kb. 11 perc olvasás
,,Angyali korona, szent csillag”
– Beszélgetések a magyar Szent Koronáról –
Korántsem biztos, hogy a magyarság körében a Szent István-i térítéssel kezdődött el a kereszténység. Ez megint nagyon régi vitatéma, a reformáció kori egyháztörténet-írásban már komoly formában megfogalmazódott. Debreceni Ember Pál egyháztörténetében külön fejezet szól a ,,magyarok lelki állapattyáról” a Szent István-i térítés előtt, és ahogy ő is kimutatja, ma is nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kereszténységnek nem a római formáját értve ugyan, nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de létezett a kereszténység közöttünk. És ez az a fejezet gondolatmenetünkben, amelyet ha tovább részletezünk, kulcsot kaphatunk az olyan ábrázolások megfejtéséhez, amelyekkel eddig egyáltalán nem foglalkoztak, mert az ún. ,,nagyegyház” szempontjából nincs jelentőségük. Tehát tényleg létezik a Korona képrendjében egy keresztény program, de az, alapjellegzetességeit tekintve, sem római kereszténynek, sem görög kereszténynek nem nevezhető. Más szóval: ez a program a judeo-krisztianizmus két, egymással is vetélkedő főága közül egyiknek a tanításrendszeréből sem vezethető le. Ezt a képrendet a kereszténység egy mellékágával lehetne első közelítésben legszerencsésebben kapcsolatba hozni, bár meg kell mondjam, ez is eléggé kockázatos vállalkozás, mert a római egyház kifejezetten elítélő hangsúllyal alkalmazta az egész középkoron át ezt a terminus technicust. A manicheista vagy manicheus kereszténységről van szó. Az ő sajátos üdvtörténeti elképzelésük nem kizárólagos érvénnyel jelentkezik ugyan a Korona képi programjában, de igen hasznos információkkal szolgálhat, mert a manicheistáktól nagyon sok írott dokumentum maradt ránk. Ha ezeket alaposan áttanulmányozzuk, akkor rádöbbenünk, hogy amit mi itt az előbb mint évköri szentsorrendet végigjártunk, az tulajdonképpen a fény felszabadításának az útvonala.
A fényfelszabadítás művelete két menetben zajlik le. Az első menetben olyan állatnak a testén szűrődik át a fény, amelyik négylábú, mégpedig tovább nem pontosítható négylábú állat. Ott látjuk Péter és Jakab apostol képének a hátterében. A négylábú állat – ezt szintén a manicheista hagyományból tudjuk – a tűz elemét jelölte. A második menetben azután a levegő elemét jelölő madár tűnik fel, amelyik sem nem galamb, sem nem turul, sem nem sas, sem nem sólyom, hanem egyszerűen: madár. Nagyon lényeges tudni: ha ők sólymot akartak ábrázolni, akkor sólymot ábrázoltak. Ha galambot akartak, galambot ábrázoltak. És itt pontosan lehet látni, hogy ezeknek az állatoknak a testén szűrődik át az az apró alapjel, amelyik a kiteljesedett fény megidézője a manicheista kéziratokban, de egyébként emlékeken is. Azé a fényé, amely földi lekötöttségéből éppen rajtuk keresztül tud felszabadulni.
Mármost ez a fényfelszabadítás, mint üdvtörténeti program, éppenséggel a gerince a manicheista tanrendszernek. És ezt a ,,nagyegyház”, mint olyat, soha nem ismerte el. Egyszerűen nincs jelen a kelléktárában, nem tudja értelmezni. Ezen az egy mozzanaton túl egyébként még mintegy tucatnyi olyan nyomós érv gyűlt össze az elmúlt években, amelyik mind arra mutat, hogy a Korona képi programja nem a ,,nagyegyházi”, hanem a manicheista eszmerendszerben fogant. Ez azt jelenti, hogy nem a római vagy a bizánci kereszténység ideológiai programja fejtődik ki benne, általa. Így aztán nyilvánvalóan nem is tudhatta a pápa – sem a XIV. század elején, Károly Róbert korában, sem a XX. század végén, a mi korunkban –, hogyan működik a magyar Szent Korona. És ezzel a ténnyel függ össze, hogy a fény a koronázás során tényleg fölszabadul, és ilyen értelemben a Korona valóban élő minőségként ,,viselkedik”.
