kb. 4 perc olvasás
A honvéd özvegye
Arany János
(1850 aug.)
…Gyarlóság, asszony a neved!
Csak egy rövid hó: még a gyász cipő sem
Szakadt el, melyben könnyé olvadott
Niobeként kísérte ki szegény
Atyám holttestét: s ím ő, éppen ő
Férjhez megyen…
HAMLET
Csatába ment az ifju honvéd,
Kemény, véres volt a csata;
Tengernyi néppel küzdve, megtört
A felkelők kicsiny hada;
De megtartá a tért, hol aznap
Élet-halálra ütközött:
Mert ott esett el mind, a téren!…
A honvéd is azok között.
Ottan feküdt a haldoklók közt,
Nehéz két sebbel kebelén;
Két seb… mind a kettő halálos –
Egyik jobb, másik bal felén;
Nyílt, éktelen, mély, iszonyú, de
Már fájdalom nélkül amaz;
A másik, ámbár láthatatlan,
Gyötrőbb… mert a szívben van az!
„Nem volna énnekem siralmas”
Az ifju felnyög, felkiált –
„Rövid éltemre koszorúnak
Föltenni e dicső halált;
S panasz nélkül fetrengenék itt,
Ha eltiport testemen át
Diadalra száguldanának
A harci fújó paripák.
Ha buzgó vérem hullatása
Éretted, óh te drága hon,
Nem esett volna ily hiába…
Múló jegy, összedőlt romon:
Ha áldozat gyanánt esém el,
De nem mint síri áldozat,
Mely vérrel önti bár meg a sírt,
Beléje életet nem ad.
És enyhe voln’ e kő alattam,
Ez a halál-vetette ágy,
Ha láthatnám még egyszer őket –
Kikért ez a szív élni vágy;
Ha végálomba csókolhatná
A hív nő e bágyadt szemet,
Miután egy búcsu pillanattal
Megláttam őt s gyermekemet.
Isten hozzád, lelkem fiacskám,
Bús téli fán kis árva lomb,
Játéka minden förgetegnek,
Mely gyönge ágaidra ront.
Isten veled, hölgy… oh te nem rég
Menyasszony, és már özvegyem:
Mért oly soká nem élek, mint fog
Szerelmem élni szíveden!”
Száll a sóhaj… elhúnyt az ifjú,
Egyedül – annyi nép között!
Bajtársi még látták elesni,
Nem már, midőn elköltözött.
Széles, nehéz, sötét szárnyával,
Mikép egy óriás madár,
Árnyazta bé a vérmezőt egy
Homályos felleg… a halál.
És a feledség, mint sulyos köd,
Borult a völgyre vastagon;
Elkezde a harcos enyészet
Rabolni a halottakon:
Nem ismeri többé meg a nő
Férjét – az apa nem fiát;
Rokonért rokon, mátkáért mátka
A tért hiába futja át.
De a kétértelmű halálnak
A kósza hír is kötve hitt:
Sokáig várta sok beteg szív
A harcból vissza kedvesit.
A honvéd ifju hölgye is várt…
Napról-napra kikérdezett
Minden madárt, minden szellőt, mely
A harcmezőről érkezett.
Minden nap éledt, minden este
Kihalt szivében a remény;
Viselte már a hervatag bút
Arcán – nem még a gyászt mezén;
Majd fölvevé a bánatos mezt
És… arca rózsaszín leve:
Ő is azokhoz lőn hasonló,
Kiknek „szép özvegy” a neve.
Mint a virághoz, mely kitárta
Kelyhét, a méhek és lepék,
Gyülvén hozzája szép imádók,
Kinyílott szívét meglepék;
Azóta szellőt is, madárt is
Még sürgetőbben vallata:
S midőn, amit várt, bizonyos lőn…
Kezet más ifjunak ada.
Feledte a feledhetetlent;
S midőn a nászi vigalom
Beálla, szíve sima volt már,
Mint rég elült ó sírhalom,
Melyen az élők gyönyöréül
Hímes virágos fű terem…
De már alant porában a port
Rég elenyészté a verem.
Víg a menyegző; cseng a jókedv;
Hullámzik a dal és zene;
Sugár gyanánt lejt a menyasszony,
Hódít, varázsol kelleme;
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar:
Benn az öröm jár tölt kehellyel,
A zene szól, a tánc szilaj.
Egyszerre – mint éj a villámtól –
Megnyilatkozik a terem:
Küszöbjén sárga, véres arccal
Megáll a honvéd hirtelen.
A vigadók egymásra néznek,
Rémülve felsikolt a hölgy,
Alatta, mint mélységes örvény,
Indul, forog, süllyed a föld.
„Ne félj, ne rettegj a hivatlan
Vendég miatt, óh szép ara!”
Így búg a honvéd bánatos, de
Komoly, ünnepies szava –
„Ne reszkess a férjtől, ki férjed
Körében ím meglátogat,
Nem fogja visszakövetelni
Sem szívedet, se jobbodat.
Jöttem, hogy, amit sejte a hír,
De nem láttak tanú szemek,
– Amit te hinni úgy siettél –
Halálomról meggyőzzelek.
Igen! mi elváltunk: szabad vagy;
Enyém a sír, tiéd a jog, –
Mert a halottak nem pörölnek,
És én azok közül vagyok.
Eldobtad a tiszteletes gyászt,
Korán vetéd el azt, korán,
Meglehet, e gyász néha-néha
Emlékeztetett volna rám:
És eldobád – hajh, mint csalódtam! –
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod… nevemet.
De nem vádollak… óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt…
És íme most itt van: mit ért!
Élj boldogul… ez könnyü annak,
Ki, mint te, oly hamar feled –
Még egy rövid szó gyermekemről,
Azután, hölgy, Isten veled:
Légy anyja és nem mostohája,
Nehogy eljöjjek egy napon,
És elvezessem kézen fogva
Őt is oda, hol én lakom!…”
Víg a menyegző; cseng a jókedv;
Szól a zene, a tánc szilaj;
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar; –
Mi elrémíté a menyasszonyt,
Nem volt egyéb, mint képzelet,
Mosolygva nyújtja karját táncra…
Aztán feled, feled, feled!
*
Cseh Tamás : Szeptember elején
(dalszöveg: Bereményi Géza)
Nem nyílnak a völgyben a kerti virágok,
hóban akadt el a szárnyas idő,
és látod emitten a téli világot,
kicsorbult a ködtől a bérci tető.
Kőbe lopódzott a lángsugarú nyár,
benne virít az egész kikelet,
és íme, sötét hajunk kő között fű már,
vérünk a kőnek ad meleget.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.
Hasztalan dobjuk az özvegyi fátyolt,
ott csattog, akár a sötét lobogó,
mint csapdosó szárnyak a síri világból,
a szárnyas idő, mit lekötöz a hó.