kb. 9 perc olvasás
SEGÉDKÖNYVEK
A MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM TANÍTÁSÁHOZ.
SZERKESZTI: DR. BÁN ALADÁR,
ÁLL. FŐGIMN. TANÁR.
10. füzet
ETELKA KARJELBEN.
SZOMORKÁS TÖRTÉNET.
NÉGY SZAKASZOKBAN.
IRTA
DUGONICS ANDRÁS.
KIADTA ÉS BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA:
Dr. PRÓNAI ANTAL,
KEGYESRENDI TANÁR.
POZSONY 1904. BUDAPEST.
KIADJA STAMPFEL KÁROLY
CS. ÉS KIR. UDVARI ÉS KIR. AKAD. KÖNYVKERESKEDŐ.
BEVEZETÉS.
II. József németesítő törekvései fölrázták a nemzeti szellemet s az elnyomással fenyegetett magyar nyelv most már minden téren követelte jogát. Megindul az izgatás a magyar színészet és a színműirodalom érdekében is, oly sikerrel, hogy 1789-ben megalakulhat az egyetemi ifjakból álló első magyar színjátszó társulat, 1790-ben pedig Kelemen László alapítja meg hivatásos színészekből álló társulatát.
Ezzel azonban nem volt még megoldva a magyar színjáték kérdése. Eddig nem volt színpad, mely drámaírókat nevelt volna s hogy most a hazafias buzgóság felállította nagyra hivatott oltárát, alig akadt író, ki áldozhatott volna rajta. Péczeli pályázata eredmény nélkül marad, Bessenyei komoly drámáinak előadását meg sem kisértik. A színpadnak eleinte fordított drámákkal kellett megelégednie. Majd nemsokára Dugonics népszerű, általánosan ismert regényeihez fordul segítségért, hogy kiegészítse szegényes műsorát. Először az Arany pereczeket dolgozza át Endrődy János piarista, s miután e vállalkozás nagy sikerrel járt, az Etelkát is színre alkalmazta egy lelkes egyetemi hallgató, Soós Márton.
Dugonics nagy örömmel látja e darabok sikerét s ez ihleti, hogy bár nincs igazi drámaíró tehetsége, maga is szerezzen eredeti darabokat. S amily élénk érzékkel találta el regényeivel korának izlését, ahogy bele tudott illeszkedni azokban korának érzésvilágába, ahogy szolgálni tudta közönsége szükségleteit ott, ép úgy megfelelt e tekintetben színdarabjaival is: tehát égető hiányt pótolt a közönség izlésének megfelelő módon. Ez az ő színdarabjainak legfőbb érdeme.
Egyébként ő mint színműíró az iskolai dráma tanítványa. Mint a poetika és retorika tanárának szinte évről-évre kellett gondoskodnia darabról, melyet tanítványaival előadathat.[1] A piarista növendékpapokat már korán hozzászoktatták, hogy alaposan megtanulják a drámaírás mesterségét. Mert valóban annak tekintették. Az anyagot vették, ahol kapták, előbb a szentírásból, majd a klasszikusokból, végül modernebb drámaírók műveit is átdolgozták. Tulajdonképen nem is az volt a fődolog, hogy a mese művészi kerekdedséggel legyen megalkotva, vagy hogy igazi jellemek szerepeljenek benne; a cél a tanítás, nevelés és ennek megfelelően erkölcsi példázatok, vallásos igazságok töltik meg e darabokat; ez az erkölcstanítás azonban sokszor erőltetett. A darabokba szőtt beszédek a szónoki előadás gyakorlására valók.
Mindezek azonban inkább az iskolai dráma virágzása első korszakára illenek; abban a korban, amikor Dugonics tanít, szinte háttérbe vonul az iskolai célzat; minél inkább látogatja ezeket az előadásokat a közönség, annál jobban fogy a drámákból a moralisatio. Első sorban mulattatni akarnak, más színház nincs, pótolják a hiányzónak szerepét is. A közönség tetszése irányítja most már az iskolai dráma írójának a tollát s így kerülnek le a színpadról a szentírás tanító irányú darabjai s így jutnak az iskolába a francia és német vígjátékírók művei, sőt a hazai életből vett „közjátékok.”
Az iskolai dráma fejlődésének ezen a fokán vált alkalmassá a világi színpadra való átlépésre. Valóban az írókra ez nem is volt oly nehéz s ez magyarázza meg, hogy első színműíróink között több piarista van.
Mikor Dugonics a regényeiből átdolgozott darabok sikerét látja, elhatározza, hogy irodalmi működését színdarabokkal fogja folytatni. S drámáiban ugyanoly módszer szerint jár el ő is, mint amelyet iskolai színműveiben hatásosnak tapasztalt: darabjai mind átdolgozások, a tárgynak teljes megmagyarosításával.
Színdarabjai Jeles történetek címen jelentek meg két kötetben (1794-95). Az első kötetben van Toldi Miklós és Etelka Karjelben; a második Bátori Mária és Kún László című darabjait foglalja magában.
