Filozófus-boszorkányüldözés!?

KLANICZAY GÁBOR
Filozófus-boszorkányüldözés
LV. évfolyam 5. szám, 2011. február 4.
Élet és Irodalom

Nem gondoltam volna, hogy a kora újkori boszorkányüldözések szomorú történetének kutatásából nyert meglátásaimat a mai magyarországi politika értelmezésében kell majd hasznosítanom. Az a kampány, ami három héten át folyt a „balliberális filozófusok”, röviden: „Hellerék” ellen a Magyar Nemzet és laptársai, továbbá az MTV, az Echo TV és a Hír TV műsoraiban, nem nevezhető másnak, mint boszorkányüldözésnek. 

A vád: „hat filozófiai pályaműre közel félmilliárd forintot osztottak szét az NKTH által kiírt pályázatokon abban az időszakban, amikor Magyar Bálint liberális oktatási miniszter felügyelte az intézményt… A pályázatok témái szakemberek szerint köszönő viszonyban sem voltak a pályázati kiírással, az elnyert összegek pedig irreálisan magasak voltak a feladat súlyához képest. A nyertes pályázatok kedvezményezettjei ugyanahhoz a szinte mindenkit erkölcsi pellengérre állító, liberális filozófusi körhöz tartoztak.” Az elmúlt három hét folyamán, hogy mindenki kívülről megtanulja, ez a „tényleírás” tucatnál is többször lett szó szerint belefoglalva a Magyar Nemzet cikkeibe. Pedig épp az általuk sulykolt „leleplezés” nem volt köszönő viszonyban az igazsággal. 

Azt írják: „a Magyar Bálint (…) által létrehozott és általa felügyelt Nemzeti Kutatási Technológiai Hivatalt (NKTH) a szabad demokraták nem a hazai tudományos élet és a kutatások fellendítésére használták, hanem egyfajta házi-pénztárként kezelték, ahonnan pályázatok útján a liberális holdudvart jutalmazták.” Nem Magyar Bálint alapította a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programot (NKFP), mely a kérdéses pályázati pénzeket osztotta, hanem az első Orbán-kormány. 2002-ig oktatási miniszterként Pálinkás József felügyelte azt a pályázati rendszert, amit 2004-től az NKTH működtetett. Az NKFP‑n belül öt pályázati témakör volt, az első négy természettudományos, az ötödik „a nemzeti örökség és a jelenkori társadalmi kihívások kutatása” – a meggyanúsított filozófus-pályázatok a legutolsó témakörben nyertek, mely a humán- és társadalomtudományok számára volt fenntartva.1 Érdemes számokkal szemléltetni, hogy az NKFP pályázataiban 2001 és 2005 között hány pályázat milyen nagyságrendben kapott pénzt. A természettudományos 1-4. kategóriában átlagban 150-500 milliót lehetett elnyerni – a humán- és társadalomtudományos 5.) kategóriában 25-90 milliót. 2001-ben 127 nyertesnek 20 729 821 000 forintot osztottak ki, ebből az 5. kategória 50 nyertesére 12 százalék jutott: 2 411 927 000 forint. 2002-ben 77 nyertesnek összesen 9 322 349 000 forintot osztottak ki, ebből az 5. kategória 23 nyertesére 11 százalék jutott, 1 097 506 000 forint. 2004-ben 91 nyertesnek 15 039 000 000 forintot osztottak ki, ebből az 5. kategória 25 nyertesének 9,7 százalék jutott: 1 455 140 000 forint. Végül 2005-ben 11 milliárd forintot osztottak szét 53 pályázatnak, ebből a 6. kategóriában 10 konzorcium nyert (4,2 százalék – 472 600 000 forint). Látható, hogy a humántudományok – nem túl jelentős – részesedése hasonló volt a Pálinkás József és a Magyar Bálint által felügyelt időszakban, inkább az utóbbinál csökkent, majd 2006-tól kezdve eltűnt. A Magyar Nemzet és Budai Gyula „leleplezései” az NKTH honlapján mindig is nyilvánosan hozzáférhető adatokból2 úgy válogattak, hogy a 2001-2002. évi 73 nyertes humán- és társadalomtudományos pályázatot teljesen figyelmen kívül hagyták, a 2004-2005. évi 35-ből hat filozófiai és esztétikai tárgyú pályázatot emelnek ki, s ehhez később hozzákapcsoltak még további kettőt. Majd úgy tüntették fel az azok által szabályosan elnyert 508 millió forintot, mintha az az európai integrációs és technológiai kutatásokra szánt pénz jogtalan eltulajdonítása lett volna. Pedig az NKFP vonatkozó 5., illetve 6. témakörében humán- és társadalomtudományos témákra 2001 és 2005 között összesen több mint tízszer ennyit, 5 437 173 000 forintot költöttek. Száznyolc pályázatból nyolcat választott ki tehát a Magyar Nemzet, méghozzá a pályázók – kinyilvánított vagy vélelmezett – „balliberális” politikai nézetei alapján. 