A Fénynek az anyagi világban való lekötöttségéből a tisztult állapotba való fölszabadulása – nos, éppen ez a lényege, ez a központi vonulata a manicheista tanrendszernek. De hát miért mondok manicheizmust? Hiszen az imént abban maradtunk, hogy nem ez az igazán idetaláló név. Azért, mert a manicheizmus a saját leszármazási vonalán két közbülső állomást tart nyilván. Az ő névadó mesterük Mani, őróla nevezte el a kortársi gyakorlat, illetve az utókor a manicheizmust. Igen ám, de a saját hagyományuk szerint Mani készen kapta a bölcsességét. Azt a legendás személyt, akinek a könyvtárát örökölte, hogy aztán a saját neve alatt terjessze tovább a benne talált tanokat, Buddásznak hívták, s azt már régen kimutatta a kutatás, hogy ez a név Buddhának, a buddhizmus névadójának a fedőneve. Tehát a buddhizmusban lecsapódott bölcsesség megy tovább a manicheizmusban és ennek a bölcsességnek a megszemélyesítője Buddász. Igen ám, de Buddász sem a saját bölcsességét adja tovább a manicheista hagyomány szerint, hanem neki is van egy mestere, azt pedig úgy hívják, hogy Szkythiánosz. Na most hát ha ez a név se beszélő név, akkor nem tudom, mi az. Tehát itt egészen nyilvánvalóan a szkythánoszi. azaz szkíta bölcsesség az ősforrása a manicheista tanításnak. S mint láttuk, pontosan ez az a bölcsesség, amelyik szűretlenül jöhet le a Koronán a teremtés-központból a földi világba, András és Fülöp apostolok, a ,,szkítatérítők” közvetítésével.
Itt lehet kezdeni megérteni, hogy miért nem tudtak ezzel a koronával, illetve a benne rejlő képi üzenettel Európában mit kezdeni. S akkor udvarias vagyok, mert múlt időt használtam. De gyakorlatilag ma sem tudnak. Mert ez a vonala a kereszténységnek hozzánk, magyarokhoz nem a manicheista mellékágon keresztül jött, mint ahogy a bogumilizmusba onnan jött, vagy a patarénizmusba, meg a többi nyugat-európai eretnekségbe, a valdensekhez, a kathárokhoz, egészen a huszitizmusig végig azon a mellékágon jött, hanem hozzánk közvetlenül érkezett, a szkythiánoszi, azaz szkíta fővonulatban. Ne felejtsük el, hogy az első pogánylázadás leverése után I. Endre királyunk a pogány vallásgyakorlatot tiltó rendelkezésében nem azt írta, hogy ,,manicheista vallás”, hanem nevén nevezi, amit tilt, így, hogy ,,scythiai ősi pogány szokás”. Ez a hivatalos magyar fordítása a rendelkezés latin szövegének. Az eredetiben viszont a ,,scythicus” jelző mellett az ,,ethnicus” és a ,,gentilis” szavak szerepelnek, mint a ,,ritus” további jelzői. S ennek a jelzős szerkezetnek lehet olyan értelmet is adni, hogy ,,a szkíta néphez és nemzethez kötődő”, vagyis ,,szkíta népi-nemzeti” vallás.
Beöthy Mihály, a koronát kutató mérnökcsoport egyik tagja, ma is működő kiváló elme. Tudomásom szerint ő vetette föl először azt a kérdést, hogy ez a korona nem szerepelhetett-e az ún. ,,avar kincsben”. Nagy Károly krónikásától tudjuk, hogy ennél nagyobb kincset egész fennállása alatt nem rabolt össze a Frank Birodalom. Ennek a rablásnak több olyan azonosítható tárgyi emléke van, amelyet ma sem tud hova tenni az európai művészettörténelem. Jobb híján hát a Karoling-korra teszi, de szemmel látható, hogy ezeknek az ötvösremekeknek ott nincs előzménye, sőt nincs következménye sem. Tehát ez egy Frankföldön másodlagosan befoglalt, de nyilvánvalóan nem ott született anyag. Hogy tudjuk, milyen súlyú ügyekről van szó, egy magyar kutató, Alföldi András már korábban kimutatta, hogy az egyik Karoling-korinak tartott kanna – ezt ma a svájci Sankt Moritzban őrzik – az avar jogar alkatrészeiből (köztük zománcképekből!) lett összeállítva. A foglalás, az tényleg Karoling-munka, tehát Nagy Ká-roly és utódainak korát idézi, de a zománc, az nem. Jellegzetesen nem az.
