kb. 2 perc olvasás
Pálóczi Horváth Ádám
A sorsával meg nem elégedett
Mások azért búsok s nyomorultak,
Hogy magános életre szorultak;
Az igaz: hogy nehéz is,
És nem édes a méz is
Ha csak magad érzed.
Természeti törvény szerént mégyen,
Hogy az ember társalkodó légyen,
Egy törzsökből eredtünk,
Egy köz Atyától lettünk,
Köz tehát az élet.
Mások azon sírnak és könyveznek,
Hogy velek a társok nem egyeznek;
Ha a víg, mord s vénekkel,
Bőkezű fösvényekkel
Él egy társaságban.
S ez nyavaját ezen okok szűlik,
Hogy némelyek nagyobbra becsűlik
A mord magánosságot
Mint a víg társaságot
Ez kevert világban.
Másnak az fáj, és azt nehezteli,
Hogy a társaság gonddal terheli,
Lót, fut, s barom módjára
Nagy igát vesz magára,
Csak a társaságért.
Ha a Társaság oly grádusába
Ugrik csak születve vagy vaktába;
Hogy rangját megtartani
Nem tudja, ha izzanni
Restell az árnyékért. – –
Oh! hány ezer boldogabb van nálom?
Ha társaimat rendre vizsgálom;
Ritka ez három bajjal,
Némán mégis nagy zajjal
Így küszködni mint én.
A társalkodásban kevés részem,
S csak alig van akkor mikor érzem
Egynehány jóbarátom
Esztendőbe ha látom
Egyszer időm lévén.
Csak azokat értem, kiknek szívek,
Egyenetlen sorsban is oly hívek,
Mint a nagy Társaságnak
Vagy ez kevert világnak
Közös grádusában.
Akikkel ellenben míg aggódom,
Néha társalkodni volna módom:
Külömböz természetek,
Vagy ha nem, nem léphetek
Rangjoknak polcára.
Ki fösvény, ki mord, ki kevély lélek,
Ki nem oly híven él mint én élek:
Hiteget, csal, színt mutat,
Józsefnek keres kutat
Az ebéd vivésért.
Hogy pedig én azon törekedjem,
Hogy vagy az ebekkel veszekedjem;
Vagy hogy megismerhessem,
Hogy mikor kacsint a szem,
Szeret-e vagy kísért?
Így, vagy igaz jó társ alig lészek,
Vagy indulatimból csúfot tészek,
S gyanút szerzek magamnak,
Hogy legjobb barátomnak
Se lehessen hinni.
Viszketeges elmém tudósokkal,
Nemes vérem nálam nagyobbakkal,
Sorsom alacsonyokkal,
Friss erem nyájosokkal
Szeretne társ lenni.
De a társok együtt nem egyeznek,
S ha egyikért jobban megjegyeznek,
Hogy keressem kedveket?
S ezzel is több terheket
Vegyek-e fejemre?
Pedig úgy is elég nehéz nékem
Úgy ülni hogy magam tartsam székem,
Reggel ölni magamat,
Hogy majd nyúgodalmamat
Megleljem estvére.
Ne tegyem-e hát magam marhával
Öszve, s ne epesszem nagy munkával?
Úgyde remény! a lélek,
Hogyha több gonddal élek
Több nyugalmat várok.
Szerencsémet elmém elhaladta,
Földet kapál hát Timon – alatta
Tán vaktába megleli
Amivel felemeli
Földre görbült vállát.
Sok izzadozás közt pihegtembe
Sohajtva nehánykor jut eszembe
Mely boldogok lehetnek,
Akik készre születnek,
S seggen ülve élnek!
De – hiszen vagyon terhe mindennek;
S hát az én panaszim mire mennek?
Terhemet csak viselem,
Sok cserélne énvelem
Kit boldognak vélnek.