Erich Knight: Sam Small csodálatos élete (a teljes könyv és egy hangjáték)

ERIC KNIGHT

SAM SMALL
CSODÁLATOS ÉLETE

FORDITOTTA
SZERB ANTAL

REGÉNY

RÉVAI

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-16-6 (online)
MEK-17555

TARTALOM

Előszó
Minden yankee hazudik
A vasgyúró
Sam Small jobbik fele
A repülő yorkshirei ember
Sam Small kuvasza
Nincs többé hétfő
Aki kagylót reggelizik
Mary Ann és a herceg
Sam, a rendőr és a csúf kuvasz

---

Előszó

Ezt a históriát, amely Sam Smallnak és pajtásainak életéről és koráról szól, nagyobbára akkor írtam, amikor a világ kellemesebb hely volt, mint most. Többnyire olyankor írtam, amikor honvágy gyötört, vagy rosszkedvű és reményevesztett voltam és fel akartam egy kicsit vidulni.

Ha az embernek kevés támasza van az életben, olyankor visszatér saját fajtájához és vidékéhez. És így, bármily különös is, ezeket a történeteket majdnem valamennyit szülőhazámtól, Yorkshiretől jó öt-hatezer mérföld távolságban írtam. Azt hiszem, azért, mert hazavágytam.

Szeretem azt hinni, hogy a történetek eredetiek, de őszintén megvallva, inkább a fajtám és földem alkotta őket. Mert ilyen történeteket odahaza Yorkshireben ki tudja már mióta mesélnek.

A yorkshirei emberek, amint ezekből a mesékből is kitűnik, igen csodálatos emberek. (Éppilyen csodálatosak persze a texasiak, az újskóciaiak stb. – de én yorkshirei vagyok.) A yorkshirei emberek csak úgy dagadnak a szép, erős erényektől. Az élet gyakran keményen bánik velük, így hát megbecsülik erényeiket: a bátorságot, a türelmet, az igazmondást, a kitartást, és átadják azokat gyermekeiknek, példával, tanítással – és mesével.

Amikor kicsi voltam, sok történetet hallottam Sam Smallról. Mesebeli alak lett, mintegy kivonata mindannak, ami Yorkshire. Népmese lett belőle.

Majd megfigyelhetik, hogy Sam jelleme igen hajlékony. Néha egészen közönséges halandó, határai az emberi képességek határai, azután néha meg olyan, mint egy istenség, mint egy megvalósult álom. Ez ne zavarjon senkit. Hiszen mi az elbeszélő irodalom, ha nem fennhangon való álmodás? Hősei az ember tudatalatti vágyai, amelyek révén az angyalokhoz akar hasonló lenni. És gyerekkoromban Sam mindent meg tudott tenni, amit csak akart.

Egy nap rettenetesen fájt a fogam, először életemben. (Ilyenkor nem mentünk fogorvoshoz. Nem is hiszem, hogy lett volna sok mérföldnyi körzetben.) Nagynénim azt mondta: bedörzsöljük laudanummal – és ha türelmes vagy, a fájdalom elmúlik.

Mialatt éppen türelmes voltam, nagynénim elmondta, hogyan nevelte Sam ijedt kutyakölykét, hogy igazi, harcias yorkshirei fajta kuvasz váljék belőle. Addig gyötörte, amíg egy este a kutya kétségbeesésében beleharapott Sam orrába, sőt el sem eresztette. A nagy zenebonára bejött Sam barátja, Sam pedig ordított, hogy szedje le róla a kutyát.

– Ugyan már, Sam – mondta barátja. – Tűrd csak, így lesz belőle becsületes kuvasz.

Kérem, próbálja meg és mondja el önmagának ezt a történetet, amikor a legközelebb fáj a foga. Ez az igazi, a jellegzetes yorkshirei magatartás: kibírni azt, amit a sors hoz, azzal a rendületlen hittel, hogy ha az ember türelmesen elviseli, egyszer majd jobb napra is virrad.

