Móricz Zsigmond: Disznótor

Móricz Zsigmond: Disznótor

Édes apám már a bárddal csapkodta a fát. Szántalpat készített. Nappal megfaragta a fejszével nagyjából s este lámpavilág mellett a szobában végezte el a síma munkát.

Nekünk ez nagyon tetszett és nagyon csodálkoztunk, hogy édes anyánk nem örül neki. A forgács símán pattant s azzal mi a kemence előtt nagyszerűen tudtunk játszani. Attól sem féltünk, hogy a szemünket kiveri, mert az a forgács, amit a bárd lecsap, már vékony és buborékos. Az ha meg is csap, nem fáj.

Mikor aztán a hosszú gerenda már szép síma volt, édes apám ráült, mint valami lóra, a két lába közé vette és vésővel lyukakat ásott a hátába. Mi is ott ültünk sorra hárman-négyen, s lovagoltunk s csettintgettünk. A szoba jó meleg volt, a forgácsot mindjárt el lehetett tüzelni s a tűzhelyen egy fazékban kukorica főtt. Szép szemes kukorica, tiszta vízben. Mikor az megfőtt, édes anyánk fakanállal szedett cseréptányérba s alig vártuk, hogy egy kicsit kihüljön, szedtük a kis tenyerünkbe s szemelgettük.

Boldog kis család volt, nyüzsgés, zsivajgás, csak ha valamelyik gyerek sírósan felvisított, akkor kiáltott ránk édes apám, hogy:

– Hallgassatok!

Kint hóvihar volt, ki se lehetett menni. Kutyánk nem volt, mert anyám azt mondta, a gyerekeinek se tud enni adni, nem a kutyának.

Egyszer csak nagy lábdobogás volt az eresz alatt. Nagy csizmákat vertek a száraz földhöz, vendégek jöttek.

– Ki az ördög már megint? – kérdezte édes anyám rossz kedvvel. De édes apám felnevetett.

– No, te szívesen látod a vendéget. Hátha egy malacot hoznak.

Ezen mi nagyon jót kacagtunk, gyerekek, mert ennél furcsábbat nem mondhatott volna édes apám. Nekünk ugyanis nem volt malacunk, se disznónk. Üres volt a disznóól és nagyon sajnáltuk, hogy az idén nem lesz disznóölés, pedig nagyon szerettünk a perzselésnél jelen lenni. Kis tüzeket csináltunk külön s harcoltunk egymással, hogy kinek van jobban égő tüze.

A vendégek már a pitvarban dobogtak s már megismertük Pista bácsinak a morgását, korgását.

– No, nyissatok má ajtót, – kiáltott odaki s úgy vaktába megverte ököllel az ajtót. Biztosan nem lelte a kilincset.

Édes anyám kinyitotta az ajtót s két rettenetes nagy ember jött be, Pista bácsi, meg Dobos. Ez nem volt rokon, hát nem híjtuk bácsinak. Nagy fürtös guba volt rajtuk. Fekete nagy gubák s így behavazva olyanok voltak, mint a hóember.

Beljebb jöttek s leültek, egyik az ágy előtt, másik a kemence előtt. Rögtön előkeresték a pipát, megtömték, rágyujtottak s nézték az édes apám munkáját.

– Idebe kell ezt csinálni, te Gergely? – mondta Pista bácsi s köszörülte a torkát és nagyot köpött a forgácsba. – Engem a feleségem kiverne. Neked jobb feleséged van.

Édes anyám nem igen nevetett, inkább savanyúan mondta:

– Pedig ott jobban elférnének evvel a nagy gerendával.

Pista bácsi édes anyámnak unokatestvére volt, a faluban a legnagyobb gazdák közé tartozott s szótalan ember volt, csak ha egy kicsit ivott, akkor szeretett beszélgetni. Most beszédes kedvében volt.

Nagyon kedves este volt. Mulatságos volt, ahogy a nagy emberek gubájáról leolvadt a hó és csöppekben csorgott körülöttük a víz, mint mikor olvad az ereszről.

Mi tovább játszottunk, mert még korán volt lefeküdni, ők meg beszélgettek. Édes apám nem igen zavartatta magát, szorgalmasan dolgozott s a forgács csak úgy pattogott a lyukakból, amit vésett.

Mikor ez a talp készen volt, még vésővel virágot is csinált az orrára, olyant, amilyen a kapubálványokon van, akkor kivitte s behozta a másikat, azt is lebárdolta, legyalulta s elkezdte kivésni a lyukakat.

