Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója/Pályám emlékezete

A VALLÁSTALAN

Töredék

Elázott szemmel s szánakozva nézem én
Az esztelenség vakmerő bolondjait,
Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés
Egyik széléről a másikra térnek el;
S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon
Kötözve tartja vért könyvező foglyait.

Felfúvalkodva s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényeken elébb;
S kérkednek a bolondság csengetyűivel.
Nézd – ekként szólnak -, a mi útunk tiszta út,
Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt zsinór jegyzette el,
S minden lépésünk távolyabb és távolyabb
Von el bennünket a megvakított sereg
Könnyhullatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta el, s vastag homály,
S vakon s tipogva vonják rest lépéseket,
Amerre papjok a setétbe tévedez,
Amit parancsol, amit kíván, azt hiszik.
Barmokká lesznek, s rettegvén a büntetés
Előtt, édesség nélkűl töltik élteket.

Ők így: de minket a Világosság vezérl,
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait.
Nevetjük a csábúlást, mellyel a ravasz
Papok sötétebb századinkban orrokon
Hurcolták a vak népet, mellyel ők
Világosb századinkban kincset gyűjtenek.
Magunktól függünk, s jobbunk mellett a szabad
Élet, balunknál a vígasság múlatoz;
Nem íjeszt minket a menny fellobbantott tüze,
Nem íjeszt földet renditő dördűleti:
Ha csap, könnyebben s kínok nélkűl dűlök el
A semmiségbe: hogy ha nem csap, hasztalan
S gyermekhez illő vólt a gyáva rettegés.
Kedvemre élek s vígan tőltöm éltemet,
Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kedvem az!
Hazám, barátom, istenem magam vagyok…

1786

KAZINCZY FERENC

FOGSÁGOM NAPLÓJA

1794. december 14. Vasárnap. – Szombat és vasárnap közt egyszerre fagyott meg a sár, s oly keményen, mintha a fagy két hét előtt állott volna be. Szombaton még irtóimnál voltam, közel az 1791. épülni kezdett házamhoz a liget előtt; vasárnap egész nap írtam. Az anyám estve álmos volt, s sietteté a vacsorát, hogy lefekhessen. Én is lefekvém József öcsémmel.

Az anyám az a. betű alatt feküdt, én a b. alatt, az öcsém c.

Midőn az anyám már csaknem elszunnyada, két szobaleánya elijede, hallván, hogy ablaka rostélyát, a d betű alatt, valaki megcsapta. Hallá a csattanást a szomszéd szobában az anyám is, s úgy hívén, hogy vendég jöve, parancsola, hívják elő a szakácsot, vacsoráljon a vendég, s feküdjék, mert maga nyugodni kívánt.

Az egyik leány ment a gyertyával megnyitni a pitvar ajtaját az e. alatt, s elsikoltá magát, midőn egy ulánus tiszt a Terebesen fekvő báró Mészáros János generális regementjéből, főhadnagy Ehrenstein, linzi póstamester fia, a pitvarba belépett, két ulánus közlegény pedig kivont karddal az ajtónál megállott.

– Hol Kazinczy úr? – kérdé a tiszt. A leány azon szoba felé vezette, hol az öcsém feküdt. A leány vitte a gyertyát, s a tiszt utána.

– Herr von Kazinczy – monda a tiszt az öcsémnek -, ich habe Befehl Sie nach Ofen zu begleiten. Kleiden Sie sich, wir müssen alsogleich fort.

– Wer? – kérdé az öcsém.

– Sie, Herr von K.

– Welcher Kazinczy?

– Herr Franz Kazinczy.

– Das bin ich nicht.

A tiszt majd lerogyott ijedtében; mert cassálás vala neki ígérve, ha elszalaszt vagy eltéveszt. – Harmadnap óta egy gubába burkolt embere a kapunk előtt álló korcsmában iddogált, tudakozódván, otthon vagyok és vasárnap otthon leszek-e, tartok-e töltött fegyvereket, s a feleleteket naponként megküldé Terebesre.

– Und wo ist denn Ihr Herr Bruder? er war ja heute noch zu Haus.

Az öcsém mutatta, hol fekszem, s a tiszt jött, s egész nyájassággal elmondá, amit az öcsémnek.

– Ich komme auf Befehl Sr. kön. Hoheit des Erzherzogs Palatinus (Sándor Leopold), Sie nach Ofen zu begleiten.

– Ich unterwerfe mich den Befehlen Sr. kön. Hoheit – mondám egész nyugalomban -, wann wollen Sie, dass wir aufbrechen?

– Ohne aller Verschub. Es steht Ihnen frey alles, was Sie zu Ihrer Gemächlichkeit nöthig haben, mitzunehmen; nur müssen Sie Ihr Geld mir übergeben, das ich gegen eine Quittung zu übernehmen den Befehl habe, so wie alle Ihre Schriften.

– Und wie viele Wägen haben Sie fertig, Herr Oberlieutenant?

