyi korlátozást, amennyit szeretetünk elbír.

*

Az engedelmesség a legfôbb erény. Szeretnünk kell a
szükségszerűséget. A szükség ér legmélyebbre az individumba. […]
Ebbôl az egyetemes szükségszerűségbôl kell kiszabadulnunk.[44]

*

Van, amikor a szükséges az egyedül lehetséges. Úgy enni, amikor éhes
vagyok, vizet adnom egy halálosan szomjazónak, vizet mielôtt bármi
történne. Se egy bandita, se egy szent nem tartózkodhat ettôl.
Hasonlóképp kell fölismernünk más esetekben, amikor nem is olyan
világos, hogy a lehetséges magában foglalja a szükségszerűt. Ezt kell
tennünk és nem mást.

*

Csak azt tegyük, amit nem tudunk nem megtenni, de örökös figyelemmel
növelve számát az ilyen kényszerűségnek.

*

Egy lépést se tovább, még a jó fele se, mint ameddig Isten
ellenállhatatlanul kényszerít, se cselekedetben, se szóban, se
gondolatban. De készen arra, hogy kényszere alatt bármeddig elmegyünk,
akár a végsô határig, a keresztig… Készen bármeddig elmenni, ezt
jelenti Isten akaratára való készségünk, s azt se tudva hová.

*

Ha örök üdvöm itt feküdne elôttem az asztalon, s csak kezemet kellene
kinyújtanom érte, nem nyújtanám ki kezemet se érte, ha nem volna
parancsom rá.

*

A cselekvés gyümölcseinek elutasítása. Ki kell vonnom magamat ez alól
a végzet alól. De hogyan?
Tenni, nem valamiért, hanem valaminek a kényszerébôl. […][45] Ez
nem tett, hanem egyfajta passzivitás. Cselekedet és nem tett.

*

A rabszolga, bizonyos értelemben példakép (a legmélyebb…, a
legmagasabb… mindig ugyanaz a törvény). Hasonlóan a puszta anyag.
[…][46]

*

[…][47] ,,Mezítelen voltam, és ti fölruháztatok engem.”[48] Ez az
adakozás egyszerű jele a helyzetnek, melybe azok kerültek, kik így
cselekedtek. Egyszerűen olyan helyzetbe kerültek, hogy nem tudták
megakadályozni, hogy ne adjanak enni az éhezônek, ruhát a mezítelennek;
ezt ôk semmiképp se Krisztusért tették, egyszerűen nem tudtak mást
tenni, mivel Jézus együttérzése támadt fel bennük. Ahogy Szt. Miklós
[Szent Cassianussal] igyekezett az orosz sztyeppén keresztül, hogy
Istennel találkozzék, s nem akadályozhatta meg, hogy el ne halassza a
találka óráját, mivel ki kellett szabadítania egy muzsik sárbaragadt
kocsiját. A jót így mintegy akarata ellenére hajtotta végre — kissé
szégyenkezve és lelkifurdalással is — és ezért lehetett tette
tökéletesen tiszta. Minden igazán tiszta cselekedet nélkülözi,
megkerüli az akaratot. A jó transzcendens. A jó maga Isten.

*

,,Éheztem és ti megsegítettetek engem.”[49] Ugyan mikor Uram? Nem
tudták. Ezt nem szabad tudni.
Nem szabad a felebarátot megsegíteni Krisztusért, hanem Krisztustól
vezettetve. Hogy az én eltünjék oly módon, hogy — testünk és lelkünk
közvetítésével — maga Jézus segíthessen a felebaráton. Legyek csak
szolga, kit ura küld ajándékkal a nyomorulthoz. Az ajándék az úrtól
jön, de a szerencsétlennek címezve. Jézus nem Atyjáért szenvedett. Az
emberekért szenvedett Atyja akaratából.
Nem mondhatjuk a rabszolgáról, ki segítséget visz, hogy ezt uráért
teszi. Ô semmit se tesz. Még azalatt is, amíg úton van a
szerencsétlenhez, fekélyes és mezítlen lábbal, bár szenved, mégse
csinál semmit. Mivel csak rabszolga.
,,Haszontalan rabszolgák vagyunk”,[50] ami azt jelenti: semmit se
tettünk.
Szokásos értelemben az, hogy Istennek, rossz kifejezés. Isten
esetében nincs -nak, -nek. Nincs datívusza.
Ne Istenért, ne Isten miatt közelítsünk a felebaráthoz, de Istentôl
hajtva, mint az íjász nyílvesszeje a cél felé.

*

Puszta eszköz legyek: a műveletlen föld és a megmunkált föld között,
a probléma és a megoldás között, az üres lap és a költemény között, az
éhezô és a jóllakott között.

*

Minden öröm közül, tiszta öröm egyedül az, ami kívülrôl jön
[ingyenesen] s kivétel nélkül meglepetésszerűen, mintegy a sors
ajándéka, anélkül, hogy lépést is tettünk volna feléje. Hasonlóképp: a
valóságos jó is csak kívülrôl jöhet, soha saját erôfeszítésünkbôl. Soha
nem tákolhatunk semmit, ami jobb lehetne nálunknál. Úgy a valóban
jóravaló erôfeszítésünk sose sikerülhet: hosszú és steril szakasz után
reménytelenséggel végzôdik, s csak ha már semmit se várunk, egyedül
kívülrôl, csodálatos meglepetés, megkapjuk az adományt. Erôfeszítésünk
legfeljebb a bennünk lévô hamis telítettséget rombolta le. Helyébe az
isteni hiány, mely minden teljességnél teljesebb, szállt meg bennünket.

*

Isten akarata. Ugyan mibôl lehet fölismernünk? Ha tökéletes csendet
teremtünk magunkban, ha [elhallgattatjuk] minden vágyunkat, minden
kívánságunkat, s teljes szívünkbôl hangtalanul imádkozunk: ,,legyen meg
a te akaratod”, amit akkor értünk, hogy tüstént meg is cselekedjük
(még akkor is, ha tévedés): ez Isten akarata. Mert aki kenyeret kér,
annak nem ad köveket.
Belsô kritérium. Egy tett vagy egy magatartás — túl azon, hogy
értelme mire jó — számos különbözô belsô motívumot rejt magában, mégis
maga a tett meghalad minden ábrázolást.

