kb. 13 perc olvasás
Harkányi Endre
Bánhidi László
Kibédi Ervin
Balázs Péter
Benedek Miklós
Csákányi László
| Ilja Ilf, Jevgenyij Petrov Aranyborjú TARTALOM, UTÓSZÓ |
A SZERZŐK ELŐSZAVA
ELSŐ RÉSZ
Az Antilop legénysége
Hogyan sértette meg Panyikovszkij az egyezményt?
Schmidt hadnagy harminc fia
Maga adja a benzint, mi az ötleteket
Egy közönséges kis bőrönd
A földalatti birodalom
A gnú-antilop
A hírnév édes terhe
A műfaj válsága
Ismét a műfaj válsága
MÁSODIK RÉSZ
A két dicső ellenfél
A Karamazov testvérek sürgönye
A Herkules emberei
Homérosz, Milton és Panyikovszkij
Vasziszualij Lohankin és szerepe az orosz forradalomban
Az első találkozás
Szaruk és paták
Jahrbuch für Psychoanalitik
A tékozló fiú hazatér
Szárazföldön és tengeren
Az egyetemes bélyegző
A parancsnok tangót táncol
A Varjúfészek vége
A parádét én vezénylem!
A sofőr szíve
Az időjárás kedvez a szerelemnek
Az út háromfelé ágazik
HARMADIK RÉSZ
A magánszemély
A különvonat utasa
„Engedjék meg, hogy a nagytőke bérence belépjen”
Az ihlet verejtékhulláma
Gremjascsij Kljucs
Alekszandr Ibn Ivanovics
Bagdad
A nagy lehetőségek kapuja
A hindu vendég
Barátkozás az ifjúsággal
Szerették őt a háziasszonyok, a háztartási alkalmazottak, sőt még egy nő is, aki fogtechnikus volt
Az Aranygyapjas Rend lovagja
UTÓSZÓ
A húszas évek remek szovjet szatíráját figyelve két varázsszóra bukkanunk: „Odessza” és „Gudok”. A vasutasok lapja, a Gudok (Sziréna) volt ugyanis a gyűjtőhelye azoknak a tehetséges, javarészt Odesszából származó fiataloknak, akik az új, tiszta, emberséges társadalom nevében csatáztak. Az odesszaiak: Valentyin Katajev, Jurij Olesa, Ilf- Petrov és a kijevi Mihail Bulgakov a lap nevezetes „negyedik hasábján” mart bele a lelki restségbe, kispolgáriságba, bürokráciába, bőven alkalmazva a szinte két világ határán levő, mindig is külön respublika Odessza kifinomultan vaskos humorát, groteszk látásmódját, amely Babel remekmívű novelláit is átszövi.
Itt, a Gudok szerkesztőségében határozta el két ügyes tárcaíró, Ilja Ilf (1897-1937) és Jevgenyij Petrov (1903-1942), hogy közösen dolgozik. Valentyin Katajev (Petrov testvérbátyja) adta az alapötletet: a székekbe elrejtett kincsekről szóló anekdotát. A két fiatalembernek addigra már annyi anyaga gyűlt össze a laphoz beérkezett levelekből, az utcán sétálgatva és beszélgetve, pusztán a környezet megfigyeléséből , hogy Katajev voltaképpen csak egy tárcához elegendő ötlete egy teljes regény szerkezeti váza lett. És amikor még arra is rájöttek, hogy az eredetileg csak epizódfigurának elképzelt Osztap Bendert főhőssé kell előléptetni, megfeszített újságírói munkájuk mellett néhány hónap alatt megírták a Tizenkét szék-et (1928). Nem mintha a közös alkotás könnyen ment volna: „nem egyszerűen az erők összeadásáról volt szó, hanem két lélek szakadatlan harcáról, kimerítő és egyúttal termékeny küzdelméről” írták később „közös önéletrajzukban”. Ám éppen ez a fő kérdésekben egyetértő, részproblémáknál azonban önkritikus és öngúnyoló alapállás tette lehetővé, hogy regényüket mesterien lecsiszolják. Az óriási sikerű, kacagtató-gondolatébresztő könyvet nemsokára követte a folytatás is: az Aranyborjú (1931).
