Iványi Ödön (1854–1893).

ÉVFORDULÓ
Százötven éve született Iványi Ödön (1854–1893).

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ
VÁREGYHÁZI TRIANON
(Iványi Ödönről)

Iványi Ödönt nem kényeztette el a kritikusi utókor. Igaz, hogy Péterfy Jenő szigorú bírálata
– amelyben orosz és francia regények túlzott reminiszcenciáival vádolta meg
A püspök atyafisága című regényt – tartalmazott elismerő ítéleteket is, amelyek később a
regény jellemzésének fő eszközei lettek Mikszáthnál, Rónay Györgynél, Rejtő Istvánnál,
Diószegi Andrásnál vagy Németh G. Béla félszázad-monográfiájában, de igen kevesen
próbálták meg azt, hogy Péterfynek azzal a vádjával szálljanak szembe, mely szerint
„kevéssé hazai a gentry, az arisztokrácia s szociáldemokrácia elemeinek olyan összejátszása,
mint azt a Püspök atyafisága föltünteti. Szerző meséje e részben s ily kapcsolatban
egészen elvont, pusztán kigondolt; nem a valóságot tükrözi, hanem egyelőre csak az
írónak azt a vágyát, hogy regényében a társadalom minden rétegét egy pontos egybe
akarta foglalni.” A következő rövid eszmefuttatásban megkísérlem közelebbről megvizsgálni
a regény történelmi és politikai referenciáit, illetve Iványi történelemszemléletét.
A kutatások jelenlegi állása szerint szükségszerűen töredékes lesz e kép, mivel Iványi
cikkeit és részben kötetben meg nem jelent novelláit és regényeit – noha Rejtő István
könyvének bibliográfiai függeléke felsorolta őket – majd fél évszázad óta még mindig
nem tárták fel, és nem gyűjtötték össze.
Kevéssel az író halála előtt jelent meg utolsó kötete, az Apró regények (Nagyvárad,
1893). Ebben olvasható többek között a Hideg tűzhely című novella is (i. m., 28 skk.).
Ellentétben az író egyetlen monográfusának állításával, ez legkevésbé sem „három kis
elhagyott cigánygyerek” szomorú haláláról szóló karácsonyi történet. A méltatlanul elfeledett
remek novella, noha karácsonykor játszódik, a lehető legellenkarácsonyibb történet.
A főhőse egy jómódú földesúr, aki vegyes lakosságú, de túlnyomórészt románok
által lakott falu szélén lakik egy kúriában. (A körülmények Bihar megyére vallanak.)
Gyermekei rajzokkal, kivágásokkal és más kézimunkával készülnek arra, hogy szüleiket
szentestén meglephessék. Ő viszont egyre nyugtalanabb, mert a gyermekei számára rendelt
drága játékok érkezését várja, de hiába, mert a távoli városban becsomagolt játékszereket
a vonat csak a falutól még eléggé messze fekvő vasútállomásig szállíthatta, az odavezető
út pedig járhatatlan, mert befújta a hó. Intézője jön és izgatottan viszi magával
urát egy erdőszéli kunyhóba, ahol Mitru él, a falu által gyűlölt és kivetett, vademberként
tengődő öreg. A falu gyűlöletének az volt az oka, hogy Mitru a szabadságharc idején,
román létére Kossuth honvédjeként harcolt – mint, tehetjük hozzá, igen sok magyarországi
és nem a szűkebb Erdélyből való román – sőt még dicsekedett is a hegyi mócok
elleni hőstetteivel. A helyi román közösség ezért „Kossuth farkasának” hívta, és kiközösítette.
Az öreg napok óta eltűnt, talán elbujdosott meghalni. Három pici gyereket hagyott
hátra, beásva a kihűlt tűzhely hamujába, akiket senki sem volt hajlandó magához venni.
A helybéli román pap megkönyörült ugyan rajtuk, de neki meg a kezébe haraptak. A két
magyar férfi nagy nehezen kiszabadítja a három szerencsétlent, hazaviszi őket és otthon a
kis félhalottakat felmelengeti, magához téríti és – noha sikertelenül – megpróbálja őket
megetetni. A gazda gyerekeinek az úton rekedt karácsonyi baba és egyéb játék helyett a
három kisdedet mutatja be, mint Isten váratlan karácsonyi ajándékát. Leszáll a karácsonyi
éj, de másnapra a három gyereknek nyoma vész. Megszöktek és elnyelte őket a hó.
