kb. 5 perc olvasás
Kunszt György:
A „mindenki művész” Joseph Beuys-i kihívásának kommentálása
Azzal kezdeném, hogy Beuys, vagy Beuys vehemens mozgalmi környezetének, így mindenek-előtt a Fluxus-csoportosulás-nak „anti-művészeti” irányzatú krédója szerint nem csupán azt kell hangsúlyozni, hogy mindenki művész, hanem azt is, hogy minden művészet. Ez a krédó a (baloldali mozgalmak szóhasználata szerinti) „polgári társadalom” szemszögéből nézve csupán sületlenség, méghozzá – polgárpukkasztó fellépésekkel járó gyakorlata miatt – gusztustalan és agresszív sületlenség. A közkeletű („polgári”) felfogás szerint a művészeti ágak (építészet, szobrászat, festészet, zene) rendje már – mondhatni – évezredekkel ezelőtt kialakult, akárcsak az irodalmi műfajoké (eposz, tragédia, komédia, líra). Igaz ugyan, hogy létrejöttek új ágak is (pl. a filmművészet), vagy különleges, új hangsúlyt kaptak régebbi műfajok (pl. a regény a polgári társadalomban), mégis kialakult a művészeteknek egy olyan választéka és hierarchiája, amely eléggé stabilizálódottnak vehető. A közkeletű felfogás szerint nem vitás ugyan, hogy tehetség is kell ahhoz, hogy valaki művésszé váljon, ez a felfogás erősen hangsúlyozza azonban, hogy a tehetség képzettség nélkül nem sokra mehet, s a társadalom a képzéshez megfelelő intézményekkel rendelkezik (képző- és zeneművészeti főiskolákkal, építészek képzésével foglalkozó egyetemekkel stb.). Az is kialakult, hogy a művekhez, a művek „élvezetéhez” miként lehet hozzájutni: kiállításokkal, koncertekkel, színházi előadásokkal, irodalmi előadóestekkel stb., s az ezek megrendezését lehetővé tevő intézményekkel, múzeumokkal, hangversenytermekkel, színházakkal, operaházakkal stb. Vagyis létrejön egy jól körülhatárolható „művészeti világ”, amelynek a társadalmi munkamegosztásban egyértelműen fontos szerepe van, s amelynek a megzavarása rendkívüli, társadalombomlasztó veszélyekkel jár.
Mármost: jól tudott, hogy ezzel a felfogással és renddel szemben már évszázados küzdelmet vívnak a különböző avantgárd művészeti mozgalmak, e mozgalmak különböző művészetkritikai hadjáratai, s az is jól tudott, hogy ez a művészetkritika nyers vagy burkolt formában mindig együtt jár a társadalom valamilyen fajta, s kisebb vagy nagyobb mértékben mindig forradalmi töltetű kritikájával. Így a beuys-i felfogásra reagálva elsősorban azt a kérdést kell feltennünk, hagy van-e a mai („globalizálódó”) világnak érdemi társadalom-kritikája, van-e ebben a művészetnek érdemi szerepe, illetve fordítva: milyen indirekt társadalomkritika olvasható ki a ma művészetéből, s ennek mekkora a társadalmi súlya? E kérdések megválaszolása persze elemi erejű, akár még politikai természetű szenvedélyeket is válthat ki, s ezért – a józanság érdekében – úgy látszik, szükség van arra, hagy e kérdés(eke)t kapcsolódó kérdések kontextusába helyezzük. Ilyenek lehetnek a következők:
– A legtöbb kisgyerek elmerülten és sokat rajzol, fest, gyakran gyönyörködtető és gondolatba ejtő eredménnyel: hogyan hal ki ez a szenvedély a legtöbb gyerekből, vagy provokatívabban fogalmazva: hogyan gyilkoljuk ki belőlük?
– Bizonyos lelki betegségekben szenvedők gyakran rajzolni, festeni kezdenek; hogy jön létre ez az aktivitás ezekben a betegekben, és milyen terapeutikus életfunkciók teljesülnek velük?
