kb. 11 perc olvasás
János vitéz a Gulágon – lovasberényi rémtörténet
2008. november 30., – HVG ONLINE
1946 június 16-án Lovasberényben előadták Kacsoh Pongrác nevezetes daljátékát, a János vitézt. A műkedvelő előadásra benyomult orosz katonák molesztálni kezdték a közönség soraiban ülő lányokat. Verekedés tört ki, amelynek magyar résztvevői fölött orosz katonai bíróság mondott ítéletet. A Szibériába hurcoltak közül többen sohasem tértek vissza. A történetet feldolgozó Mong Attila érzékelteti, 1946 nyara sok tekintetben fordulópont volt: ezen a nyáron törték meg a szovjet megszállók és a velük szorosan együttműködő hazai kommunisták a magyar demokrácia gerincét.
1946 június 16-án a második világháborúban különösen sokat szenvedett Lovasberényben búcsút tartottak, és előadták Kacsoh Pongrác nevezetes daljátékát, a János vitézt. A műkedvelő előadásra, a helyi református kultúrházba az addig is rendszeresen garázdálkodó, részeg orosz katonák nyomultak be, molesztálni kezdték a lányokat. Kitört a verekedés, kirobbant a sorozatos megaláztatások miatt felhalmozódott indulat. A falu felkelt a megszállók ellen, persze csak szimbolikusan: elvették a katonák fegyvereit és alaposan megverték őket, még a kultúrházon kívül, az utcákon is ütötték őket. Az ügyet lehetett volna egyszerű, alkohol hatására kitört verekedésnek tekinteni, ami búcsú idején gyakran előfordul, amióta világ a világ. Sajnálatos módon, és a helybeliek legnagyobb bánatára, a legrosszabb változat következett be: a megszállók politikai összeesküvésként kezelték a verekedést, az abban réstvevő magyar legényeket letartóztatták, és ötöt közülük a szovjet hadbíróság ítélete alapján Szibériába deportáltak. Onnan csak ketten tértek vissza, 1953-ban és 1956-ban.
Mong Attila könyve, mely János vitéz a Gulágon címmel jelent meg a Helikon könyvkiadó gondozásában, műfaját tekintve mikrotörténelmi monográfia. Olyan históriát dolgoz fel, mely meghatározó volt egy kisebb település, a Fejér megyei Lovasberény életére, ugyanakkor viszont jócskán túlmutat önmagán. A lovasberényi felmenőkkel rendelkező szerző – egyébként Pulitzer-díjas, jeles újságíró, a Manager Magazin volt főszerkesztője – felrajzolja az elsötétülő politikai hátteret, mely előtt a tragikus események lejátszódtak. Rámutat, hogy 1946 nyara sok tekintetben fordulópont volt a vesztes háborúból és a tömérdek pusztításból éppen hogy felocsúdó magyar társadalom számára. Ezen a nyáron törték meg a szovjet megszállók és a velük szorosan együttműködő hazai kommunisták a magyar demokrácia gerincét, bizonyosodott be, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban (SZEB) formailag jelen lévő nyugati szövetségesek szabad kezet adnak a Kremlnek Magyarországon, hogy építse ki az igényeinek megfelelő társadalmi-politikai berendezkedést, s találja meg ehhez a magyar partnereket.
Az 1946 június 17-én, tehát a lovasberényi verekedés másnapján a Teréz körúton, az Edison Kávéház előtti járdán a szovjet Vörös Hadsereg két tisztjét agyonlőtték. A szovjet katonák temetésén mondott beszédében Szviridov altábornagy, a SZEB elnökhelyettese kijelentette: „Reméljük, hogy bajtársaink meggyilkolása és megsemmisítése arra fogja késztetni a kormányköröket, hogy változtassák meg viszonyukat a belső fasisztabarát és reakciós erők iránt. Arra fogjuk kényszeríteni őket, hogy határozott harcot folytassanak a magyar demokrácia, a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió összes ellenségével szemben. Arra fogjuk kényszeríteni őket, hogy drákói rendszabályokat alkalmazzanak, és megelőzzék a jövőben az ehhez hasonló orvgyilkosságokat. Reméljük, hogy a magyar kormány meg fogja ezt tenni, a legerélyesebb módon törve le a fasizmus védelmezőinek ellenállását, tekintet nélkül arra, hogy milyen párt kebelén belül rejtőzzenek ezek a védelmezők.”