Úgy gondolom, hogy a nemzetiségi, gyógyíthatatlannak látszó gyűlölet ilyen riasztó és a
jövőre nézve semmi jóval nem kecsegtető képét más, korabeli írónál aligha találjuk.
Maradván még ennél a novelláskötetnél, nem csupán a közeledő és elkerülhetetlen halállal
való számvetés vezette az írót a kis dél-tiroli klimatikus üdülőhelyen, a tüdőbetegek
monarchiabeli Mekkájában, Arcóban játszódó elbeszélések írásakor. Például szerepelteti
az Élőképek című történetben – név nélkül, de mindenki által felismerhetően – János
Szalvátor főherceget. A trónját vesztett toszkán nagyherceg fia, Rudolf trónörökös barátja
volt az a Habsburg, aki talán legnépszerűbb volt, és akihez rejtelmes eltűnése után a
legtöbb legenda tapadt. Tudjuk, hogy Jókai az ő alakjának felhasználásával mintázta meg
utolsó regényének (Ahol a pénz nem isten, 1904) főhősét, a Capitanót. A Jókai-mű kritikai
kiadásában Kókay György gondosan összeállította azokat a német és magyar, valamint
egyéb nyelvű műveket, amelyek e legendára épültek; talán valamennyit megelőzi
Iványi itteni célzása. „Mindez nem annyira az élőképeknek, mint inkább annak a, most
már rege-alakká vált főhercegnek szólott, aki akkor még fél lábbal az udvarban, de fél
lábbal már künn volt a nagyvilágban, s még megválasztotta magának a polgári nevet,
amivel később örökre elvitorlázott az Óczeán úttalan utain” (i. m., 44).
Egy harmadik történetben ismét feltűnik a Kossuth-utalás. Az arcói tüdőbetegek –
magyarok és nem magyarok egyaránt – gyűjtést indítanak egy koldusszegény és igen
beteg aggastyán számára, hogy ki ne dobják szállásáról. Az üdülő vendégek egy része azt
hiszi, hogy a rejtélyes öregember hajdan a bécsi légió tagja volt és a magyar szabadságért
harcolt, más része pedig azt, hogy épp ellenkezőleg: vasas német volt, a szabadság ellensége.
Az öreg azonban az összegyűlt koronákból lírát vált ki (Dél-Tirol akkor még
Ausztriához tartozott), mert Olaszországba, Turinba, Kossuthhoz akar utazni. Azonban
még mielőtt elindulhatna, hirtelen meghal. Múltjára a megfejtést az orvos adja, aki elmondja
az elbeszélőnek, hogy haláltusájában az öreg hirtelen megvilágosodott és elmondta,
hogy valóban a bécsi egyetemi légió tagjaként küzdött a szabadságharcban,
később azonban büntetésből besorozták az osztrák hadseregbe és kénytelen volt a zsarnokság
szolgájaként harcolni. Ezért akar most elmenni bálványához, Kossuthhoz bocsánatot
kérni. Meg kell jegyezni, hogy egyébként a magyar fürdővendégek visszavették a
pénzt, amikor azt hitték, hogy vasas németről van szó, a szintén a fürdőn tartózkodó
hajdani rettegett katonai kormányzó, Ferenc József nagybátyja, Albrecht főherceg viszont
ad pénzt a hajdani légionáriusnak.
Úgy hiszem, hogy még többről van szó, mint hogy Iványi Ödön újságíróként és íróként
sokkal tudatosabb és elhatározottabb történelmi világlátással rendelkezett, mint
eddig föltételeztük róla. Hiszen feltétlenül ezt igazolja a két idézett példa, amely a monarchiabeli
halálos idill közegén belül a múlt kényszerítő és sorsformáló erővel feltörő
erejét érzékeli és levonja belőle a konzekvenciát a jövőre nézve is. (Ilyen példákat hozhatunk
bőségesen még ebből a kötetből is, mint például a Boszniában játszódó elbeszélés
[A megtorlás útján], vagy az 1888-ban Szegeden kiadott Tárczák című kötetből A szlivniczai
ágyúdörgés, vagy az Arco című novellát.) Úgy gondolom, hogy az író sajátos
determinizmusa egyre jobban áthatotta egész én- és világszemléletét. Szinte József Attilát
előlegező módon írja például: „én nem is vagy én, hanem egy sereg, előttem élt, olyan
ember maradványa, akikhez engem az idők végtelenjébe visszanyúló vérségi kötelék fűz.
