kb. 21 perc olvasás
CSÁTH GÉZA
A JANIKA
Színmű két felvonásban
SZEMÉLYEK
PERTICS JENŐ
PERTICS JENŐNÉ
ÖZV. TELKESYNÉ, PERTICSNÉ ANYJA
BOÉR KÁLMÁN
TOLNAY, HÁZIORVOS
PATAKY, SEBÉSZTANÁR
SCHWARCZ, TANÁR
SZAKÁCSNŐ
SZOBALÁNY
EGY IDEGEN CSELÉD
TEMETKEZÉSI SZOLGA
LEVÉLHORDÓ
Történik Budapesten. Ma.
Először adták a Magyar Színházban 1911. május 20.-án.
Személyek
Az asszony. Pertics Jenőné Telkesy Aranka. Negyvenéves. A haját valószínűleg festi. Divatos, szőkés-vörös a haja. Erős, mély hangja van, de a mozdulatai nőiesek. Magas termetű, jól öltözik. Nagy soppos frizurát hord, a füle elé is fésül egy kevés hajat. Gyakran babrál a kontyán. Az arca kissé megviselt, de általában a korához képest elég jó kondícióban van. Nem rossz, de nem is jó ez a nő, nem kicsinyes, de nem is intelligens; sok van ilyen, és végeredményében inkább az értékes nők közé sorolják őket.
A férj. Pertics Jenő. Ötvenéves, alacsony, kopasz, kajla bajszú, elhízásra hajlamos. Jó és udvarias ember, könnyen elérzékenyülő. Túl gyengéd apa és férj. Dolgozik reggeltől estig, hogy ellássa a gyerekeit. Szereti a hivatalát, és bizonyos állati örömmel végzi a szokásos munkát. Alacsony gallért és megvarrt, színes nyakkendőt visel, a nadrágjának állásáról látszik, hogy nem jó szabónál dolgoztat, talán kész ruhát vásárol.
Boér Kálmán. Harminchat éves. Cvikkeres. Sötétszőke haj, angol bajusz. Neuraszténiás arc, egy érzékeny emberé, aki az érzékenységet saját maga előtt is titkolja. Az első felvonás végéig megőrzi az önuralmát, akkor hirtelen tör ki az elfojtott indulatossága. Járásában van valami úri karakter, előkelőség, ami itt, ebben a sötét pesti polgári miliőben is megmaradt.
A szakácsnő. Boris. Elhízott, sápadt nőszemély, öreg és ellenszenves, de nyílt szemű, kitanult, és ismeri az életet.
A szobalány. Fiatal, de rossz arcú. (Az asszony nem fogad csinos cselédet.) Sápadt. Zsidós hangsúllyal beszél, modorosan, mint a boltokban a pesti szolgálók a segéddel.
A háziorvos. Negyvenéves, enyhén kopasz, udvarias ember. Olyan orvos, aki már túl van minden orvosi ambíción. Dolgozik, mert öröme telik az érdeklődésben, amely munkájában körülveszi, de legjobban szeret kártyázni. Az a pesti háziorvostípus, amely csak a tanárok impresszáriója. Az első felvonásban a ritka és komplikált diagnózis kissé felizgatja.
A sebész. Nagystílű szélhámosok típusa. Roppantul az előtérbe tudja magát tolni. Magas, szép ember, kis kecskeszakállal és vékony, éles hanggal. Kegyetlen, közömbös hóhértermészet.
Schwarcz tanár. A bécsi iskola. Fontoskodó, magyarázgató, könyvember. Inkább tudós, mint orvos. Mosolyog, és mindig magyarázó pózokba helyezkedik el.
Telkesyné. A Perticsné anyja. Molett asszony. Erősen púderezi és fűzi magát. Bizonyos vén kokottjellege van, de kedves asszony.
Temetkezési szolga. Sápadt, rosszul borotvált, penészes kis ember.