Ilf és Petrov harcba szállt a NEP-korszak visszásságai, az orosz társadalom tegnapja ellen, s ehhez a tegnapelőtt művészi eszközeit hívta segítségül. Hősük, Osztap Bender a pikareszk regények örök csavargójára emlékeztet, aki természetes eszével és ügyességével jár túl a körülötte levő csalók eszén: hamisan büntet hamisakat. Ez határozza meg a „nagy kombinátor” kettősségét, és az olvasó rokonszenvének-ellenszenvének váltakozását is: őszintén, lelkünk mélyén kuncogva kívánunk Osztapnak szerencsét, amikor becsapja a gumibélyegző-kollekcióval „igazgató” bürokratákat, a múlt századból idetévedt monarchistákat, semmittevő ál-értelmiségieket és nem utolsósorban a nála jóval veszélyesebb, könyvelő álarca mögé búvó szörny-milliomos Korejkót. Örülünk, amikor kinevetteti azt, amit mi is avultnak érzünk. Mégsem bánkódunk Osztap bukásain, mert az ő célja is kisszerű milliócskákról álmodik kékszegélyű kistányéron. Ha ezt eléri, ő is ellenszenvessé válik, akárcsak azok, akiket legyűrt. „Szerencsétlenségére” olyan világba keveredett, amelyben milliomos létére sem viheti valaki moziba a menyasszonyát, kizárólag vasúti kocsiban hajthatja álomra fejét, és az újságok sem az ő, hanem a kisfizetésű munkások képeit közlik…
A két regény tele van geggel, helyzet és jellemkomikummal, nemcsak emlékezetessé, hanem szólásmondássá vált mondatokkal, figurákkal, epizódokkal. Ilf és Petrov leleményei olyannyira a közgondolkodás részeivé váltak, mint nálunk Karinthyé elegendő egy távoli utalás a Tizenkét szék Emberevő Ellocskájára, a férfiéhes Gricacujevára, Vaszjuki városka vérszomjas sakkozóira, „az új Gavriliász” klapancia- faragójára; vagy az Aranyborjú-ból Schmidt hadnagy fiainak szindikátusára, a szórejtvénykészítő Szinyickij szenvedéseire („Ismét a műfaj válsága”), a monarchista Hvorobjev szovjet-álmaira, a Szaru és Pata Begyűjtési Iroda tündöklésére és bukására, az autóversenyre, amelyen Osztagék Antilopja „fut be elsőnek” hogy azonnal kibuggyanjon a nevetés. A két szerző zsonglőrként labdázik sablonossá vált jelszavakkal, plakátszövegekkel, furcsa vállalatnév- rövidítésekkel. Olykor csak azért adnak részletes környezetrajzot, hogy az egyetlen oda nem illő részlet ellenkezőjére fordítson minden belső hamisságot, leleplezze az önelégült figurákat. Beszélő neveikkel, groteszk címeikkel, fogalommá vált frázisaikkal semmisítik meg mindazt, ami begyepesedett, kincstári, és egyszerűen ostoba („Tessék besétálni temetkezési vállalat”; „Bugyiért”; „Tiszteljétek a matracokat, polgárok!”; „A Karamazon testvérek sürgönye”; „Homérosz, Milton és Panyikovszkij”; „A parádét én vezénylem” stb.).