Úgy találom, hogy én valami emberi mixtum compositum vagyok, amibe össze van keveredve
a megszámlálhatatlan elődök vérmérséklete, jellemvonása, erénye, bűne, rögzött
szokása, szeszélye, ideái, rögeszméi, szelleme és babonasága” (Apró regények, 65).
Hogy nem csupán a pozitivizmus korának biológiai, genetikai determinizmusa szólal itt
meg, hanem egyfajta magyar nemzeti történelem- és sorsértelmezés is, azt ennek a novellának
(A vér) további példái igazolják, ahol az író bizonyos öniróniával állapítja meg,
hogy ő bizony általában megbízható pecsovics, azonban ez a lojális magatartás akármikor
szétfoszolhatik egy perc alatt, mert hiszen Caraffa egyik áldozata is szerepel ősei
között.
Közismert, hogy már első írói szárnypróbálgatásaira mély benyomást gyakorolt Victor
Hugo regényköltészete. „Olvastam a Nevető Embert, torkig voltam gyűlölettel a kiváltságos
osztály iránt” – idézi tőle Rejtő István egy 1884-es újságcikkéből. Ez a hatás nem
korlátozódott az első alkotó korszakra; sőt a hamuból kivájt, majd a hóba fagyott három
kisfiú tragédiájának emblematikus mélységét éppen az adja meg, hogyha tudjuk, hogy
A nevető ember főhőse örök szerelmét, még csecsemőkorában mentette meg úgy, hogy
kiásta a hó alól a félig megfagyott leánykát, aki halott anyja keblén hevert. És mint ahogy
Victor Hugo ezt a regényt egy trilógia első darabjának szánta, amely a szolgaság mélyéről
vezeti fel az emberiséget a szabadság elnyeréséig, amely azonos a véres forradalommal,
Iványi is, úgy látszik, legnagyobb írói ambícióit olyan szerkezetnek, olyan tervezett
regényciklusnak tartogatta, amelyre az előreutaló jelzéseket beleépítette abba a művébe,
amely végül is egyedül készült el, vagyis A püspök atyafiságába. Rögtön a regény első
sorai egy elkövetkező totális világpusztulást jósolnak. „A börze előtt, a magas paloták
közé rekedt szűk, sötét utca olyan volt, mint egy kőolajszállítóhajón a fedélzet – abban a
percben, mikor a hajófenék feljáróján felbukkan egy, képéből kikelt, lépcsőfutástól elfulladt
alak s elordítja magát, hogy »ég odalenn«!”
Az apokaliptikus jelzés mindenképpen gazdagok és szegények, elnyomottak és elnyomók
világméretű összeütközésére utal. Ehhez képest természetesen csalódást okozott
minden elemzőnek, hogy jámbor házassági históriává silányul a regény cselekménye. Azt
kell mondanunk, hogy tévedtek. A politikai akrobatikának az a mutatványsorozata, amelyet a főhős államtitkár végrehajt, természetesen magában foglalja a totális bukás perspektíváját
is, amelyet az író – ha akarta volna – ironikusan, sőt apokaliptikus komorsággal
is kiaknázhatott volna a történet végén. Mégsem tette. Sőt: Madách-szerű találékonysággal
egy eljövendő gyermek születésének örömhírével fejezi be a könyvét! (Az már
csak a szerző naturalista hajlandóságát mutatja, hogy az immár terhes feleség nem vonakodik
annyira férjétől, mint korábban tette, amikor ezzel a viselkedésével akarta megbüntetni
a férfit, aki később ugyan feleségül vette, de előzőleg felelőtlenül elcsábította.)
