kb. 11 perc olvasás
ÉS BOLDOGAN ESZÜNK TOVÁBB – MALONYAI PÉTER PUBLICISZTIKÁJA
ÜNNEPELNI NINCS MIÉRT, ám azért érdemes megemlékezni arról, hogy a magyar futballválogatott a párizsi olimpián ma száz esztendeje kapott ki 3:0-ra – Egyiptomtól. Volt azóta jó néhány maradandóan gyászos meccse nemzeti tizenegyünknek (1930: Olaszország 0:5, 1932: Ausztria 2:8, 1941: Németország 0:7, 1969: Csehszlovákia 1:4, 1986: Szovjetunió 0–6, 2013: Hollandia 1–8 – ennyi elég mutatóba), ám az „egyiptomi csapás” volt az első.
Pedig nem volt rossz a csapat, enyhén szólva. A kapuban Biri János, a hátvédsorban Fogl II Károly és Mándi Gyula, a fedezetsorban Orth György, Guttmann II Béla és Obitz Gábor, elöl pedig Braun „Csibi”, Eisenhoffer József, Opata Zoltán, Hirzer Ferenc és Jeny Rudolf. És ismétlem: Egyiptom volt az ellenfél…
Kétségtelen, a balszerencse is velünk volt, 0:1-nél Braun a kapufára rúgott egy tizenegyest, Eisenhoffer szabályos gólját nem adta meg a spanyol Luis Colina Álvarez, a klassziskapus, Zsák Károly s mellette Molnár György és Takács II József sérült volt.
Mindez a vereségre csak magyarázat volt, mentség nem. Meg is mozdult a jó nép, utcára vonult, a hangulatot legjobban Sándor Pál filmremeke, a Régi idők focija (1973) utolsó képsorai tükrözik. Kétségtelen, ezt látni kell, de azért álljon itt a lényeg. A Nyugati pályaudvar a szín, a szereplő pedig a Párizsból érkező csapatot váró tömeg, soraiban mindenkivel, aki csak hozzájárult a cselekmény előrehaladásához, a középpontban persze a legendás mosodás, Minarik Ede (Garas Dezső). Ahogy megy előre a sorok között, ott van Turner Pipi (Márkus László), aki egy szemvillanással képes talpra állítani és egy pöccintéssel tönkretenni egy-egy csapatot, Tokics (F. Nagy Károly) és Brüll (Sipos Tamás) a nagy hatalmú intézők meg persze Minarik Csabagyöngyéjének futballhősei. Egy táblán az azóta is elő-előkerülő követelés: „Akármit, de most!”
Aztán befut a szerelvény, füttyszó, pfujolás, ökölrázás, kardlapozás.
Ilyen volt az utca, a közönség állásfoglalása. Jellemző, ahogy az emberek reagáltak a párizsi eredményre. A Nemzeti Sport szerkesztőségében először el sem akarták hinni egykori kollégáink az eredményt, pedig a francia Havas hírügynökség (az AFP elődje) küldte a táviratot, aztán a tudósító, Mamusich Mihály is telegramozott. Amikor szokás szerint kitették a lap hirdetőtáblájára (elsőként!) az eredményt, senki sem hitte el, többen reklamáltak, hogy nyilván fordított az eredmény, egyesek „bennfentesként” tudni vélték, az MLSZ állítja, hogy nyertünk.
Aztán amikor a többi újság is kitette a kirakatába az eredményt, az emberek leszaggatták a táblákat, és szidtak mindenkit, akinek csak köze volt a meccshez, a futballunkhoz, főként persze Kiss Gyula szövetségi kapitányt. Jó magyar szokás szerint az addigi optimistákból váltak a legdühösebb futballellenesek.
De nemcsak az utca lett hangos, a közélet is. A Nemzeti Sport „Hangulatkép a magyar labdarúgás Mohácsa utáni napról” cím alatt számolt be arról, hogy például a nemzetgyűlésben senkit sem érdekelt a belügyminiszter, Rakovszky Iván leszavazása (pedig ő is 0:3-ra, azaz három vokssal veszített), Pesthy Pál igazságügy-miniszter novellája, azaz módosítási javaslata, még a külföldi kölcsönök ügye sem, mindenki az „egyiptomi csapásról” beszélt.
