Kirekesztő jegyár – Anglia

Azért jó dolog külföldi blogokat is nézegetni, mert az ember ilyesféle infógrafikákat talál, és elgondolkodik azon, hogy milyen szerencsés helyzetben is van egy magyar focidrukker angol sorstársaihoz képest. Hogy is szól ugyanis az ismert szurkolói rigmus? Utunkba nem állhat senki, mi mindenhol ott vagyunk! Igen, idegenben és otthon is, ha esik, ha fúj, legalábbis az elhivatottabbak így csinálják. Próbálnák meg mindezt a Premier League-ben, garantált, hogy a gatyájuk is rámenne! És (csak) nem azért, mert a tömegközlekedés vagy a benzin drága. Ilyen jegyárak mellett az a legkevesebb.

A számítás azt vette alapul, hogy mennyi az a legkisebb összeg, amiből egy drukker ki tud jönni, ha csapata minden idegenbeli meccsén a lehető legolcsóbb jegyet váltja meg a vendégszektorba. Természetesen itt is számít valamennyit, hogy nagy vagy kisebb csapatnak szurkol-e az illető, hiszen a 19 idegenbeli forduló egy United-szimpatizánsnak 840 angol fontjába kerül, egy readingi futballbarát pedig 623 fontot és 50 pennyt költhet a vendégjegyekre. Mindez a mostani árfolyamon 200-300 ezer forintot jelent, nem számítva az útiköltséget, és feltételezve azt, hogy mindig, mindenhol sikerül a legolcsóbb jegyet megtalálni, míg egy Arsenal–Tottenham meccsen ez kvázi lehetetlen. Apropó, Arsenal: a két nagy londoni, illetve a manchesteri és liverpooli riválisok minden egyes drukkerének legalább 62 fontot kell kicsengetnie. Nyilván a színvonalban is óriási a különbség, de azt hiszem idehaza szívbajt kapnánk, ha mondjuk Újpestre alsó hangon 20 rongyért mehetnénk szurkolni a Fradinak vagy a Honvédnak. Ja, és az alacsonyabb nívó nem feltétlenül sokkal olcsóbb, hiszen a harmadosztályú Carlisle–Coventry meccsre is 22 font volt egy jegy, a vendégdrukkerek vonatjegye pedig további 17 fontba fájt.

Vajon Angliában akkor ez a 600-800 font sok vagy kevés? A BBC szerint az átlagjövedelem éves szinten 26 500 font körül mozog az Egyesült Királyságban, ami majdnem kilenc és fél millió forintnak felel meg. Nem rossz, ugye? Ha viszont azt nézzük, hogy az átlagbérből, vagy kicsit rosszabbul élők (akik nyilván ugyanúgy vállalnak gyerekeket is, mint gazdagabb honfitársaik) hogyan tudják pénzüket beosztani, beláthatjuk, hogy nem feltétlenül egy kétgyermekes manchesteri tűzoltó, vagy egy norwichi tanárnő fogja társaival megtölteni a stadiont egy-egy Premier League meccsen. Örül, ha valahogyan a hazai meccsek árát, hiszen az Old Traffordon azt se ússza meg 532 font alatt, az átlagot nézve meg ott is az a bizonyos 600-800 font a reális összeg, amit a bérletért ki kell csengetni.

Ha tehát valaki Angliában akarja megjátszani, hogy kedvenc csapata mind a 38 meccsét megnézze, akkor már csak a jegyekre kb. félmillió forintnak megfelelő angol fontot kell költenie. Ha csak azt nézzük, megéri-e az élményért ennyit költeni, hajlamosak vagyunk igent mondani. De ha azt is nézzük, hogy ezzel megint a társadalom jelentős részét sikerül az angol stadionok lelátóiról kiszorítani, akkor be kell látnunk, hogy egyszerűennem fair a dolog. A City-drukkerek be is pöccentek, amikor Londonba látogattak, és ennek hangot is adtak. Még mielőtt bárki megrökönyödne, megjegyezném, hogy attól, hogy a City tulajdonosai kőgazdagok, és a klub a liga egyik legnagyobb pénzköltője lett, a szurkolók még nem feltétlenül a felső tízezerből kerülnek ki, sőt.

A törvény erejével már sikerült az antiszociálisan viselkedő elemeket kiszűrni a stadionokból, habár Anglia utcáin sokszor ők is tovább tudnak randalírozni. Még ha sokan feltételezik is, hogy ezek az elemek az alsóbb társadalmi osztályokból kerülnek ki (ami amúgy sem teljesen igaz), akkor is egy többé-kevésbé megoldott problémáról beszélünk. A közvetlen bevételen kívül tehát a magas jegyár célja nem az, hogy a huligánok helyett kultúremberek töltsék meg a stadionokat, hanem az, hogy olyan emberek járjanak meccsre, akik amúgy is eszetlenül tudnak pénzt költeni a focira, és akiknek belefér, hogy egy font hetven pennyt adjanak egy műanyag poharas teáért, vagy ennek kétszeresét egy korsó sörért. A többiek meg igazából le vannak szarva.