Az előbb idézett novellarészlet alapján feltételezhető, hogy Iványi Ödön – a kollektív
én hangsúlyos felfedezője – a korabeli magyar társadalom összes égető problémáját
óhajtja egy családon belül ábrázolni. Ez a család természetesen a honfoglaláskorig visszamenő
nemesi család: a Bacsók, egy klán, amely legalább annyira összetart és széttart
egyszerre, mint a későbbi álom-novellában szereplő Iványi saját őseiben ábrázolt keleti
magyar fajzat. Jókai nevét itt kell először leírnunk: lehetetlen, hogy ne gondoljunk
A kőszívű ember fiainak megoldására, ahol a nagyjából tudhatólag a Tisza családról
mintázott ősi magyar famíliát teszi meg az író a magyar társadalom összes, széthúzó és
részben egymást megsemmisítő tendenciáinak hordozóivá. Jókai mint minta nélkül lehetetlen
elképzelni bármely írót a dualizmus korában.
A Bacsó családnak van jelenleg éppen a püspök-nagybácsi révén, majd az államtitkárunokatestvérhez
kapcsolódólag virágzó, katolikus, illetve szegénységbe, sőt anarchizmusba,
kommunizmusba hanyatló kálvinista ága. Az író – Iványi Ödön – javaslata a
klánon belüli vérfrissítés. (Jókainak a Feszty-villában töltött özvegyi évei során alkalma
volt e nemzedék íróival találkozni és velük eszmét cserélni.) Amikor az államtitkár, majd
miniszter Bacsó szegény rokonával és szerelmével sétál az utcán, a szép párra úgy néz a
jámbor járókelő, mint az igazi magyar termékenység letéteményeseire. Néha mintha
Szabó Dezsőt olvasná az ember. A megtévedt és élveteg, fáradt és kalandvágyó idegen
bankárnét kedvelő államtitkár – miután barátnője látványosan öngyilkos lesz – maga sem
gondol már újabb házasságra, hanem hallgat a szívére egészen addig, amíg nem kap egy
jobb ajánlatot. Az öngyilkos barátnő talán zsidó lehetett, erről a liberális Iványi Ödön
hallgat, mindenesetre az új házassági ajánlatban szereplő menyasszony, aki sok-sok millióval
kecsegteti – amire szüksége is volna, hiszen éppen, noha tudtán kívül, iszonyatos
megvesztegetési ügybe keveredett szerető nagybátyjának hála – megint csak egy idegen,
noha ezúttal örmény lány – és e házasság nélkül nem tudná megmenteni saját hírnevét és
a ráakaszkodott családot, akik előtte már sikerrel kergették halálba az államtitkár nagybátyját,
a derék műgyűjtő püspököt.
A családon – tehát Iványi fogalmai szerint a magyar nemzeten – belüli, gyermekáldással
kecsegtető együttélés, vagyis továbbtenyészés éppen azért nem tekinthető szerintem
idillikus lezárásnak, mert üres; azaz a születendő gyermekhez nem kötődik jelző, ő egyedül
a madáchi továbbélés lehetőségét biztosítja egy látszólag tökéletesen záródó, menekülést
nem kínáló csapda kikerülése után. A csapdát nem csupán az államtitkár illetve
miniszter (a Wekerlére utaló kulcs-olvasat kevéssé érdekes, azon túl, hogy már a korabeli
olvasónak is ő volt a nők kedvence) állítja fel, hanem a regényben ábrázolásra méltatott
egész magyar társadalom.