Már most úgy képzelem, a kitörölhetetlen gyermekkori benyomások ihlettek ezekre a történetekre. Akárhol jártam, akár Kalifornia pálmái és kékgumifái alatt, akár a Hudson-öbölre néztem le, amint viharfelhők közeledtek nagy robajjal, akár egy nagyváros kicsiny szobája zárt be, akár Pennsylvania vörös dombjai között túrtam a földet – csak kikerekedtek bennem ezek a történetek és mindet Sam nyakába akasztottam.

Érdekes, hogy egyet sem írtam Angliában.

Némelyikük talán fantázia szülötte, némelyik meg nem. De mind olyan elmesélni való történet és ezért nincs is bennük sok csattanó vagy erkölcsi tanulság, értelem vagy összefüggés. A legtöbbet csakugyan el is meséltem, mielőtt leírtam. Olykor háromszor-négyszer is elmeséltem, mielőtt leírtam volna és a mese közben egyre változott, alakult.

Ez jót tesz a mesének, mert így az ember kipróbálja a kutyán. Az ember megjegyzi, melyik az a rész, amelyik nem megy sehogy sem, amelyik nagyon vontatott és melyik az, amit szívesen hallgatnak, és azután eszerint alakítjuk át. Az ember hellyel-közzel új és mókás részeket ad hozzá. A párbeszéd is lassanként emberszabású lesz.

Nagyon okos, ha az ember így készíti történeteit; lassankint mind tökéletesebbek lesznek. A nagy baj az, hogy egyszer mégis le kell írni. Ez nehéz mesterség, mert akkor a mese meghal. Többé már nem növekedhet és virágozhat ezentúl. Megvan, kész, ott marad a helyén, vége van.

De hát egyszer le kell írni és végezni kell velük. Ez a szomorú. A legszebb történeteket talán sosem írták le az írók és velük vesztek el.

Bizonyos tekintetben a mese akkor hal meg, amikor nyomtatásban napvilágot lát. Sokkal tovább élnek, ha az ember elmondja őket, élőszóval, és úgy, ahogy Yorkshireben öröktől fogva mesélték.

Atlantic City, N. J.

Eric Knight

Minden yankee hazudik

Más ember az orosz,
Más ember a porosz,
Más ember a yankee,
Olyan nincs több senki.

Mr. Smithnek tetszett a Kiterjesztett Szárnyú Sas-hoz címzett kocsma. Tetszett neki Polkingthorpe Brig is. Ez a falu távol feküdt a kitaposott utaktól; olyan igazi falusi falu volt, amilyenre az amerikaiak mindíg vágyódnak.

A kocsma alacsony és tágas, nagy lelógó tetővel. Az ajtó fölött ott lebeg a cégér: sötét madár viharvert keretben.

Minden igazolta azt az elhatározását, hogy északra érkezett kerékpárjával: a betámasztott ablakok, a ropogó tűz, az emberek yorkshirei kiejtése, amint ott csoszogtak a homokkal beszórt kőpadlón és célbadobósdit játszottak. Mr. Smith lassanként már majdnem megértette, mit beszélnek. Mialatt remek uzsonna-vacsoráját fogyasztotta, azt találgatta, hogy ki az a négy ember, aki játszik. Az egyik Saw Cooper, ő farmer; egy kicsi öregembert Samnek hívnak; a fiatal, vidámképű embernek, aki balkézzel játszik, Gollicker-Pearson a neve; a negyediket, aki tagbaszakadt ember, egyszerűen Iannak szólítják.

Mr. Smith figyelte játékukat, hallgatta a parafacéltáblába találó gerelyek végnélküli koppanását. A zömök, búzasárga hajú pincérlány feléje jött, köténye mereven zizegett.

– Akar még valamit?

– Nem. Nagyon jó volt minden. – Mr. Smith mosolygott. Szerette volna, ha a lány többet beszél. – Izé… mondja, mivel szórakoznak itt esténkint?

– Szórakoznak? – ismételte a lány. – Hát itt üldögélnek, szombat este meg sokan átmennek Wuxleyba a moziba. – Várt egy kicsit. – Most Buck D’Arcy játszik, az Éneklő Cowboyban – tette hozzá rábeszélően.

