Bevezető – ars poetica – impresszum – elérhetőség

Bölcs-balga/boldog-boldogtalan lélek

Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol

Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló

Életminőség-vizsgálódások magyarán írva

ppppppppppppppppppp

Vörösmarty Mihály:

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

„Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait.”

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény – véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

Az el nemn ismert érdem hősei,

Kiket – midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette – csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek – s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mind együtt – a jók a rosz miatt –

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez „ember!” advák örökűl –

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

És mégis – mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérünk minden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844 vége

Reviczky Gyula:

Ifju pesszimistának

Lemorzsolám felét már életemnek,

Kétkedve mindig, csüggedezve gyakran.

Szivem a nem birt távolért esengett;

Zajért magányban, álomért viharban.

Hogy önzésnél egyéb nincs a világon,

Hogy élni büntetés, panaszkodám…

S mikor már úgy is késő, most belátom:

Jól élni az egyetlen tudomány!

Az ember nyomorult, a sors kegyetlen…

Olvastam egykor és vallám azóta,

Bor közt vitázva, hangzatos rimekben…

Sokan fujják; unalmas, régi nóta.

A teremtés kontármű, elhibázott;

Az ember bűnre, bajra születik…

Szidják, szapulják ezt a szép világot;

De élniök, hejh, mégis jól esik!

Mert élni szép, mert élni jó, hiába!

A száraz bölcselők bármit fecsegnek;

Nincs köztünk, a kinek ne volna vágya

Sokáig élni, mint – Schopenhauernek.

Éltét jól élni által ki ne vágynék!

S bár száz közől nem tudja egy alig:

Nem dobja el, ha van egy szalmaszál még,

Melyben reménye megfogódzhatik.

Tekints körül! A ránczos képü dáma

Elméjét folyvást azon töri, hidd meg,

Bár udvarlóit örökölte – lánya:

Hogyan toldhatná életéveit meg.

S hány Tímon, a ki dörmög, mint a medve,

Sált hord a legforróbb nyár közepén;

S nem dugja ki az orrát sem, remegve,

Hogy meghül és hogy náthás lesz szegény.

És kik tagadnak mindent vakmerően?…

Kik elpocsékolták az ifjuságot,

Vagy koldusok lélekben, szíverőben

S agyukban ferdék, erkölcsben fonákok.

Minden csak önlelküknek viszsugára:

Az igazság náluk csak hangulat.

Gyanakszanak, köpködnek a világra,

Mert lelkük tükre torzképet mutat.

Vannak, kiknél dorbézolás az élet;

Baromi módra sárban henteregnek,

És azt szeretnék elhitetni véled,

Hogy bűn s erény, rút és szép egyre mennek.

Vakon szülöttnek a nap tiszta fénye

S az éj sötétje egyformát hazud;

És nem fog hinni soha semmi szépbe’,

A kinek benső szivvilága rut.

Mások nem haragusznak, nem hevülnek;

Csak egyszerűn nem hisznek semmi rosszban.

Egyforma elitélteket becsülnek

A Megváltóban és a két latorban.

Az igazságért szenvedőt gunyolják;

Gyöngéd szivekre nyelvet öltenek.

Saját sivárságukban fel se fogják,

Hogy szenvedés is boldogság lehet.

Ne légy hát híve olcsó tagadásnak!

Minden nagyot, dicsőt a hit teremtett;

Hadd azt, barátom, hadd azok fajának,

Kik csak magukkal érzenek türelmet.

Hitvány világ, mondják e pesszimisták;

Mert mint maguk, olyannak képzelik.

Mások hibáit gúnyolják, leszidják;

De envétkük’ lomhán dédelgetik.

Távol maradt a gondok réme tőled;

Ne idézgesd fel hát ocsmány alakját!

Vagy bölcsei e nyavalyás időnek

Álmodni már az ifjakat se hagyják?…

Eszményed’ eddig tán fel nem találtad?…

Tanulj keresni, bízni, küzdeni!

Van még talán, mely nincs eloltva, vágyad?…

Adj hálát: nem fogsz megcsömörleni!

Szép, szép az élet, ifju kétkedő te!

Penész büzét elűzi rózsaillat.

Szép lány szemétől meg leszel büvölve,

Sötét éjjel legtündöklőbb a csillag.

Még ifju vagy, jövőd sok szépet ígér;

Ragadd meg, mit a röpke percz kinál,

S ne légy jelen, ne vergődéseimnél!…

Engem már nem bocsát ki a hinár.

Tanulj meg élni! A jót ne keressed

Rideg könyvekben, elszáradt szivekben.

Használd ki a mosolygó, röpke perczet.

Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben.

Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat,

A töprengést a végokok felett

A kárhozottak bélyegzett fajának,

Kik születnek, hogy sírva éljenek.

pppppppppp