A magyar ifjúsághoz – parainesis XXI. század

Petőfi Sándor A MAGYAR IFJAKHOZ Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avvagy virág vagy te, hazám ifjúsága?… Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az isten, Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek! Felhő alakjába lelkem átöltözik, Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig Sötéten, csendesen: Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek, Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek A port, élettelen. Mert ti az életet meg nem érdemlitek, Egész nagy csillagok voltak őseitek, És ti? csak parányok! Ne adja a balsors, hogy e szegény haza Bajában reátok szorúljon valaha… Ti meg nem ónátok. Szivetek mindig-nyilt-ajtajú palota, Tódulnak, tódulnak seregestül oda Víg, zajos vendégek; Garázda népséggel telik meg a terem, S ezek között helye nincs az örömtelen Honfiérzeménynek. Sziveteknek alig marad egy szöglete, Ahol titkon magát pók gyanánt szövi be A hazaszeretet, S ez is csak addig van, míg jön az önérdek, És azt javasolja, hogy lesöpörjétek, Mint hitvány szemetet. Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak Mulandó csilláma. Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok, S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok, Nyomorú kis lámpa. Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam, Oly híven, oly szépen, Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni, Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi Magyar kebelében. Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre… tán sikere leszen. Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen Uj keresztelésre! Pest, 1847. február * Babits Mihály: Petőfi Koszorúi „Avagy virág vagy te hazám ifjúsága” Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe. Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!… Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek! Kel, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos fűzérbe görbítve – légy szabad virág szabad földön! hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!” Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén: Koporsó tömlöcét akit elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén! Nyugat • / • 1923 • / • 1923. 1. szám * Ismeretlen magyar költő: Óda a Magyar Ifjúsághoz Ó, magyar ifjúság, hányszor keltem ki ellened keserűen és megvetőn, s néha gyalázva is, hogy züllött vagy, tudatlan és léha, hogy rá se hederítesz, mi forr körülötted, s nem nyitod meg szíved, csak futó gyönyöröknek. Hogy ereidben víz csörgedez, vagy káposztalé, hiszen nagy célokért nem tudsz halni, de élni sem… S akkor, október 23-án… Mi történt akkor? Ki foghatja fel? Ahogy néhány óra alatt megőszülhet a fej rászakadt gyásztól, néhány óra alatt te férfi lettél, s a nemzet helyett érett ésszel s elszántan cselekedtél, s mikor nem volt elég a higgadt szó s a tiszta gondolat, hőssé magasodtál egy szempillantás alatt. Gondolat helyett áldoztál kifröccsent agyvelőt. Elsöpörted a sandaképű hóhért, és szívdobogás helyett adtál kibuggyanó vért. Láttalak küzdeni tankok s páncélkocsik ellen, a félelem árnyát sem láttam rezdülni szemedben, büszkén bámultalak, és lángragyúlt az arcom, harc közben meglöktél, és azt mondtad mosolyogva: „pardon!” Hol vagy? Belekiáltom a kérdést az üvöltő téli szelekbe, talán egy Sándor utcai ház kertjében alszol eltemetve jeltelen sírban. Az vagy nekem, mint Jean d’Arc s a többi szentek, kik népüket megváltani a kínhalálba mentek. Életed, mint az övé szennyből és bűnből nőtt meg óriásra. Ki voltál? tudja a nép, s jeltelen sírodból testedet a tíz körmével is kiássa. (Néhányan a vers szerzőjét Képes Gézának gondolják.) * Utassy József Zúg Március Én szemfedőlapod lerántom: kelj föl és járj, Petőfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kardlap: úgy kelj föl, mint forradalmad! Szedd össze csontjait, barátom: lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: szólj még egyszer a szabadságról! 1968.