A regényben is szereplő püspök halálakor különböző okokból ugyan, de éppen ünnepel
az egész parazita rokonság. Mit sem sejtenek arról, hogy a létalapjukat biztosító
főpapjukat éppen megütötte a guta és már csak percei vannak hátra, mert unokaöccse
nemcsak hogy elsikkasztotta rokonaival vállvetve a püspök egész pénzét, hanem még a
püspök magántulajdonát is zálogba tette, majd eladatta. Különösen az fáj szegény püspöknek,
hogy köztük volt két elsőrendű magyar történelmi ereklye is: Janus Pannonius és
Thurzó püspök kelyhe. (Megjegyzendő: a történeti Janus Pannonius annak idején, Mátyás
elől menekülve mint összeesküvő, a pécsi püspökség összes kincsét magával vitte; a
később a pápától a család folytatása miatt nősülési engedélyt kapó nyitrai Thurzó püspök
pedig Jókai-hős. Iványi nyilván a Mátyás-kori magyar reneszánsz nagyszerűségét óhajtotta
jelképezni Janus Pannonius kelyhével, illetve egyértelmű utalást kívánt tenni szülővárosa,
Nagyvárad püspökségére.) A fentiek alapján fontosnak tartom a regény külpolitikai
célzásainak kronológiai pontosítását és értékelését. Mindjárt a könyv elején az államtitkár
úr a kávéházban átolvassa az aznap esti lapokat. „Bacsó Kanut szórakozottan futotta
át az északi határról jött táviratokat. Merő rossz hír valamennyi. Nem csoda, ha tőlük a
börze megbomlik. A galiciai csendőrök s az orosz előőrsök lövéseket váltottak… A cár
az ukrániai kozákok lakomáján toasztot tart… A monarchia legkitűnőbb lovastisztjét
parancsnoknak küldik a határra… A fegyvergyárak lázasan dolgoznak… Villanyos feszültséggel
teljes a levegő…” (Iványi 1952, 6.) Megállapítható, hogy a leírt osztrákmagyar–
orosz konfliktus 1887 végén, 1888 elején lehetett; akkortájt ugyanis Oroszország
feltételezte, hogy Koburg Ferdinánd bolgár fejedelem az osztrákok embere és ezért
a Monarchián akart fegyveres elégtételt venni, mivel Bulgáriában igen nagy presztízssérelmeket
szenvedett. Az 1888. januári közös minisztertanácson maga Tisza Kálmán is
a háborús párt oldalára állott; Kálnoky közös külügyminiszter alig tudta lecsillapítani a
kedélyeket, így ezúttal a fegyveres összecsapás elmaradt (vö. Diószegi István 1994, 194–
195).
Nem sokkal ezután a regénybeli parlamentet viszont felkavarja II. Sándor cár megölésének
híre (id. kiad., 82–86). Ez a merénylet – mint tudjuk – 1881. március 13-án történt.
Iványi Ödön tehát, aki újságíróként dolgozott egész életében, és újságolvasó embereknek
tételezte fel regénye közönségét is, világosan kifejezésre juttatta, hogy könyvének cselekménye
nem valamely kulcsregény-szerű átirata egy politikai botránynak és egy adott
rövid időszaknak (egy célzása szerint a bemutatott események két és fél évet vesznek
igénybe), hanem tudatosította mindenkiben, hogy általában a szélesebb értelemben vett
jelenről szól, amely tehát felölel egy bő évtizedet, gyakorlatilag Tisza Kálmán kormányzásának
időszakát. Talán még egy célzást érdemes pontosítani. Bacsó Kanut beugró
beszédének tárgyát. Ez fontos szerepet játszik az államtitkár karrierjében, hiszen e beszéd
sikere alapozza meg nem sokkal később miniszteri kinevezését. Itt az egész magyar
nemzet illetve az őt képviselő testület, azaz az országgyűlés becsületét védi meg egy
németországi rágalommal szemben. Nyilvánvalóan csak egy dologra vonatkozhatik ez a
szándékosan homályos utalás: a Bismarck–Andrássy-féle szerződés közzétételére, amely
beleágyazódott egy erőteljes német–osztrák-magyar polémiába; a Vaskancellár ugyanis
őrültségnek és ezért kiküszöbölendőnek tartotta a magyar liberálisok oroszellenességét.
Iványi finom művészetére vall, hogy az óvatosságból nyíltan nem firtatandó külpolitikai
ellentétet leszűkíti egy külföldről jövő hamis korrupciós vádra. Ezzel ugyanis előlegezi
rögtön Bacsó Kanut megkísértésének, vagyis a ráirányuló korrupciós kísérletnek a motívumát.
