kb. 7 perc olvasás
Hol vannak az ellenállók?
Jerzy Celichowski – Danyi Gábor
A Kádár-korszak ellenzéke fájóan hiányzik a társadalmi emlékezetből, tagjait nem tartja sem
számon, sem becsben a társadalom. Ezen változtatni kell. Akkor, amikor az ügynökakták
nyilvánosságra hozatalával az emberi gyarlóság és gyengeség történetei kerülnek
rivaldafénybe, azok tevékenysége mutathat pozitívabb példát, akik az erőszakmentes
ellenállást választva álltak ki a társadalmi szolidaritás és a demokratikus értékek mellett.
Elhanyagolt ellenzékiek
Egy társadalomról sokat elmond, hogyan képes szembenézni a múltjával. Milyen eseményeket,
milyen hősöket tart meg kollektív emlékezetében? Kiket tart példaképnek? És hogyan bánik
azokkal, akik ezért a társadalomért, annak értékeiért gyakran saját egzisztenciájukat, olykor
életüket kockáztatva szálltak síkra?
A diktatúrák, autoriter berendezkedések bukása után jogosan merül fel a kárpótlás, a jóvátétel,
a társadalmi igazságszolgáltatás igénye. Hogy a gonosz elnyerje méltó büntetését, a jó pedig
méltó jutalmát. Kevésbé sarkosan fogalmazva: hogy a bukott rendszer bűneit leleplezzék, a
bűnösöket felelősségre vonják, a kárvallottakat megnevezzék és kárpótolják, az ellenállóknak
megadják az elismerést.
Az ügynökakták nyilvánosságra hozásának máig húzódó ügye arra mutat rá, hogy az 1989 előtti
rendszerrel máig nem történt meg a számvetés. Nem arról van szó, hogy a történészek ne
dolgoznának fáradhatatlanul a korszak feltárásán, ne születtek volna fontos, összegző művek,
vagy hogy ne lennének átfogó és mély ismereteink a korszak természetétől. Hanem arról, hogy
az 1956-1989 közötti korszaknak nincsen erős kontúrokkal rendelkező státusza a társadalmi
emlékezetben, a közbeszédet máig tévhitek uralják.
Ehhez kétségtelenül hozzájárult az előző rendszer torz és egyoldalú emlékezetpolitikája is. Ez az
állami emlékezetpolitika azt sugallta, hogy az 1956-os forradalom leverése és Nagy Imre és
mártírtársainak újratemetése között semmi sem történt, ami megelőlegezte volna az 1989 utáni
demokratikus Magyar Köztársaságot. Leszámítva persze Orbán Viktor beszédét, amelyben az
akkor még fiatal (és liberális, khm!) politikus egy személyben küldte haza az oroszokat a Hősök
terén. Mintha nem lett volna demokratikus ellenzék, mintha nem lettek volna egykori 1956-os
forradalmárok, notórius lázadók, felháborodott környezetvédők vagy kritikus művészek, akik
jóval korábban szembeszálltak rendszerrel. Mintha nem lettek volna olyan személyek (bármit is
gondoljunk a rendszerváltás utáni szerepükről), mint Bokros Péter, Kerényi Grácia, Krassó
György, Rajk László vagy Solt Ottilia – hogy az elhunytak közül említsünk néhányat.
Úgy tűnik, hogy a magyar állam és a magyar társadalom elhanyagolja a Kádár-korszak
ellenzékét. Pedig ők voltak azok, akik kockára téve az egzisztenciájukat, karrierjüket,
megélhetésüket, olykor az egészségüket, ritkán még akár az életüket is, szembeszálltak a
diktatúra hazugságaival, kiálltak az elesettek mellett és a demokratikus átmenetet
szorgalmazták. De mégis mit tehetne az állam az egykori ellenállók emlékezetéért és a még élők
megbecsüléséért?