A képviselők közül Ugron Gábor kifejtette, hogy „a magyar sportot csak amatőr sportemberek megfizethetetlen, tehát őszinte lelkesedése teheti naggyá és mindenütt megbecsültté”, Gschwindt Ernő az FTC elnökeként is számonkérte a futballvezérkaron az olimpiai adóként beszedett 400 millió korona elherdálását. A Nemzeti Sport keserűen állapította meg, hogy „a magyar labdarúgás, amely csatát vesztett Párisban, bevonult a politikai életbe, csatát nyert a parlamentben”.
A lap igyekezett higgadt maradni, először is közölte, hogy a párizsiak véleménye szerint hogyan is lehetett 0:3 a vége. A főszereplők főként a szállodai elhelyezésre panaszkodtak, mondván, a Hotel Haussmann a hosszú utazás után alkalmatlan volt a pihenésre, a feszült légkörben a játékosok sokat veszekedtek, a párizsi torna előtti, Svájctól elszenvedett vereség (2:4) miatti itthoni sajtóvéleményeket (Népsport, május 13.) pedig kikérték maguknak. (A szövetségi kapitány nem is állt szóba Mamusichcsal.) Aztán jött a lényeg: „Nincs más hátra, mint levonni a párisi kudarc konzekvenciáit, és könyörtelenül végrehajtani a Nemzeti Sport régi programját, az amatőr és a professzionista labdarúgás szétválasztását.” Mert ugyebár a profi is lehet becsületes sportember, nem csak az amatőr, de a hazug, álszent állapot csak rombolja az erkölcsöket.
Nem mellesleg, éppen az olimpia alatt határozott úgy a FIFA, hogy a tagországokra bízza, bevezetik-e a profizmust vagy sem. Nálunk egészen 1926-ig kellett várni a profi bajnokságra, mert alighogy elült „az egyiptomi csapás” keltette vihar, újra előkerültek azok, akik jól elvoltak az álamatőr rendszerben.
Azért természetesen a játékosok is kaptak rendesen. Az volt a legkevesebb, hogy primadonnáknak, „körúti csemetéknek” titulálták őket. Akik, ha jó szellemű sportemberek, fittyet hánynak a valóban mostoha körülményekre, és csak azért is megmutatják, mi a magyar virtus. De hát – írja a Nemzeti Sport – ezt nem várhattuk azoktól, akik külföldön keresik a kenyerüket, arról nem beszélve, hogy Guttmann II (Hakoah Wien), Obitz és Hirzer (mindkettő Makkabi Brünn) beválogatása miatt joggal érezték sértve magukat azok, akik tavasszal abban a tudatban edzettek, hogy ott lesznek a csapatban.
Ez már a szövetségi kapitány bűne. Kiss Gyuláé, aki nem mellesleg a Sporthírlap felelős szerkesztője volt, lapja pedig persze hogy visszautasított minden támadást. „Valósággal betege lett a csatavesztésnek. A szövetségi kapitányt, aki minden játékost, mint jó barátját kezelte, csúnyán cserben hagyták egyesek. Ha csak részben akarták volna meghálálni Kiss Gyula jóságát, gólokkal kellett volna nyerniük a mérkőzést. Kiss Gyula mindegyik játékosban az ideális sportembert látta, akiben nyugodtan megbízhat, de voltak érdemtelenek, akik visszaéltek ezzel a bizalommal” – idézem előbb a védelmet, s most jöjjön a támadás.
Nemzeti Sport: „Régen láttuk, hogy a magyar futball szomorú végzete Kiss Gyula kapitányi működésében teljesedik be. Kitűnt, hogy sem programja, sem munkakedve, de még a megfelelő szakértelme sincs meg. Párizs után alig hisszük, hogy le kell mondania! Neve a feledés tengerébe merül, és csak akkor emlegetjük majd, (…) ha példát akarunk arra mondani, hogyan lehet a magyar értéket elfecsérelni, a magyar faj drága kincsét pazarló gondatlansággal elherdálni!”
A csapásokkal kapcsolatban mindig eszembe jut, mi lett volna, ha nincs a kudarc. Ha mondjuk Párizsban megnyerjük az olimpiát (voltak ilyen álmaink…), 1938-ban és 1954-ben a világbajnokságot, Marseille-ben nem maradunk alul 1969-ben, és kijutunk a mexikói vb-re. A magyar futball nívója, közege, háttere akkor is olyan lett volna, amilyen, megérett némi (némi?) reformra. Csak éppen a siker elhomályosított volna mindent, mert ugyebár amiről nem beszélünk, az nincs.