Mármost az a felfedezés, amelyet, mondom, Beöthy Mihály fogalmazott meg, úgy szól, hogy minden valószínűség szerint a magyar Szent Koronát is ekkor rabolták el, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett lennie az avar koncstárban. Ez egyáltalán nem vad feltételezés, hiszen még IV. László királyunkról is, akit mi inkább Kun László néven ismerünk, azt írja 1276-ban az elfogulatlannak mondható ausztriai krónikás, hogy a tőle elrabolt kincsek ,,a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque nunc in Ungaria fuerant conservata”, ami annyit tesz, hogy ,,Magyarország királyának Attilának és más utódainak idejétől fogva egészen mostanáig Magyar-országon őriztettek”. Tehát az Árpád-házi királyok kincstárában bizony Atilla-kincsek voltak.
Mármost az említett hipotézis értelmében Koronánk kikerült volna Nagy Károlyhoz, aki rögtön a pápának ajándékozta volna tovább. Hogy aztán a pápa használta-e utóbb – éppen Nagy Károly megkoronázására, amint azt újabban egy külhoni magyar Korona-kutató, Szigeti István feltételezi –, vagy betette a kincstárába, ami talán a valószínűbb ebben az esetben, ez megint kérdés, de hiszen itt hipotéziseken vitatkozunk, ezt nem szabad elfelejteni. Ami viszont gondot okoz, az az, hogy ha mindez így történt, akkor innentől kezdve a pápa mintegy orgazdája egy rablásnak. Ez pedig elég kínos tétel. Befejezésül érdemes tehát az 1110 és 1116 között fogalmazott ún. Hartwik-féle Szent István-legendát megvallatni, ahol a koronaküldésről szó van. Ugyanis egy nagyon érdekes fordulata van ennek. A magyar fordításban is kitűnik, s erre Csathó Pál hívta fel annak idején a figyelmet, aki nagyon sok értékes megfigyeléssel gazdagította a Korona-kutatást, hogy tudniillik ebben a történetben lengyelek számára készített a megnevezetlen pápa egy koronát, és a lengyelek kérik ezt a koronát. Egyenesen a kérésükre készül. Ez a ,,kér” ige, ahányszor szerepel a lengyelekkel kapcsolatban, mindig a quero, querere igeként hangzik el, illetve íródik le. A pápa azonban közvetlenül a korona átadása előtt álmot lát. Ebben megjelenik neki egy angyal, és közli vele, hogy ne a lengyeleknek adja a koronát. Egy másik országból majd követek jönnek, és uralkodójuk részére koronát követelnek. Adja őnekik. Hosszú ideig azt hittem, hogy itt puszta stílusfordulatról van szó: a magyar fordító arra törekszik, hogy elkerülje a sok kér, kér, kér igéből adódó károgást. Kiderült, hogy nem ez a helyzet. Az eredeti latin szövegben is benne van ez a kettősség, és a ,,követel” igének ott az a szó felel meg, hogy flagitare. Mármost ha az ember utánanéz a középkori latin nyelv szótáraiban a ,,flagitare” ige jelentéseinek, akkor a példamondatokból kiderül, hogy az eredeti jelentése: járandóság behajtása, visszakövetelése. Tehát egy járandóságról van szó, ami lehet adó, és akkor annak a behajtását jelenti, de jelentheti kölcsönadott pénznek a visszakövetelését is. Ráadásul mindezt hevesen. Ennek az igének a töve a flagelluméval, a korbácséval közös, és így mintegy visszautal a ,,flagellum Dei”, ,,Isten ostora” kifejezésen keresztül – Atillára. Hiszen Atillát nevezték így a kortársak, illetve nevezi így az utókor, egészen napjainkig. Hát ez bizony meg kellett hogy gondolkoztasson.