Egyszer a szerzőpár megbocsáthatatlanul könnyelmű volt: a Tizenkét szék írásának vége felé sorshúzással döntöttek Osztap Bender sorsáról, hogy életben maradjon-e vagy sem. Mivel a koponya jött ki a lábszárcsontokkal, ezért engedték, hogy az egykori nemesi marsall megölje Osztapot. Sajnálkozhattak később, amikor az Aranyborjú alapanyaga összegyűlt de aztán könnyedén feltámasztották Osztapot, csak egy forradás őrzi rajta a merénylet nyomát. De azért maga Osztap is változott: bár furfangja még a régi, a harmincas évek elejére alaposan megváltozott szovjet társadalomban egyre inkább légüres térbe kerül, és ő maga is ellenszenvesebb, jobban kiütköznek ragadozó vonásai. Az Aranyborjú után nem is támadt fel többé…
A két szerző közös munkássága sajnos még egy évtizedig sem tartott: Ilf gyógyíthatatlan tüdőbajban elhunyt. A két regényen kívül egy amerikai útirajz, valamint egy kötetre való humoreszk, tárca, kisregény maradt utánuk (Petrov egyedül írott művei nem érik el a „közös” színvonalat, és ő is hamarosan hősi halált halt a Honvédő Háborúban). Ezek a kisebb tárcák kiegészítik a regények mondanivalóját, részben pedig bepillantást engednek az írók műhelyébe.
Ilf és Petrov életműve napjainkban szinte másodvirágzását éli: a közelmúltban bemutatott Aranyborjú-ból készült magyar televíziós film is igazolta, hogy amíg vannak Osztap Benderek, illetve általuk lóvá tehető apró csirkefogók, addig a nemes szándékú, igaz szatíra aktuális marad.
BAKCSI GYÖRGY
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov
Aranyborjú
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov
Tizenkét szék
ELSŐ RÉSZ
A sztarogrodi arszlán
Bezencsuk és a „nimfák”
Madame Petuhova halála
„A bűnös tükre”
Távoli vándorlások múzsája
A nagy kombinátor
A briliáns-füst
A Titanic nyomai
Egy szemérmes tolvaj
Hol vannak a fürtjei?
A lakatos, a papagáj és a jósnő
„Az élet tükre” ábécé
Tüzesvérű asszony a költők álma
Elbeszélés a huszár-barátról
Vegyen mélyebb lélegzetet: ön izgatott!
„Kurd és Sas Szövetség”
MÁSODIK RÉSZ
Moszkvában
A székek óceánján
A „Schwarz Berthold szerzetes” diákszálló
Tiszteljétek a matracokat, polgárok!
A bútormúzeum
Szavazás európai módra
Sevillától Granadáig
A büntetés-végrehajtás
Emberevő Ellocska
Avesszalom Vlagyimirovics Iznurenkov
Az automobilklub
Beszélgetés a meztelen mérnökkel
Két látogatás
Egy nevezetes kosár
A tyúkocska és a csendes-óceáni kakaska
A Gavriliász szerzője
A Kolumbusz Színházban
HARMADIK RÉSZ
Madame Petuhova kincse
Egy bűbájos éjszaka a Volgán
Egy tisztátalan pár
Kiűzetés a paradicsomból
Egy bolygóközi sakk-kongresszus
És egyebek…
Kilátás a malachitszínű tócsára
A Zöld fok
A felhők alatt
A földrengés
Színházi krónika
A kincs
Szépirodalom, népköltészet/Klasszikus világirodalom
(orosz irodalom)
+
Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · FIGYELŐ
LESZNAI ANNA: 12 SZÉK
Ilf és Petrov regénye – Oroszból: Gellért Hugó – Nyugat-kiadás
Osztap Bender, ne csodálkozz, ha sokkal többet tudok rólad, mint te önmagadról. Te, a «12 szék» Osztapja, nem álmodhatod, hogy mivé fejlődsz megíróid kezében, ha folytatják történetedet. Én viszont, szerzőid buzgó olvasója, ösmerem a sorsodat rejtő második kötetet is, sőt kicsengéséből sejtem, hogy ez sem marad az utolsó. Így a végtelenség és örökkévalóság perspektivájából szemléllek.
