kb. 24 perc olvasás
Eugéniusz:
Boldog-boldogtalan ABC – IX.
Életminőségünket vizsgáló tükrök
A bölcs és/vagy balga ember élete
Táltos paripa vagy állatorvosi ló
Isten édes gyermeke – ördög/sátánfajzat
Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok
Ön-sorsjavító vagy rontó típusok példatára
Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek/halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?
Hol voltam? s hogy esett; hogy világra lettem?
Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok
S élek, melynek útján szüntelenül halok:
Létemet táplálván testemet emésztem,
Élni törekedem, s életemet vesztem.
Gyötrelmek közt vigad szívem a veremben,
Fájdalommal öröm így laknak szívemben.
Halandó sorsomat ekként ha szemlélem,
Benne szabadságom rabságával lelem.
Hányszor kell érezni változásaimat?
S hogy kerülhessem el hányattatásimat?
A történeteknek veszélyes tengerén
Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén;
Ennek világánál sok oly kőszálakat
Kerülök, hol mások lelték halálokat.
Nézek, gondolkodom, bujdosok, reméllek,
Járok, ülök, mozgok, s nem tudom, hogy élek.
Testemben hánykódik valamely valóság;
Lélek, elme, tűz, ész, millyen világosság!
Nem tudom érteni; formája, sem színe
Nincsen, melybe létem valamit meghinne.
De mégis jól érzem küszködő munkájit,
Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit;
Örökös élettel biztatgat létembe,
Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.
Így az ég, föld között szüntelen hánykódva
Nyögök s majd nevetek, élvén sohajtozva.
Felettem kékellik az égnek térsége,
Reng alattam gyakran e földnek mélysége.
Örökkévalóság kiáltja lelkemet,
De halál árnyéka fedezi testemet.
Érzékenységimnek rabságában vagyok,
S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.
Minden semmivé lész, látom e világban,
S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.
Csak az Isten maga örökös igazság;
Többi mind szenyvedés, árnyék s mulandóság.
?
Bessenyei György
AZ IFJÚSÁGNAK PANASZA
Tüzes ifjúságunk vigassága bomlik,
Életünk öröme lassan-lassan romlik.
Bágyadott szívünknek pusztul nyájassága,
Hidegszik véribe, s lankad kívánsága.
Csendesedni kezd majd tüzes szelességünk.
Baját jelengeti tikkadt egészségünk,
Ifiúi erőnk fárad ereinkbe,
Mindég hidegülést érzünk heveinkbe.
Gyönyörűségünkbül buzog fel csömörünk,
Mindenkoron búra változik örömünk.
Gyermeki időnket mennyire hagytuk már!
Ifjúságunkban is számosodott a kár.
Ezelőtt boldogok, mindég nyájaskodtunk,
Vidám szíveinkkel vég nélkül mulattunk.
Már most természetünk nevelvén adóját,
Keserűvel főzi fel ajánlott javát.
Fogy lassan vigságunk; lankadnak tagaink,
Titkosok, ravaszok nyelvünkön szavaink.
Gyermek életemnek kedves esztendeit
Óhajtom, most látván éltemnek veszélyit.
Mostani életem tele mesterséggel,
Kívánságiban él, kínos nyereséggel.
Erejétül tovább fosztatik napokként,
Kedve, egészsége enyészik lassanként.
Gyönyörűséginktül fájdalmakat kapunk.
Minden nyájasságot végtére megununk.
Néha keseredvén, siratom életem,
Teréhnek találván mindenben a létem.
Ifjúságom feddem hasztalanságáért,
De megént ölelem sok nyájasságáért.
Mint az asszonynemet, mit futunk s kedvellünk,
Előlünk elvetünk, majd ismét ölelünk:
Ifiúságomat úgy tartom éltembe,
Alig tudom, vele mit tegyek vesztembe.
Néha haragomba akarnám múlását,
De megént változván kérem újulását.
Napjait, hogy múlnak, titkosan siratom,
Folyt gyönyörűségem szívemben óhajtom.
A repülő idő húz koporsóm felé,
Ah, mi módon kelljen dűlni ebbe belé!
?
Aki
úgy lesz
kifosztott balek, hogy
nem tudja elfogadni, hogy
pl. neki csekély az arcszőrzete,
ez neki férfiassága fogyatkozási jele,
és bármily sarlatán tortúrának aláveti magát,
ahogyan ez Arany János Bajusz c. versében is van.
Sokat fizet semmiért: a szélhámos cigányok még
közben ki is rabolják, és köznevetség tárgya is lesz…
?
Aki
már nem
is borotválkozik,
és ehhez humoros/
magasztos indokot kreál,
csak hogy ne kelljen neki tükörbe néznie,
és ezúton közvetítve a saját arcát,
és így magát a lelkét is meglátnia…
?
