Fekete István: Tavasz

Az Ősz már fogta a Tél kezét, mint egyik számadó a másikét, amikor átadja a jószágot. Az egyik unottan, de óvatosan számolt, a másik frissen és gyanakodva. De itt nem arról volt szó, hogy ennyi a kos, meg annyi anya; hanem arról, hogy: itt az erdő meg itt a nádas, itt a rét, meg itt a mező. Alusznak már. Beteg nincs, éretlen nincs, ami volt, azt eltemettem.

– Na, majd körülnézek – kesernyéskedett öntelten a Tél -, találok még itt seperni valót.

– Az új seprő úgy szokta – bólintott az Ősz, aztán elpihent a végtelen akolban, ahol ködök vetnek ágyat és felhőkből van a takaró.

A Tél pedig felfújta magát, kibontotta szélostorát és úgy vágott végig a tájon, mint amikor a büszke kanász vaktában belevág a kondába. Amelyiket eléri a sudara, hát eléri; mozogjon az a csürhe!

*

De itt alig mozdult valami. A fák felszisszentek, a nádas árván összeborult, a bokrok a földre bújtak, a vizek megborzongtak, csak a malomajtó csapódott ki, nyekeregve először, s utána tompán visszavágódva.

– No! – mondta az öreg Hanti – no?…

Ezzel meg is mondott mindent. Az ajtót újra beakasztotta – nem jár erre már ilyenkor a kutya se -, felöntötte a garatot, azután arra gondolt, hogy meg kellene ereszteni a vizet.

Az öreg molnár izzadt volt és eszébe jutott, hogy fel kellene venni a foszlott bekecset. Lisztporos szempillája a kis szoba felé verdesett, ahol a bekecs tartózkodott, de aztán indulatosan kilökte az ajtót.

– Talán majd hanyatt esem ettől a kis széltől?!

Keményen felrántotta a zsilipet, s a víz télizöld zuhataga harsogva nekiugrott a nagykeréknek…

– Mozgás, vén naplopó!

A nagykerék panaszos nyekkenéssel megindult, Hanti pedig úgy érezte: izzadt hátán, mellén boszorkányok tapogatódznak köszvényes, borzongató gyík-ujjaikkal. Ez a borzongás aztán benne is maradt. Este már rázta a hideg és bizony hanyatt esett attól a kis széltől. Nézte az ablak sötét száját és hallgatta, hogy zörgeti a Tél a korhadt rámát.

– Velem húztál ujjat, vén lisztkukac? Velem? Majd leeresztenek abba a jó hideg földbe…

Ettől a zörgéstől hideg lett a párna, hideg a derékalj és hideg lett a szíve az öreg molnárnak.

– Rakd meg a tüzet – suttogta.

– ‘Iszen ég…

– Jobban!

Az öregasszony lekuporodott a repedezett cserépkályha meleg arca elé és a tűz égő nevetése most szomorú aranyat szórt a hajára.

Hanti ekkor lerúgta magáról a dunyhát.

– Vizet… hideg vizet…

Azután már csak mormogott, csapkodott, didergett, és újra elöntötte a verejték. Szeme néha kinyílt, s ilyenkor: látott. Irtózatos messzeségbe nézett, az Idő időtlen emlékeire; egy porfelhőt látott, egy kocsikereket, egy arcot, amely ismerős volt, ám nem tudta, ki az. Egy szobát látott, tüzet valami nagy víz partján, azután zuhogni kezdett az eső. Jaj, de hideg ez az eső!

– Jól van, mindjárt jól van – hallotta felesége hangját -, egy kicsit hideg a borogatás…

– Hát már lepedőbe raksz?…

Hallotta, hogy megint csattan a kályhaajtó és akkor a múlt sok-sok kályha-ajtajai sorra kinyíltak. Egy búbos kemence valahol az emlékek elején, egy szép fehér cserépkályha az ügyvédnél, akitől vette ezt a malmot. Apró angyalok voltak rajta – ördögök is lehettek volna -, mert az ügyvéd komisz volt, mint a reszelő… Egy kis vaskályha, pirosan tüzelt az oldala… egy nagy vaskályha valami váróteremben, amikor meghozta az asszonyt, és az a kis tégla lent a malomszobában, ahol most sötét van, jaj milyen fullasztó sötét…

– A víz! – ijedt fel még legmélyebb ájulásából is – a víz!

– Eleresztettem – hallotta még, aztán nem hallott semmit, ámbár megnyugtatta, hogy a víz szabadon rohanhat a fekete éjszakában s a zsilipnek nem lesz semmi baja.

A víz jött, egyre jött. Hideg hátán néha nappalt hozott, néha éjszakát; néha havat, néha szelet; összekötötte a távolságokat, a közelit a messzivel, a tegnapot a holnappal, az időt az Idővel, a rosszat a jóval, s mindez annyi volt csak, mint egy elfeledett pillanat.

A malom állt egész télen. A kövekre ráfagyott a lisztpor, az ablakokra a pókháló, az egerek tűnődve szaglásztak a hideg kályha körül, ahol máskor melegedni szoktak és unalmukban megették a papucsokat az ágy alatt, ám nem mozdult semmi, csak a garatok sóhajtottak bizonytalanul nagyokat, ha felkárogtak odakünn a varjak és azt lehetett gondolni, hogy valaki őrölnivalót hoz.

De szánkó nem csendült, lépés nem roppant, és enyhe pipafüst embert nem jelentett, mert nem jött senki.

– Nem baj, János – mondta az öregasszony – ha megtudják, hogy felépültél, a te őrlőid visszajönnek.

Az öreg molnár nem szólt, csak kinézett az ablakon. Vékony nyakát alig tartották az inas erek, szeme boltozatos lett, mint a beszakadt part, s szemöldöke, mint a deres fű a gödör szélén.