Ennyit tehát a regény külpolitikai beágyazottságáról, amelyet természetesen elválaszthatatlanul
követ a gazdaságpolitikai illetve társadalompolitikai beágyazódottság is. Lássunk
előbb két beszédes példát az utóbbira. A püspökön élősködő egész gentry-atyafiság
felháborító és történelmileg vak élősködésének talán a legerősebb példája az az ünnepség,
amelyet a váregyházi „Trianonban” tart a jeles rokonság egyik kiemelkedő tagja, aki
éppen képviselőnek óhajt fellépni és ezért a választókörzetébe tartozó magyar és román
parasztokat eteti és itatja. Az eszmetágító népünnepély – ahol a megjelent jeles népképviselők
alig várják, hogy megcsapolják a pálinkás hordót – a dölyfös Bacsó uraság –
akinek kissé elhízott felesége jellegzetes Mária Terézia-tokát hord – a helyi dicsekvő
folklór által csak Trianonnak nevezett kúriája kertjében zajlik. Ha majd valaki egyszer a
magyar szépirodalom motívumlexikonát elkészíti, akkor a „Trianon” címszó alatt elsődleges
jelentésként feltétlenül Mária Terézia lányának, Marie Antoinette-nek kastélyát
illetve kerti pavilonját (a kis és nagy Trianon a versailles-i parkban) mint a pusztulásba
rohanó uralkodó osztály vak gőgjének jelképét kell leltároznia. (Nem tudom, ki volt az a
sötét lelkű jelképkutató, aki a francia kormány részéről később pont ebben a palotában
íratta alá velünk a békeszerződést, hogy ezáltal végtelenre növelje a virtuális címszó
terjedelmét. Szerintem annyira sötét lelkű nem lehetett, hogy Iványi Ödönt is olvasta
volna. Mint ahogyan Czibor János előszava és Réz Pál szerkesztői felelőssége is kellőképpen
megtréfálta a Rákosi-korszak kellős közepén a cenzorokat, akik nem vették észre,
hogy mit adnak ki.)
A regény nyitóképének apokaliptikus fenyegetését – vagyis az égő hajóaknából feltántorgó
rémhírhozót – nemcsak a külpolitikával illetve a külpolitikai kihívásokkal és fenyegetésekkel
természetesen számot vető pénzvilág regénybeli reprezentánsainál látjuk.
A halállal, a semmivel, az elnyeléssel fenyegető akna képe a regényben rendkívül hangsúlyos
helyen még egyszer előjön. A párbajjelenetnél, ahol a főhős életéről és becsületéről
van szó. A párbajt egy éppen fölszámolás alatt álló, kiürített, rozsdás gépszörnyetegekkel
teli angyalföldi gyárban rendezik. A tőke világával szemben a munkásosztály
teljesen kiszolgáltatott helyzetét ez a szcenírozás jelzi a legélesebben. A mű alapkoncepciójának
megfelelően a történelmi nemzetet jelképező családból, vagyis a Bacsó családból
kell kikerülnie annak a szereplőnek is, aki egyáltalán közvetíthet a két világ, a pénz
és a munka világa között. Elvileg ez politikai funkció, gyakorlatilag abban a politikai
légkörben, amelyet a regény megjelenít, az ezzel a funkcióval megbízott szereplő más
nem lehet, mint fél-bohóc fél-anarchista. Pontosan ilyen Bacsó Péter, az ex-petroleur,
vagyis a párizsi kommün hajdani résztvevője, aki – ahogy a nép suttogja a külvárosban –
talán már királyt is ölt külföldön és aki a miniszter szerelmének, majd feleségének az
apja. (Kengyel Valér, Bacsó Kanut törvénytelen féltestvére, a botrány-újságíró az ő elfajzott
tanítványa.) A család elszegényedett, kálvinista, ellenzéki ágából való. Az eddigi
szakirodalom mindig csak Frankel Leót hozta gyanúba mint esetleges modellt. Frankellal
a párbajvétségért elítélt Iványi Ödön valóban ült együtt a váci börtönben államfogolyként,
egy novellája alakjaként is megmintázta, de Bacsó Péterhez a hajdani forradalmár
miniszternek semmi köze. Sokkal inkább van viszont Kászonyi Dánielnek, aki nem csupán
a reformkor egyik neves figurája, a pozsonyi országgyűlési ifjak rendőrség által
feloszlatott egyletének egyik tagja, nemcsak a szabadságharc egyik résztvevője, majd a
Kossuth-emigráció egyik vezető figurája, hanem a kiegyezés után a korai magyar munkásmozgalom
egyik legizgalmasabb szereplője is. A dogmatikus munkásmozgalomtörténet-
írás persze meg is vádolta azzal, hogy az egyedül üdvözítő internacionalista iránytól
félrevitte a maga nacionalizmusával és radikális anarchizmusával a bimbózó mozgalmat,
különösen 1880–84 között, amikor a Népszava szerkesztője volt. Márkus László úttörő
tanulmányának néhány Kászonyi-idézete a jövendő véres leszámolásról mint e rothadt
világ egyedüli megváltójáról, mintha Iványi Bacsó Péterének szövegéből lenne kivágva.