Aki
megszorulva,
bármire kaphatóan
látatlanban odaígéri
az ördögnek azt, amiről
ő még nem tud, nem tudhat:
az otthon, távollétében, előtte
még titokban fogant/születendő gyermekét
(vagy jóhiszeműen biankó aláír egy üres papírt)
?
Aki
nyalizó, stréberkedő,
és ezért csak olyat kérdez,
amire tanára biztosan tud válaszolni –
erősítve a „mindentudó” jó tanító imázst…
Vagy aki a hazug, rossz tanítási rend ellen
csak renitens magatartással tiltakozik, lázad,
de ebben ki is merül – autodidakta nem lesz…
?
Aki
olyan, mint
a rossz szülő/tanár –
a gyerek legyen visszhang,
vagy egy szajkó, egy papagáj,
a válaszban magát hallaná vissza,
aki el sem tudja képzelni, hogy ő is
tanulhatna a gyerektől/diákoktól
(és nem is keveset, de elég jó sokat)
?
Aki
nyeglén
fittyet hány
Rómában/eszkimóknál
az ott élőknek, nyilván nem
ok nélkül, a hely szellemében
is rég kialakult szokásaira, sőt:
esetleg ostobán még gúnyolja is,
ha az eltér attól, amit ő eddig ismert…
?
Kapu
Be-rontó,
vagy be nem lépő…
Aki a nyitott ajtót,
vagy a kaput döngeti,
vagy aki kopogás, vagy
zörgetés nélkül csak vár
akár még a végtelenségig is…
(Kafka: A törvény kapujában)
Vagy pedig ajtóstól beront a házba…
?
Aki
önhitten
nyugodtan ül
a régi babérjain,
a tegnapi sikerből élne ma –
vagy aki előre iszik a medve bőrére,
de ittasan a medve fog belőle lakomázni…
?
Aki
odakint
előadja, hogy
ő a barikádok potenciális
rettenthetetlen utcai harcosa –
otthon viszont egy lekvár, egy papucs
(övé az utolsó szó joga: – Igenis, drágám!)
?
Aki
az utcán,
idegenekkel,
vagy a megrendelőkkel
egy földre szánt angyal,
nyájas, sőt alázatoskodó,
otthon viszont már egy ördög,
egy pokróc, egy goromba fráter,
aki lépten-nyomon alázza családját…
?
Aki
„abszolút
pofátlanul”
nem csak hogy
odakakál az ablakod elé
de még a nagydolga végeztével
be is kopog hozzád vécépapírért…
?
Aki
az a beszédhibás,
aki a szülők tetszésére
oly aranyosan selypített,
beszélt pöszén, raccsolt stb.,
hogy a végén úgy is maradt…
Vagy éppen ellenkezőleg téve,
az erős dadogását csak csúfolták,
ill. egy születési hibának fogták fel…
?
Már alig dadog
Az erősen dadogó Pemete
elmegy a logopédushoz, hogy gyógyítsa meg.
Pár hét múlva a barátja, aki a logopédust ajánlotta,
megkérdi: – Na, hogy haladsz?
Pemete mély lélegzetet vesz, majd egy szuszra darálja:
– A regiment remek iramban vágtat a répaföldeken.
– Ó, ez igen! – mondja a barát. – Gratulálok! Ez igazi fejlődés!
– Pe… pe… persze – dadogja Pemete.
– Csa… csak a… az a b… baj, h
ogy n… nem mindenre pa… passzol…
?
Aki
olyannyira
földhözragadt,
hogy ő még csak
nem is látja Daidalosz
és Ikarosz szárnyalását
(sem az utóbbinak hübrisz
miatti bukását, lezuhanását…)
A másik meg csak ég-kémlelő,
aki merengve nem néz a lába elé,
és a nyakát töri az első árokban…
?
Aki
szégyell
bűnbánóan,
önkritikusan stb.
végleg hazatérni és
megtérni az önként
vállalt „száműzetéséből”,
vissza az őt éltető gyökereihez
a csúnyán, rútul elárult övéi közé –
inkább tovább ócsárolja a hazáját,
így könnyítene számkivetett életén…
?
Aki
szégyelli
a magyarságát,
ha épp rossz a kormányos,
és passzív-aktív ellenállás helyett
a süllyedő hajóról menekülő patkányként
egy gyökértelen, súlytalan világpolgár lesz –
ő csak addig magyar, amíg igen jól megy a sora…
Keveselli, amit kapott a hazájától,
és sokallja, amit ő adhatna…
?
Aki
hagyta
átmosni az agyát,
és maga is azt vallja,
hogy a magyar egy utolsó csatlós,
egy született örök vesztes, egy széthúzó,
pártoskodó, viszálykodó stb. szolganép…
Vagy egy örök dzsentri, aki szorgos
munka helyett eltékozolja kincseit…
?
Aki
magyarként
eleve leértékeli magát,
mert nem ismeri népének
nem ellenség-írta történetét,
múltjának oly dicső fejezeteit
és a világraszóló kultúrkincseit,
nyelvünk szellemi csodafegyverét,
a magyarság történelmi küldetését stb.