Már nem tudom, mit beszéltek, mit nem, de egy nagyon érdekes dolog történt. Az emberek csúfolták az apámat, hogy hogy farag. Erre azt mondta nekik édes apám:

– Ne ugassatok… Aki megcsinálja utánam, amit én, annak ingyen adom a szánat.

Fogadást kötöttek, ki tud százszor vágni a szekercével egy nyomba.

Mi gyerekek roppant kíváncsiak voltunk és boldogak, hogy ilyen nagyszerű dolognak lehetünk a tanui.

– Csakhogy aki erre vállakozik és elveszíti, az egy disznót ad.

A disznót sokalták, jó hosszú alkudozás után megegyeztek egy süldőben. De annak szép süldőnek kell lenni, legalább negyven kilósnak.

Dobos nem vállalkozott rá, mert azt mondta, hogy ő nem kókler, hanem Pista bácsi ezermester volt és ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő kétszázszor is belevág egy nyomba.

Nekivetkezett ingujjra, csak a lajbi maradt rajta s már annak is nekigyürkőzött, mikor édes apám hozzáfogott a virtushoz.

Apám úgy ahogy ült, fogta a kis szekercéjét, megsímogatta annak az élét, ráfujt, az ingén végigtörülte s belevágott a fába. Akkor elkezdte nyugodtan, tempósan csapkodni a baltát s mi olvastuk halkan:

– Egy, kettő három… tizenöt, tizenhat… huszonhárom, huszonnégy… – s így százig.

Édes apám ki volt pirulva s mikor a századikat is belevágta, de úgy, hogy a vágás alig volt nagyobb, mint mikor kezdte, akkor felugrott s eldobta a baltát. A balta majdnem leütötte a varrógép lábát. Édes anyám nagyon meg is rémült s lehajlott, a lámpát is letette a földre, úgy nézte, hogy nem törött-e el valami. Nem volt semmi baj.

Most Pista bácsi ült a helyére. De úgy keresztbe ülve nem tudott sehogyse elhelyezkedni, hát féloldalt ült a gerendára. Ezt se találta jónak, hanem egy kisszékre ült s úgy szembe a gerendával.

Elkezdett csapkodni, nem is tudtunk olyan gyorsan számolni.

– Egy, két, há, négy, öt, hat, hét…

Akkor Pista bácsi megállott s várt…

Megtörülte magát az ingeujjával s nevetett.

– Megájjatok csak, apátok ingyen adja a szánat.

Mi bíztunk benne, hogy nem fog sikerülni neki. Lélekzetvisszafojtva vártunk.

Pista bácsi felemelte a baltát s beleillesztette a vágásba, aztán újra kezdte még gyorsabban:

– Nyóc, kilenc, tíz, egy, két, hár, négy…

Újra megállott.

– Hó, ez nem gilt, – kiáltotta édes apám. – Ez nem egy nyomba van. Nem szabad megállani. Gazember kend.

– Hijnye a zistenit, – azt mondja Pista bácsi s újra kezdte:

– Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, húsz, egy, két, hár, négy, öt, hat…

Így ment harmincötig s akkor valahogy kiszaladt a balta a kezéből s mellé vágott.

– E semmi, – mondta, – harmincöt má megvót. Én nem vagyok ács, se pallér.

– Jó van, – azt mondja édes apám, – három hibát adok kendnek. Kezdd újra.

– Újra? Dehogy is kezdem, eszembe sincs. Folytatom. Örülök, hogy eddig megvan. Mennyi is? Harmincöt…

Nekidurálta magát, de mi gyerekek már nagyon boldogok voltunk.

– Menjetek hátrább, – kiáltott ránk édes apám… s mi kotródtunk nem igen messze, mert a szoba nagyon kicsiny volt. Szinte az ágy alá bujtunk.

– Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, tíz…

– Negyven…

– Egy, kett, hár, négy, öt, hat, hét…

Így elment ötvenháromig, akkor megint mellé vágott.

Úgy megrémült, hogy a baltát ott felejtette, ahová vágta s csak nézte kimeredt szemmel.

– Nem baj, – vígasztalta apám nagylelkűen, – paraszttól ez is kurázsi… Vágd csak, vágd… Még egyet szabad tévedni.

Pista bácsi beleiszonykodott s a baltát felemelve újra elkezdett csapkodni s püff, a negyedik vágásnál megint félrement…

Erre aztán igazán nagy visítás és zsibongás lett.