Az idegen cseléd. Fiatal, szép hangú, fess lány. A legkülönb nő az egész társaságban.
http://mek.oszk.hu/00600/00632/00632.htm
+
A Janika
színmű
A KASSAI THÁLIA SZÍNHÁZ előadása
Író: Csáth Géza
Rendező: Korognai Károly
Színész:
Pertics – Korognai Károly
Perticsné – Varga Lívia
Boér Kálmán – Petrik Szilárd
Telkessyné – Cs.Tóth Erzsébet
Szakácsnő – Nagy Kornélia
Szolgálólány – Gyuricza Mikolt
Tolnay – Halmágyi Sándor
Pataky – Illés Oszkár
Schvarcz – Flórián R. Szabolcs
Helén – Szabadi Emőke
Postás – Bocsárszky Attila
Temetkezési szolga – Culka Ottó
Díszlet: Szőke Anita
Jelmez: Szőke Anita
Rendezőasszisztens: Bleha
Ismertető:
A darab cselekményét furcsa és tragikus, mélyről feltörő szenvedélyek irányítják. A történet a századelőn Pertics Jenő polgári lakásában játszódik a boldog békeidőkben. A pesti lakásban látszólagos családi idill zajlik. A nyugalom a vihar előtti csendet jelenti. A darab első része a család kisfia, Janika halála köré épül. A második felvonás a temetés után, a bonyolult és furcsa szerelmi háromszög körében játszódik. Ez a sötét és komoly, a századforduló utáni idő fojtott hangulatát árasztó tragédia azonban tele van humorral és élettel.
Bemutató időpontja: 2007. december 13., Kassai Thália Színház
+
Csáth Géza
A Janika
(Országút Társulat)
http://www.youtube.com/watch?v=ybAf7vynIYE
+
Családi tűzhely – Janika
magyar tévéjáték, 50 perc
rendező: Pártos Géza
író: Csáth Géza
operatőr: Bíró Miklós
dramaturg: Benedek Katalin
szereplő(k):
Tolnay Klári (Pertics Jenőné)
Gera Zoltán (Pertics Jenő)
Mensáros László (Boér Kálmán)
Lázár Mária (özv. Telkessyné)
Pártos Erzsi (Szakácsnő)
Nagy Anna (Szobalány)
Fillár István (Pataky doktor)
Kaló Flórián (Takács doktor)
A Janika című színmű tévé-változata. A darab, melyet először 1911-ben mutatott be a Magyar Színház, a család legkisebb fiának halála nyomán támadt háromszög-bonyodalomról szól, amelyben izgalmasan rajzolódik ki a kor polgári erkölcsének képe.
+
CSÁTH GÉZA
(1888-1919)
1919. szeptember 29-én dr. Brenner József regőci községi körorvos pisztolylövéssel megölte feleségét, megmérgezte magát, és felvágta ereit. Az odasiető szomszédos orvos megmentette, és beszállíttatta a bajai kórházba. A kórházból azonban megszökött, és kifutott a vakvilágba. Két falu közt jugoszláv határőrök feltartóztatták, akkor gyorsan ölő mérget vett be és meghalt. – Ennyi a rendőri hír. Ami mögötte van: egy író tragédiája, akinek a lelkét már korábban elpusztította a morfinizmus, holott már sihederként a legjelentékenyebb novellisták közt tartotta számon a novellairodalomban oly magas színvonalú magyar kultúra, és aki – ha másként fordul az életútja, s nem pusztítja el magát, már rég élőhalottként harmincegy éves korában – a század egyik legnagyobb, talán éppen „a” legnagyobb prózaírója lehetett volna. De korábban még arra is lehetősége lett volna, hogy nagy tudós legyen, professzorai egykor ezt várták el tőle. És voltak olyanok is, akik benne látták a korszak legértőbb zenekritikusát, hiszen ez a morfinista orvos, ez a korábban ünnepelt író, ez a még korábban nagy reményű pszichológiatudós közben mint zeneesztéta először fedezi fel és hirdeti Bartók és Kodály nagyságát és jelentőségét. Emléke írói álnevén – Csáth Géza – halhatatlan irodalomtörténetünkben.