?
Isten népe
Annyiban is
Isten népe vagyunk,
hogy ha nem akarunk
és nem tudunk Isten törvényei szerint élni,
akkor nálunk rongyabb, szemetebb társaság
nincs a világon – Karácsony Sándor
?
Aki
nem látja:
a gondolkodás szóban
mennyire ott van a „gond” …
Fölöslegesen-károsan terheli magát,
nem figyel a megérzéseire, intuíciójára stb.,
mindent csak ésszel-logikával rosszul old meg –
nem hallja csendmeditációban a szív isteni hangjait…
?
Akinek
terhes elmemunka
a legkisebb gondolkodás is,
rögtön megfájdul tőle a feje,
így ő előbb vág, azután mér,
előbb beszél, utólag töpreng,
milyen károkat okozott vele,
ami miatt tényleg fájhat a feje…
?
Aki
nem legális,
bűnös eszközökkel,
ferde, tilos utakon érné el
egy ideig a reklám álomvilágát,
az ő nyílt-titkos, de hamis célját…
(egy nap a sóvárgott „dolce vita”,
majd meg a sok éve börtön…)
?
Kép-más
Aki soha nem
pl. magát a rinocéroszt másolja,
hanem mindig csak a róla készült képet,
ahogy egyszer valaki hallomásból lerajzolta,
aminek esetleg csekély köze van az eredetihez…
?
Aki
nem mer
bátran elindulni,
jótettel megnyert
szellemi segítőkkel
szerencsét próbálni,
mint a népmese hősök,
inkább otthon siránkozik
és versenyt sajnáltatja magát,
és mindörökre mostoha sorsú
Hamupipőke, Kukorica Jancsi marad…
?
Aki
nem segít
a kis hangyának
kimászni a pocsolyából –
sőt „kegyelemdöfésből” rátapos…
E kegyetlen lelkületével hiába vár
természetfeletti segítséget, isteni áldást…
?
Aki
nem érzékeli
a biztató tekintetet,
és nem egy nagylegény:
nem meri a lányt megcsókolni –
annyira fél, retteg az elutasítástól:
mi lesz, ha nem kapja vissza?
Inkább agglegény marad,
vagy megöli a riválisát,
vagy a kútba öli magát…
?
Aki
nem meri
a piacra kitenni portékáját:
neki ez nem mérvadó értékítélet,
ha az emberek az ő munkatermékére
a megdolgozott pénzüket áldozzák rá…!?
Inkább beáll a sorba közmunkáért, segélyért…
?
Álpiac
Amit te állítasz elő
és viszel ki a piacra,
az kőkemény és nem
fair play versenyben van,
de amit neked kell venni:
áram, gáz, benzin stb. stb.,
azt mesterséges monopol-
árakon kellene megvenned!?
Akkor inkább feladod mesterséged,
és havi fixért elmész bérmunkásnak
és egy életen át lélekölően robotolsz…
?
Aki
kedvtelésből,
ún. műkedvelőként,
autodidakta dilettánsként
nem festeget otthon képeket,
saját örömére és leli fejlődésére,
ha ezt nem tudja záros határidő belül
„piacon” árura váltható forintért eladogatni…
?
Aki
nem nyugszik
bele a végleges válásba,
és a rész/féligazságaival
évek múlva is még hidegháborúzó –
saját élete javítása helyett az erőit
az őt megbocsáthatatlanul elhagyó
egykor „imádott”, rosszul szeretett
Ő élete megkeserítésére pocsékolja,
amihez a gyerekeket is felhasználja…
?
Akinek
még ma is
tilos a válás,
mert tiltja a „vallása” –
a legvégsőkig, sőt azon túl is
ki kell tartania az egyszer rosszul
beválasztott élettárs mellett, akkor is,
ha naponként háromszor bele is döglik,
és a közös édes gyermekek is megsínylik –
odaát ezért majd nagy jutalomban lesz része…
?
Aki,
ha elmúlt már
az újdonság varázsa,
akkor le is cseréli úgy
a használati eszközeit,
mind az élettársát, barátját,
de házát és hazáját is, ha lehet…
Minden csoda csak három napi tart…!?
Majd nulláról/mínuszról kezdheti elölről…
?
Aki
ötletesen
és módszeresen
keresi és így vesztére
hamar meg is leli a bajt,
pl. az oroszlán bajuszát ráncigálja,
nem nyugszik, míg fel nem ébreszti
az éppen szelíden szundikáló szelindeket…
?
Aki
egy áldott,
szófogadó „jó gyerek”
aki nem okoz anyjának fájdalmat:
az ő kedvéért akár még orvos is lesz,
ha amúgy semmi kedve/tehetsége hozzá,
és így boldogtalan pályatévesztettként él,
aki a bizalommal hozzá fordulóknak is árt…
?