A pályázati dokumentációból csekély hozzáértéssel kimazsolázott és rosszindulatú gyanúsításokkal megtoldott hamis tényállításokat tételesen cáfolták a megtámadottak és az elemző cikkek.3 A hecckampány ellen tiltakozott a Magyar Filozófiai Társaság, a Magyar Patrisztikai Társaság, a debreceni filozófusok köre, több egyetemi tanszék, egy tucatnyi kulturális folyóirat. Az „El a kezekkel a magyar filozófusoktól!” petíció január 31-ig több mint 2650 aláírást gyűjtött össze, felemelte szavát Jürgen Habermas, tiltakozó levelet küldött Orbán Viktornak a New York-i New School húsz professzora.4 Érdemes még mindezek nyomán részletesen tárgyalni ezt az ügyet, mely az elmúlt héten végre lekerült a Magyar Nemzet címlapjáról? Nagyon is érdemes, mert a felháborodás és a cáfolat nyomán alaposan szemügyre kell venni a filozófus-lejárató kampány természetét, hogy megértsük, mi történik itt ma Magyarországon. 

A filozófus-pályázatok körüli botránykavarásnak, tudjuk, megvan a maga előtörténete.5 Emlékeztetőül: az MTA elnöke a szakma állásfoglalása ellenére Boros Jánost nevezte ki 2009-ben a Filozófiai Intézet igazgatójának. A Boros ténykedése, minősítő-eljárása, kirúgásai miatti felháborodásból 2010 novemberében Radnóti Sándor tiltakozó petíciót szervezett. Szélesebb értelemben az előzmények közé tartozik a megtámadott filozófusok egy részének politikai publicisztikája, mely az MTA elnökét és az Orbán-kormányt bírálta.6 Ide tartozik végül a médiatörvény elleni meglepő intenzitású külföldi kritikaáradat, melyért a Fidesz-kommunikáció a hazai politikai ellenfelek – köztük a „balliberális” filozófusok – aknamunkáját próbálta felelőssé tenni. 

Abban a tényben, hogy a nagypolitikába is beleszóló prominens filozófusok fellépése politikai ellenreakciókat váltott ki, semmi meglepő nincs – ez a politikai játszmák velejárója. De figyelmet érdemel az újféle eszköztár: az összehangolt, „intézményközi együttműködésre” épülő, három teljes héten át elhúzódó kampány, melynek célpontja egy sajátos bűnbak: a pályázati pénzekből sikkasztó, pártok által lefizetett filozófus. Ez az, amit boszorkányüldözésnek nevezek, bár hozhatnék közelebbi történeti analógiákat is, például az ötvenes évek kommunista agitpropkampányait. 