Mr. Smith már tudta, milyenek az angol mozik kisvárosokban. Azonkívül ő maga délkaliforniai volt és közelről ismerte a moziszakmát, mint minden délkaliforniai. Semmi kedve sem volt négy mérföldet menni, hogy egy tavalyi másodosztályú Wild West filmet lásson.

– Nem megyek, inkább megiszom még egy sört és itt üldögélek – mondta.

– Akkor már üljön a tűzhöz. Majd odaviszem a sört. Én meg itt leszedhetek.

Mr. Smith leült a lócára a hatalmasan megrakott tűz mellé és kezében melengette söröskancsóját. A játék véget ért, Saw Cooper vesztett és mindenkinek fizetett egy pohár sört. Az emberek kancsóikkal odajöttek a tűzhöz. Mr. Smith udvariasan odébbhúzódott. Az emberek elcsendesedtek az idegen közelében. Mr. Smith elhatározta, hogy eloszlatja kényelmetlen érzésüket.

– Ahhoz képest, hogy október van, elég hűvös ez az este, igaz? – mondta.

Az emberek elgondolkoztak ezen a megjegyzésen, mintha mindkét végéről akarnák megvizsgálni. Végre Saw Cooper így szólt:

– Ahum.

A többiek bólintottak. Elhallgattak és mind az öten a tűzbe bámultak. Ekkor a fiatal Gollicker hirtelen elmosolyodott.

– Magának nem kéne fázni, mert maga yankee.

– Csakhogy én nem vagyok yankee – mondta Mr. Smith.

Hitetlenül néztek rá.

– Yankee maga, – mondta Mr. Smith – Új-Angliából való.

Erre Mr. Smithről egymásra néztek. A Ian nevű nagydarab ember mély lélekzetet vett.

– Yankee az, aki az Egyesült Államokból való – mondta.

– Na igen, igen. Új-Anglia az Egyesült Államok egy része. Csakhogy én onnan ezer meg ezer mérföldnyire lakom. Egyébként akár hiszik, akár nem, maguk sokkal közelebb laknak a yankeekhez, mint én. Mert tudják, az Egyesült Államok nagy ország ám. Ott, ahol a yankeek élnek, csakugyan nagyon hideg van télen. De ahol én élek, Dél-Kaliforniában, ott sosem havazik. Amióta élek, még egyszer sem havazott.

– Nem havazott? – kérdezte Gollicker elakadó lélekzettel.

Mr. Smith mosolygott. Minden délkaliforniai boldog, ha az éghajlatról beszélhet.

– Nem havazik. Télen van egy kis esős időszak, de február után kiderül és azután kilenc hónapig nem esik egy árva csepp sem.

– Nem esik kilenc hónapig? Soha nem esik? – kérdezte Saw Cooper.

– Egyetlen csepp sem. Süt a nap, az ég derűs, semmi eső kilenc hónapig. Soha!

– Hát aztán mi terem ott, mondja? – kérdezte Saw, ravaszul.

– Hát mindenféle. Zöldség, főzelék, narancs… mindenféle.

Megint elhallgattak. A nagy Ian lélekzetet vett.

– Narancs – mondta és megint nagy lélekzetet vett. – Az Spanyolországban nő.

Oly nyomatékosan nézett Mr. Smithre, hogy az bólintott:

– Na igen, – mondta – Spanyolországban is, úgy tudom.

– Narancs, – ismételte Ian – az Spanyolországban nő.

Ezzel a kérdést, úgylátszik, elintézték. Mind hallgatva a tűzbe néztek. Saw Cooper szippantott egyet.

– Hát még mi nő ott?

– Hát nekem van ott egy ranchom, mi alfalfát termelünk.

– Hát az meg micsoda?

– Alfalfa? Mi azt használjuk széna helyett. Tulajdonképpen sivatagi növény, de megterem Kaliforniában is. Nyolcszor kaszálják le évenként.

– Nyolcszor kaszálnak szénát?

– Évenként nyolcszor.

Sam, a kis ember, most szólalt meg először.

– Mondja az úr, ha kilenc hónapig nem esik, hogy kaszálhatnak nyolcszor?

– Az nagyon egyszerű. Öntözzük a földet.

Rövid, de tartalmas előadást tartott az öntözésről.