Pályatévesztő
Botcsinálta doktorok
Milyen doki kése alatt vagy?
„Mert félt a vértől, s a szagtól,
Nem lett ő orvos, csak doktor…!?”
Mert vonzotta a pálya presztízse/bére
(Vagy egy annyira szórakozott professzor,
hogy ő kérdi: most műtünk vagy boncolunk?)
?
Hivatástévesztő
Leereszkedik a remete a hegyről,
bemegy a vendéglőbe: kér ételt-italt, nőt…
Kap is mindent, de nőt nem tudnak adni.
Amikor sokadszorra ismétlődik a dolog,
akkor kínjukban felajánlják neki a Bélát.
– A Béla? De hát én nem vagyok olyan!!
Legközelebb nagy szükségében alább adja,
de kiköti, hogy ne tudjon róla senki…
– Nem fog róla tudni más rajtunk kívül,
csak még az a két ember, aki lefogja a Bélát,
mert a Béla sem olyan…!
?
Bessenyei György
AZ IRIGY ELMÉRÜL
Egy zaklató elme mindég prédát keres,
Gonoszt és igazat ösvényin lopva les.
Tövisses vackában rejtezvén mindég túr,
Valamelyfelé fut, mindenhez hozzászúr.
Mint a tolvaj, itt-ott csak titokban szökdös,
S ha dicsőséget lát, arra kiált, köpdös.
Csak ő tud igazat szóllani magábul,
Felkél, mint megveszett, s amit lél, mindent dúl.
Az okos, ez ökör, úgy szóll hatalmával,
Maga tanácskozik egyedül magával.
Törvényeket csinál tövisses vackában,
Mellyeket aki nem követ munkájában,
Öröködött átok s ostobaság lészen,
Mivel áldozatot a Bálnak nem tészen.
Bomlott elme, mit téssz kiabálásiddal,
Részegen csatázván ködös álmaiddal?
Mit ítélsz? mit tudhatsz? hol van igazságod?
Hol emelkedel fel? s hol alacsonyságod?
Amit mielőttünk helyesnek tartottak,
Közzülünk már abból sokan sokat untak.
Mi úgy szóllunk, hogy már megvilágosodtunk,
S nem látunk sok dolgot, melyben vakoskodtunk;
Az írásnak módja, nyelv, gondolat, szokás,
Törvények, tett rendek és jeles oktatás
Mind változtak, látod, amint az idő fut.
Mondd meg, meddig mehet ezek közt egy fő út?
Cirkalmazd a szókat, fontolj minden dolgot,
Formálj, ahol tetszik, ott világosságot;
S mikor kínos munkád osztán elvégezted,
Bocsásd a világra fontos ítélleted,
Lásd meg, ha nem lelsz-é olly éles fogakat,
Mellyek megtehessék rajtad marásokat.
Szabd oskoláinknak törvényihez magad,
Vizsgálj minden szócskát, keresgessed javad.
Tökélletes munkád add ki aztán köztünk,
Hidd el, hogy elmédben hibát mi is lelünk.
Éppen úgy eshetik egy, ki vizsgálódik,
Mint az, ki fáradva ír és gondolkodik.
Amit ő hibának mond, azt más dicséri,
Ki-ki amint érez, tetszését úgy kéri.
Hogyha hiba nélkül akarnánk dolgozni,
Mi módon kellene élvén fáradozni?
Ki mehetne férjhez, ha tökélletesen
Kívánná kiszülni gyermekét mindenben?
A természet nagyot, kicsinyt, szépet, rútat,
Setétet, világost, holtat, élőt mutat.
Mutasd meg, hogy hol van itt tökélletlenség,
Nagyobb jóság, haszon vagy egyenetlenség.
Van-é ollyan sunda, kit a természetben
Semmi nem szeretne ez örökös rendben?
Egy személyt tekintesz: sunda, te azt mondod,
Elmégy tülle; de más megszereti, látod;
Aki osztán aztat kedvelli, kit te futsz,
Mondd néki: tárgyod rút, úgy felel majd: hazudsz.
Így egy emberrül is, aki munkát csinál,
Világunk tetszése kettős csatát formál;
Egyik dicséretet ád fáradságának,
Másik nevetője lészen munkájának.
Kinek van igaza természeten kívül?
Mind téved az, aki nem ítélhet ebbül.
Gondolj egyenesen vezérlő lelkeddel,
Kövessed pennádat érzékeny szíveddel.
Igaz barátidnak vedd fel intéseit,
Ne halld az oskola sok csevegéseit;
Hidd el, megigazít a szív érzésedbe,
Hogyha kifuthatott mellyedbül versedbe.
Édes érzés nélkül hiába gondolunk,
Ha nincs igaz szívünk, balul okoskodunk.
A zaklató elme oskola porával,
Hadd rágja törvényink csikorgó fogával.
Ő mindent régulán húz mesterségével,
Kiált, de nem érez édessen szívével.