Az „egyiptomi csapásról” pedig azóta is sok szó esik. Még úgy is, hogy érdemes figyelni a Régi idők focija legvégére, amikor Minarik ül a peronon, bőnél is bővebb kabátja mélyéről előveszi hatalmas zsíros kenyerét, és enni kezd. Leül mellé egy, a tömegben már látott ifjú, és – nincs rá jobb szó – kinézi a falatot a szájából. A mosodás csak harap és rág, aztán megfelezi vele a kenyeret. A vége főcím előtt pedig a felirat: „És boldogan ettek, amíg meg nem haltak”.
Mert csapások ide vagy oda, a futball örök.
Ez az én olvasatom.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
*
Az egyiptomi csapás története
Szöveg L. Pap István
Illik fejből felsorolni a nagy magyar futballtragédiákat. Vereségből rengeteg volt, de a lelkeket különösen megviselte Bern (1954, Németország, 2:3), Marseille (1969, Csehszlovákia, 1:4) vagy Irapuato (1986, Szovjetunió, 0–6), a rendszerváltozás óta eltelt viharos időszakból pedig talán elég, ha csak a jugók elleni 1–7-et és a hollandok elleni 1–8-at említjük. A sorban azonban vitán felül az 1924-es „Egyiptomi csapás” az első.
És nemcsak az első, de egyben a legdöbbenetesebb is. Hiszen tétmérkőzésen, nagy tornán, előzetesen reménytelenül gyengének titulált riválissal szemben botlott a nemzeti tizenegy. Ahogyan 1950-ben az angolok egyszerűen nem hitték el, hogy válogatottjuk 1:0-ra kikapott az Egyesült Államoktól a világbajnokságon, és volt újság, amely a 0:1-et 10:1-nek gondolta, és ezzel az eredménnyel a címlapján jelent meg, úgy Budapest is hitetlenkedve fogadta a Párizsból érkező híreket. De nem, tényleg megvertek minket a Nílus-parti outsiderek, és éremesélyesnek álmodott csapatunk ezzel a 0:3-mal búcsúzott a párizsi olimpia nyolcaddöntőjében. A VIII. (valójában, ugye, a hetedik, de az 1916-ban elmaradt berlinit is a mai napig beleszámolják) játékok labdarúgótornájára 23 olimpiai bizottság nevezett, köztük a MOB is, és Kiss Gyula vezetésével olyan nevekkel a soraiban utazott el Párizsba küldöttségünk, mint Orth György, Fogl II Károly, Hirzer (később Híres) Ferenc, Mándi Gyula, Braun „Csibi” József, Blum Zoltán, Opata Zoltán vagy Jeny Rudolf. És a keretben ott volt a pályával ellentétben a kispadon később világhírig jutó Guttmann Béla (Benfica) és Weisz Árpád (Inter-Ambrosiana) is.
A mieink május 23-án Saarbrückenben játszották az utolsó előkészületi meccsüket, ezen simán 7:1-re megverték a helyi klubot, minden adva volt ahhoz, hogy mosolyogva meneteljen fel a csapat az akkor még csak képzeletbeli olimpiai dobogóra. (A valóságban erre elsőként 1932-ben állhattak fel az érmesek.) Főleg mert az első körben május 26án a lengyeleket a Stade Bergeyre-ben átlagos futballal is 5:0-ra elintézte az együttes, Opata és Hirzer-Híres két-két, Eisenhoffer egy gólt szerzett. („Ezt a győzelmet nem szabad a nagy magyar sikerek közé sorolnunk, hiszen a magyar futball képességeinek, erejének, fölényes tudásának nem volt megfelelő ellenfél lengyel testvéreink derék csapata…”) Az egyenes kieséses lebonyolítás nem volt mindenki ínyére, és miközben idehaza már mindenki azt számolgatta, hogy a nyolc között majd kivel kell összecsapnunk, a hazai sportsajtó is azon sopánkodott, hogy mekkora igazságtalanság az olaszok és a spanyolok számára, amiért egymás ellen kezdtek. („Milyen keserves, milyen, lesújtó érzés lesz nagy tudással, komoly felkészültséggel kiesni a további részvételből!” – írta a Nemzeti Sport, végül az olaszok nyertek Vallana öngóljával 1:0-ra.) A ma ismert csoportmeccses lebonyolítás akkoriban olyannyira nem létezett, hogy a kieséses lebonyolítás alternatívájaként csak a mindenki mindenki ellen elvét tudták elképzelni, és joggal mondta azt a NOB, hogy 281(!) mérkőzés megrendezésére azért nincs elég idő.