(A Teréz köruti merénylet körül ma is sok a homály. Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt egykori elnökhelyettesének emlékirata szerint a 17 éves Dénes István tanuló, akinél megtalálták a KALOT katolikus ifjúsági egylet igazolványát, féltékeny volt az Edison Kávéház egyik csinos pincérnőjére, s ezért lövést adott le a lánynak erőszakosan udvarló orosz tisztre, majd – a korabeli híradások szerint – öngyilkos lett. A halálos lövések állítólag nem a diáktól származtak. A pincérnő miatt két ittas szovjet tiszt már korábban egymással veszekedett, majd lőttek egymásra, az egyik rögtön életét vesztette, a másik a kórházban halt meg. A két tiszt haláláért mégis Dénest okolták – írja Kovács Imre, az 1947-ben a letartóztatás elől Svájcba menekült.
Ilyen körülmények között nyilvánvaló volt, hogy a Conti utcában székelő szovjet hadbíróság példát statuál a lovasberényiekkel szemben. A falu rendőrkaptányával és jegyzőjével együtt (akik közül csak az első vett részt a verekedésben, de mindkettő a „reakciósnak” számított), három parasztlegényt is elítéltek terrorizmus és összeesküvés vádjával, – ők játszották egyébként a darabban János vitéz, Bagó és a Strázsamester szerepét. Kiszabadításuk, illetve a Szovjetunióból való hazahozataluk érdekében egészen 1949-ig szívósan küzdöttek a falu meghatározó személyiségei, mindenekelőtt Komáromy János református lelkész. Ő jó kapcsolatban állt Tildy Zoltán köztársasági elnökkel is, aki 1949-ben még fogadta is a falusiak küldöttségét. A lelkész és az elhurcoltak hozzátartozói sorozatban írták a kérvényeket, de hosszú ideig sem választ, sem pedig információt nem kaptak. Azután a falu már feladta. Végül ketten tértek haza, a rendőrkapitány 1953-ban, három évvel később pedig a jegyző. A három parasztlegény örökre odaveszett.
A kötetből kiderül, még olyan kis település, mint Lovasberény lakói sem sejtették, lelkészüket beleértve, hogy milyen sors vár rájuk. Patrónusuk, Tildy Zoltán sem tudhatta, mi lett a végső állomása „a reakció elleni harcnak”. Az 1945. novemberi választásokon abszolút többséget szerzett Független Kisgazdapárt szétverése és megsemmisítése, majd a Szociáldemokrata Párt bekebelezése és a Nemzeti Parasztpárt felszámolása a politikai rögeszmék elszabadulásához, koncepciós perekhez, a magyar társadalom és gazdaság megnyomorításához, végül pedig az 1956-os forradalomhoz vezetett. Csak valamikor a hatvanas évek második felére, azaz mintegy húsz évvel a második világháború vége után érezte úgy a magyar társadalom, hogy viszonylagos nyugvópontra jutott, s az átélt megpróbáltatások után úgy-ahogy berendezkedett a Kádár-rendszerben. A Gulágra hurcolt lovasberényi színjátszók ügyéről természetesen még akkor sem lehetett nyíltan beszélni. Ennek csak most, 2008-ban jött el az ideje. Mong Attila a róluk szóló könyvvel nemcsak újságírói, de történészi erényeit is megcsillogtatja.
Pelle János
SZÍNHÁZ
A halottak elfelejtése, az ebbe való beletörődés, az élet folytatása a traumák után onnan, ahol korábban abbamaradt, az éjfekete, hét nemzedéken át tartó magányt eredményezheti csak. Az „aki meghal, az halott” állítás a Mohácsi testvérek Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darabjában tarthatatlannak bizonyul. A hetedíziglen tartó fekete magány pedig a magyarság önmagára mondott átka lesz, ráadásul saját bűne miatt.Nem titok, hogy a váz Mong Attila János vitéz a Gulágon című könyvéből épült, mely egy lovasberényi igaz történetet dolgoz fel: 1946-ban előadták a faluban Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát. Jelen voltak azonban a lerészegedett szovjet katonatisztek is, akiket sokkal inkább érdekelt Iluska öle, mint játéka. A „színészek” – akik huszárjelmezt viseltek, ezért voltak fakardjaik – megakadályozták ugyan, ám másnap közülük többet is Szibériába szállítottak.