Miről lehet szó ugyanis? Arról, hogy a ,,korona-kiárusítás” szépen kitervelt műveletébe (nota bene: 1784 és 1790 között hasonlóképpen igyekezett ,,végkiárusítani” a kalapos király az átprogramozott Koronát, csak akkor, gyaníthatólag, a II. Katalin orosz cárnővel közösen kikotlott, ,,Új Bizánc” nevű, rövidesen dicstelenül elvetélt államalakulat javára) az utolsó pillanatban beleavatkozik az Európát ekkor már gyakorlatilag teljes egészében katonailag ellenőrző magyar fejedelemség. Ezt megint el szoktuk felejteni: ha ma ugyanígy zajlana le a folyamat, egyértelműen így fogalmaznánk: a Kárpát-medencében élő magyarság katonai ellenőrzés alatt tartja a kontinenst. Ennek ez a pontos megnevezése, nem az, hogy ,,kalandozás”. Minden esetre úgy tűnik, a magyarok megtudják, hol van a koronájuk. Ugyanis a ,,kalandozások” útvonala, – ezt viszont egy emigráns történész, Fehér Mátyás Jenő mutatta ki – feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait. Már régebben is föltűnt a kutatóknak, hogy nem minden ún. ,,kalandozás”-útvonal fontos stratégiai szempontból. De Fehér Mátyás Jenő – ha valakit már besaraztak hazai berkekben, hát ő ezek egyike volt; ezt csak azért mondom, hogy ha valaki most örömrivalgva megy a történész ismerőséhez, hogy milyen nagyszerű ember Fehér Mátyás Jenő, akkor az nagyon le fogja lombozni őt hivatalból! –, mindenesetre ő mutatta ki, nagyon alapos kutatások eredményeit összegezve, hogy bizony ezek a ,,kalandozások” feltűnően az olyan apátságokat veszik célba, ahová Nagy Károly bizonyítottan továbbajándékozta az avar kincs exponált darabjait. Még mielőtt azt hinnénk, hogy itt a kincs visszarablása a tét – ellopták 20 forintomat, szaladok a rabló után, jól megpofozom és visszaveszem – nos, nem erről van szó. Ha visszaemlékezünk arra, amit a Koronáról az előzőekben hallottunk-olvastunk: itt működő organizmusról van szó. Ha ez olyan kézbe kerül, amelyik nem tudja, hogyan működik, úgy járhat vele, mint a varázslóinas az elszabadult varázseszközökkel: ön- és közveszélyessé válik általa. Tehát ezt vissza kell szerezni! Ha most arra gondolunk, hogy például sugárzó anyagot, mondjuk, atomerőmű fűtőelemét itt elkezdenének ilyen Nagy Károly-félék rabolgatni, mert tudják, hogy ez nekünk fontos, valami miatt mi ezt nagyon őrizzük, hát kb. ez a helyzet rekonstruálható. Ennek a továbbgondolása volt tulajdonképpen Beöthy Mihály érdeme, aki ismerte Fehér Mátyás Jenőnek ezt a publikációját, és miután itt a Koronáról van szó, tényleg valószínűtlennek tűnt, hogy ezt valamelyik apátságba dugja be Nagy Károly, hanem elég valószínű, hogy egyenesen Rómába adta tovább. És ebben az esetben ha mi, magyarok megjelenünk a pápa előtt, azt biztos, hogy nem ,,quero, querere” igével fogjuk ,,kéregetni”, hanem – az Isten ostorára hivatkozva – hevesen visszaköveteljük.
És ez az a pillanat, ahol az emberben egyszerre földereng egy kép. Tudom, hogy ez már aztán délibábnak a tipikus esete, de abszolute nem izgat. A helyzet az, hogy tényleg megjelenik egy kép, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez a betoldás – mai szóhasználattal élve – egy közös közlemény. Tehát: megkapjátok a koronátokat, ha felveszitek a kereszténységnek azt a válfaját, amelynek a járékszabályait mi diktáljuk. Azaz judeokrisztiánizmust, római kiadásban. Aki pedig nem áll keresztvíz alá, lett légyen a szkíta rítus szerint keresztény, vagy nem keresztény, az innentől pogánynak minősíttetik, és ám lássa a következményeit. Nyilván akkortájt is voltak titkos záradékok, hogy ezen kívül még mi mindent kell végrehajtanotok, de az utolsó pillanatban… Nos, mi tudjuk, hogy miért fontos számunkra a Korona visszaszerzése, ők nem tudják. Csak azt tudják, hogy mi mindent megadunk már, csak kapjuk vissza. És akkor annyit sikerül még a magyar félnek elérni, hogy legalább ez a ,,flagitare” ige benne maradjon a záró dokumentumban. Itt elaludt vagy nem működött elég erélyesen az elhárítás a túloldalon, ez az árulkodó tétel hát benne maradt. Megpróbálták ugyan később eltusolni: van olyan publikációja a Hartwik-legendának, amelyben nem szerepel a ,,flagitare” kifejezés – de már elkéstek. Sőt éppen ez az utólagos kozmetikázás tette gyanússá a szememben az ügyet.
,,Summa-summárum” – kellene most mondanom, de hát ami igaz, igaz: nem a végén, hanem a legeslegelején járunk a magyar Szent Koronáról szóló beszélgetésnek. Egyelőre legfeljebb kinagyolni tudtuk a fontosabb témaegységeket, a pontosító kérdések még csak azután következnének, hogy a részletekbe menő vizsgálatok eredményeit is előhívják. Mindezekre azonban terjedelmi, azaz már megint ,,természetesen” anyagi okokból – várnunk kell. Reméljük, nem sokáig.
Írtam Budapesten, a millecentenárium évében.
Pap Gábo