Szabadkai értelmiségi család fia, Kosztolányi Dezső unokafivére és jó barátja, a Nyugat első nemzedékének hamar ünnepelt novellistája és zenekritikusa volt. Már tizennégy éves kamaszként érdekes zenekritikákat ír a Bácskai Hírlapba. Tizennyolc éves fővel stílusa kiérett, habár ez időben még jól érződik rajta a szecesszió szóvirágkultusza, amelyet azonban hamarosan le tud dobni magáról. Ez időben azonban még nem is író akar lenni, hanem festő, ehhez is tehetsége volt. Apja azonban azt szeretné, ha muzsikus lenne, hiszen gyermekkora óta játszik több hangszeren is, és szakemberként ért a zenéhez. Hanem amikor az érettségi után feljön Budapestre, mindenki elképedésére az orvoskarra iratkozik, ahol hamarosan ki is tűnik szívós szorgalmával, szinte napról napra lemérhetően gazdagodó szakműveltségével. Az ideggyógyászat izgatja, és Moravcsik, a nagy hírű professzor örömmel veszi maga mellé. Doktorátusa után ott is marad egy időre, mint az idegklinika tanársegédje. Ebben az időben már alaposan jártas az akkor legmodernebb és nagy vitákat kiváltó freudizmusban. Az elmebetegségek psychikus mechanizmusáról című ifjúkori könyve az egyik legelső magyar freudista szakmunka. Orvosi és pszichológiai körökben úgy vélik, úgy várják, hogy útja meg sem áll a professzorságig.
Az irodalom azonban már egyetemista korában elbűvöli. Bródy és köre ugyanolyan elragadtatással fogadja első novelláit, mint a Nyugat, a liberális Budapesti Naplóban ugyanolyan otthonos; mint a szociáldemokrata Népszavában. Amikor húszéves korában – 1908-ban – első novelláskötete, A varázsló kertje megjelent, úgyszólván az egész kritikai élet ünnepelve fogadja az új hangot. Csáth Géza rendkívül gondosan fogalmazott, bravúrosan szerkesztett novelláiban egész sajátos egységben formálódik az emberi léleknek orvosi diagnózis pontosságával ábrázolt rezdülésrendszere és a felfogott világ meseszerűsége. Elsősorban lélekábrázoló, és ez is maradt mindvégig: egy nagy képzettségű ideggyógyász kutatja a rendkívüli megnyilvánulások belső rugóit, de úgy, hogy az ábrázolt tudat érzelemgazdagsága finom, árnyalt és nagyon hangulatos líraként válik olvasmányélménnyé.
Novelláival párhuzamosan írja zenekritikáit és zeneesztétikai, zenetörténeti tanulmányait. A szakszerű hozzáértés, a szépirodalmi stílusigény és a művészi modernség akkor merőben új szempontjai zeneelmélet-történetünkben is jelentékeny helyet biztosítanak Csáth Gézának. Nemcsak a Nyugat szövetségeseként vívja harcát az új irodalomért, hanem Bartókék oldalán is az új zenéért.
Már olvasók és szakmabeliek körében kifejezetten népszerű és tisztelt, amikor az idegklinikára kerül nagy reményű szakemberként. De ott találkozik a morfiummal… és nem tud ellenállni ennek a pusztító gyönyörnek. Ez pedig gyilkosabb az alkoholnál is, sokkal gyilkosabb. Csáth Géza tudja is ezt. Egy ideig igyekszik is mértéktartóan élni vele. Hiszen egyelőre sok más gyönyörűséget is kínál az élet: gyönyört az alkotásban, gyönyört a sikerekben, gyönyört a szerelemben. 1908 és 1913 között hét könyve is megjelenik, részben novellák, részben zeneesztétikai és kritikai művek. Meg is nősül. Élete mintha maga volna a siker és boldogság. De a klinikát otthagyja, már nem akar se tudós, se tanár lenni. Inkább fürdőorvosnak megy el. Ez kényelmes állás, lehet közben írni és tervezgetni, és mégsem szakad el a gyógyítástól, s ami fontosabb: a betegek megfigyelésétől. Ilyen körülmények között ha nem is tud felhagyni a gyilkos narkotikummal, még nem jut el a narkomániáig. Maga is érzi, hogy amit ír, egyre jobb, egyre művészibb, egyre többet mutat meg az emberi lélek ijesztő mélyrétegeiből. Az Anyagyilkosság hidegen elbeszélt családi rémtörténete a magyar elbeszélő próza legmagasabb színvonaláig emelkedik: világirodalmi viszonylatban is kiváló. De van még jó néhány kisebb-nagyobb elbeszélése, amely véleményem szerint a legnagyobb novellisták – Maupassant és Csehov – közelébe emeli. Azt hiszem, gyengének mondható írása nincs is. Az olvasót azonnal elfogja a sajátos Csáth Géza-i varázslat még akkor is, ha szíve összeszorul a borzalomtól.