Jelenleg a «12 szék» zárófejezetében átmetszett gégével heversz – jó piros véred a poros padlóra csepeg, csepeg. Ilyen helyzetben a legéletrevalóbb fickót sem lehet meggyőzni reményteljes és halhatatlan voltáról. Kénytelen vagyok tehát másokhoz fordulni, ha közölni akarom rólad való vélekedésemet.
Ez a «12 szék», ez a furcsa könyv, melyet két Osztap Bender, akarom mondani társszerző írt, csodálatos egybehangoltsággal: reveláció volt számomra. Olvasásakor olyasmit éltem át, amiben csak Rabelais vagy Swift kortársainak lehetett része. Mert könnyű nekünk a múlton kacagnunk. A kortárs megrendül, ha torzképével szembesítik. S bele nevettetni bennünket a fenyegető jövőbe: ezt csak az tudja, ki azért áll kívül a társadalmon, mert nagyon erős gyökerekkel szövődik az örök Emberibe.
Ilf és Petrov exotikus szigetek titkainál ingerlőbb környezetbe vezetnek bennünket. Világuknak meglepő Jánus-arca van. Minden intézménye merőben új, minden ember-figurinája megrögzötten régi. Ezen a kettősségen épül fel a szatíra. Megláttatja velünk, hogy hiába dőlt romba a cári Oroszország: a vörös Moszkva amerikanizált zsúfolt terein, vidéki kisvárosok immár kollektív termelésbe szervezett álmos sikátoraiban csupa ismerőssel találkozunk. A kapzsi és tolvaj hivatalnok, a lezüllött és ressentiment-jában elfajult nemesi marsal, a gyáva és hiú perecgyáros, a kótyagosan politizáló lakatosmester, úgyszintén a Dollárkirálynő olcsó és bambácska majmolója, s mind a többiek, Csehov és Gogolj tollából kerülhettek volna. De hagyományosnak mondható alakjuk egy eddig sohasemvolt, vulkanikusan ingó talajon mozog. Minden kicserélődött: rang és lakhely, jómód és társadalmi kötelesség; még az élettelen bútorok is lábra keltek és elvándoroltak helyükről. Gombamód szaporodtak az új intézmények: soha eddig ennyi hivatal, rendelet, bizottság, bölcsőde, tanács és felügyelő, menhely és tilalom; s mind merőben újat akar.
Ha a szovjetek rövid 17 éves fennállásuk óta nem is tudták átgyúrni az emberi lelket – az mindenesetre a rendszer hibája, hogy a feszültség az újszerű intézmények és a régi ember között a kelleténél jóval nagyobb maradt. A társadalmi eszmény és a valóság közötti szakadékot mindenkor hipokrizissel szokás feltölteni. Így válik a konzervativizmus túlzott megtagadása régi bűnöket konzerváló melegággyá. A folytonossága biztonságában megtámadott egyén védekezik.
Mint feltúrt hangyabolyban, úgy nyüzsögnek, sürögnek-forognak a «12 szék» emberkéi. Tüstént megindul a mentési és helyreállítási munka. Csodálatraméltó tehetséggel adaptálja át ez az óriási számú apró társaság a romokat a maga céljaira. Sőt: hamarosan kiviláglik, hogy az új intézmények is alkalmasak a régi módszerek meghonosítására. Csak egy kis jóakarat, egy kis alakoskodás kell hozzá és már épúgy lehet a szovjetmenhelyen lopni, a szovjetsajtóban fecsegni, a szovjetpolgárt kiuzsorázni, mint annakelőtte. Ez az adag mimikri nem is eshetik nehezére az ügybuzgó hangyaemberkéknek, megszokták jókor a régi társadalomban, s rovartermészetük amúgy is hajlik a színbeli áthasonulásra. A «12 szék» hangyabolyából egyetlen ember válik ki, az is kívül áll a társadalmon: Osztap Bender. Osztap a társadalmon kívül, de a regény kompozíciójának kellős közepében tartózkodik. A sok szereplő, a beleszőtt epizódokkal tarkított mese, a történettől független számtalan szatirikus részlet, szétmállana az ő összefogó alakja nélkül.
