Fekete István: Alkony

Fekete István:
Alkony

Először melege lett, aztán megszédült.

Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát.

Körülnézett: mi ez? – A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.

– Mi van velem?

Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek.

A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve…

Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.

– Haza kellene menni – gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki…

– Hívsz Mariska? Jól van. Tudom… és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. – Menni, menni – dünnyögte magában. – Öreg lábaim csak még hazáig… – Alig roppant a hó a súlytalan, lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.

– Menni, menni öreg lábak – susogott – csak hazáig menni, utoljára menni…

A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.

A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt.

Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott a téli este.

Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.

A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát.

– Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem…

A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet.

Szeme ide-oda járt a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja meddig.

A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.

És nőtt, feketedett, öregedett az este.

Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban újra árnyékok nőttek, és emlékek.

Innét temették az asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki… Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a víz csobogott feketén, mélyen.

Elpergett az idő.

Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak.

Döngött a híd, elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott lovagolt a gyász és ezt megérezte.

Felugrott a láng a lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az üvegre.

– Öreg bátyám! – döbbent ki belőle. – Orvosért menjek?

A beteg szemeiben lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:

– Ne menj, fiam. Majd később… A papért… A fiamért… Most veled van még pár szavam.

A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra terpeszkedett az örök szín: a feketeség.

– Amim van, itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt.

A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: – Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? – Az öreg szemek már újra messze révedeztek.

– Most aztán eredj… a fiamért… áldozni akarok. Eldobogott a lépés künn a hídon.

Aztán megint beszélgetni kezdett a víz, huhogott a szél a kéményben s a tűzhelyen zümmögni kezdtek apró kékes lángok.

Szaladt a vadász az éjszakában.

Csikorgott a hó az árokparton, mind erősebben suhogott a szél és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitva hagyott padlásablakokat.

A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét és nyugodt léptekkel ment az ablak felé.

A szél bezúdult a szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek nincsenek partjai s az árok fenekén ott állt a hírhozó.

Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem is mondott semmit.

A pap szelíd tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre nézett, aki közelebb hajolt:

– Apád uradhoz… hozzátok az Úr testét…

Aztán visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt már ott senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat, aztán, mintha szólt volna valaki:

– Fuvarost keress és várj a templomnál.

Újra nekiugrott a sötétségnek.

A templom körül babonás csend hallgatódzott és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott és az arasznyi világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek.

Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valami véres világosság, aztán eltűnt az is és halk lépések hozták belülről a pap fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta a cibóriumot, amelyhez odahajtotta fejét.

A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával, amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben.

A pap összeroskadva ült és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé… Aztán egyedül marad.

– Uram, fogj körül erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek…

Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg, csendes büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak, gyermeknek érezte magát… És most ő lett az erős, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai.

– Édes jó Apám! Lám eddig te voltál a bíró s most én hallgatom meg gyónásod. – Megint melléhez hajolt. – Erősíts meg, Uram!

Felnézett a fekete égre és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahulltak nagy, fehér hópelyhek.

A lámpás fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás cserjék, melyek felbukkantak s a szán mögé szaladtak.

Aztán halkan, régi szavakkal el kezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a hullámokra és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal.

A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az őregember: – Dicsértessék az Úr Jézus!

A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az utat a gyermeknek…

Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: – Ego te absolvo.

A drága arc fölé hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.

– Istenem – gondolta az apa, – mintha az édesanyja nézne rám… Az ő szemei. Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy mozdulattal hívogatta…

– Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már…

A pap összeroskadt az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.

Aztán csend lett a szobában.

A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a felhők késleltették.

Így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem ér el odáig.

Forrás: Fekete István: Öreg utakon
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET

Budapest, 1941.