– Ahum – mondta Saw Cooper. – De honnan jön a víz?

– A San Fernando-völgyben vesszük a Víztársaságtól, akárcsak maguk odahaza.

– És azok honnan veszik?

– Rezervoárokból.

– De ha nem esik, honnan jön a víz a rezervoárokba?

– Ó, hát felszivattyúzzuk északról, ötszáz mérföld távolságból. Ott rengeteget esik.

– Azután a vízvezetékcsőből locsolják a földet, mi? Magának hány hold földje van?

– Hát nem egészen a vízvezetékcsőből, tudja. A csövek szélesek, tizennégy hüvelykes csöveink is vannak. Mi elárasztjuk a földet – egészen befedjük vízzel.

Saw a tűzbe nézett.

– Gabona megterem arrafelé?

– Hát tudja, a föld nálunk sokkal többet ér, semhogy gabonát termelnénk benne. De megterem, megnő tizennégy lábnyira is.

Erre torkukat köszörülték és lábukkal csoszogtak.

– Tizennégy lábnyira – lihegte Saw. – Hűha!

– Mister, – mondta Sam – tudja, én egyszer felmentem Skóciába és megnéztem a Firth o’Forth hídját. Yankeeországban persze nagyobb hidak is vannak?

Mr. Smith megemlíthette volna az új Oakland-hídat, de hát dél-kaliforniai volt.

– Vannak ugyan hidak is, de most inkább közlekedési alagutakat építenek a folyók alatt.

– Hát már minek?

– Mert olyan nagy az autóforgalom.

– Mennyi automobil megy rajtuk keresztül?

Mr. Smith boldogan gyujtotta meg pipáját. Ezeket érdekli Amerika.

– Azt nem tudnám megmondani. Ha az ember arra gondol, milyen gyorsan készülnek, azt lehetne mondani, hogy többszázezer.

– Milyen gyorsan készülnek? – kérdezte Gollicker.

– Nem is tudom. Azt hiszem, úgy kétpercenként készül egy új autó.

– És alagúton megy, nem hídon? – tudakolta Sam.

– Na, vannak azért hidaink is.

– Persze, csuda nagyok.

– Hát, – mondta Mr. Smith szerényen, a Pulaski Magasvasútra gondolva, amint beszalad New Yorkba – vannak olyanok, amelyek egész városok fölött húzódnak át. Mérföldeket mehet és még mindíg azon a hídon van.

Saw Cooper beleköpött a tűzbe.

– Mennyi nép van Amerikában?

Mr. Smith nem tudta, de nagyvonalú hangulatban volt. Meg aztán végeredményben ott van Dél-Amerika is.

– Gondolom, egy negyedbillió – kockáztatta meg.

– Egy negyedbillió – ismételték. Azután rábámultak Mr. Smithre, aki csak most vette észre, hogy nem hisznek neki.

– Várjanak csak – mondta. – Azt hiszem, a billió mást jelent Amerikában és mást jelent itt. Amerikában ezer millió, itt pedig egy millió millió, ugye?

– Egy billió, – mondta Ian halkan – az egy billió.

A többiek bólintottak és Ian felállt. A többi is felemelkedett.

– Izé… várjanak csak egy percet. Nem akarnak inni valamit? – hívta meg őket Mr. Smith.

– Mi azért jöttünk, hogy célbadobóst játszunk… mi négyen – mondta Ian, jelentőségteljesen.

A másik három nevetett.

– Mindjárt gondoltam, hogy a maguk hídjai nagyok lehetnek – mondta Saw Cooper, búcsúcsapásul, amint átdobta magát a lócán. – Mert különben hogy mennének át a tizennégy láb magas búza fölött, amit a vízvezetékcsőből locsolnak?

Rávigyorgott a többire győzelme tudatában.

– Én nem azt mondtam, búza, én azt mondtam, gabona – tiltakozott Mr. Smith.

– Az ugyanaz – csattant rá Saw.

– Dehogyis. A búza kalászban nő. A gabona meg csutkán; széles, hosszú levelei vannak.^[1]

– Hé! Hiszen az a kukorica! – mondta Saw.

A nagy Ian közébük lépett.