*

Az ima szerepében nem szabad semmi különlegesnek lennie, még kevésbé
természetfeletti inspirációban való részesedésnek.[51] Mivel Isten
egyetemes. Igaz, leszáll az egyesbe. Leszállt, leszáll a teremtés
aktusában: hasonlóképp a Megtestesülésben, az Eucharistiában, az
Inspirációban stb. De ez alászálló mozgás, sose emelkedô; Isten
mozdulata, és nem a miénk. Mi nem vihetünk végbe ilyesmit, hacsak nem
Isten diktálja. A mi szerepünk: az egyetemes felé való fordulás.
Ez talán Berger nehézségének megoldása a relatív és abszolút
kapcsolatának lehetetlenségét illetôen. Ez lehetetlen egy emelkedô
mozgás, de lehetséges egy alászálló mozgás számára.

*

Az ember sohase tudhatja Isten rendelését. Az Isten iránti
engedelmesség fele irányított akarat üdvözít, bármit is cselekszünk, ha
Istent elérhetetlen magasba helyezzük önmagunk fölé — és átkos, bármit
teszünk is, ha Istent saját szívünknek véljük. Az elsô esetben, bármit
tettünk, teszünk vagy fogunk is tenni, arról sose hihetjük azt, hogy az
jó.
A kísértések haszna. Lélek és idô viszonylatába tartozik. Hosszú idôn
át szemlélni egy lehetséges rosszat, anélkül, hogy végbevinnénk, ez az
átformálódásnak [transsubstantiation] bizonyos terét szüli meg. Ha
ilyenkor véges erôvel állunk ellent, ez az erô [egy adott pillanatban]
kimerül, s miután kimerült, elbukunk. Ha az ember vigyázatos és
mozdulatlan marad, a kísértés merül ki [– és felfokozott energiát
kapunk].
Ha az ember hasonlóképp szemlél egy lehetséges jót — várakozón és
mozdulatlan — szintén az energiák átlényegülése következik be, aminek
hála az ember végrehajtja a szemlélt jót.
Ebben az esetben az energiák trans-substanciációjára jellemzô, hogy a
jó számára eljön egy pillanat, amikor már nem lehet nem teljesíteni.
Ez is egyik kritériuma a jónak és rossznak.

*

Minden teremtmény eljutva a tökéletes engedelmességig egyszeri,
egyetlen, pótolhatatlan módját teremti meg Isten jelenlétének,
ismeretének és működésének a világban.

*

Szükségszerűség. Fölismerni a dolgok összefüggését és önmagamat,
beleértve minden végességemet [mint a viszonyok egyikét]. Tettem ebbôl
természetesen következik.

*

Engedelmesség: kétféle van (belôle). Engedelmeskedhetünk a
nehézkedésnek és a dolgok hívásának. Elsô esetben azt cselekedjük, amit
az ürességgel tele képzelet sugall. Közben az ember hivatkozhat — és
gyakran jóhiszeműen — a legnemesebb okokra, akár Istenre vagy a
jóságra is. Ha az ember fölfüggeszti egyéni gondolatait és vágyait és
egyedül a dolgok szavára figyel, egy olyan szükség jelenik meg elôtte,
aminek nem lehet nem engedelmeskedni. Mindeddig fogalmunk se lehet se a
szükségesrôl, se az engedelmesség értésérôl.
Ezentúl sose lehetünk büszkék arra, amit végbevittünk, ha mindjárt
csodákat művelnénk is.

*

A breton hajósinas válasza az újságíróknak, hogy miként is volt erre
képes: ,,Jólesett!” A legtisztább heroizmus. A népnél gyakoribb, mint
másutt.
Az engedelmesség az egyetlen tiszta indíték, az egyetlen, mely
semmiféle fokon nem tartalmazza a tett viszonzását, s a viszonzás
minden gondját egyedül az Atyára hagyja, ki a rejtekben van, és a
rejtekben lát.
Az engedelmesség feltétele a szükségszerűség, és nem az erôszak.
(Rabszolgák rettenetes üressége.)

*

Bármit adunk is magunkból másoknak, vagy egy nagy ügynek, bármi
szenvedést viselünk is el, ha világosan fölismert szükségszerűségbôl
engedelmeskedünk, elhatározásunk mindig könnyű lesz, bármily nehéznek
bizonyul is végrehajtása. Nem tudunk másképp cselekedni, s az ilyen
tettünkbôl sose származhat semmiféle visszaesés, semmiféle üres
képzelgés, semmi vágya a viszonzásnak, semmiféle neheztelés vagy
hanyatlás.

*

A tett egyensúlyunk jelzô-mutatója. Nem szabad a tűt érintenünk,
hanem a súlyokat.
Ugyanez érvényes a vágyakra is.
Ezért: vagy a zűrzavar, vagy a szenvedés.

*

A balga szüzek. — Jellemzô az olyan pillanatra, amirôl az ember még
úgy véli, hogy választhat, holott ez a választás már megtörtént —
ilyen vagy olyan értelemben. Sokkal igazabb allegória, mint Herkulesé a
vétek és erény között.

*

Amikor az emberi természet, leszakadva minden érzéki befolyástól és
ugyanakkor elhagyva minden természetfeletti világosságtól, mégis úgy
cselekszik, mintha a természetfölötti világosság jelen volna benne, ez
a tisztaság teljessége. Ez a központi helye a szenvedésnek.

*

A valódi kapocs Istennel: a szeretet szemlélésében és a rabszolga-
cselekvésben van. Ne keverjük a kettôt össze. Rabszolga cselekvésben,
szemlélôdésben éljünk.
========================================================================
Illúziók [Illusions] Kegyelem és nehézkedés

Törekszünk valamire, mert úgy hisszük, hogy jó, és örökre megmaradunk
benne, mert kiderül, hogy szükséges.