Ez a nemes törvény egy író kezében,
Ki csak igazságot vész célnak lelkében.
Szólj a természethez, jó régulán beszélsz,
Gondolj valósággal, és helyesen ítélsz.
Mihaszna formálunk annyi régulákat,
Csak pusztítjuk vélek az édes dolgokat.
Ti zaklató elmék, lármázó mesterek,
Irigy tanácsosok, szövevényes lelkek,
Szűnjetek meg zajos törvényeitekkel,
Bánjatok józanul éh lelkeitekkel!
?
Aki
nem örül
a váratlan szerencsének,
mert nem is kalkulált vele:
emberi tervezését, számítását
zavarja, felborítja az Isten végzése…
Teljesen lebénulva futni hagyja ezt…
Esetleg a jóból még balszerencsét is csinál…
?
Aki
egy büszke
tántoríthatatlan –
csinálja, amit fejébe vett,
vakon és süketen a visszajelzésekre:
sebességét fokozva nyomul a tévúton,
mert már eleve rossz irányba indult el,
így egyre távolabb kerülve az oázistól…
?
Aki
nem őrzi,
és helyreállítja,
hanem újra és újra csinálja
az aznapi, mindig más rendet,
alaposan megnehezítve az életét,
ellehetetlenítve, hogy fő dolgához lásson…
Vagy megengedi/tétlenül tűri, hogy ott
mindig másvalaki csináljon neki „rendet” …
?
Ideális viszonyok…
Mire mindent tökéletesre beállítanál,
a székedet és az asztalt, a monitort, a klaviatúrát,
a fényviszonyokat, a háttér hangulat zenét, és a többit,
a kávét, a pipát, a betűtípust-méretet, a tipográfiát stb.,
addigra már el is felejted, hogy mit akartál bepötyögni…
Elszökött, elillant az illékony ihlet kegyelmi állapota…
(s ezt ráfogod a „transzból” kizökkentő kutyaugatásra)
?
Aki
nincs résen,
aki itt és most
nem ragadja meg
az egyetlenegyszer
átrepülő ihletet, sugallatot –
az így az örökre messze száll,
és utólag meg sopánkodni kár…
Ezért is teljesen ötlettelen,
vagyis fantáziátlan, unalmas,
szürke, egyhangú, uniformis stb.
az öltözködése, a lakberendezése,
a beszéde, az udvarlása, a főzése,
az étele stb. – vagyis az egész élete…
?
Aki
nem tart
szabadsága szülte
saját rendet maga körül,
annak nem terem rend lelkében se,
csak terméketlen kaotikus állapotok…
Ami azután kivetülve ismét csak rumlit szül,
végtelen, ördögi rossz zárt körökben forog…
?
Aki
úgymond
rendszerető ember,
„ezért” mindig ugyanakkor
megy el a nagydolgát végezni,
s ha éppen akkor nem sikerül,
annál rosszabb a kakijának,
vagy egy napig őrizgeti azt,
vagy később bent megy ki…
?
Aki
önmagát
nagyon büszke
ún. absztinensként
oly szabad embernek hiszi,
pedig csak egy mámorfóbiás,
aki tart tőle, hogy borban az igazság,
hogy ideig oldódnának káros gátlásai,
vagy gyenge jellem: fél a kísértéstől,
és tart tőle, hogy visszaesik a piálásba…
?
Aki
a kicsit nem becsüli,
az a nagyot sem érdemli –
ha nem sáfárkodtál jól zsebpénzeddel,
a tévedéseken keresztül nem tanult meg
vele jól gazdálkodni, azt jól beosztani stb.,
akkor hogyan bízhatnák rád egy család pénzét?
?
Aki
a kis értékkel
könnyelműen,
pazarlóan bánik,
a fillért nem becsüli,
ha nem tud spórolni, ill.
takarékosan gazdálkodni,
akkor megtanulhat koldulni,
folyton tarhálni, kölcsön kéregetni…
?
Akinek
mindig üres a zsebe,
lepisálja még a kutya is:
az örök tarháló, pumpoló,
szorultságára való hivatkozással,
– rendszerint kölcsön ürügyén -,
gyakran tolakodó módon kéregető…
(akit ezért nagy ívben el is kerülnek,
ő meg váltig, hosszan és nagyhangon,
a kifáradásig, de eredménytelenül
panaszkodhat a közönyről…)
?
Aki
potyázó,
ő nem tiszteli
meg az ún. jóismerőseit,
hogy ő is otthonába invitálja őket,
és kiszolgálja, vendégül lássa őket…
(nem ismeri, így nem is élheti át
ennek a fáradozásnak a jutalmát,
az előkészület-valósulás örömét)
?
Aki
nem szól rögtön
a penetráns bűz miatt,
mert még új tag a gyülekezetben stb.,
akinek „Hallgass”, vagy „Kuss!” a neve,
és ő ezt természetesként el is fogadja –
és így majd végül már ő maga is megszokja,
és majd az új tagokat is rászoktatja,
így minimalizálva a frissülés esélyét…
?