Az ablakon besütött a nap, és úgy érezte, ott az ablakmélyedésben most jó meleg lehet. Nem olyan, mint itt az ágyban; ez sötét meleg, nehéz meleg; az ott száraz meleg, száraz, mint a por, mint a liszt.

Az asszony sóhajtott és kiment, ő pedig nézte azt a kis világosságot, amint lassan vándorol a sarokból a pipára, onnét a szitára, aztán a naptárra. Mélyet lélegzett s ekkor megállt valaki az ablak alatt és arcát az üveghez szorította.

– Hogy van, mester uram?

– Látod, Böske… – és legyintett. De azon nem csodálkozott, hogy az ablak be van csukva, párás is, mégis milyen jól látja az öreg cigányasszony arcát és milyen tisztán hallja a hangját.

– Látod… dögrováson.

– Aztán mér’ fekszik?

– Mert beteg vagyok; a doktor is mondta. Nem szabad felkelni…

– Nem jól tudja azt az a doktor. Azér beteg, mer fekszik, de még betegebb is lesz… A cigány az fekhetik, megszokta, de aki olyan sokat dógozott… annak koporsó lehet az ágya.

– Azt gondolod, Böske? Te talán megorvosolnál?

– Hát mér gyüttem? Vagy először gyüttem?… máskor megbánta, ha rám hallgatott?

– Igaz, igaz, hát mondd! De várj csak, Böske, most jut eszembe, hiszen te meghaltál, ott voltam magam is a temetéseden.

– Á!… – mosolygott a cigányasszony – semmi az; egy kicsit beleestem a télbe, de már kijöttem a télből. Szóval, keljen fel a mester úr és három napig se ne igyon, se ne egyen. Ha lefekszik is egyszer-egyszer, csak ruhástól pihengessen.

– Pedig máma is csibét vágott a feleségem.

– Semmit. Három napig semmit. Akkor lehozza a padlásról azt a kis zacskót, amit akkor adtam.

– Megvan, Böske.

– Tudom, hogy megvan, azért mondom. Aztán ha elmúlott a három nap, akkor igyon meg ebből tíz cseppet, leforrázva, amilyen forrón tudja, s amennyit tud.

– Meglesz, Böske.

– Aztán akkor este ehetik egy kis gyönge becsináltat. Másnap már kimehet a napra, egy hét múlva a malomba.

– Megállj Böske, kimegyek veled, mert megfognak a kutyák.

A cigányasszony nevetett, fogai csillogtak és a fehér bugyor vidáman himbálódzott a vállán, a sodrófán.

– Engem már nem fognak meg semmiféle kutyák… – és lassan eltűnt az erdei úton.

Az öreg molnár kicsit elszomorodott, hogy elment az asszony, és gondolatai mély vize felett átrezdült valami, hogy mért nem a temető felé megy. Furcsa. S amint benézett az ablakon, ott látta magát feküdni, mellette felesége a tállal, s őt nézi, hogy felébressze-e?

– Hát csúnyán összeestem, szent igaz – nézegette önmagát.

De ezt nem találta furcsának. Eszébe se jutott, hogy ő itt kint van, az meg ott bent…

Azután mintha összeroskadt volna, lágy zúgást hallott és orrába a húsleves fűszeres párája csapott.

– Olyan mélyen aludtál, már arra gondoltam, hagylak…

– Kiviheted – mondta, és erélyesen felült…

– János! Mit mondott a doktor?…

– … Aztán azt a zacskót hozd le a padlásról. Azt a kis kék zacskót.

– János, én nem bánom.

– Ne is bánd. Az ágyat meg be lehet vetni. Csak úgy ledűlök majd, ha elfáradtam. A széket meg húzd az ablakhoz.

*

A Tél csak nézte az új számadót.

– Nem a bojtárral van nekem dolgom, a gazdádat várom, öcsém.

– Mozogjunk az átadással – villant meg a legényke szeme -, nem szakáll szerint mérik a tudományt. Különben már át is vettem mindent. Látom, jól összepiszkolta kend a világot, hát elmehet.

– Taknyos! – mondta a Tél fölényesen, de nem igen törődött már a dolgokkal. Hajnal volt éppen, amikor hórongyos subájában becsoszogott a végtelenség aklába, ahol már horkolva aludt az Ősz.

– Eridj tovább, Testvér, megette a fene. Pocsétába fürdik már a nap is.

*

A nap bizony alacsonyra szállt. A vizek megzavarodtak, az erdő megindult, a méhek barna vonalakat húztak a levegőben, szerelmet dobolt a harkály, s a patak langyos locsogással verte magát a nyálkás zsilipdeszkán.

– Engedj már, engedj már…

Az öreg molnár ott áll a hídon és egy cigánylány jön felé az erdő felől. Vállán sodrófa, azon himbálódzik a bugyor és onnan jön, amerre az öreg Böske elment.

– Az unokája… – és mosolyog.

– Á!… semmi az; egy kicsit beleestem a Télbe, de már kijöttem a Télből… – hallja újra és néz a cigánylány után, aki elment már a falu felé.

– Hát semmi; csakugyan semmi – gondolja, és óvatosan felhúzza a zsilipet.

Fehér haján melegszik a nap, az öreg kerék vidáman fordul, a malom dorombolni kezd, és őrli az időt, mint ahogy az Idő őrli a malmokat.

S az öreg molnár szeme pókhálós ablakán kinevet a Tavasz.

(1949)

**

Megjelent az Új Időkben, 1949. március 19-én.

Tartalmazzák a Kísértés (2006) és Kifelé a télből címmel az Öreg naptár (2001) c. kötetek.