Ez a pompás gyerek már azért is pompás, mert – gyerek. Számunkra varázsvessző a fiatalság, forrást fakaszt sziklánkból. Osztapunk 27 éves. De ő még koránál is fiatalabb, most született, alig hogy felütöttük a könyv lapját, nem sulykolja semmiféle mult. Minden kalandjával megújhodik, ha megölik se hal meg, újjászületik, mint a boldog istenek. Eredete is mítikus: testszerinti szüleiről mitsem tudunk, – de ősei közé sorolhatja a nagy Don Quijote-t, kinek folytatója és egyben ellenlábasa is. Don Quijote, a romantikus lovag, megtagadja a valóságot és a makulátlan Eszményt kergeti. Don Bender még rejtettebb cél kutatására indul: magát a Valóságot akarja megtalálni. Dulcineája az egészséges, piros-pozsgás Élet, ki önként kínálja lágy kenyerét és kemény kebleit szerelmesének. Egyesülésük útját a Társadalom állja el. Don Bender nem lankad, félelmesen sokat bír ez a «rettenetes gyermek», ha szíve szerint jól akar lakni. Ősi fiatalságának személyén kívül eső titka is van. Egy vajúdó, bűneiben is reménykedő világ szülötte. Kipusztíthatatlan ifjúságú népből ered, melynek minden fia játszik, mint a gyermek. Ott még a hősök, a gyilkosok, a mártirok és a mérnökök is játszanak. Hisznek a vágy mindenhatóságában és tagadják az anyag ellenállását. Akarom – akarod – meglesz. Hogy a játék vérre megy, az ő szemükben nem cáfol meg semmit. Ki tudná megszabni a játékösztön termékenységének határait; mit köszönhetünk neki? A mesét és a művészetet, a sportot és talán felfedezéseink legkiválóbbjait.
Bender gyermekded vakmerőséggel száll szembe a hipokrízissel. Megtagadja tőle azt a legédesebb illatú tömjént, mellyel ősidők óta áldoztak oltárán: nem csalja önmagát. Őszinte meggyőződéssel és leplezetlenül önző, míg körülötte mindenki fogvacogva és leplezetten az. Vallja, hogy létünk alapja az animális élet, melyhez az egész társadalom ellenére is, joga van. Az önzésnek ilyen erkölcsi ereje nélkül nem hiszek víz- és tűzálló jóságban sem. Még kapzsinak sem nevezhetni. Éppoly lendületes iramodással kergeti polgártársa 30 kopékáját, mint a kincseket érő brilliánsokat. Önfenntartási ösztöne megkülönböztetés nélkül hajtja az előtte felugró vad nyomán. Ha kell, kegyetlen, de nincs benne szadizmus – sikamlós kalandokba nem keveredik. Nem is mutatkozik zavar «tudatalattijában», mely tengerszem kristálytükréhez hasonlatos. Nem lelünk benne csúf titkot, piszkos irígységet, gyűlöletet, elfojtott indulatot, gátlásaink bomlási termékeit. Kiderül, hogy egy épeszű, egészséges ember minden korlátot eldobhat, anélkül, hogy nagyobb baj származnék belőle. Agresszív ösztönei nyiltan virítanak és azért könnyen leszerelhetők: egy garasnyi szerencse árán. Miért félnénk hát önmagunktól? Bátran szabadjára engedhetjük magunkat, távolról sem vagyunk olyan elvetemültek, mint azt elhitették velünk. Akkor ismerjük meg Osztapot igazán, mikor hazudik. Vágyálmai keleti szőnyegeit teregeti ki előttünk – ilyenkor még a szokottnál is nyiltabb. Bő képzelete zsilipjei kitárulnak, megrészegedik és kielégül meséi örömében. Ezért is viseli el a csalódásokat egy lírai poéta teherbírásával. Egyetlen hibája van: nem tud beleilleszkedni a társadalomba. Hiába hemzsegnek körülötte a jólétet és kultúrát hirdető intézmények, ha olyan szabadságbeli áldozatok árán kinálják védelmüket, amely elviselhetetlen. A társadalom fél az egyéntől, – s az egyén becsapja a társadalmat. Igaz, hogy ezt a cirkulus viciózust a régi világ is gyakorolta, de az újítónak illenék kiszabadulni belőle. A hazugság és álság tengerében Osztap Bender a legkisebb ellenállás útját választja és kisétál a társadalomból.