*

Az érzékelhetô dolgok (annyiban valóságosak, amennyiben
érzékelhetôek) reálisak az érzékelhetôség szempontjából. De irreálisak:
amennyiben jók.

*

A látszat tökéletesen reális mint látszat; de minden egyéb
vonatkozásban tévedés.

*

Az illúzió — e világ dolgaira vonatkozólag — nem létüket illeti,
hanem értéküket. Az üresség képe az értékükre vonatkozik. Mi csupán a
jó utánzatának árnyékait birtokolhatjuk. Ezért vagyunk foglyok és
leláncoltak [(kötôdés)]. Hamis értékekkel _élünk, s amikor azt hisszük,
hogy cselekszünk, valójában mozdulatlanok vagyunk: mivel az értéknek
ugyanabban a rendjében veszteglünk.

*

Cselekvések: mik valójában megtörténtek és mégis képletesek. Egy
ember öngyilkos lesz, hogy ne legyen oly levált, mint volt
öngyilkossága elôtt. Öngyilkossága képletes volt. Az öngyilkosság
kétségtelenül mindig az, és ezért tilos.

*

Az idô, szigorúan véve, nem létezik [(hacsak nem a jelen mint
határ)]. és mégis ennek a valaminek vagyunk alávetve. Ilyen helyzetbe
születtünk. Annak vagyunk alávetve, ami nem is létezik. Legyen szó
passzívan eltűrt tartamról — fizikai fájdalom[ról], várakozásról,
bánatról, lelkiismeretfurdalásról [,félelemrôl] — vagy megformált
idôrôl (rend, módszer [,szükségszerűség]) mind a két esetben az, aminek
alá vagyunk vetve: nem létezik. De alárendeltségünk valóságos. Irreális
bilincsben élünk. Az irreális idô mindent fátyolba von, s minket
magunkat is valótlanságba burkol.

*

A fösvény aranya: a jó utánzatának árnyéka. Kettôzötten irreális.
Mint eszköz is (pénz), amennyiben eszköz, már nem azonos a jóval. De
kiemelve eszköz voltából, továbbra is messze marad attól, hogy valami
jót jelentsen.
Értékítéletünk (hamis) természetébôl folyik, hogy a szenzációk
irreálisak: a dolgok ugyanis, mint értékek, irreálisak számunkra. De
azzal, hogy hamis értéket tulajdonítanak egy dolognak, reális
megismerésétôl is megfoszt, mivel az észlelést belefojtja a
képzelgésbe.
Hasonlóképp egyedül a teljes elszakadás mutatja meg a mezítetlen
valóságot, túl a hazug értékek ködén. Ezért kellett a ganaj és a
fekély, hogy fölismerje Jób a világ szépségét. Mivel nincs leszakadás
fájdalom nélkül. És nincs fájdalom, ha gyűlölet és hazugság nélkül
viseljük, mely ne jelentene egyúttal leszakadást a világról.

*

A lélek, ki a világból kidugja fejét, léttel táplálkozik. Az, aki
belül marad, vágyat eszik.

*

A szükségesség tökéletesen idegen a képzelgés számára.

*

Ami az érzékelésben reális és ami megkülönbözteti az ábrándozástól,
az nem az érzékelés, hanem az érzékelésbe csomagolt szükségszerűség.
,,Miért így, és nem másképp?”[52]
,,Mert ez már így van.”[53]
A lelki életben, az igazság és a képzelgés hasonlóképp
különböztethetô meg.
[…] [54] Más aki [a barlangban marad,] lehunyja szemét és
[utazásról] képzeleg, és más, aki cselekszik. A lelki életben is más a
reális és más a képletes, s ott is a szükségszerűség a döntô. Nem
csupán a szenvedés, hisz vannak képzelt bajok is. Ezek a bensô
érzésvilágban mindennél csalóbbak.

*

Hogy különböztetjük meg lelki területen a reálisat az imagináriustól?
A valóságos poklot inkább kell szeretni, mint a képzelt paradicsomot.

*

Az, ami megkülönbözteti az alsórendű állapotokat az
alacsonyrendűektôl a különbözô síkok együttélése.

*

Az alázat célja (feladata), hogy a lelki fejlôdésbôl kiirtsa
(eltörölje) a képzelgést. Bármilyen nehéz is jóval kevesebbet
képzelnünk elôrehaladásunkról, mint nem: azért a fényesség nem kevésbé
fejti ki működését, mivel forrása épp nem a vágyódásban lakik. Így, aki
sokat képzeleg róla, annak elôrehaladása üres óhaj marad.

*

A valóság kritériuma, hogy kemény és göröngyös. Lelünk benne örömöt,
de nem kellemes. Az, ami kellemes, az csak ábrándozás.

*

Próbáljunk álmodozás nélkül szeretni. Szeretni a puszta jelenségeket,
minden közvetítés nélkül. Amit így szeretünk, az valóban Isten.
Elhagyatva a tökéletes jótól, részleges és illuzórikus javakat
találunk, de bizonyos hierarchikus rendben, […] [55]

*

Mindig az idôhöz való kapcsolatunkról van szó. Veszítsük el az idô
hatalmának illúzióját. Öltsünk testet.
Az embernek meg kell testesülnie, mivel a képzelgés testetlenítette.
Az, ami bennünk a sátáni eredetű: az képzelgésünk.

*

Orvosság a képzelgô szeretet ellen: minimálisat képzelegnünk
Istenrôl, csak annyit, amennyit végképp nem tudunk megtagadni tôle —
és vágyni, hogy egy napon, s a lehetô leghamarabb, ez a ,,minimum”
jelentse a mindent.

*

Áttétel: azt hinni, hogy az ember fölemelkedhet, amikor megôrizve
alacsony hajlamait magas feladatokat vállal (pl. vágyódni, fölébe
kerekedni másoknak).
Ellenkezôleg: az ember alacsony célok szolgálatában is emelkedhet, ha
nemes hajlamokat fűz hozzájuk.

