kb. 7 perc olvasás
Daidalosz – athéni királyi sarj, Erekhtheusz leszármazottja. Talán Métiónnak, talán Eupalamosznak a fia volt, a legkiválóbb művész, szobrász, építész és feltaláló; a mesterségeket magától Athénétól tanulta. Rájött azonban, hogy segédje, nővérének, Perdixnek a fia, Talósz még nála is tehetségesebb (feltalálta a fazekaskorongot, a fűrészt és a körzőt), s irigységből letaszította a fiút az Akropoliszról. Gyilkosságára fény derült, az anya megölte magát, ~ pedig érdemei ellenére száműzték a városból. ~ Krétára menekült, ahol Minósztól megbízást kapott, építsen labirintust a Minótaurosz számára. (Egyesek szerint már ez előtt ~ készítette el azt a műtehenet is, amelybe bújva Pasziphaé odaadhatta magát Poszeidón bikájának, hogy a bikaembert foganja.) Minósz magát ~ is bezáratta a labirintusba Krétán született fiával, Ikarosszal együtt, akár azért, mert tudomására jutott közreműködése felesége vétkében, akár azért, hogy valahol el ne árulhassa az építmény titkát, vagy másnak hasonlót ne építhessen. Ekkor ~ egy-egy pár szárnyat készített magának és fiának viasszal összeragasztott tollakból, felrepültek és észak fele indultak. Ikaroszt elragadta a repülés gyönyöre, s már Naxoszon túl jártak, amikor apja intelmei ellenére túl közel repült a naphoz; a viasz megolvadt, a szárnyak szétestek, s az ifjú a tengerbe veszett. Apja Sziciliába repült, szárnyait feláldozta Apollónnak, és Kókalosz király szolgálatába állt. Nagyszerű épületeket és elmés szerkezeteket készített számára, ezért a király nem szívesen szolgáltatta volna ki őt Minósznak, amikor az nagy hajóhaddal jött ~ után, bár nyíltan ellenszegülni sem mert neki. A helyzetet ~ oldotta meg, forró vízzel a fürdőjében ölte meg Minószt (mások szerint ezt Kókalosz lányai hajtották végre), és sikeresen álcázták a tettet balesetnek. Eltérő hagyományok szerint ~ Sziciliában maradt, vagy visszatért Athénba és ott halt meg, vagy pedig Szardínia szigetén töltötte utolsó éveit. – Nem véletlenül kapcsolódik ~ mondabeli ténykedése Athénhoz és Krétához, mert különböző időkben ugyan, de e két helyen volt a legfejlettebb a fémművesség, az építészet, a szobrászat és tágabban a technikai leleményesség az egész görög világban. ~ (és részben a még tehetségesebb Talósz) alakjában és történetében a Héphaisztosz-mondák sok eleme fellelhető. Ikarosz nagyra törő és végzetes röpte rokon viszont Phaetónéval. 
IV C1
IV C1Ikarosz
IV C1
Daidalosz és Ikarosz
Daidalosz, az athéni ezermester, féltékenységből megölte unokaöccsét és tanítványát, Talószt, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Ezért halálra ítélték, de ő Krétába menekült, és itt Minósz király szolgálatába állott. Mikor Minósz feleségének, Pasziphaénak [paszifaé] félig bika alakú gyermeke született, a Minótaurosz, Daidalosz építette számára a labürinthoszt. De Minósz azután sem engedte el maga mellől.
Daidalosz megunta már Krétát és a hosszú számkivetést, és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.
– A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll – gondolta magában –, meneküljünk arra. Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minósz.
Mondta és elmerült a még ismeretlen művészetbe, és megújította a természetet. Tollakat rakott egymás mellé, a legkisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a közepén lenfonállal fűzte őket össze, alul viasszal kötötte meg, s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikarosz, s nem tudta, hogy saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal majd a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, és függve maradt a meglebegtetett levegőben. Kitanította gyermekét is: – Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el a tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze. A középen haladj, nem kell a csillagokat sem vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz.
S megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállaihoz illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos öreg arcát, és remegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyain felemelkedve, ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, és tanítgatta a vészt hozó, művészetre, s mozgatta a saját szárnyait, és hátra-hátranézett fiára.
Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, vagy egy pásztorember, botjára támaszkodva, vagy egy szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket.
S már bal felől Héra szigete, Szamosz, és Délosz és Parosz mind elmaradtak, jobbra Lebinthosz volt, és a mézben gazdag Kalürnné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyait elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelte a kék víz, amelyet aztán róla neveztek el Ikaroszi-tengernek.
A szerencsétlen apa – de már nem is apa – utána kiáltott:
– Ikarosz! Ikarosz! Hol vagy? Merre keresselek? Ikarosz! –ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, és elátkozta saját művészetét, és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikarosztól kapott nevet a vidék.
(Trencsényi-Waldapfel Imre nyomán)