**************

APPENDIX

ifj. Fekete István
Fekete István az Édesapám volt…
Részlet

Kisgyermekkoromban Ajkán laktunk, ahol édesapám egy nagybirtok gazdasági főintézőjeként dolgozott. Ekkor már sikeres író volt, aki írásaival gazdatiszti jövedelmének többszörösét kereste – de a földtől és embereitől csak nagyon nehezen tudott megválni.
Amikor valamelyik távolibb majorban akadt dolga – különösen a vakációim alatt –, gyakran elvitt magával. Útközben gyermekkoráról mesélt, vagy a vidék növényzetéről, madár- és állatvilágáról magyarázott.
Egyik alkalommal – olyan tisztán él bennem még ma is, mintha filmet néznék –, mikor bekanyarodtunk az egyik majorba, szív-dermesztő kép tárult elém. Az egyik lakóház ajtajában meztelen felsőtestű béreslegény állt, hosszú nyelű baltával kezében. A hatalmas termetű legény bal karján véres kötés fehérlett. Két feltűzött szuronyú csendőr közelített feléje, akiknek kerékpárja a ház falához volt döntve.
– Kövi! Lakatos! Várjanak! – kiáltotta édesapám, amikor közvetlenül a csendőrök mögött megálltunk. (Akiket én is jól ismertem, mert az ajkai csendőrőrsön szolgáltak, amely alig egy kődobásnyira volt a házunktól.)
A Kövi nevű, bizonyára rangidős csendőr a hintóhoz lépett, és szalutált, majd édesapám kérdésére elmondta, hogy előző nap a városlődi búcsú esti táncmulatságán nagy verekedés támadt, és a véres karú béres két odavalósi gazdalegényt leszúrt, akiknek szerencsére nem halálos a sebesülésük. Ők azért jöttek, hogy elvigyék a legényt az ajkai fogdába, aki azonban ellenáll nekik, és ha más mód nincs, valószínűleg a fegyverüket kell használniuk…
– Várjanak, majd beszélek vele… – mondta édesapám, és lelépett a hintóról.
A két csendőr szinte ijedt arccal édesapám elé lépett.
– Nagyon kérem, ne tessék ilyet csinálni, főintéző úr… – mondta Kövi. – Teljesen eszén kívül van ez az ember! Azt ordította már többször is, hogy mindenkit agyoncsap, aki a közelébe megy! Az anyja is csak onnét a ház sarkából sír és könyörög neki, de nem mer a közelébe menni. Nem vállalhatom a felelősséget, főintéző úr.
– Nem is kell, Kövi, mert a felelősség az enyém… – mondta édesapám, és ellépett a csendőröktől.
Dénes Ferenc – nekem Ferkó bácsi –, édesapám hűséges parádés kocsisa leugrott a bakról. Az ülés alól kirántott egy baltát, és futott gazdája után, aki azonban megállította.
– Köszönöm, Ferkó, de ez az én dolgom. Ülj vissza a bakra, és vigyázz a fiamra – mondta édesapám, és újra megindult a legény felé.
Én sikoltani szerettem volna, hogy ne menjen, de a dermesztő rémülettől nem jött ki hang a torkomon.
– Inkább megdöglök, de többé nem leszek mindenkinek a kódis kapcarongya! Én is ember vagyok! – ordította a legény.
– Éppen olyan ember vagy, édes fiam, mint bárki más. Talán különb is, mint a legtöbbje – mondta édesapám. A béres magasra emelte a baltáját.
– Ne gyöjjön ide, főintéző úr, mert istenemre mondom, agyonvágom magát! – üvöltötte.
– Ne beszélj bolondságokat, édes fiam – mondta édesapám mentében. – Gyerekkorod óta ismerlek, és tudom, hogy nem olyan ember vagy, aki ok nélkül gyilkol. Tedd le azt a baltát, és mondd el nekem, hogy mi is történt Városlődön!
A legény nézte, nézte édesapámat, aztán leeresztette baltáját. Arca rángatózni kezdett, és lehajtotta a fejét. Én pedig a hintóban Ferkó bácsi derekát átölelve zokogni kezdtem.
Édesapám magas, széles vállú ember volt, de szinte eltörpült a hatalmas termetű legény mellett. Néhány percig halk hangon beszélgettek, miközben édesapám vigyázva letekergette a legény karjáról a véres kötést, és megnézte a sebet. A legény aztán bement a házba, édesapám pedig visszajött a hintóhoz.
– Kövi, maguk visszamehetnek az őrsre – mondta a rangidős csendőrnek. – Majd én beviszem az emberemet magukhoz Ajkán, ha itt végeztem. Előzőleg azonban megállok vele Farkas doktor úrnál, mert össze kell varrni a sebet.
A csendőr tanácstalanul nézte édesapámat.
– Nem tudom, kérem…
– De én tudom, Kövi! És biztosítom magát, hogy az emberem ártatlan, mert csak önvédelemből használta a kését, amikor fél tucat városlődi legény rátámadt és megszúrták őt… Helybeli kislánnyal szeretik egymást, aztán az ottani gazdalegényeknek nem tetszett, hogy – amint ők mondták – holmi rongyos, senkiházi béres szemet mer vetni egy városlődi gazda lányára! Tudja, hogy van az ilyesmi, Kövi?
A csendőr arca megkeményedett.
– Tudom, kérem… Valamikor én is béreslegény voltam.
– Amint mondtam, az emberem csak önvédelemből vette elő a kését, amikor őt megszúrták. Erre több tanúja is van! Ezt mondja meg a főtörzsőrmester úrnak! A védelmet egyébként Varga doktor, az uradalom jogtanácsosa fogja ellátni… – tette hozza végezetül édesapám.
A csendőrök tisztelegtek, és elkarikáztak Ajka felé.
Csaknem hat évtizede történt mindez, de az eseményeket olyan tisztán látom és hallom ma is, mintha filmet néznék. Talán azért, mert nincs olyan év, hogy álmaimban néhányszor végig ne élném ezeket a borzalmas pillanatokat. Édesapámat mindig rajongva szerettem és bálványoztam. Ettől a naptól kezdve azonban a bátorságáért és melegen érző emberségéért rendkívül tiszteltem is őt.
Az évek aztán elszaladtak mellettünk, és 1970 nyarán kaptam egy táviratot otthonról: Édesapád ma hajnalban meghalt… Ha szívemet kitépik, sem fájhatott volna jobban, mint az a négy szó.
Tavasszal már nagy bajok voltak a szívével, s akkor írtam neki egy levelet, amelyben megkíséreltem elmondani, mit jelent ő nekem, és hogy mit érzek iránta. Postafordultával Chicagóban kaptam tőle egy lapot, amelyet, mint nagyon féltett kincset, az íróasztalomban őrzök. Szenteste gyertyagyújtás előtt mindig előveszem, és párás szemmel olvasom a gyöngybetűs, jól ismert sorokat.

,,Drága, kis Fiam! Szavak nincsenek, melyekkel méltóképpen megköszönhetném Neked nagyon jóleső és feledhetetlenül melegszívű leveled, amilyent életében csak egyet ír az ember. És egyet is kap! Itt őrzöm az asztalomon, hogy elővegyem néha, és újra tele legyen vele a szívem! Jelenleg gyógyulgatok, pihenek, és számolom, hogy még hány napot kell várnom, amíg augusztusban láthatlak és magamhoz ölelhetlek. Addig is vigyázz nagyon magadra, drága, kis Fiam! Millió csókkal, nagyon szerető és hálás: Édesapád ”

Az augusztusi látogatásomat sajnos nem tudta megvárni, de a szívemben itt él, és itt lesz velem, ameddig élek. És ha valaki megérdemli a szép szót, hogy édesapa – akkor az az én ÉDESAPÁM…