*

Minden szenvedélyben van valami a csodából. Egy játékos tud
virrasztani és koplalni, akár egy szent. Elôérzetei vannak, stb.
Nagy veszély úgy szeretni Istent, ahogy egy játékos a játékot.

*

Ott virrasztani, azon a szinten, ahol a végtelent föltételezzük. Ha
ez ott van, ahol egyedül a véges érvényes, alig számít hogyan nevezzük.

*

Alacsony részeimnek is szeretniök kell Istent, de nem túlságosan. Az
már nem Isten, akit úgy szeretünk, ahogy éhesek vagyunk, vagy
szomjasak. Egyedül a legmagasabbnak van joga jóllaknia.

*

Keresztes Szent János Istenfélelme. Nem attól való félelem, hogy az
ember akkor is Istenre gondol, amikor méltatlan rá.[56] Hogy rosszul
gondolva rá, bemocskoljuk ôt? E félelem távol tartja alacsony
hajlamainkat Istentôl.

*

A test veszélyes, amennyiben vonakodik szeretni Istent. De éppoly
veszélyes, ha tapintatlanul belekever[i] magát e szeretetbe.

*

Amikor erôvel le akarunk rombolni egy elôítéletet, mindig biztos jele
annak, hogy át vagyunk itatva vele. Minden ilyen akaratunk
szükségszerűen rögeszmébôl ered. Tökéletesen üres az erôfeszítés, hogy
fölszabadítsuk magunkat. Egyedül a figyelem világossága lehet
eredményes hasonló esetben, a tiszta figyelem, mely semmiféleképp se
fér össze a vitatkozó szándékkal.
A freudizmus teljes egészében át van itatva azzal az elôítélettel,
amit saját maga adott magának azzal a misszióval, hogy harcolnia kell
az ellen a felfogás ellen, mely a szexualitást alacsonyrendűnek tartja.
Lényeges különbség van kétféle misztikus között. Az egyik a szeretet
és vágy képességét, melynek csak alapja a szexuális erô, egészében
Isten fele fordítja. A másik, ami hamis utánzata a valódi misztikának,
természetes orientációját éli ki, s ad neki képzelt célt, címkéül
ráírva Isten nevét. A megkülönböztetés e kettô közt, holott az utóbbi
még a züllöttségnél is alantasabb, igen nehéz, de azért lehetséges.

*

Isten és a természetfeletti el van rejtve és nem ölt formát a
mindenségben. Nagyon jó, hogy névtelenül és rejtve kell lenniük a
lélekben is. Máskülönben könnyen összetévesztenénk ôt képzelgéseinkkel
(azok, akik enni adtak Krisztusnak és fölruházták ôt, nem tudták, hogy
azt Krisztussal teszik). Ez az antik misztériumok értelme is. A
kereszténység (katolikusok és protestánsok) túl sokat beszélnek szent
dolgokról.

*

Irodalom és erkölcs. Reális életünknek több mint háromnegyed része
fikció és képzelgés. Ritka a valódi kapcsolat jóval és rosszal.

*

Az a tudomány, mely nem visz közelebb Istenhez, semmit se ér. De az,
amely rosszul közeledik hozzá, azaz egy imaginárius Istenhez visz
közelebb, az ilyen tudomány még az elôzônél is rosszabb…

*

Arról amit a természet mechanikusan végez bennem, arról ostobaság azt
hinnem, hogy én vagyok a szerzôje. De még ostobább dolog azt hinnem,
hogy a Szent Lélek. Ez még messzebb áll az igazságtól.

*

Az átmenetek és összefüggések különbözô fajtái az ellentétek között:
Ha teljes szabadságot adunk magunknak minden aljasságra, amikor
föláldozzuk magunkat valami magas célért (beleértve Istent).
Ha a nagyság eszközévé teszem magamat, amikor épp a végtelen
távolságot szemlélem, ami köztem és a valódi nagyság közt van.
Mi lehet itt a megkülönböztetés?
Az egyetlen, úgy hiszem, hogy a rossz összefüggés határtalanná növeli
azt, aminek nem szabadna azzá lennie.

*

Az emberek között (kivétel a szent és a zseni) az, aki igaznak tűnik,
csaknem szükségszerűen rossz, és az, aki igaz, csaknem szükségszerűen
rossznak látszik.
Munkába kerül kifejezni a jót. De fölismerni is. Míg a hamisat
(legalábbis a felületeset) simán fejezzük ki és értjük meg.
Amikor az igaz legalább oly igaznak tűnik, mint a hamis, az a
szentség diadala vagy a zsenialitásé. Ez történt, amikor Szent Ferenc
éppúgy megríkatta hallgatóit, mint egy [közönséges és] színpadias
szónok.

*

Az idô jelentse a civilizáció századait, vagy az egyén éveit,
évtizedeit, az alkalmatlanság eltüntetésének darwini funkcióját is
gyakorolja. Ami mindenre alkalmas — az halhatatlan.
Ez, és egyedül ez érdemli meg belôlünk a tapasztalat címét is. De a
hazugság számunkra olyan fegyver, amely által az ember lehetôvé teszi
önmagában az alkalmatlan számára, hogy túléljen olyan eseményeket,
melyek a hazugság fegyverének hiányában, nyomban megölnék (így tesszük
lehetôvé a gôgnek a megaláztatások túlélését), és a fegyvert mintegy az
alkalmatlanság választja meg hogy kivédje vele a veszélyt (a gôg, a
megaláztatásban, vaskosítja a belsô hazugságot). Él a lélekben holmi
fehérsejt túltengés; mindaz, amit az idô fenyeget, hazugságot termel,
hogy ne kelljen meghalnia, hazugságot a halál veszélyének arányában.
Ezért van, hogy lehetetlen az igazságnak szeretete a halálba való
föltétel nélküli beleegyezés nélkül. […] [57]

*

Tekintsek minden bűnt, amit elkövettem, mint Isten kegyét. Kedvezô
alkalom, hogy alapvetô tökéletlenségem legalább részben nyilvánvalóvá
váljék az ilyen napon, ilyen órában, az ilyen alkalomkor. Kívánom,
könyörgöm, hogy tökéletlenségem teljes egészében megmutatkozzék
elôttem, amennyire csak az emberi értelem képes e látványra. Nem azért,
hogy tökéletlenségem talán meggyógyítsam, hanem hogy az igazságban
éljek.