Aki
még nem tud
üzemi vakságáról
és vak, automatikus,
és így reflektálatlan,
de már elavult, már káros,
őt így már csak akadályozó
„örökölt” megszokásairól…
Ő már egy mindent tudó öreg szaki,
akinek az újoncok ne adjanak tanácsot…
?
Emberszabású majmok
avagy a megszokás hatalma
Vegyünk egy ketrecet, amiben öt majom van.
A ketrecben egy madzagon lóg egy banán.
A banánt csak a legfelső lépcsőfokról lehet elérni.
Az egyik előbb-utóbb odamegy a lépcsőhöz
és elkezd felmászni a banánért.
Azonban ahogy hozzáér a lépcsőhöz,
az összes hideg zuhanyt kap.
Kicsit később egy másik is megpróbál
felmászni a banánért – az eredmény ugyanaz.
Ez még számos alkalommal megtörténik.
Kis idő elteltével, amikor egy elindul a lépcső felé
a többiek megpróbálják megakadályozni.
Most zárjuk el a vízcsapot, nem lesz több zuhany.
Cseréljük ki az egyik majmot egy újoncra.
Az új „fiú” meglátja a banánt
és megpróbál érte felmászni.
A többiek azonnal megtámadják
és nem engedik, hogy a lépcső közelébe menjen.
Amikor minden mászási kísérlet kudarcba fullad
a többiek támadása miatt, az új „fiú” feladja.
Most cseréljünk ki még egy régi
(zuhanyozott) majmot egy újoncra.
Az új megint csak megpróbálja megszerezni a banánt,
de a többi négy megtámadja ezért.
Az előző újonc is aktívan részt vesz a támadásban.
Amikor már ez is feladta,
cseréljük ki a harmadik majmot is.
Amikor ez is megpróbál eljutni a banánhoz,
a többi négy megtámadja.
Pedig a négy támadó közül
kettőnek elképzelése sincs,
hogy miért nem szabad a banánnal próbálkozni.
Miután a negyedik és az ötödik majmot is kicseréltük
a ketrecben lévő majmok
egyikének sincs emléke a hideg zuhanyról.
Mégis, meg sem próbálnak felmenni a banánért.
Hogy miért? Mert ez mindig így volt
és mindenki azt látta, hogy így kell ezt csinálni.
?
Vak megszokás
Gúzsba köt a szigorú házirended,
Rossz hagyományokat is ápolgatsz,
fölösleges-káros tabukat tartasz be,
de „elfelejted”, hogy ezt egykor te hoztad létre,
s fel sem merül a lehetősége, hogy változtass rajta,
mert nem tart eléjük tükröt a mese, a jóbarát stb. stb.
?
Majom-
idomítás
Majomparádé…
Pompásan mutattak
és díszlépésben masíroztak a majmok,
Csak akkor borult fel a rend, de akkor nagyon,
amikor valaki egy köteg banánt dobott közéjük.
Bal, jobb, bal, jobb,
Mennek a majmok.
Utca végén megállnak,
Gombócával dobálnak.
*
Bal, jobb, bal, jobb,
Futnak a majmok.
Ha nem futnak, szaladnak,
Úgyis majmok maradnak.
?
Utánzó majom
Mindig csak hasonmás,
epigon, gyenge utánzat,
imitátor vagy egy dublőr,
vagy a másik karikatúrája stb.
De soha-soha nem ő saját maga!
Így – a mondás szerint – azután
még meg is eheti, amit az kinyom…
?
Idegen tollak
A szajkóról.
Szajkó egyszer fel ékesíté magát a pávának tallaiba,
és mikoron magának ő maga szépnek láttatnék,
meg utálá az ő feleit, és mene a pávák közibe.
Amazok mikoron meg ösmerték volna az ő csalárdságát,
a balgatag madarat meg foszták a nem ő talljától,
és vereséggel illeték,
osztán el haza szégyengeték.
Értelme.
Mindennek ő magát jól meg kell rostálni,
És önnen feleit meg nem kell utálni,
Ha szégyent fejére nem akar szirkálni.
Esopus – Pesti Gábiriel
?
A rút kiskacsa
tanmeséje arról a lényről,
aki eltévesztette a helyét,
rosszul azonosította magát,
így a társak gúnyolódása stb.
miatt selejtként értékeli le magát,
minden baja lesz – öngyilkos is lehet…
Pedig amúgy gyönyörű hattyú lehetne,
ha rájönne a végzetessé válható tévedésére…
?
Aki
nem tartja
szárazon a puskaport,
nem tartja karban fegyverét:
Istenhite gyengeségére vallana,
mert szerinte minden kegyelemből van!
Majd bősz istenkáromló lesz, ha puskája
a döntő pillanatban csütörtököt mond…
?