Néhány szót a boszorkányüldözés történetéről: ez akkor vált tömegessé Európában, a XV-XVI. században, amikor az ősidőkre visszamenő boszorkányképzetek egy teológiai érvekkel alátámasztott összeesküvés-elmélettel párosultak, ami a boszorkányokat azzal vádolta meg, hogy az ördöggel szövetkeznek. Nevezetesen: fajtalankodó éjjeli összejöveteleket tartanak, ördögi segítséggel jogtalan haszonra tesznek szert, eltulajdonítják embertársaik javait, kiapadhatatlan gyűlölködés és ártani akarás van bennük. A vádaskodás mozgatórugói közé tartozott az irigység, a rivális gazdák, gyógyítók, bábák közötti konkurenciaharc. A boszorkányüldözés azokat vette célba, akik ellen az előítéletek könnyen mozgósíthatóak voltak – kéregető, perlekedő, elszegényedett öregasszonyokat, idegeneket, cigányokat, családon belül az anyósokat, férfitársadalmon belül általában a nőket. És ha általánossá vált az üldözés egy közösségben: a már legyőzött vallási és politikai ellenfeleket. A mechanizmushoz tartoztak az uszító prédikátorok gyújtó beszédei, hivatásos boszorkányvádlók gyanúsítgatásai, a haragosok feljelentései, tanúvallomásai, a lincselésre kész csőcselék spontán akciói. De mindenekelőtt az kellett, hogy az inkvizíció és a kora újkori bíróságok eltekintsenek a bizonyítékok hiányától, ne adják meg a védekezés törvényes lehetőségeit. Így kerülhetett sor arra, hogy mintegy háromszáz éven át emberek százezreit perelték be boszorkányvádakkal és több tízezer ártatlan vádlottat ítéltek máglyahalálra. 

De hagyjuk a múltat, nem állítom, hogy ilyesmi ma megismétlődhet (bár a XX. század „modern boszorkányüldözései” kellő okot adnak a pesszimizmusra). Az előítéletek felkavarásán alapuló kampányok azonban, bármennyire különbözik is méretük és pusztító erejük, törvényszerűen hasonló megnyilvánulásokat termelnek ki. Nézzük például az uszítás retorikáját. 

„Honnan az a törzsi gyűlölet, ami a szellem ezen embereiben tombol?”, teszi föl a kérdést a kampány startlövését leadó vezércikk.7 Valaki nyilván lefizette őket, hogy gyűlölködjenek. „Minden bizonnyal jogilag is kifogásolható módon, pofátlan jogcímeken jutott az elmúlt években úgy félmilliárd forint állami támogatáshoz értelmiségiek, filozófusok jól körülhatárolható csoportja.” E „profi kis kultúrharcos brigád”, „vélemény(de)formáló elit”, a „demokratikus jobboldalt az antiszemitavád bunkójával agyoncsapó” tevékenységét tehát „honorálja is a kedvezményezett politikai erő,” „s akár hazánk pellengérre állításában is közreműködnek a külföld előtt”. Majd jön a lényeg: „Mégis, milyen erkölcsi alapról oktatnak minket demokráciáról, európaiságról, értékekről a tolerancia felkent papjai, akik – mint most kiderült – otthon vannak a Hagyó-féle való világban is?” Hát ez az! Aki a mostani kormány kritikusaként lép fel, az korábban lopott, csalt, sikkasztott, mint mindenki, aki az elmúlt nyolc év „szoclib” kormányától pénzt kapott. 