*

Mindaz, ami értéktelen, fut a fény elôl. Idelenn elrejtôzhetünk a
test mögé. A halálban ez lehetetlen már. Mezítlenül leszünk
kiszolgáltatva a világosságnak. És maga ez lesz, kinek-kinek a pokol, a
purgatórium vagy a paradicsom.

*

Az, ami húzódozik bennünk, az erôfeszítéstôl, amivel a jót
megközelíthetnénk, az a test vonakodása. De a testnek nem az
erôfeszítés elôl való menekülése, hanem a jótól való húzódzkodása.
Mivel egy rossz okból, ha a gerjedelem elég erôs, a test belemegy —
nem számít mibe kerül, tudva, hogy megteheti a halál kockázata nélkül.
A halál maga azonban, ha valami rossz okból szenvedjük el, nem valóban
halál a lélek testi része számára. Az, ami valóban halált jelent a
lélek testi része számára, az nem is a halál, hanem Istennek szemtôl
szembe való látása.
Amiért mi menekülünk a belsô üresség elôl azért van, mert félünk,
hogy Isten belopakodhat oda.
Nem az örömök keresése és idegenkedésünk az erôfeszítéstôl okozza a
bűnt, hanem az Istentôl való iszonyat. Az ember tudja, hogy nem
láthatja meg ôt szemtôl szembe, amíg él, és mi nem akarunk meghalni.
Tudjuk, hogy a bűn igen hatékonyan akadályoz meg bennünket abban, hogy
szemtôl szembe lássuk ôt: az öröm és a szenvedés csak enyhe, bár
nélkülözhetetlen lökés a bűn felé, s még nélkülözhetetlenebb ürügy és
alibi. Ahogy az igazságtalan háborúknak szükségük van ürügyre, úgy a
bűnnek is szüksége van a hamis igazolásra, mivel az ember nem tudja
elviselni a gondolatát, hogy a rossz fele menetel. Nem a test távolít
el bennünket Istentôl, ô csak a fátyol mit magunk elé tartunk, hogy
ernyôt vonjunk magunk és Isten közé.
De ez talán csak egy bizonyos ponttól fogva érvényes. A barlang képe
sugallja ezt. Talán a haladás az, ami [a fájdalmat] okozza. Amikor a
barlang nyílásához érünk: ez a világosság. Nemcsak vakít, de sebez is.
A szem föllázad ellene.
Nem valószínű, hogy ettôl a pillanattól kezdve nem követhetünk el
többé csak halálos bűnöket? Arra használni a testet, hogy elrejtôzzünk
a fény elôl, nem halálos bűn ez? Iszonyú gondolat.
Inkább a lepra.

*

Szükségem van rá, hogy Isten erôt adjon nekem, mert ha most ér a
halál, letépve a test függönyét, Isten most emelné arcomat arcához,
elmenekülnék elôle.
========================================================================
Szeretet [Amour] [58] Kegyelem és nehézkedés

A szeretet nyomorúságának egyik jele. Isten csak önmagát tudja
szeretni. Mi meg csak valami mást.

*

Isten nem azért szeret, hogy szerethessük ôt. Isten azért szeret,
hogy szerethessük magunkat. Hogyan szerethetnénk nélküle magunkat?
Az önszeretet képtelenség az ember számára, hacsak nem e fordulat
árán.

*

Ha bekötik szememet és két kezemet egy bothoz láncolják, ez a bot
elválaszt a tárgyaktól, de rajta keresztül fedezem is fel ôket. Nem
érzem, csak a botot, nem észlelem, csak a falat. […][59]

*

Isten iránti szeretetünk akkor tiszta, ha öröm és szenvedés egyként
hálát ébreszt bennünk.[60]

*

Csak annak az embernek létét érthetjük meg igazán, akit szeretünk.

*

Bizalom a másikban — úgy, ahogy van — ez a szeretet.

*

[…] Tisztán szeretni annyit jelent, mint elfogadni és szeretni a
távolságot, mely a szeretett lénytôl elválaszt.[61]
========================================================================
A nehézkedés és a kegyelem Töredékek

[1.] Lelkiéletünk minden természetes folyamata az anyag
nehézkedéséhez hasonló törvényeknek enged. Egyedül a kegyelem tesz
kivételt.

*

[2.] Lehetetlen megbocsátanunk azt, ami lealjasít. Csakhogy, aki így
vét ellenünk, nem lealacsonyítja, csupán leleplezi valódi szintünket.

*

[3.] <Hiába veszünk elégtételt, az mindig csak bűnös képzelgés marad.
Így a bosszú.>

*

[4.] Hogy a bajban szemlélni tudjuk tulajdon bajunkat, ahhoz egyedül
természetfeletti táplálék adhat erôt.

*

[5.] Aki nem él mindenkori hatalmával, abban tűrhetetlen üresség
támad, ami ellene mond a természetnek. Ezt elviselni egyedül a kegyelem
képes.
A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet töltheti meg.

*

[6.] Szükségünk, ha valamit adunk, hogy megkapjuk ellenértékét. Ha
mégis lemondunk róla, az üresség szívóhatásához hasonló hiány támad
bennünk. Ebbe az ürességbe árad be a természetfeletti vigasztalás. Ez
azonban csak akkor lehetséges, ha valóban nem is gondolunk természetes
hálára.