Aki
mindent
ki akar érdemelni
igyekezettel, szorgalommal stb.,
azt is, amit csak a szerencse, ill.
az isteni kegyelem adhat meg neki,
amire például neki születni kellene,
vagy ami csak ajándékként értékes…
Az élet legjobb dolgai ingyen vannak,
azokat nem lehet kiérdemelni, megvenni:
mint például a talentum, a tehetség stb.,
de persze lehet ezt nem/rosszul használni…
?
Aki
nem temeti,
nem engedi el,
nem gyászolja el
lelkében is a halottat,
mintha hullához kötözné magát –
így az vissza is jár kísértetként
őt riogatva éjjelente kísérteni,
amitől csak rémálmai lesznek…
Vagy az „otthonából” élhetetlen
emlékmúzeumot kreál…
?
Aki
nem testi,
érzékelhető fenyítő „pedagógus”,
nem üti pofon isteni emberarcod,
ő „csak” méltóságodban aláz meg,
pl. hangosan felolvassa társaid előtt
az általa elkobzott szerelmes leveled…
?
Aki
egy „büszke”, gőgös,
egy ún. öntörvényű lény,
nem tiszteli se a természet,
se a társadalom törvényeit –
így megdöbbenve tapasztalja,
hogy amikor kiugrik a toronyból,
akkor ő nem repül, de szabadon
esve-gyorsulva zuhan a halálba…
?
Aki
egy futóbolond,
egy munkamániás,
aki nem tiszteli meg
annak a háznak lakóit,
ahol ő épp most vendég,
nem foglal egy ideig helyet,
erre is sajnálja „drága idejét”,
mert addig se tud pénzt keresni,
önként beszűkíti a kapcsolatait,
és így elviszi még a szép álmukat is…
?
Aki
nem tudja
jól az „adjonisten” -t,
s meg is kapja a „fogadjisten-t
Minő kalappal köszönnek, olyannal fogadják…
A magyar adjonisten/Nem annak ad,
kinek nincsen. (Ady Endre)
?
Aki
nem tud
disztingválni –
egymáshoz nem illő
egymáshoz nem tartozó
személyeket vagy dolgokat
megkülönböztetni, elkülöníteni.
Például úgy beszél a tanárával,
vagy akár a felkent királyával,
mint az inasával/kocsis a lovával…
?
Aki
nem tud
világos, határozott
különbséget tenni
akár a még olyannyira
ellentétes dolgok, például
a szép bók és sértés között –
se, ha ő adja, se, ha ő kapja…
(mintha marslakó lenne köztünk)
?
Akiben
nincs alázat,
aki nem tisztelve
élőlénytársait a teremtésben
durván és balgán beavatkozik
a természet ősi-örök rendjébe,
és így ezért lassan, de biztosan
felszámolja saját elemi létfeltételeit…
?
Aki
locsi-fecsi,
szószátyárkodó,
nagyon nem titoktartó:
így egyszer és mindenkorra
el is veszítheti a bajtársa bizalmát,
de kocsmai indiszkrét fecsegésével
még a házassága is zátonyra futhat…
?
Bessenyei György
VALLÁS
Nagy Isten! Miképpen végeztél felőlünk?
Hogy kívánsz mindenkor tiszteltetni tőlünk?
Add ki akaratod teremtéseidnek,
Ne nézd tévelygésit ily sok népeidnek.
Egyik nyugotra fut, hogy majd ott talál fel,
Másik tanácskozik érted napkelettel.
Ez éjszakra kiált: amaz délre szalad,
Nagy világod érted széjjel ekként fárad.
Kedvedet keresné közöttünk minden nép,
A lélek mível így: ez az isteni kép.
E nagy élő világ, amiólta látszik,
Minden részeibül istene kitetszik.
Eztet tiszteli csak a föld kereksége,
Kinek mérhetetlen titkába mélysége
Mindenkor csak egy volt nagy természetibe,
Nem változik soha cselekedetibe.
Örök tetszésének magyarázója lett
A földön tévelygő nagy emberi nemzet.
Istenét a lélek látni jól akarta,
Mely miatt világunk magát annyit marta.
Kain áldozott volt először Ábellel,
Kik frigyet akartak kötni istenekkel,
Ez bárány vérivel kiált az egekre,
Más gyümölcsöt hány az oltári tüzekre.
A két testvér ezen egymás ellen kelvén,
Kain Ábel öccsét vérébe kevervén
Gyilkossá lesz önként az igaz istenért,
Kit áldozatjával engedelemre kért.
Így mondják ezt köztünk a nagy tönénetek,
Beszélhetünk véle a keresztyéneknek.
Eképpen a világ vérrel kezdette el
Azt érteni, kit még nem ismért lélekkel.
Az első emberek véres áldozatjok
Meghagyták utánok, szenyvedt is magzatjok.
Őket a nagyvilág továbbá követte,
Mely örök urát jól még meg sem érthette.
Az emberi nemzet magátul áldozván,
Fegyvert fog istenét sokként magyarázván.