Mind a négy történeti színmű, bár az Etelka Karjelben történeti háttere költött. Dugonics nagyon jól látta az akkori színpad hiányát, észrevette mi fog tetszeni abban a lelkesedésre szoruló korban. Az ő utmutatója a közönség izlése. Csak ez magyarázza meg óriási sikerét, páratlan népszerűségét, melyet színdarabjaival is gyarapított. Valóban ő az első drámaírónk, aki igazi tekintélyt szerez, aki visszhangot kelt nemzete szivében. Nem igazi drámaíró, nincs kellő színpadismerete sem, de a tehetség hiányát pótolja éles szeme, a nemzet szükségletei iránt való érzéke.
Idegen darabokat dolgoz át, de azokat „talpig megmásolja.” Ő hiszi, hogy a nevek cseréje, a magyar ruha s néhány becsempészett hazafias szólam gyökerében megváltoztatják az idegen darabot. Valójában a magyarosítás ritkán sikerült, mert a jellemek, a darabok szelleme, levegője idegen maradt. De ezt ő maga sem vette észre, közönsége meg éppen nem; ennek elég volt a külső csillogás és – valljuk meg – műveltsége is sokkal csekélyebb, hogysem a történeti háttér igazságát megbirálni tudná. Olvasás közben pedig támogatták képzeletét a nagyszámú jegyzetek, melyekkel Dugonics igazán ügyesen tudta a cselekmény folyamát szegélyezni.
Darabjai közül legnagyobb hatása volt a Bátori Máriának, (1862-ben játszották utoljára), legérdekesebb meséjű színműve azonban az Etelka Karjelben.
E darabjának történeti háttere Sajnovics János Demonstratiójának köszöni keletkezését. Sajnovics könyve nyelvészeti munka, azonban inkább nyelvészeti rajongás, mint igazi nyelvészet.[2]
Sajnovics ugy találja, hogy a lappok nyelve oly közel áll a magyarhoz, hogy ezek a lappot könnyen megértenék. Kutatásai közben annyira elragadta a buzgóság, hogy mikor a lappokat hallotta, szinte a magyarok közé képzelte magát (Demonstratio, 21. l.). Egy szóval igazi testvérnépet talált ott fent északon. Munkájának végén még tovább megy s Hell Miksa után a magyarok őshazáját Karéliába[3] helyezi, amely Finnországnak tartománya és a karjeliak a magyarok ősei. A finnek azonban még ezeknél is régibb néptörzs (Demonstratio, 119. l.). A munkának ez a része hatott leginkább Dugonics írói munkálkodására, már az Etelka c. regényében is, de még jobban később Jólánkában és szóban levő színművében.
Valóban szinte költi a történelmet. Megmagyarázza, miképen kerültek északra a magyarok testvérei, Ed, Csaba fiának vezérlete alatt s megalapították Finomországot, melyet azért neveztek így, mert lakosai csinosak, finomak voltak… Ennek a fejedelemnek ivadéka Etele, színdarabunk egyik főalakja.
Dugonics a hatalmas karjeli birodalmat így írja, le (Jólánka, I. k. 55. jegyz.): „…A karjeli birodalom… éjszak felé vagyon Balta-tengörnek finomi öble mellett. Ezt a sok részekre eloszlott tengört azért nevezhették édes eleink baltának: mert (az ő képzelődésük szerint) balta formája volt, vagyon mostanában is. A karjeli birodalomnak határjai ezek: I-szer a finomi öböl és Honvár (Hongria, Ingria, Ingermanland). II-szor: napkeletre, egy gyönyörű kis ország, melyet így neveztek: Holmi; mostanában: Holmia. III-szor: éjszakfelé vagyon egy hosszú ország, melyet a régiek Savónak mondottak, most Savólandiának, Savólaxiának is. IV-szer: napnyugatra vagyon Botország (mostanában Bothnia). Azután Finomország (most Finnia). Innét Nyílország (most Nylandia). Végtére Kajánország (mostanában Kajánia). Ezek bizonnyára mind magyar nevek s azt jelentik, hogy magyar eleink ezen tartományokat birtokukban tartották és innét mentek aztán a világon széjjel…”
Ime így működik Dugonics képzelete nemcsak a történelem, hanem a földrajz terén is. Amit forrásaiban talál, átalakítja, a földrajzi neveket etymologiai játékkal magyarossá formálja – így népesíti be azokat az ismeretlen tartományokat a magyarok őseivel. Önkéntelenül is eszünkbe jut itt Horvát István, aki valóban egyenes követője Dugonicsnak a fanatikus hazafias érzés irányította történelmi módszer tekintetében.
A történelmi háttért Dugonics Sajnovics után alkotja meg, azonban a darab meséje sem az ő leleménye. Érdekes, hogy Dugonicsnak e darabja az első nyoma irodalmunkban Shakespere hatásának: határozottan észrevehető, hogy meséje a Vihar és a Téli rege cselekményéből készült. Nem valószinü, hogy Dugonics maga olvasztotta össze a két darabot, bár nem volna lehetetlen, mert hisz akkor már Shakespere darabjai megjelentek német fordításban; azonban amint többi darabjait egy-egy kész német darab után alkalmazta magyar színre, úgy valószinübbnek kell tartanunk e darabjánál is, hogy egy kész átdolgozásból merített. Ez a közvetetlen forrása különben is ügyesebb kézre vall.