(Vö. Kászonyi 1977, 29.) Azt hiszem, hogy Kászonyi radikális anarchizmusa feleltethető
meg legjobban Bacsó Péter groteszk figurája világnézetének, sőt a fiatal kora óta – mint
a Victor Hugóra való idézett hivatkozása bizonyítja – véres forradalomról álmodó Iványi
Ödön egyik perspektívájának is. Azért csak az egyiknek, mert e perspektíva szerintem
csupán egyik ága logikailag nézve egy dilemmának. Ezt a dilemmát minden magyar
értelmiségi szenvedőlegesen volt kénytelen elsajátítani a kiegyezés után, de különösen
Tisza Kálmán hosszú kormányzása idején. Erről egyébként a pszichológiailag is legmegbízhatóbb
átvilágítást Németh G. Béla végezte el, amikor a 19. század második felének
magyar irodalomkritikai gondolkodását dolgozta fel monografikusan. A dilemma egyik
ága eszerint: megalkuvás a liberalizmus jegyében, a külpolitikai helyzet nyomása alatt és
így a magyar állam megmentése; a másik ága: igazság, véres leszámolás, ám ez a magyar
állam pusztulásával jár. Iványi Bacsó Péter alakjában összegyúrja a kétféle következtetés
eredőit: rend és igazság majd egyszer valamikor lesz, de csak egy véres katasztrófa után;
addig azonban magyarnak kell maradni mindenáron; a vért nem lehet meggyalázni. Elég,
ha idézzük apa és lánya összeütközését, miután Veron „szűzi fátylát” leszaggatta a saját
vérükből való miniszter, „Csak annyit mondok, hogy szedje össze magát” – mondja Bacsó
Péter Veronnak – s nyugodjék bele a gondolatba, hogy nem ön az első és nem is az
utolsó, akinek jóvátevést ígértek és akit megcsaltak. Ne adja át magát se illúziónak, se
kétségbeesésnek. Az életet úgy kell venni, ahogy van: piszkosan. Majd egyszer tisztára
mossák – vérben. Addig úgy üljünk benne, ahogy lehet, eleinte tisztán, aztán besározva…”
Eddig a sztoikus kommunista. Utána megszólal a magyar úr: „Az irgalmát! Az
ember nem csalhatja meg magát. Hiába tettetem magam. Dühös vagyok. Sírni, ordítani,
fojtogatni szeretnék… Meggyalázták a vérem! A vérem!… A nyomorult!… a nyomorult!…”
(Id. kiad., 246–247.)
Iványi Ödön, az író, a tüdőbetegség képében közelítő halál elől csak Arcóig tudott
menekülni. Hőseit is többnyire odautaztatja, itt, a regényben egyszer még a Riviéráig is.
Pedig úgy gondolom, hogy Kászonyi Dániellel együtt tisztában volt a menekülés igazi
irányával – azzal is, amit Kászonyi szintén ír: hogy a kiegyezés után előbb-utóbb az
országot felosztják, a középső maradék pedig elkorcsosul és rabszolga lesz. „Még csak
tizennégy éves fiú voltam, mikor már szívesen foglalkoztam e gondolattal. Én ugyanis
Tasmániát vagy Újzélandot választottam ki új hazámul, ezt a gyönyörű kettős szigetet a
Csendes-óceánon, örökös tavaszával, dús növényzetével, ahol nincsenek ragadozó állatok,
mérges rovarok és kígyók, a harmincötödik és negyvenhatodik fok között. Ennek a
klímája sokkal szelídebb, mint Magyarországé. Az egész kétezerkilencszáz négyzetmérföld,
tehát csak kétszázhuszonhárom négyzetmérfölddel kisebb, mint az eredeti Magyarország.