Pista bácsi körülfogta fekete mord fejét s én úgy megijedtem, mikor a szeme az enyémbe ért, azt hittem, most fogja a baltát s kettéhasít vele…

Csakugyan fogta a baltát s elkezdte vágni a gerendát, ahogy bírta. Csak úgy hasgatta, vágta, rontotta.

– Nono, nono, – kiáltott kacagva édes apám, – az istenit a fejszédnek, elrontod a szánat.

Megkapta a baltanyelet a sógora kezében s elkezdtek körülötte dulakodni. A paraszt kétszer akkora volt, mint az apám s nem adta. De apám úgy rángatta, hogy a nagy ember egyszer csak végigesett a gerendák közt s a feje véres lett.

– Megöllek, – hörögte, – most mindnyájatokat megöllek.

Körülnézett valami szerszám után, de a keze csak úgy tétovázott. Mi elkezdtünk sivítani, rémülten és torkunkszakadtából s nem láttunk mást, csak azt, hogy apám és a paraszt ölre kapják egymást és csapkodják egyik a másikat a szobában az ágyakhoz. Mindakét ágy leszakadt, a dunnák kihasadtak, édes anyám a kezét tördelte s legnagyobb csudálkozásunkra a végén a két verekedő nevetve állott szét.

– Az istenit, mibül van ez a csepp ember, – törülgette magáról Pista bácsi az izzadtságot. – Nem gondoltam vóna.

Evvel leült a helyére, vállára húzta a gubát s kereste a pipáját.

Mikor láttuk, hogy nincs semmi baj, akkor mi gyerekecskék újra előbujtunk az ágy alól s most már aztán kacagtunk és táncoltunk.

– Bizony komám, – mondta Dobos nagy flegmával, – a süldőt meg kell adni.

– Fogja ki magának, ha nem fél a feleségemtől – mondta Pista bácsi.

– Elmehetek érte? – kérdezte édes apám.

– Akár most.

– Akkor jó. Akkor gyerünk.

– Ugyan nem bolondultatok meg, ebben a hóviharban, – szólt édes anyám, aki az ágyakat próbálta rendbehozni.

De bizony felöltöztek és elmentek.

Mi nagyon boldogok voltunk. Ilyen szép harcot még nem láttunk életünkben s újra meg újra elismételtük, mit csináltak.

Édes apám azonban nem jött vissza s édes anyám az ágyat nem tudta megcsinálni, sírva ágyazott nekünk az ágy helyén a földre.

Sok lárma és hajcihő után végre elaludtunk, de édes anyám fennmaradt egész éjjel s várta édes apámat.

Én felébredtem valamikor éjfél után s ijedten láttam, hogy édes anyám még mindig fenn van. Mindjárt sírni kezdtem, mert megijedtem, hogy talán édes apámnak valami baja lett, de anyám odajött hozzám s édes, csöndes hangján duruzsolva bíztatgatott, hogy nincs semmi baj, biztosan a gazdák elcsalták édes apámat a kocsmába, ahogy szokták, s ott isznak. – Áldomást isznak, – mondta.

Szépen el is aludtam, csak akkor ébredtem fel, mikor kint malacvisítást hallottam.

– Hallod, hallod! anyjuk! – verte az ablakot édes apám, – hozd ki a tálat, kést, mindjárt leöljük a disznót.

Erre aztán mind felébredtünk s ugráltunk fel az ágyból, egymást cibálva és ébresztgetve. Öltöztünk és mentünk ki.

Édes anyám előtt még mindig égett a lámpa. Egész éjszakán keresztül varrt, mert sok munkája volt. A parasztlányoknak varrt ruhát.

Gyönyörű szép világos reggel volt. A hó síma volt és nagy utakat szántott a tetején az éjszakai vihar, ami úgy maradt, mintha selyemvégeket húztak volna ki fehéredni.

Ez volt a legszebb disznóölés, amit életemben értem. Mikor mi kimentünk, már égett a tűz a disznó felett. Olyan nagy lánggal égett, hogy nem birtunk eleget kacagni, amikor a pernyét elkaparta róla édes apám egy égett végű faággal. Olyan kicsi fekete malac volt a tűz alatt.

De azért disznóölés volt. Csak mikor a hurkát főzte édes anyám, az olyan vékony volt, mint a csigatészta s olyan gyenge volt, hogy a fazékban minduntalan kifakadt s kiömlött belőle a kása.

https://www.youtube.com/watch?v=1x_RoqckYLM