Ezt cselekedték minden időben a nagy szatírák hősei. Rendeltetésük és szerzőik gondoskodnak róla, hogy ne lehessen másként. Don Quijote-t szegénysége zárja ki lázasan átalakuló osztálya törekvéseiből; Gil Blas-t szolgavolta a rendi társadalomból. Swift és Rabelais meg éppenséggel a mesék világába taszítják ki hőseiket. A szatíra a száműzöttek távlatával dolgozik. Sajátos színét és ízét azonban nemcsak a száműzött határozza meg, – a társadalom, mely ellen harcol, egyenértékű ellenfele és munkatársa. Módunkban áll a próba:
A «12 szék» meséjét könnyűszerrel átplántálhatjuk akár a bűbájos Jókai, akár a felületesen szellemes Frank Heller világába. Teszem: a szóbanforgó örökség egy családi pör esélyei révén kerül a szalóngarnitura rugói közé. Az örökös nem akarja ártatlan gyámleánykája kezére juttatni, és így tovább, és így tovább. Á la Frank Heller: két kalandor kiszimatol bizonyos görbelábú székekbe tévedt ékszereket, és így tovább, és így tovább. A történet megmarad: de mi marad meg a mű jelentőségéből? A részletrajzok egysíkú karikaturákká korcsosulnak. S Osztap Bender akkor már csak egyéni kalandor, ügyes és mulatságos legény, semmi több. Megkapóvá és szimbólikusan fontossá azért válik, mert eleven közösség perspektívájában mozog, melyhez állandó kölcsönhatások fűzik. S mivel közösségének, megvalósult gyarlóságai mellett, kiszámíthatatlan lehetőségei is vannak, – Osztap Bender alakja naggyá terebélyesedik a tág láthatáron.
A társadalom és az emberiség ma nem egyek – de egymás felé gravitálni a rendeltetésük. Így érezzük mindannyian, de legelevenebben fiatal, forrongó társadalmakban él ez a tudat. Talán azért születnek a nagy szatírák a történelmi átalakulások sorsfordulóin, intésül és feljajdulásul: «Lásd meg magadat, amíg nem késő».
Osztap Bender derűs kacagásán érzik, hogy nem szakadt el jóvátehetetlenül világától, melynek célkitűzéseit nem cáfolja meg. Sőt cselszövései és fondorlatai elvesztik erejüket, amint az új társadalmi eszmény megújhodt emberben inkarnálódik. Létalapja maga az a diskrepancia, mely ellen harcol. Ha ez valaha feloldódnék, Osztapunk kénytelen kelletlen visszatérne a társadalomba. Gullivernek nem jut boldog igazolás s a szegény Don Quijote reménytelenül halt meg, nem is sejtve, hogy majdan az idealista német filozófia képében milyen fényes győzelmet arat.
Hogy jobb sorsot szánunk a «12 szék» hősének, nemcsak az ő érdeme. Majd kiderül a következő kötetekben: Ilf és Petrov – sőt talán maga az Úristen is – szeretik a hosszúlejáratú folytatásos históriát, melynek folyamán az Emberiségnek ez a pompás példánya valóban ráér megemberesedni.