Minden színész játszik, színészt játszik, Jancsit, Iluskát, a gonosz mostohát és a többieket. A Donnál elveszettnek hitt Horváth János, aki Jancsit alakította, vakon, mindenkit meglepve tér vissza. Makranczi Zalán esetlensége, a világot naivan éppen ezért értetlenkedve figyelő karaktere jó megoldás, elveszti mindenét, ráadásul kétszer is. Radnay Csilla Iluskát játszó falubeli Ilonja kezdetben bizonyítja, képes igazán szeretni és hű maradni, lelkiismerete mindig erősebb, mint a vágyai, de a történet végére kivillan megalkuvó énje. A párttitkár csillogó színésznő feleségeként (tökéletes a hátát teljesen szabadon hagyó, földig érő, fehér selyemruhája), az sem érdekli, hogy férje egy igazi állat, úgy látja, minden folytatható és elfelejthető, mert úgy akarja látni, majd integetve tovaszáguld Wartburg kabriójában.
A férjet, korábban a szovjet őrnagyot, a lányokat erőszakoló, kedvtelésből füleket levágó, ezért Van Goghnak nevezett, Lenin hetes ikreinek egyetlen túlélőjét alakító Kulka János hátborzongató. Néróként jelenik meg, pánsípot fújva, balett lépésekkel haladva, művészetkedvelőként és egyszerre agresszorként, a nyelvhelyességhez és Petőfi, azaz Sándor bácsi soraihoz görcsösen ragaszkodó démoni figura. Irritáló, visszataszító finomkodása mögött pontosan érezzük: sátáni alak lakozik..jpeg)
Horváth János darabvégi átka, mely szerint aki halott, az valóban halott, eltünteti a köztük „élő” holtakat. Erőszakosan kénytelen ráébreszteni: ami elmúlt, életünk része kell, hogy maradjon, énünk, identitásunk ebből táplálkozik, az elveszett nemzedékek a mi nemzedékünk alkotóelemei kell, hogy legyenek, különben nem vár más ránk, csak az éjfekete magány. Szarvas József Károlya zseniálisan oldja ezeket a kérdéseket mindenre „oké” jelet mutatva, jól van, köszöni szépen, a halála ellenére, nem akar ő halottként mindenbe beleszólni, amire mindig figyelmeztetik is.
A tragédiát a játék, a játékot a tragédia töri meg, ennek válnak szuggesztív megtestesítőivé Paula és Gedi bácsi. Előzőleg Nagy Mari az alakításában gonosz mostohaként igazi cselszövő, állandóan a kezében lévő seprűjével éppen csak el nem repül. Ilon anyjaként viszont bölcs öregasszony, meglátásaiban is a józan paraszt eszét követi. Ő válik a darab egyik legizgalmasabb figurájává, öregsége teszi egyszerre komikussá és sajnálhatóvá. Hollósi Frigyes Gedi bácsiként zseniális: „Ne basszunk már szekéren!” felkiáltása igazi csúcspont, miközben Van Goghot, a brutális szovjet őrnagyot próbálja rendre tenni, Károly apja, aki örökké rendre igazítja a fiát (hiszen még meghalni sem tud rendesen), Hollósinál (régóta várt) telitalálat ez a szerep.
Jelen van itt már az első perctől kezdve mindenki: a zsidóverő csendőr, aki minden hatalmat kiszolgál, akinek – saját bevallása szerint – az a dolga, hogy üssön; a csalfa Ilon; a megmenekült zsidó Jolán; a Donnál elveszettnek hitt Horváth Jancsi; a feleségét és vagyonát elszerető Imike; az ő apja, Károly és az ő apja, Gedi bá; a durva, sonkát, tojást szátténcoló szovjetek; az álszent, felesége és lánya halálán túlzottan könnyen túllépő tiszteletes. Ez utóbbi Stohl András alakításában igazi Tartuffe, afféle bort ivó és vizet prédikáló, valahogy mindig megmenekülő, alamuszi alak. A tabló teljes, így indul a mulatság, sírva vigadás, vigadozó sírás egy Tündérországnak nevezett helyen, ami mégsem az. A legnagyobb csalódás itt éri a faluba a Gulágról visszatérőket: egykori életük már csak álom, az idő áll, az óra azóta se jár valamikor ezerkilencszázkhmkhm november 7-én.
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
Dénes Zsolt
Farkas Dénes
Fehér Tibor
Földi Ádám
Gerlits Réka
Hevér Gábor
Hollósi Frigyes
Kulka János
László Attila
László Zsolt
Makranczi Zalán
Martinovics Dorina
Mátyássy Bence
Nagy Mari
Radnay Csilla
Stohl András
Szabó Zoltán
Szarvas József
Szatory Dávid
Tompos Kátya
Budapesti Tavaszi Fesztivál
2011. március 18.
Nemzeti Színház
|
*
Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe |
zenés katonadolog három részben
|
|
Nagyszínpad – Bemutató: 2011. február 25.
|
|
|
|