Ott nincsenek szlovákok, rutének, horvátok, szerbek, románok, szászok, akik
bennünket nemzetiségünk kifejlesztésében, terjeszkedésünkben gátolnak, akiket egy
irántunk ellenséges kormányzat ellenünk mozgósíthat, és akik követelni fogják, hogy
tanuljuk meg az ő nyelvüket is.” (Kászonyi, i. m., 504–505.)
Nem tudunk semmit arról, hogy milyen lett volna Iványi tervezett regényciklusának
második kötete. Meggyőződésem azonban, hogy nemcsak Mikszáth emlékezett kegyelettel
a korán elhunyt írótársra, hanem Jókai is. Nem csupán azért, mert fölismerhette néhány
regényének (A kőszívű ember fiai, Fekete gyémántok, Az élet komédiásai) kitörölhetetlen
hatását Iványi művére, hanem azért is, mert bizonyos értelemben Iványi művének
folytatásaként is olvashatjuk a korrupció vádja elől az egész politikai világot megutálva
a halálba menekülő képviselő történetét (Tégy jót, 1894), illetve a már említett
utolsó regényt (Ahol a pénz nem isten, 1904). A magyar irodalom egy bizonyos ideig
egységes egészként olvasható. Hiszen Kászonyi előbbi kétségbeesett Újzéland-utópiájának
is megvan az elődje; Zrínyi Brazíliába akarta kivándoroltatni a magyarokat…
Bibliográfiai jegyzet
Haszonnal forgattam természetesen az akadémiai irodalomtörténeti és történelmi kézikönyvek
vonatkozó köteteit; gondolok elsősorban Diószegi András Iványi-portréjára,
illetve a Kovács Endre és Hanák Péter által szerkesztett Magyarország története VIII/1–
2. kötetére (1848–1890). Sajnos ez utóbbiból kiderülőleg a 80-as évek szocialista-ellenes
rendőri intézkedéseiről szóló egykorú irattári anyag mind a mai napig olvasatlanul szendereg
a Fővárosi Levéltárban; tehát a Bacsó Péternél tartott házkutatás illetve az ellene
foganatosított letartóztatás történelmi hátteréről egyelőre nem tudok még mit írni.
A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai című gyűjteményben
S. Vincze Edit dolgozta fel az adott évtizedet; az ő utalásai szerint talán Szalay András
cipész, a Népakarat szerkesztőjének 1884-es letartóztatása és halála lehet a regény vonatkozó
epizódjának hátterében (Bp., 1979). Haszonnal forgatható még a következő
könyv: Tanúságtevők: Visszaemlékezések a magyarországi munkásmozgalom történetéből,
1868–1905, szerk. Petrák Katalin, Bp., 1974.
A külpolitikai vonatkozásokról haszonnal tanulmányoztam Diószegi István három
könyvét: A magyar külpolitika útjai (Bp., 1984), A hatalmi politika másfél évszázada
(Bp., 1994), Bismarck és Andrássy: Magyarország a német hatalmi politikában a XIX.
század második felében (Bp., 1998). Az egész korszak politikai és kormányzati történetére
nézve igen hasznos a következő mű: Kozári Monika, Tisza Kálmán és kormányzati
rendszere, Bp., 2003.

Iványi Ödön regényét a következő kiadásban használtam: A püspök atyafisága, a bevezető
tanulmányt Czibor János írta, Bp., 1952. Azóta egy kiadásban jelent meg, a Szalai
Anna által sajtó alá rendezett kétkötetes Századvég című antológiában (Bp., 1984).
Kászonyi Dániel Magyarhon négy korszaka (fordította Kosáry Domokos, a bevezető
tanulmányt és a jegyzeteket Márkus László írta, Bp., 1977) című műve először németül
jelent meg, 1868-ban.
Iványiról mindmáig az egyetlen monográfia (amelyben az összes idézett mű bibliográfiája
is megtalálható): Rejtő István, Iványi Ödön, Bp., 1955.