– Sie fahren Ihren Wagen und Ihre Pferde bis Ujhely; dann gehen wir mit Vorspannspferden. Schriften, die Sie nicht mitnehmen können, versiegle ich, und es wird jemand hinausgeschickt, sie zu übernehmen.

Midőn én öltözni kezdék, az anyám a pitvarból a szomszéd szobába lép, úgy ordítván, mint az oroszlánanya, kinek kölykeit elszedték:

– Fiam, Ferenc, az Istenért!…

– Édes asszonyám – mondám -, látja, hogy én nyugva vagyok, ne rettegjen asszonyám, nem telik bele két hét, s itthon leszek megint. – Szavam az anyámat elcsendesíté.

A szoba hidegecske volt, s a német örült, hogy megkapa; az neki elég volt. Így én alkalmat és időt kapék szerelmes leveleim csomóját író szekrényemből kivenni, és az ablakon kitenni. Titkon megkérém az anyámat, hogy azokat vegye gondviselése alá, míg haza érkezem.

A tiszt megengedé, hogy némely barátimtól búcsúzzam, de céduláimat elébb meg akará olvasni, amit én nem ellenzettem.

Tizenkét dzsidás ulánus által kísérve így postakocsimon négy szép lovaimon Újhelybe beértem. Töretlen lévén az út, menésem lassan folyt, s éjfél vala, midőn Újhelybe a kispiac fogadójának felső szobáiba beszállíttatám. A hold oly tisztán világíta, mint ködös időben a nap.

December 15. – Estve öt órakor kapitány Zsigárdi úr ugyanazon regementből Szulyovszky Menyhérttel, Jelaschich gyalog magy. regementbeli kapitány Ivánkai Fekete pedig Tancsics Ignáccal lépe be szobámba. A nádor ezt a kapitány Feketét küldé elfogatásunkra Budáról, s ő fogta el Tancsicsot, a még akkor gyermek gróf Sztáray Albert udvari tanítóját Nagymihályt, Szulyovszky Menyhértet pedig tulajdon házánál Rákócon. – A példátlan keménységű hidegben nem elébb, mint reggeli három óra felé érénk Liszkára.

December 16. – Tiszteink vigyáztak, hogy egymással titkon se szólhassunk, s a szekereken mindhármunk külön üle a maga tisztjével és két katonájával; de Szulyovszky valahol hozzám férhete, kért, könyörgött, el ne áruljam; emlékezzem, hogy eladó leányai vagynak. – Hagyjon békét, urambátyám, mondám neki; én ismerem magamat, s magamért felelek: de azt is kimondom, hogy urambátyám lesz az, aki engem és magát elront.

Ebédre Szerencs, hol az ex-apáca báró Sennyei kisasszonnyal együtt evénk; ő Pest felől jött. Éjjelre Köröm.

December 17. – Ebéd Keresztes, éjszaka Kály.

December 18. – Ebéd Árokszállás, éjszaka Hatvan.

December 19. – A kegyetlen tél miatt senki sem utazott, én pedig mindég azt óhajtám, hogy ismerősöket találjak elő, vagy olyanokat, akiktől hallhassak valamit, akik hírt hozhassanak az enyéimeknek, hogy láttak.

Kerepes előtt, a gödöllői erdőben, egy pataki tógátus gyalog méne innepi legációjába.

– Hova megyen az úr? – kiáltám neki a kocsiból, a tisztecske oldala mellett. Felelt.

– Hát a tekintetes úr hova megyen?

– Nem megyek én – felelék -, hanem menettetem. Köszöntse Prof. Szent-Györgyit. – A szót Szulyovszky nevetve hirdeté el Zemplényben, s azt a dévajkodók sokat emlegetik.

Kerepesen a szekérszín alatt kiszállánk szekereinkből, s a többi szaladt a meleg szobába; én ott maradék, mert megpillantám Borsod vármegyei főszolgabíró Pogány Ádám urat, s reménylém, hallhatok tőle holmit, amit tudnom használni fog. Ez, nem látván vasat rajtam, hamis hírnek vélé, amit Pesten hallott, hogy én is elfogattattam. Úgy tettem, mintha semmit sem tudnék, s kérdém, kiket fogtak el hát? Kezembe adá az elfogottak neveiket és a causar[um] reg[alium] director actióját ellenek. Azt Németh közönségessé tette, hogy a publikum elcsendesíttessék. Kérém Pogányt, múlasson addig, míg a két írást egy útitársammal a szobában megolvashatom.

Szulyovszky is megolvasván a két írást, felkiálta:

– Hála Istennek, ha ez a delictum nyomoztatik, úgy ő ment, mert vétlen. – Ugyanezt mondám én, ugyanezt Tancsics. Kapitány Fekete megtámadá Pogányt, s fenyegette, hogy beadja: de hallván, hogy a direktor ezt a két írást maga szélesztette el, s látván, Pogány bennünket nem ismerhete foglyoknak, elcsendesedett; neki elég volt, hogy parancsát teljesítette.