A célkeresztbe került csoport képét tovább formásította a háromhetes hecckampány. Válogatás a Magyar Nemzet szalagcímeiből: Erkölcsi mélypont a filozófiatudományban, Káosz uralta a filozófiai intézetet, Nietzsche fontosabb volt a romaügynél, Milliókért fordítottak magyarról magyarra, Családi segítség közpénzből. Az aktívan politizáló „balliberális” főellenségek mellé bekerül a „Soros-életműdíjas” ókorfilozófus. Az újdonsült újságíró-revizor-szakértők elhíresztelik azt is, hogy „Hellerék” olyan kutatást számoltak el pályázati tevékenységként, aminek az elvégzése munkahelyi kötelességük lett volna, s a pénzeket egymásnak, családtagjaiknak, barátaiknak fizetgették. Csurka mindezt megtoldja Zuschlag nem filozófus című Magyar Fórum-cikkében: „Ha a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetében eltűnt vagy felosztott, a filozófusok és a filozófus mispóche – ez a Népszava egyik véletlenül nem üresen hagyott oldaláról átemelt jiddis kifejezés, amely magyarul családi pereputtyot, vagy valami olyasmit jelent – szétosztott összegek bűnszövetség-szerűsége bebizonyosodik, az az egész elmúlt húsz év bűnszövetségben való elkövetését jelentené. Nem az a baj, hogy a filozófusok sokkal többet raktak zsebre, mint Zuschlagék, hanem az, hogy az a rendszer abszolút csúcsán történt.” Csurka már gyújtaná a máglyát. 

Fontos része a boszorkányüldözésnek a hivatásos közvádlók, az inkvizítorok hatékonyságát, elszántságát, kérlelhetetlenségét és a gyanúsítottak riadtságát bemutató kommunikáció: Budai vizsgálja Hellerék százmillióit, Feljelentések futószalagon. Egyik oldalon ott a saint-justi eltökéltséggel fellépő, felemelt mutatóujjú Budai Gyula fenyegető portréja, amit szinte naponta közöl az újság. Vele szembeállítva pedig ott a „fő-boszorkánynak” kikiáltott Heller Ágnes. Sárba rángatják, vádlottak padjára akarják ültetni (egyelőre szerencsére csak szimbolikusan) azt, akit a világ a magyar filozófia nagyasszonyaként tisztel (és akinek néhány éve, a „régi átkos időkben” még tiszteletadó konferenciát és kötetet szervezett Boros János – hogy változnak az idők!). A Magyar Nemzetben közölt Heller-fényképek magyarázkodást vagy ijedtséget tükröznek. S az újság kedélyesen élcelődik a célba vetteken: „Miért akarnak megsemmisíteni minket…? – a mártír szerepében Vajda Mihály”. Az előásott archív fényképen pedig Magyar Bálint úgy adja át neki 2006-ban a kitüntetést, mint állítólag mások a „Nokiás-dobozt” szokták. 

Egy tudósellenes kampány persze csak akkor lehet igazán hatékony, ha fel tud vonultatni tudományos szaktekintélyeket is. A Magyar Nemzet hasábjain az MTA elnöke, Pálinkás József nyilatkozott, aki az MTV Ma reggel című műsorában is beszélt ugyanezekről a pályázatokról. Ahelyett, hogy védelmébe vette volna megtámadott akadémikustársait, azt mondta: „az intézetben rendkívül laza volt a munkafegyelem, a dolgozók jelentős része be sem járt a munkahelyére, a szakmai munkában pedig komoly problémák merültek fel”. Hozzátette, hogy az NKTH „rendkívül bonyolult és hazug pályázati rendszert működtetett, ami lehetővé tette, hogy az eredetileg a gazdaság fellendítésére elkülönített alap keretét másra, például társadalomtudományi tanulmányok finanszírozására költsék el”. (Pedig ezen a ponton felidézhette volna az NKFP 5. alprogramját, amelyben az ő felügyelte alatt 2001-2002-ben 73 humán- és társadalomtudományos pályázat kapott – közmegelégedésre – támogatást.) A kritikus állításokat kis módosítással megismétli az MTV-ben is: „a pályázati rendszer hazug voltáról van szó, biológiai-fizikai kutatásokra sem lehet elnyerni ekkora pénzeket, amelyeket egyébként természetesen nem az OTKA-tól nyertek, hanem a NKTH-tól, ahol látszik, hogy ez az egész egy pályázati dzsungel…”8 (Az OTKA valóban nem ad ekkora pályázati támogatást, de ami az NKFP keretein belül kiosztott pénzek eltérő nagyságrendjét illeti, az tíz éve épp Pálinkás József – igen dicséretes – kezdeményezésére alakult így.) Pálinkás mondatait január 14-én újra bejátszotta az MTV, amikor Az Estében Szöllősi Györgyi egy borzasztóan kínos és felháborító beszélgetésben a sarokba próbálta szorítani Heller Ágnest, sorozatban nekiszegezve a napilapok lejárató, hamis tényállításait, és alig adva időt neki a válaszolásra. 