Európa a 19. században „fedezte fel” a primitív népek művészetét, ami óriási hatást tett a modern európai művészetre: lehetséges-e olyan művészet, amelyben már semmi szerepe sincs a primitívek számára kulcsfontosságú mágiának és a rendkívülien szoros, rituálisan megélt közösségnek?
– Az európai országokban a paraszti társadalmak népművészete a társadalom mélyrétegeiben mutatott példát a – szoros életközösségi normák és jelentések által meghatározott – felemelő alkotói magatartásra; mi volt a népművészet századokon át stabil gyakorlatának igazi éltetője, és hogyan ment végbe elszomorító elhalása?
– Az európai művészet legbámulatosabb csúcsain, így a görög, a gótikus, a barokk művészetben vallás és művészet rendkívül szoros szimbiózisa érvényesült, a barokk végével azonban ez az egyetemes szimbiózis lényegileg megszűnt; képes volt-e az európai művészet arra, hogy a szó szigorú értelmében véve is túlélje ezt a változást, vagy azóta itt már csak a művészet bomlástermékeivel találkozhatunk?
A hagyományos művészet elhalásával a 20. század első harmadában az avantgárd művészet szállt szembe, de egyben megadta neki a kegyelemdöfést; a művészeti avantgárd szoros kapcsolatban állt a társadalmi avantgárddal, s ez az októberi orosz forradalmat követően ott öltötte a legradikálisabb formát; ennek legjellemzőbb irányzata a proletkult volt, ezt azonban a szovjet pártvezetés döntése alapján néhány évvel később betiltották; miért volt ez szükségszerű?
A világszintű avantgárd túlélte a Szovjetunióban bekövetkezett csapást, és a második világháború után különböző neoavantgárd mozgalmak jöttek létre; ilyen volt a beat mozgalom, ilyen a pop art, a Fluxus és vele Beuys is ebbe a hullámba tartozott; hogyan alakult a neoavantgárd sorsa?
Az avantgárd történetírói közül sokan úgy látják, hogy az avantgárd számára 1968, a diáklázadások és azok felszámolása volt az abszolút vég; ez abban csúcsosodott, hogy az a társadalom, amely ellen az avantgárd hadakozott, s amelyet akkoriban elsősorban „fogyasztói társadalomnak” tituláltak, 1968 után egyszerűen bekebelezte az avantgárdot; fogyasztási cikké degradálta, amely ugyanúgy csak áru a piacon, mint bármi más, még akkor is, ha pl. a legjobb avantgárd festők képeiért már egyre csillagászatibb árakat kell fizetni; van-e kiút ebből a nyomorult kelepcéből?
A művészet romjain, történelmi relikviái között állva azt lehet mondani, hogy Beuysnak volt igaza; vissza kell menni az origóhoz, ami ebben a tekintetben azt jelenti, hogy fel kell fedeznünk a ma emberében lappangó művészt és a művészetet abban, amit csinál. Ennek érdekében a „ma emberének” legjellegzetesebb dilemmáihoz kell nyúlnunk, ahhoz, hogy nagyban és kicsiben hogyan tudja élhetővé és fenntarthatóvá tenni földi környezetét, hogyan tudja élhetővé és fenntarthatóvá tenni azt az emberi világot, amibe – Heideggerrel szólva – ki- és belevetették, s hogy miként fogja elviselhetővé vagy egyenesen diadalmassá tenni saját sorsát, s azokét, akikhez tartozik, akiket rábíztak. Ezekben kell megtalálnunk a kiválóságot, azt, ami még az egyetemes művészet mérlegére téve is annak minősíthető.
A többi – az első, a harmadik, a negyedik és az ötödik – kérdésre nem tudok válaszolni; már nincs rá helyem, de – meg kell vallanom – már erőm sincsen hozzá: kifulladtam. Azt hiszem azonban, hogy az így értelmezett beuys-i álláspontból érdemben lehet hozzászólni minden, a művészetet érintő kérdéshez.
(In: Ezredforduló szimpozion – Körkérdés a művészetről. Országépítő 2001/2.)