*

[7.] Aki csak egy percre megtapasztalja a belsô ürességet, az vagy
elbukik, vagy elnyeri a természetfölötti kegyelmet. Rettenetes
kockázat, de meg kell lennie. Akár a tökéletes reménytelenség árán.

*

[8.] Fordítsunk hátat minden javunknak és várjunk. Akkor
megtapasztaljuk az egyedüli jót, ami betölthet.

*

[9.] Mivel minden más dolgunk nem jó, a jó könnyen semminek tűnik
szemünkben. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jó nincsen, hanem
fordítva: minden, ami rajta kívül van, nincsen.

*

[10.] A ragaszkodás illúziókat fabrikál, egyedül a lemondás számíthat
a valóságra.

*

[11.] Aki mindenérôl lemondva él, ki vehetné el attól a mindenség
szeretetét.
Az biztos lehet abban, történjék bármi is, hogy az univerzum
színültig teljes.

*

[12.] A fájdalom és kimerültség csúcsán a lélekben megszületik az
állandóság élménye. Ha van erônk türelemmel viselni és szeretettel
szemlélni ezt az állandóságot, fölszakad mögüle az örökkévalóság.

*

[13.] Innét van az, hogy ,,filozofálni annyi, mint ismerkedni a
halállal”. És innét, hogy ,,imádkozni annyi, mint meghalni”.

*

[14.] Nem az örömök keresése vagy a nehézségektôl való idegenkedés
szüli a bűnt, hanem az Istentôl való félelem. Mert nagyonis jól tudjuk,
hogy színrôl színre csak a halál után látjuk meg ôt. És mi nem akarunk
meghalni. Nem a hús távolít el hát tôle, a test csupán hatékony fátyol,
hogy ne kelljen szemtôl szembe látnunk Istent.

*

[15.] Az ember szeretne, de nem tud egoista lenni. Ez nyomorának
legárulkodóbb jegye és nagyságának forrása.

*

[16.] Felesleges alázatosságra törekednünk. Van bennünk épp elég
alázat. Csakhogy hamis istenek elôtt hunyászkodunk meg.

*

[17.] A szeretet szegénységünk egyik tanújele. Isten lényegében
egyedül önmagát szeretheti, mi meg örökké csak valami mást.

*

[18.] Szeretnünk egy idegent, megfordítva annyit tesz, hogy
idegenként kell szeretnünk önmagunkat.

*

[19.] Isten iránti szeretetünk akkor tiszta, ha bajban és örömben
egyként hálásak maradunk.

*

[20.] Aki boldog, az ha szeret, osztozni kíván annak
boldogtalanságában, akit szeret.
Aki boldogtalan, az ha szeret, megelégszik puszta tudásával annak,
hogy akit szeret, boldog, anélkül, hogy maga osztozna vagy akár csak
osztozni kívánna e boldogságban.

*

[21.] Mindaz, ami hitvány és közönséges bennünk, lázad a tiszta
ellen, hogy mentse életét, igyekszik beszennyezni azt.
Bemocskolni itt annyit tesz, mint hozzányúlni és változtatni. Mivel a
szép épp az, amit nem tudok és nem is akarhatok megváltoztatni. Erre
rátenni a kezemet: a szép bemocskolását jelenti.
Tisztán csak az szerethet, aki elfogadja és szereti a távolságot,
mely a szeretett lénytôl elválasztja.

*

[22.] A bűn monotóniája! Soha semmi új, semmi reális. Minden egyforma
képzelgés benne.

*

[23.] Bizonyos ,,erények” a jó lealacsonyított formái, amiért is
sokkalta nehezebb megbánni ôket, mint a közönséges vétket. {Ez a
különbség a farizeus és a vámos vétke közt, s a farizeus ettôl áll oly
közel a kárhozathoz:}

*

[24.] A rossz nem a jót gyűlöli (mivel a jót gyűlölni lehetetlen),
csupán a jó lefokozott mását.

*

[25.] Az, ami kifejezetten ellentéte egy bűnnek, sose lehet valóban
jó. Legtöbbször alig különbözik a bűntôl! Például: a lopás a
magántulajdon bálványozásától; a házasságtörô nô a ,,tiszta
asszonytól”; a spórkassza a tékozlástól; a hazugság az
,,ôszinteségtôl”.

*

[26.] A bűn, kilépve belôlünk, mindent megfertôz körülöttünk. Ha
ingerültek vagyunk, környezetünk is ingerültté válik. De még
gyakrabban, föntrôl lefele: a harag félelmet szül. Egyedül egy
tökéletesen tiszta lényhez érve, áll meg és alakul át a bűn fájdalommá.
Ez a tisztaság feladata, és az átváltozás csodája. Isten Bárányának
üdvtörténeti szerepe a földön. A gyarló lelkek ezzel szemben a
legkisebb szenvedést is (például a betegséget) bűnné alakítják.

*

[27.] Jó és rossz. Realitások. Csakhogy, amíg a jó mindennek és
mindenkinek fokozza a valóságát, a rossz, élôt és élettelent, egyként
megfoszt realitásától.

*

[28.] A sorscsapások nem szülik az emberi nyomorúságot, csupán
leleplezik.

*

[29.] Két elképzelés a pokolról. Az általános (vigasztalan
szenvedés); az én elképzelésem (hamis boldogság, mely a mennyekben
képzeli magát).

*

[30.] A kereszténység nagysága, hogy a szenvedésre nem keres
természetfeletti orvosságot. Ellenkezôleg. A szenvedés természetfeletti
gyakorlására törekszik.

*

[31.] Az idô és egyedül az idô gyakorol erôszakot. Megkötöz és
odacipel, ahova nem akarsz menni. Az idô erôszakkal föltépi a lelket: E
hasadékon át hatol be az örökkévalóság. Az idô sebet ejt: ezen át jut
be az örökkévalóság.

*

[32.] Egyedül az öröm fedi fel a valóság mibenlétét. Ismernünk kell
az örömöt, hogy fölismerjük a szenvedésben lévô realitást. <Másként az
élet többé-kevésbé lidérces álom volna.>
Nagyon kell szeretnünk az életet, hogy a halált méginkább
megszerethessük.