A lejárató kampány mellett a filozófusszakmából kevesen sorakoztak fel. Komikus a Magyar Nemzet állítása, hogy az általuk megkérdezett filozófusok úgymond nem mertek nyilatkozni, mert „a Heller-féle filozófusi kör olyan erősen uralja a tudományos életet, hogy a velük való szembehelyezkedés egyet jelent a kiközösítéssel, az ellehetetlenítéssel”. Komikus, de nem áll ellentétben az összeesküvő, a dolgokat háttérből manipuláló bűnszövetkezet fantomképével, amit a kampány megpróbált elhitetni az országgal. 

Három bátor nyilatkozót mégis talált a Magyar Nemzet. Nyíri Kristóf akadémikus, aki Hellerrel korábban vitába keveredett Boros kinevezése kapcsán, megdöbbenve vette tudomásul, hogy „akadémikustársai (…) tudományromboló ideológiája” mögött „százmilliók elkótyavetyélése állt”. Miközben Nyíri azt nyilatkozta, hogy „a filozófiai kutatásokért ezek az összegek aránytalanul, sőt végtelenül magasak”, kiderült, hogy 2001-ben ugyanettől az NKFP-től ő is kapott 43 milliót Recepció és kreativitás című kutatására. 

Boros János MTI-nyilatkozatban sietett leszögezni, hogy az egyik megtámadott pályázatról „a sajtóban megjelent, Budai Gyula kormánymegbízott által tett feljelentés alapjául szolgáló tények és körülmények megfelelnek a valóságnak”. A szélesebb kontextust – vagyis az ő igazgatói működését bíráló petíció és a filozófuspályázatok hatósági vizsgálata közötti összefüggést – figyelemre méltó gondolatmenettel értelmezi: „Érthetővé vált (…), hogy az igazgatóváltásra miért adódott ilyen heves, méltatlan, kíméletlen, emberek hírnevét, szakmai karrierjét is elrútítani, tönkretenni szándékozó kampány jellegű reakció. Feltehetőleg a most gyanúba keveredett személyek attól féltek, hogy egy kívülről érkező (…) egyetemi tanár az igazgatói posztban feltárhatja a most napvilágra került üzelmeket.” Nem arról van tehát szó, hogy a mostani vádaskodás egy kormánypárti lobbi bosszúja a tiltakozó petíció miatt, hanem arról, hogy akik annak idején tiltakoztak, csak azért tették, mert vaj volt a fejükön. Boros január 28-án Tengelyi László nyílt levelére9 reagálva újabb MTI-nyilatkozatot tett közzé, melyben úgy fogalmazott: „Abszurd a vád (…), hogy olyanok cinkosa lennék, akik támadják a filozófusokat.” Elfeledkezett volna az első MTI-nyilatkozatáról? 