Fekete ebéd után mindjárt indult, egy óra múlva Zsigárdi és Szulyovszky, ismét egy óra múlva Ehrenstein és én. Meg vala hagyva Feketének, hogy Budára együtt ne menjünk be.

Még én ott valék, és már csak magam, midőn jő Fáy János és Soós György, mindketten Pestről, Kassa felé. Ezek is beszélék, kik fogattak el, és hogy Pest és Buda zúg; nem hiszik a mesét, s a dolgot csak a terrorizmus munkájának tekintik. Fáytól hallám, hogy az anyja testvérének férje, locumt[entia]lis secretarius Fodor József, kit jól ismertem, magát Dormándházán, ipának báró Sághy Mihálynak házánál, keresztüllőtte s a Csősz árkába temettetett. Ki vala küldve a tiszt, hogy Fodort fogja el, s éjjel akara indulni. Fodor elébe terjeszté, hogy ő beteg; a hideg iszonyú; induljanak reggel. Éjfélig kártyázának. A tiszt mélyen elalvék, Fodor kiillantott, s a kémény alatt szívének szegzé puskáját s halva dőlt el.

Szulyovszky és Tancsics a Duna szélén állának szekereiken, midőn én oda érkezém. Mindég hírek után vágyván, kértem Ehrensteint, térne be a kávéházba velem, mert fázom. A Kemniczerébe, tehát, hol a hídra szokás menni, bémenénk.

Szent-Iványi Benedek kir. fiskális, Rátonyi Gábor, és egy ismeretlen abba hagyák a kártyát, s éppen házaikhoz akarának menni, midőn beléptünk. Szent-Iványi összecsókolt, Rátonyi, ludasnak érezvén magát, nem. Ezt megvetéssel néztem. Én, ha ludas voltam volna is, megöleltem volna barátomat, fogva látván.

Tíz óra vala midőn csónakra tevének bennünket s párnazsákjainkat, s Budán a Duna vártaházában váránk a rendelést, melyikünk vitessék. A sok pór német sereze, dalla éktelenül. Én Regmec olta csak pillanatokig aludtam, s itt eldőlék a sok német közt, s mély álom nyoma le. A lárma egyszerre lecsendesedett, midőn a káplár meghozá a hírt, hogy Tancsics vitessék. Egy óra múlva Szulyovszky indult.

– Domine frater, sit forti animo, nihil fateatur – sugá nekem, midőn ment.

Engem tizenkét óra után ére a sor. Csikorgott kerekem a jeges hóban, midőn a vár dombján s az utcákon elmenénk. Végre a franciskánusok klastroma előtt megállánk. Szekeremről hallám mint nyitják a zárakat. Minden hatodik lépésre a folyosón más meg más katona, puskával, s fejét a fejér szűrkámzsájába burkolva. Kapitány Novák úrhoz vezettek, ki itt Sztáray-regementbeli főhadnagy Astleitnerrel és a két civilis commissariussal Kramerlauf és Bschérer budai polgárokkal együtt viselé a felvigyázás terheit.

– Herr von Kazinczy – mondá Novák, nyájas arccal -, Sie müssen erlauben, dass man Sie visitiere; dies ist mir auf das strengste befohlen.

Két közember letérdelt lábomhoz, s végigtapogatta egész testemet s minden ruhámat. Kivált zöld magyar mentém gallérát motozák nagy gonddal; jele, hogy valakinél kés vagy plajbász találtatott. Nadrágom céklaszínű, zsillém fehér, s mentémre egy vattával vastagon béllelt úgynevezett setétzöld Kutscherpelzet öltöttem fel, kiprémezve medvével.

Nem találtatott nálam semmi tiltott portéka. Ehrenstein áltadta volt pénzemet a kapitánynak, az pedig abból nekem öt forintot azon jelentéssel ada kezemhez, hogy többet adni egyszerre nincs szabadságában; ha elfogy, szóljak. – Most pedig jőjjön az úr – mondá -, késő az idő.

Akkor a kapitány (Novák) s Kramerlauf elkísértek az alsó sor első numerus alatt álló szobájába.

Míg mátrácomat, párnáimat kiszedték, én eszmélet nélkül igen sebes lépésekkel jártam fel s alá, innen az árkusokon.

Vonassa le az úr a csizmáját – mondá Novák. Mentem az asztal és az ágy közt, a gyertya árnyékot vete oda, ahol az X jel áll, úgy, hogy szemem nem láthatá, hogy ott lánc van a földre vetve. A lánc megcsördült lépésem alatt, s elborzadtam. De egy perc alatt elmúlt rettenésem; tudtam, hogy azt viselnem kell. Levetkeztettek, s a kapitány megkövetett, hogy a láncot lábamra kénytelen tétetni.

folytatás:

http://mek.oszk.hu/07000/07016/html/#85

*

*

KAZINCZY FERENC

A VÁLOGATÁS ÉS A SZÖVEGGONDOZÁS