*

[33.] A háború és a nemiség [Eros] az illúziók és hazugságok két
kútfeje. A kettô együtt: a legteljesebb tisztátalanság.

*

[34.] Ami Don Juan lehetett egy boldog férjnek, az volt Nagy Sándor a
földbérlô parasztoknak.

*

[35.] Ki kardot fog, kard által vész el. Aki pedig nem fog kardot
(vagy elhajítja), kereszten hal meg.

*

[36.] ,,Uram, uram, mért hagytál el engem?”
Íme a legmeggyôzôbb bizonyítéka annak, hogy a kereszténység Istentôl
való.
{A mélységbôl eredô emelkedés}

*

[37.] A kereszt. A bűn fája élô fa volt, az élet fája halott gerenda.
Fa, aminek se levele, se gyümölcse, ami egyedül meredekével
ajándékozott meg bennünket.
<,,Kellett, hogy az Ember Fia fölemeltessék és magához vonjon
titeket.”>
{A kereszt meredekével. Mert:} ,,Minden levél és minden gyümölcs
erôpazarlás, ha az ember csak emelkedni akar.”

*

[38.] Hogy fölmérhessük a távolságot Isten és magunk között, Istennek
megfeszített rabszolgaként kellett meghalnia. Mi ugyanis a távolságot
igazában csak lefele érzékeljük. Sokkal egyszerűbben képzeljük bele
magunkat a teremtô Isten, mint a megfeszített Krisztus helyébe.

*

[39.] <Krisztus szeretete azonos Istentôl való távolságunk
mértékével.>

*

[40.] Isten kereszthalála abban a tényben gyökerezik, hogy mi magunk
tér és idô kényszerének alávetett véges lényként _élünk és
gondolkodunk.

*

[41.] Mi azok vagyunk, akik a legmesszebb állnak Istentôl, határán
annak, ahonnét már egyáltalán nem lehet visszatalálni hozzá. {<Íme a
kereszt botránya, és csodája, Jézus elhagyatottságának fölfoghatatlan
pillanata a költészet képtelenül merész szavával:>} Hogy egy lehessen
velünk, Istennek meg kellett szakadnia. Mi vagyunk Isten kereszthalála.
Minket szeretni: Isten számára ez a szenvedés. Hogyan is szerethetné e
nélkül a jó a rosszat, amikor a rossz is szenved a jót szeretve? Isten
és ember kölcsönös szeretete: kölcsönös szenvedés.

*

[42.] Vér a havon. A bűn és az ártatlanság képe. Hogy a bűn maga is
megtisztuljon, az csakis egy ártatlan szenvedése árán lehetséges. Aki
ártatlanul szenved, az a megváltás fényét árasztja a gonoszra. Élô
képmása az ártatlan Istennek.
{Majd valósággal fölkiált}
Boldog ártatlanság! Végtelenül drága holmi, de nagyonis törékeny,
bizonytalan és mulandó. Almafavirág. A boldogság nincs az
ártatlansághoz kötve.

*

[43.] Ártatlannak lenni annyit tesz, mint magunkra venni a világ
súlyát. És eldobni minden ellensúlyt.
========================================================================
Füzetek Töredékek

[1.] A teremtmény semmi és mindennek hiszi magát. Semminek kell
hinnie magát, hogy minden legyen. Íme látszat és valóság egyensúlya;
amikor az egyik emelkedik a másik alászáll. Semminek tűnni: egyenlô
Isten követésével és minden valódi szeretet természetével.
Az embernek megadatott a látszat-istenülés, hogy lemondhasson róla:
ahogy Krisztus mondott le valódi istenségérôl.[1] {(Imitatio Christi)}

*

[2.] Minden tettnek nem a célját kell figyelnünk, hanem a rugóját.
Nem azt, hogy merre tart? Hanem azt, hogy honnan is jön?[2]

*

[3.] A látszat lefedi a létet. Egyedül a fájdalom képes egyiket a
másiktól leszakítani.[3]

*

[4.] Az önsajnálat nem tartozéka a végsô szerencsétlenségnek. A
nyomorúság bizonyos pontján túl a sajnálat iszonyattá válik, önmagával
és másokkal szemben is. Ezért mondhatta Napóleon, hogy az igazi baj nem
beszédes. A régiek tudták, hogy a nagy szenvedések némák. Az igazi
[epikus vagy] tragikus költôk sose téveszthetik ezt szem elôl.

*

[5.] A lemondás oszthatatlan.

*

[6.] {A szépség:} visszafénylô rendje valaminek, ami már
realizálhatatlan, és túl van a renden. Zene. Hangok rendje, ami a
csendet utánozza.

*

[7.] Az emberi nyomorúság szemlélete kizárólagos forrása a mennyei
boldogságnak.

*

[8.] Szentháromság. Az Atya számára se bűn, se zűrzavar nem létezik.
Mindez egyedül a világban van, s egyedül a Fiú számára átélhetô. Innét,
hogy az ítélkezés is egyedül az övé. A Fiú számunkra elsôsorban ilyen
értelemben Isten. Az egyedül követhetô és követendô Isten.

*

[9.] Tökéletessé kell válnunk a világ helyi szegletében: de hogyan és
milyen értelemben?

*

[10.] Vér a havon. Bűn és ártatlanság. Hogy maga a bűn is
megtisztuljon. Nem tisztulhat meg, egyedül a szenvedéstôl, méghozzá egy
ártatlan szenvedésétôl. Az ártatlanok szenvedése a legnagyobb vétekre
is a megváltás fényét árasztja.[4]

*

[11.] ,,Ne ítéljetek.”[5] Még Jézus se ítélkezik. Ô maga az ítélet.
A szenvedô ártatlanság mint a dolgok mércéje.