Egyik: én értem csak, ugy mond, az egeket,
Kimagyarázhatom a végezéseket.
Másik ellent szökik, s eztet hazudtolja,
Áldozattételét mérgesen vádolja.
Ki-ki tüzesedik, a buzgóság hevül,
Fegyver, mely bizonyít, s vérünk a földön hül.
Pogány, mint keresztyén egymás közt csatázott,
Istenünk nevéért, ki ellen hibázott.
A francia haza többek közt magába,
Nagyon háborodott tévedvén dolgába.
Párizsra még ma is kicsoda nézhetne,
Hogy veszedelmére sírva ne könyvezne?
Mely benne régenten Istenünk nevébe,
Keresztyénségünket keverte vérébe?
Két ellenkező hit indult harcolásra,
A világ hű atyját hívta e vívásra.
Az erősb részekrül mindenfelé dúltak,
Férjfiak, asszonyok fegyverek közt fúltak.
Párizs utcáiba öldöklést, jajgatást,
Sok keserves nyögést, fuldokló kiáltást
Ide s tova futva hallott ki-ki széjjel,
Mely romlást okozott egy veszélyes éjjel.
Édesanyja előtt a gyermek vérébe
Általverettetvén, nyögött bölcsőjében.
Öszveölelkezve az asszony férjével,
Sok nemes ifiu kedves jegyesével
Rettegéssel fúltak kiomlott vérekbe,
Jajgatva pihegvén itt-ott fegyverekbe.
A felgyúlt dühösség emészteni nem szűnt,
Isten nevébe ölt, nem ismérhetett bűnt.
Mint égő tűz, széjjel olyan harsogással
Bolygott ordítozva, fegyvervillogással.
A vérpatakokat ekként árasztotta,
Keresztyénségünket ölvén pusztította.
A kisdedek testek kövekhez verettek,
Hol már atyjok, anyjok vérekbe hevertek.
Pusztulás, kiáltás iszonyú lármával,
Szaladás, kergetés a nép halálával
Töltötték Párizsnak temető utcáit,
Piros színre festvén szomorú falait,
Amely igaz Isten nevébe egyik rész
Öldöklött, a többi ugyanazért elvész.
Egyik úgy sóhajtoz: uram, érted halok.
Másik ismét kiált: Istenért bosszulok.
Az öldöklő fegyvert buzgóság vezette,
Mely a természetet ekkor felejtette.
Így vérezte magát, istene nevébe,
Az emberi nemzet sokszor fegyverébe.
Nagy károkat tehet a vakult buzgóság,
Hol jó cselekedet lehet sok gonoszság.
Ő pusztított régen az Újvilágban is,
Fegyverével vesztvén ennek sok népét is.
Mikor spanyol tűzzel Amerikát dúlta,
S az irgalmas Istent fel tűzbe mutatta.
Eképpen a világ buzogván, megtévedt,
Természetünk ellen erőszakokat tett,
Minekelőtte még meghatározhatja,
Hogy mi az Istennek titkos akaratja.
Fegyverrel áldozik annak, ki teremtett,
Nagy buzgóságába ekként tévelyedett.
Mindenütt majd más-más urat magyarázunk,
Noha mindnyájan egy Istenre vigyázunk.
Az egek titkain való vetélkedés,
Teremtőnk tetszésén tett sok kérdezkedés
Emberi nemünket véribe keverte,
A széles világot fegyverével verte.
Halandó sorsunkban széjjel tétovázván,
Tiszteljük Istenünk egymástól irtózván.
A testvér testvérjét utálatban vészi,
Az atya gyermekét veszélynek kitészi,
Isten nevéért a buzgóság felgyúl,
Mely annak szentsége ellen mindent feldúl.
Homályosult lelkünk a földnek porábul
Nem tudhat meg mindent isteni titkábul.
Irgalmas urunkat nevéért bosszuljuk,
Ember teremtésit prédába feldúljuk.
A természet, melynek józan érzései,
Igaz Istenünknek bölcs rendelései,
Maga ellen fordult egy oly Teremtőért,
Ki nem szenyvedheti az érte ontott vért.
Szerencsétlen ember, ki csak okoskodol,
S gondolataidba szüntelen hánkódol,
Tudjad, hogy az elme megtévelyedhetik,
S okoskodásoddal elhitettethetik.
Világunk mélyébe alásüllyed lelked,
Befed a természet, s elveszted Istened.
Mély okoskodásod több-több semmiségre
Vezeti életed, kétségeskedésre.
Légy józan erkölcsű, emberséggel érezz,
Élj jól, s mint a vadak, másokat ne vérezz.
Gondolkozzál léted belső törvényére,
Vigyázzál lelkednek igaz ösvényére.
Ezek felsőbb részek halandó sorsunkba,
Ezen túl háború minden világunkba.
pppppppppp
Csak az ember lehet
a boldog élet helyett
egy ön és társ-sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
