Mélyi József: Az öltöző szaga

► A Hátsó füves című kiállítás december 20-ig látható a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban.

Minden elemében autentikus kiállítás a Hátsó füves – már a címe is az. Igazi a labda, valódiak a traubis­üvegek a gondosan berendezett büfé polcain, eredetiek a hanganyagokban a bekiabálások a különböző pályákról, és a legvalóságosabb – ami tényleg úgy üti szíven az egykori sokadosztályú játékost, mint amikor a strandon, a tengópályán megpillant egy régi futball-legendát – az öltözőben a Nicoflex szaga. Még talán arra is figyeltek a rendezők, hogy a szag ne legyen túlságosan erős – azaz mondjuk egy éppen bekent vádlihoz kapcsolódó –, hanem inkább olyan legyen, mint amikor a játékosok már kint vannak a pályán, és valaki visszamegy, mert bent felejtette a cigarettáját.

Nagyon értették a dolgukat azok, akik a vidéki magyar futballéletről ezt a keresztmetszetet elkészítették, mintha minden egyes tárgynak és képnek a legszigorúbb kontrollt kellene kiállnia: azokét, akik az elmúlt négy-öt évtizedben valóban játszottak meccset a faluszéli pályákon, vagy akik tényleg szenvedélyesen drukkoltak valamelyik kistelepülés csapatának. Nem tudom, hogy éppen ők eljutnak-e a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum szépen rendben tartott épületébe, mindenesetre a rendezők láthatólag megpróbálták őket is megszólítani. Az azonban ennél is fontosabb kérdés, hogy ha valóban sikerülne is mondjuk a Balaton-felvidéki vagy bakonyi falvak futballrajongó, pontosabban a helyi futballal együtt élő lakóit múzeumlátogatásra bírni, akkor a boldog felismerésen túl – nézd, ott a Jani, vagy az ott pont olyan, mint a Jani volt – milyen tanulságokat vonnának le az összeállításból.

Látszana-e számukra az a melankólia, amely az egész kiállításból árad? Nyilvánvaló lenne nekik is az a szomorúság, amely a közösségépítő és közösségmegtartó falusi futball magyarországi eltűnéséhez kapcsolódik? Mert ha nem közvetlen közelről, hanem nagyvárosi távolságból nézzük a fotókat, a tablókat, a berendezett környezeteket, akkor az a csendes érzés a legerősebb, ami rokon egy kiszáradó folyó vagy tó megpillantásával: ez valaha természetesen itt volt, a világunkhoz tartozott, most pedig a szemünk láttára tűnik el. Az egyik térképes statisztikán jól látszik, hogy a legszegényebb magyar megyékben az elmúlt két-három évtizedben az összes falusi csapat több mint fele megszűnt. De akár felfedezzük magunkat a képeken, akár nem, ilyen módon magunkra ismerünk a kiállításban. Sőt, kicsit továbbgondolva, még azt is felismerhetjük, hogy mennyi minden tartozott hozzá az életünkhöz, a kultúránkhoz, amit hagytunk eltűnni az elmúlt 30-40 évben, és most ismét kijózanodva, rémülten gondolunk arra, hogy mégsem kellett volna elfeledkeznünk róla.

A tárlat tehát egyszerre mutatja Magyarországot alulnézetből és teljes keresztmetszetében. Ebben a tekintetben nemcsak Moldova György vagy Végh Antal szociográfiáira hasonlít, hanem a XX. és a XXI. század magyar futball témájú filmjeire, amelyek maradandó módon mutattak jóval túl a focin – ilyen persze a Régi idők focija meg a kicsit elfeledett Szépek és bolondok, vagy az újabbak közül a Brazilok. A kiállítás olyan is kicsit, mintha egy filmet néznénk, tele apró történetekkel, helyi színekkel – mezekkel, zászlókkal, sálakkal –, a múlt és a jelen képeinek egymásra úsztatásával.

Ha már a múltra irányul a figyelmünk, érdekes elgondolni, milyen módon működhetett volna ez a kiállítás mondjuk a Szépek és bolondok készítése idején, a hetvenes évek közepén. Nehezen jött volna létre, hosszú évekig kellett volna kilincselni a pártbizottságoknál és tanácsoknál. De valószínűleg több lett volna a szervezett látogatás, amelyek mindegyike ugyanúgy csapódott volna le a brigádnaplókban. A tárlat apropóján, a tévében valamelyik késő este vitatkoztak volna a futball szociológiai összefüggéseiről; a vita folytatódott volna a napilapokban. Vagy egyszerűen létre sem jött volna, mert miért is kellene kiállítást készíteni arról, ami minden faluban jelen van.

Az egész Hátsó füves projektet persze épp az hívta életre, hogy ez a jelenlét elveszett vagy teljesen átalakult. Ezért is keletkezhetett a Nemzeti Sport riportsorozata, Csillag Péter könyve, illetve néhány éve Sátoraljaújhelyen a Kazinczy Múzeumban az első Hátsó füves kiállítás, hasonló vagy azonos installációkkal. Akkor a zempléni futballkultúrán volt a hangsúly, most pedig a helyi, Balaton környéki futballvilágokra nyílik jobb rálátás. És a legfontosabb talán épp ez a helyi jelleg, ami nemcsak a magyar futball, de a vidéki múzeumok jövője szempontjából is tanulságos lehet. Hogy bár a régi idők elmúltak, és nincsenek sem brigádlátogatások, sem tévéműsorok, sem napilapok, de a helyi kulturális intézmények (vagy az országos kultúracsinálók) továbbra sem mondhatnak le a „szomszédság” megszólításáról és bevonásáról, a felelősségről, ami a kisebb közösségek megőrzésével kapcsolatban mindenkié.

ÉLET ÉS IRODALOM