– Hallja, – mondta súlyosan – maga gabonát mondott, én is hallottam. Tartsa meg az úr a narancsait, meg a vízvezetékből való locsolást, meg a hidakat a városok fölött, – és még azt mondja, hogy sosem esik, és letagadja, hogy yankee, meg hogy a billió az egy billió is, meg nem is. Maga egy tucatszor lódított, aszondom. Igaz vagy nem igaz?

Mr. Smith ránézett Ianra, amint ott állt harcrakészen, széttett lábbal, ujját a nadrágjába akasztva. Körülnézett és látta, hogy a kocsmában mindenki hallgatva várja a fejleményeket.

Ekkor különös dolog történt. Ebben a pillanatban eltűnt a szén-, pipadohány- és sörszag és helyette Mr. Smith a napsütötte földek citromfák, jázminok és eukaliptusz-cserjék kevert szagát érezte, mint estefelé, amikor a szél felhozza a San Fernando-völgy felől. És honvágy fogta el. Hirtelen oly valószínűtlennek látszott, hogy ilyen messze legyen hazulról, és angol kocsmában üljön ezekkel az emberekkel. Arcukba nézett, amely vésztjósló és elítélő volt. És felnevetett.

Oly valószínűtlennek tűnt az egész, hogy addig nevetett, míg könnyei nem csorogtak. Ahányszor felnézett, mind komikusabbnak látta a körülötte lévő arcokat, zavaruk még mulatságosabb volt, mint helytelenítésük. Rábámultak és akkor Ian is nevetni kezdett.

– Hűha, itt egyen meg a fene – ordította.

Most Mr. Smithen volt sor, hogy meglepődjék.

De Ian csak ordított és hirtelen úgy hátbavágta Mr. Smitht, hogy álla fölszállt a levegőbe, azután lezuhant a mellére. A többiek is szájtátva néztek.

– Mi van veled, Ian? – kérdezte Saw.

– Halljátok, bugrisok! – kiáltotta Ian. – Hiszen ez nevet rajtatok! Csak ugratott minket! Itt ül egy óra hosszat, söröskancsóval a kezében és az orrunknál fogva vezet! Mi meg mindent bevettünk, azt hittük, komolyan beszél!

– De, – kezdte Mr. Smith – csak nem…

– Elég, most már igazán elég volt! – ordította Ian. – Eddig az orrunknál fogva vezetett és mondhatom, csuda jól csinálta! Nézze csak, micsoda képet vág az öreg Sam!

A többiek Ianra néztek, fejüket vakarták, bután vigyorogtak, végül is pedig nagy csodálattal bámultak Mr. Smithre.

– De… – kezdte megint Mr. Smith.

– Elég, egyszer bedöntött minket, – mondta Ian – itt a kezem, gratulálok. De most már elég; most már inkább mondja el, micsodás is az a Yankeeország igazából.

Mr. Smith nagy lélekzetet vett.

– Na jó, hát miről akarnak hallani?

– A cowboyokról – lihegte a fiatal Gollicker. – Volt maga cowboy?

Mr. Smith egy pillanatig az örvény szélén állt, azután egy kis manó belökte az örvénybe.

– Hát hogyne lettem volna. Mit akarnak hallani a cowboyokról?

– Várjon csak – mondta Gollicker. Mind kényelembe helyezkedtek a lócán. – Meséljen valamit a terelésről, tudja, arról, amiről Bing Crosby énekel a filmen: „Most lovagolok az utolsó terelésre”.

Mr. Smith visszatartotta lélekzetét – és beleugrott a vízbe.

– Ja igen, – mondta – a terelés és a cowboy élete általában. Hát tudják, fiúk, az ember hajnalban felpattan és rohan le a corralba. Ott lasszóval kifogja a lovát a többi közül…

– Egy musztángot? – kérdezte Gollicker.

– Egy musztángot – egyezett bele Mr. Smith.

– Egy olyan vadat, ugye, a prériről?

– Persze, egy olyan vadat a prériről – hagyta helyben Mr. Smith. – Látom, maga is ismeri Amerikát.

Gollicker szerényen mosolygott.

– Nem vágok többet közbe, Mister – mondta bocsánatkérőn.