„Addig, amíg az első két forduló zaja el nem ült, nem lehet reálisan, a legnagyobb valószínűség eltalálásával tippelni. Elégedjünk meg azzal, hogy Magyarország első két ellenfele – Lengyelország és Egyiptom – olyan, hogy azon semmiféle körülmények közt sem szabad elbukni a magyar győzelemnek” – ennyit a papírformáról. Hiszen a lengyelek után három nappal következett az újabb kötelező házi feladat, Egyiptom, amellyel annyira nem foglalkoztak a magyar küldöttségben, hogy mindenki azzal volt elfoglalva, a svédek tényleg legyőzik-e a belgákat, és milyen esélyekkel zárulhat majd ellenük az újabb három nap múlva esedékes negyeddöntő. „Egyiptommal még csak végzünk ezzel a játékkal is csütörtökön, de mi lesz azután? Mi lesz, ha a csehekkel vagy a dél-amerikaiakkal hoz össze bennünket a sors?” – óvatoskodott, bár nem eléggé, a Nemzeti Sport. Intő jelből persze nemcsak utólag, de már a meccs előtt is volt bőven: a kapuban a kor klasszisai közül sem Zsákra, sem Plattkóra nem számíthatott Kiss kapitány, az első számú magyar labdarúgónak számító centerhalf, Orth György „éppen a párisi torna előtt esett vissza hatalmasan”, Takács II József lába még nem volt rendben, a jobbösszekötő Molnár György pedig az odaúton betegedett meg. Különösen annak tükrében volt érthetetlen az egyiptomiak elleni öszszeomlás, hogy akkortájt még az osztrákok elleni döntetlent és a svájci vereséget (Svájc később ezüstérmes lett az olimpián) is kisebb tragédiaként élte meg a nemzet. De, ahogyan évtizedekkel később, ekkor is volt magyarázat: a túl korai kezdés. „A májusi, tikkasztó melegben sokkal fürgébben, otthonosabban mozoghatott az egyiptomi tizenegy, mig a mieinket alaposan meggyötörte ez a förtelmes hőség.”
Tény, amikor 18 óra 40 perckor a Havas-ügynökség kikiáltotta a hírt, hogy az olimpiai bizottság jelentésére hivatkozva Egyiptom–Magyarország 3:0, ezt Budapesten el sem akarták hinni. Négy évvel Trianon után persze a magyarságnak különösen fájdalmas volt a párizsi vereség, „mint más, boldogabb nemzetek fiainak. Mi be akartuk bizonyítani a világnak azt, amit megtagadott, amit lehazudott rólunk.
Oda akartuk vágni a világ szemébe a magyar erénynek, magyar tehetségnek sikerét akkor, amikor gúzsba kötve, kerékbe törve eltiprásunkon dolgozik a körülöttünk nyüzsgő ellenségeink hada…” Idehaza elsőként a Nemzeti Sport szerkesztősége előtt jelent meg egy táblán az eredmény. Az utcán azonban többen magyar csapat 5:2-es vagy 5:l-es győzelmét terjesztették, „és megesküdtek rá. hogy ez az eredmény van az MLSZ ablakában kifüggesztve”. Párizsban minden a létező legroszszabbul alakult, hiszen Jakan már a 4. percben betalált, a magyar csapat hiába rohamozta végig az első félidőt, Eisenhoffer gólját nem adta meg a spanyol Collina játékvezető, a szünet előtt Braun tizenegyesből a lécre lőtt, az 53. percben Hegazi kettőre növelte a hátrányt, majd egy kontrából Jeken az 58. percben el is döntötte a meccset. Idehaza pedig minden a csapatra omlott, a közvélemény első ízben mutatta meg, hogy mennyire kíméletlen tud lenni labdarúgóinkkal szemben. Természetesen hirtelen azok lettek a legjobb futballisták, akiket Kiss kapitány itthon hagyott, akinek ráadásul azt is felrótták, hogy egyedül döntött a párizsi keret összetételéről.
És ha mindez nem lett volna elég, a parlamentben még Gömbös Gyula is interpellált az egyiptomi csapás tárgyában Klebelsberg Kuno kultuszminiszterhez. A párizsi tornát végül a kor legnagyobb válogatottjává ekkor avanzsáló Uruguay nyerte meg, olyan virtuóz támadófutballal, hogy azt az osztrák edzőpápa, Hugo Meisl elismerősen csak így jellemezte: „MTK-csatársor a négyzeten”.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. októberi lapszámában.)