A háborúban katonaorvosnak hívták be. Távol a szerelem gyönyörűségétől, távol az alkotás lehetőségétől, a borzalmak kellős közepébe vetve nincs más menedéke, mint a mindent feledtető és öngyilkos gyönyört adó morfium. Ekkor szabadul el a démon. A önkábító szenvedély elhatalmasodik, többé nem lehet megállítani. Idegbeteg lesz tőle. És hiába szerelik le alkalmatlanság címén, nincs többé visszaút. Falura megy körorvosnak, de alig tudja ellátni gyógyító hivatását, a szerető feleségben, aki megpróbálja felvenni a küzdelmet a biztos pusztulással, már ellenséget lát. Nincs többé szerelem, nincs többé alkotás, nincs többé munka, már csak morfium van.
Majd jön az általános összeomlás. De Csáth Gézának már nincs köze az eseményekhez. Vesztett háború, forradalmak alig-alig érkeznek a tudatáig. Ha éppen nincs a gyilkos kábulatban, maga is tudja, hogy számára mindennek vége.
Így következik be azután a tragikus utolsó nap, a rendőri hír: Brenner doktor megöli feleségét, nekifut a vakvilágnak, és véget vet saját életének.
Nem tudjuk, mivé nőhetett volna, de az is bizonyos, hogy életműve így sem torzó.
Amit írt, klasszikus öröksége irodalmunknak. Így is odatartozik a Nyugat nagy nemzedékének új magyar irodalmat teremtő nagyjai közé.
+
Csáth Géza: Csáth Géza novellái
http://mek.oszk.hu/00600/00634
Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója
Csáth Géza ismeretlen orvosi tanulmánya
http://mek.oszk.hu/02300/02388
Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója
Csáth Géza ismeretlen orvosi tanulmánya
http://mek.oszk.hu/04600/04692
Csáth Géza: Horváték
Színjáték három felvonásban
http://mek.oszk.hu/00600/00631
Csáth Géza: A Janika
Színmű két felvonásban
http://mek.oszk.hu/00600/00632
Csáth Géza: Kritikák, tanulmányok, cikkek
http://mek.oszk.hu/04900/04922
Csáth Géza: Lidércálmok
MVGYOSZ hangoskönyvek
http://mek.oszk.hu/02500/02595
Csáth Géza: Napló
1912-1913
http://mek.oszk.hu/00600/00633
Csáth Géza: Válogatott elbeszélések
http://mek.oszk.hu/00600/00630
Csáth Géza: Válogatott novellák, drámák, jelenetek
http://mek.oszk.hu/04700/04784
Csáth Géza: A varázsló halála
http://mek.oszk.hu/04300/04347
+
ANYAGYILKOSSÁG
Osvát Ernőnek
Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstösszagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült -, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban kevesen törődtek velük. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal, se a lakóival. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig, szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelőerőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfőmillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemmel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták -, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:
– Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdették. A leány most már teli szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha is láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.
– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal. – Jertek akkor, hozzatok valamit. – Intett, és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
– Igen, de honnan veszed?
– Van anyának, kérünk tőle.
– Nem ad.
– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
– Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.
– Az ujján is hord három gyűrűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természetű, puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.
– Nem lehet tőle kérni.
– Semmi szín alatt.
– Nem fog adni.
– Nem, nem.
– Ki kéne törni a szekrényt.
– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
– Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke, kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.
– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.
– Ne vigyük el mind!
– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű nyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.
– Na, ez rendben van – mondotta az idősebbik -, most szedjük elő a dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, a gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően elosztoztak rajta.
– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.
– Még iskola előtt!
– Jó!
– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
– Hogyne, ma különösen.
– Tizenegy órára úgyis hazahívnak.
– Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
– Nesze, ezt hoztuk.
– Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.
– Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.
http://www.filmtekercs.hu/jegyzet/film-es-irodalom-csath-geza-anyagyilkossag-szasz-janos-witman-fiuk