Hogy Nyíri Kristóf és Boros János egyetértőleg nevét adta ehhez a kampányhoz, sőt olajat öntött a tűzre – szomorú, de nem meglepő. Amikor Mezei Balázs látszólag emelkedett, a „személyekre összpontosító támadást” helytelenítő három megnyilatkozását10 elolvastam, még jobban elszomorodtam. Cikke A filozófia védelmében címet viseli, de téved, aki azt gondolja, hogy a hatalom beavatkozásától próbálná megvédeni a filozófiát. Kinyilvánítja, hogy „e tudósok nem teljesítik a gondolkozás méltóságából fakadó feladataikat, amikor nem kritizálták a megalázó viszonyokat, de ma sértő megjegyzéseket tesznek”. Az a fő kérdése az akkor már két hete mindennap meggyanúsított, bemocskolt kollégáihoz: „Mikor szólalt meg e pályázókban és társaikban a filozófia lelkiismerete?” Na és az övé? Az ő lelkiismerete mikor szólal meg? 

Miután elidőztem a lejárató kampány boszorkányüldöző vonásain, összefoglalom, hogy szerintem mi történik itt. Mindenekelőtt az, hogy a kormánypárti újságírás és a közvádlóként működő „elszámoltatási kormánybiztos” most épp a humántudósok egy politikai nézetük miatt kipécézett csoportjára terjeszti ki azt a bűnbak-képzetet, ami már közkeletű a magyar politika világában. E bűnbak-képzet szerint minden mostani baj, nehézség oka az, hogy az elmúlt „szoclib” kormány közvetítésével annak kedvezményezettjei ellopták a közpénzeket. A megoldás pedig a pénzek visszavétele és a felelősök feljelentése, megbüntetése. Hiába megannyi bizonyíték, hogy hamisak a vádak, attól még meggyőzően hatnak, mert jól illeszkednek a széles körök által osztott politikai előítéletekhez. Kinyomtatják, sugározzák, terjesztik sok százezer példányban, és ha mást talán nem is, de a célba vettek boszorkányüldözéshez hasonlító meghurcolását, lejáratását, hitelvesztését biztos el tudják érni. Ha nem emeljük fel a szavunkat, ez itt nem fog megállni: a politikusok, a filozófusok után sorra kerülnek a művészek, az orvosok – sorra kerülhet akárki. 

1 Ez 2006-ban, amikor az NKFP Jedlik Ányos programra lett átkeresztelve, némileg módosult, a kategóriák száma hatra bővült, és a hatodik A technológiai változások társadalmi kihívásai címet kapta, de a kiírás szerint humán- és társadalomtudományok oda is pályázhattak. 

2 http://www.nih.gov.hu/palyazatok-eredmenyek/archivum/archivum-080519 

3 Steiger Kornél: Népszava, 2011. jan. 19.; Radnóti Sándor: Galamus-csoport, 2011. jan. 11., 168 Óra, 2011. jan. 20.; Vári György: Magyar Narancs, 2011. jan. 27.; Sándor Zsuzsanna: 168 Óra, 2011. jan. 27. 

4 ÉS, 2011/4., jan. 28. 

5 Lásd erről Seres László: HVG, 2011. jan. 18., ill. Vári György: Magyar Narancs, 2010. nov. 21. 

6 Heller Ágnes: Pálinkás József esete Nyíri Kristóffal, Népszabadság, 2010. jan. 15., uő.: Orbán Viktor egy diktatórikus figura, Népszabadság, 2010. aug. 29.; Radnóti Sándor: Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, ÉS, 2010/33., aug. 20. 

7 Magyar Nemzet, 2011. jan. 8. 

8 Cikkem nyomdába adásakor, január 31-én került nyilvánosságra Pálinkás József újabb közleménye, melyben részletesebben kifejtette az NKTH-ról és a filozófus pályázatokról alkotott – továbbra is kritikus – véleményét. 

9 Elbocsátottak és elbocsátóik, ÉS, 2010/48., 2010. dec. 3. 

10 Mezei Balázs, Magyar Nemzet, jan. 19., Heti Válasz, jan. 20; Paradigmaváltás előtt állunk – Mezei Balázs a „filozófusbotrányról”, konzervatorium.blog, jan. 24.