Mr. Smith megint nagy lélekzetet vett. Látta, hallgatói közül legalább egy nagy szakértő, hát igyekezett kitenni magáért. Szívében megköszönte a sorsnak azt az eddig teljesen elveszettnek hitt kellemetlen két hetet, amelyet egy nevadai díszfarmon töltött. Élénk, színes képet festett hallgatóinak a cowboy életéről.

Mikor befejezte, Gollicker felsóhajtott és Ian bólintott.

– No már most, – szólt Sam – hogy is van azokkal a dög bivalyokkal?

– Ó, a buffalo – mondta Mr. Smith. – A mennydörgő léptű csorda! Egy ideig az a veszély fenyegetett, legalább is azt mondták, hogy kihalnak. De most már örömmel mondhatom, – és kétségkívül maguk is épp ilyen örömmel hallják – a csordák egyre növekednek és sokasodnak és nemsokára megint ott tartunk, hogy egy puskalövéssel le lehet teríteni egy teljes sebességgel száguldó bikát.

– No és mi van a dög indiánusokkal? – vetette közbe Saw.

Mr. Smithnek eszébe jutottak az indiánok a Santa Fé-i pályaudvaron. Nem, ez nem az igazi. Hirtelen ihlet szállta meg. Kihúzta magát.

– Bocsássanak meg nekem, ha erről a tárgyról nem beszélek. Mert mi nem igen szeretjük a sápadtarcút, aki elrabolta földjeinket. Azért mondom „mi”, mert anyám Sárga Pokróc volt, a Feketelábúak törzsének hercegnője. Ezért hát ne beszéljünk vörösekről és fehérekről.

A tűzbe bámult, méltóságteljesen, legalább is azt remélte.

– Na látod, mit csináltál? – szólt rá Ian Sawra. – Legalább megtanulod, hogy néha befogd a szád. Bocsásson meg neki, Mister. Meséljen inkább a gangsterekről. Találkozott valaha gangsterekkel?

– Hogy találkoztam-e? Hát lehet velük nem találkozni? – kérdezte Mr. Smith.

Gyorsan és szemléletesen Amerikáról kezdett beszélni, s rajzán látható volt a város, ahol éjjel-nappal röpködnek a gangek golyói. Látható volt a város legszélső utcája és abban a legszélső ház és azon túl a préri, amelyen nincsen ösvény és ott mennydörög a bivaly, lovagol a cowboy és leselkedik az indián.

Mikor befejezte, körülnézett. Mindenki őt hallgatta a kocsmában. Az emberek csöndben köréje gyűltek. A pincérlány elbűvölten könyökölt a bárpultra.

– Istenem, túlságosan sokat beszélek – mondta Mr. Smith.

– No csak rajta, rajta – biztatták.

– Száraz élvezet ez. Talán innánk.

– Ez már beszéd – mondta Saw.

– Fogd a szád – mondta Ian. – Majd célbadobunk, hogy ki fizessen.

– No de Ian, ha ő akar fizetni…

– Azt mondtam, célbadobunk, mindenki, aki akar, és a vesztes fizet.

Így is Mr. Smith fizetett, mert a célbadobós játék ravaszabb volt, mint gondolta és a többiek mind szakembereknek látszottak.

Kezdte magát egyre jobban érezni, amikor a pincérlány elkiáltotta:

– Záróra, urak, záróra!

Mr. Smith sajnálta. Olyan jó este volt. Mind olyan barátságosan kívántak neki jóéjszakát. Ian alaposan megrázta a kezét.

– A viszontlátásra, öregem. Nagyon jól mulattunk. Csak azt akarom mondani, engem ugyan nem tett lóvá, amikor olyanokat tódított az elején. Mert tudja, mi moziba járunk, tudjuk mi azt, hogy milyen az az Amerika igazából. Meg aztán mind hallottunk arról, hogy micsoda hazudozó minden yankee.

– Hát igen – mondta Mr. Smith lelkiismeretét vizsgálva. – Mondtam már egy-két hazugságot.

– Na igen, ez csak amolyan szokás maguknál odaát – mondta Ian. – De fődolog, hogy a végén mégis megmondta az igazat.

*