*

[12.] ,,Aki megalázza magát, fölmagasztaltatik.”[6] Ádám és Éva
emelkedni akartak. Minden fölemelkedési szándék hiábavaló, ha nem
alázatból (alászállásból) születik.”[7]

*

[13.] Életlendület. Ádám és Éva egy élô fa gyümölcsét választották.
Pedig a mi megváltásunk fáját holt fából ácsolták. Rajta egy hulla
függ, {aki semmiben se különbözik egy közönséges latortól. Ô a mi örök
életünk gyümölcse}.

*

[14.] Egy teremtmény szeretete Isten iránt fölfoghatatlan csoda és
bizonyítéka (talán egyetlen bizonyítéka) Isten jóságának. A sors minél
mélyebbre taszít a nyomorúságba, ez a csoda annál csodálatosabb, s amit
bizonyít, annál világosabb.

*

[15.] Az emberi nyomorúság megismerése végtelenül nehéz a gazdagok és
hatalmasok számára, mivel szükségszerűen hinniük kell, hogy valakik és
valamik. De éppoly nehéz e hit a szerencsétleneknek, mivel nekik is
szinte ellenállhatatlanul föltételezniük kell, hogy a hatalmas és
gazdag csakugyan valaki.

*

[16.] A jó kísértése. Az ember nem térhet ki elôle, csak ha
elfordítja róla figyelmét. Ha eléggé és kellô ideig figyelünk rá, nem
tudunk ellenállni neki.
A rossz kísértése. Épp ellentéte a jónak. Azért engedünk neki, mert
szándékosan nem fordítunk elegendô figyelmet rá.

*

[17.] Ahogy általában a jónak a szép a kifejezô képe, az alázatnak a
tisztaság.
Az alázat az egyetlen egészében természetfeletti erény, oly
irtelemben, hogy nincs természetes megfelelôje, ami beárnyékolhatná.

*

[18.] Isten áhítozza a lelkek üdvözülését — és engedelmességet
kíván. E két bizonyosság kétféleképpen közös és teljesíthetô.
Engedelmeskedünk Istennek, hogy üdvözüljünk. Vagy törekszünk az
üdvösségre, merô engedelmességbôl. Ez utóbbi véghetetlenül tisztább.

*

[19.] Isten iránti szeretetünk valódi, ha a jó meg a rossz, ami ér,
egyként hálássá tesz minket. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy
sérelmeinkre sose kell vigaszt keresnünk. Mivel a boldogság túl van
örömön és szenvedésen, kívül és messze áll mindkettô fölött.[8]

*

[20.] A hit titkai fölötte állnak annak a szintnek, ahol a dolgok még
állíthatóak és tagadhatóak.

*

[21.] Lépést se tegyünk, még a jó felé se, kivéve, ha Isten
ellenállhatatlan nógatását nem érezzük magunkon. De minden pillanatban
legyünk készek, hogy bárhová elmegyünk, ahová küld minket, akár a végsô
határig, ha van ilyen. (Kereszt …) Aki a legtöbbre is kész, voltaképp
azért imádkozik, hogy vezessék, de nem tudja hová.[9]

*

[22.] A vak szükségszerűség látványa szép, mivel — bár
elképzelhetetlenül — egyességet tételez fel a szükségszerű és a jó
között.

*

[23.] Istennel szemben szeretetünk azonos engedelmességünkkel.

*

[24.] Igyekezzünk kijavítani hibáinkat, de ne akaratunkkal, hanem
figyelmünkkel.

*

[25.] Az egyetlen jó, amely nincs kiszolgáltatva a véletlen kénye-
kedvének, az kívül esik a világon.

*

[26.] Az a jó, amit megtehetnék, de nem teszek meg, olyan jó, amit
Isten szeretne, de az én hibámból nem tud megtenni, mivel egyedül
énáltalam kíván cselekedni.

*

[27.] Istenhez közeledni nem az ember föladata. Egyedül Istenre
tartozik, hogy közelítsünk hozzá. A mi dolgunk: a várakozás, a figyelem
{,a készenlét}.

*

[28.] Ha akarom, a világ úgy tartozhat hozzám, mint a fösvényhez
aranya. De ez az arany sose növekszik.

*

[29.] Van egy szakasz, amikor a lélek már levált a világról, de még
nem kapaszkodott meg Istenben. Üresség, rettegés, sötét éjszaka.

*

[30.] A szenvedés és az öröm mint a tudás forrásai. A kígyó
fölajánlotta a tudást Ádámnak és Évának. A szirének szintén ismeretet
kínáltak Ulysszesznek. Ezek a történetek bizonyítják, hogy a lélek
elveszti magát, ha a tudást az élvezetben keresi. Miért? — A gyönyör
lehet ártatlan is, ha nem törekszik tudásra. Viszont: jogosan keressük
a tudást szenvedéseink közepette.

*

[31.] {Jézus} nem akarja, hogy együnk az élet fájáról. Nem akarja,
hogy hamis istenülésre törekedjünk. A halál kegyesen arra figyelmeztet,
hogy nem istenek, csupán halandók vagyunk. Ezért oly keserves számunkra
a halál mindaddig, amíg meg nem értettük teljes jelentését.

*

[32.] A gyilkosság bosszú azért, hogy halandók vagyunk.

*

[33.] Az, ami természetes csakugyan semmi más, mint ami közvetlenül
rendelkezésünkre áll. Viszont az emberi lét minden egyéb területe
éppoly áthatolhatatlan, akár az eukarisztia, s közvetlenül éppúgy
megtapasztalhatatlan s egyedül a természetfölötti szeretet számára
elérhetô.
A szépségben — gondoljunk a tengerre és a mennyre — van valami
elemezhetetlen. Akár a testi szenvedésben. Ugyanaz a megragadhatatlan
elem. Áthatolhatatlan az intelligencia számára.

*

[34.] A jó és a rossz ami érzékelhetôen van bennünk, véges.
A bennem levô rossz ellen nem a bennem levô jóval kell küzdenem,
hanem figyelmem helyes orientációjával. A természetfölötti szeretet és
az imádság nem egyebek, mint a figyelem legmagasabb rendű formái.