A darab meséje határozottan érdekesebb többi színdarabjainál, a figyelmet mindvégig leköti s még a mai olvasó is unalom nélkül olvashatja. Kár, hogy sok benne a főcselekményhez nem tartozó részlet s több felesleges szereplő is akadályozza a gyors kifejletet. Éppen ezeknek nincsenek Shakespere darabjaiban megfelelőik. A főbb szereplők mását mind megtaláljuk Shakesperenél. Etele nem más mint Leontesz (Téli rege), Etelka Hermione (Téli r.) és Prospero (Vihar) alakjából olvadt eggyé, Kréka szeretetreméltó, naiv egyénisége Mirandára (Vihar) és Perditára (Téli r.) utal; az aljas cselszövő Hengeri a Vihar Sycoraxa, Nagyhabi Cleomenesre és Sebastianora emlékeztet. Felesleges személyek Márna, Tabán, Ballagi, sőt Széplaki is.[4]
Shakespere idillikus, romantikus színműveiben sok a játsziság, a kedves, fantasztikus jelenetek beleillenek ama darabok keretébe. Dugonics azonban történeti színművet ír, amelyben nagyon is ügyelni kellene a valószinüségre; neki nincs is elegendő ereje a képzelet játékának feltüntetésére, másrészt az ilyes jelenetek nem is valók az ő történeti színművébe. Pedig ami közönségét a figyelmet lekötő mese mellett élénken érdekelhette, az a költött történeti háttér volt. Dugonics jól tudta, mi foglalkoztatja legjobban olvasói képzeletét s azért mutatott rá oly különös szeretettel az ősi dicsőség korára, amikor a magyar rokonság oly hatalmas, oly messze területeken uralkodó volt. A kilencvenes évek nemzeti lelkesedésének így adott táplálékot.
A darab a színpadon nem szerepel oly sokszor, mint gyöngébb társai, például a Bátori Mária. Ezt csak abból magyarázhatjuk, hogy színrehozatala sok áldozatot kivánt, a szini felszerelés, ruházat olyan, amelyet más darabokban nem igen használhattak.
Mikor Dugonicsnak e színdarabját a nyilvánosság elé bocsátjuk, nem mulaszthatjuk el, hogy rá ne mutassunk még az írónak mindenképen figyelemre méltó nyelvére. Dugonics az első író, aki a népnek nyelvét jóformán összes sajátságaival beleviszi az irodalomba. A népnyelv rejtett kincseit, szólásait, közmondásait megbecsüli s hazafias buzgósággal illeszti műveibe. Csak az a kár, hogy túlságosan halmozza a népiességet, úgy hogy stilusa néha szinte roskadozik a népies sallang terhe alatt. De nem is válogatós: kifejezéseinek nagy része így az izlés rovására esik. Stilusából valóban hiányzik a finomság.
Előadásának magyarsága azonban nem merül ki a népiességben: a mondatszerkesztés sem utolsó érdeme. Jól tudja, hogy a magyar stilus szereti a rövidebb, közbeszólásokkal nem nagyon terhelt mondatokat: itt-ott igazán meglep rövid, világos s magyarosan egymás mellé helyezett mondataival. Máskor azonban feltünően bántják nyelvérzékünket felbukkanó latinizmusai, (a feltételes mód használata a mellékmondatokban, acc. c. inf.), sőt germanizmusok is előfordulnak. Szókincse gazdag, a nép szókészlete rendelkezésére áll. Ujonnan alkotott szó is sok akad, ő maga is szivesen alkot új szókat. Ezek közül számos forgalomba került és meg is maradt a használatban. Mint nyelvművelő és nyelvujító valóban egyike legnevezetesebb íróinknak; kevesen vannak, kik a nyelvujítás korában hasonló sikerrel gazdagították a nyelvet. Művei elavulhattak, de szavai között számos van, mely nem avult el a mai napig. Nemcsak a mathematika nyelve utal az ő szavaira – tudvalevő hogy teljesen megmagyarosította a mennyiségtani fogalmakat – hanem mai beszédünk nem egy szavának bölcsője is Dugonics művei között keresendő.[5]
*
Az Etelka Karjelben ez alkalommal jelenik meg második kiadásban. Helyszűke miatt el kellett hagynunk a darab II. szakaszát, ennek csak tartalmát közöljük; elmarad még az I. szakasz bé-vezetése (az előzmények), ezt csak kivonatosan adjuk. Úgyszintén elmaradnak legnagyobb részben Dugonics jegyzetei is, csak egyet-kettőt hagytunk meg mutatónak. Dugonics írása módját megtartottuk, csupán a hiányjeleket hagytuk el az egyes szavak végéről (a’) s az -jét írtuk mai formában.