A lengyel példa
Vessünk egy pillantást Lengyelországra! A Visztula partján széleskörű, magyarországi mércével
mérve elképesztő méretű társadalmi ellenállás bontakozott ki az 1970-es évek végétől fogva. Az
1980 augusztusában létrejövő Szolidaritás mozgalom, amely a szovjet blokk első, pártállamtól
független szakszervezete volt, tízmillió tagot számlált. Az erőszakmentes társadalmi ellenállás
intenzív volt és sokféle formát öltött: beletartozott a cenzúrázatlan irodalom nyomtatása és
terjesztése, a sztrájkokon való részvétel, a repülőegyetemek szervezése, a röplapozás és még
sorolhatnánk. Az állami represszió is keményebb volt a felpuhuló Kádár-rendszerénél: a
munkássztrájkokat olykor fegyverrel verték szét, az ellenzékieket börtönbe csukták, a
hadiállapot bevezetése után internálták. A rendszernek még az 1980-as években is voltak
halálos áldozatai.
A lengyel ellenzék tevékenysége szerves részét képezi az 1989 után létrejövő lengyel társadalom
kollektív emlékezetének és az új Lengyelország identitásának. Létezik egy transzcendens, a
politikai csatározások feletti tartományban elhelyezkedő narratíva a lengyel ellenzék által
kivívott szabadságról, a Szolidaritás mozgalomban megtestesülő erőről, amelyet független
intézmények őriznek. Ilyen a Gdańskban 2007-ben életre hívott Szolidaritás Európai Központja,
amely sokoldalú intézményként (levéltárként, múzeumként és kulturális térként) egyszerre
ápolja a tömegmozgalom emlékét és terjeszti a róla való tudást.
Emellett Lengyelország-szerte számos utca és tér viseli a „Solidarność” nevet, de hasonlóképpen
emlékeznek meg más ellenzéki szervezetekről: a Munkásvédelmi Bizottságról, a Független
Diákszövetségről, sőt még a gorzówi Független Fiatalok Mozgalmáról is. Az utcák névadói
gyakran egykori ellenzéki személyiségek, mint például Jacek Kuroń, Anna Walentynowicz, Kornel
Morawiecki vagy a Biztonsági Szolgálat által brutális módon meggyilkolt Jerzy Popiełuszko atya.
A gdański repülőtér Lech Wałęsa, a Szolidaritás mozgalom vezetőjének nevét viseli. Az
1956–1989 közötti időszakban ellenzéki tevékenységet folytatók számára külön kitüntetést
hoztak létre: a Szabadság és Szolidaritás Keresztjét.
A lengyel ellenzékiek megbecsültsége ugyanakkor messze túlnyúl ezeken a szimbolikus
emlékezeti tartományokon. Az egykori ellenzékiek szociális juttatásokat is igényelhetnek.
Egyénileg kérelmezhetik az antikommunista ellenzéki aktivista vagy az elnyomott személy
státuszát, amelyet a Veteránok és Elnyomottak Ügyeinek Hivatala állapít meg. Ez a státusz
számos jogosultságot biztosít: havi pénzügyi támogatást a legalacsonyabb nyugdíjak összegét
kiegészítendő, eseti anyagi segítség igénybevételének a lehetőségét, elsőbbséget az
egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben, kedvezményt a tömegközlekedés használatakor –
és sorolhatnánk. A börtönévek kétszeresen számítanak bele a nyugdíjba. Fontos, hogy az
elnyomott személyeket hasonlóan kezelik, mint a háborús veteránokat vagy azokat, akik még a
második világháború alatt szenvedték el az elnyomást. Ily módon az ellenzékiek hozzájárulnak a
szabadságért folytatott küzdelem folytonosságához.
A magyar helyzet
Tény, hogy az 1956 utáni magyar ellenállás sem méretében, sem intenzitásában, sem
hatékonyságában nem hasonlítható a lengyelhez. A Kádár-rendszerben csupán kevesen vállalták
a nyílt ellenzékiséget, két kezünkön megszámolhatjuk a legfontosabb szamizdat lapokat,
miközben az állami hatóságok által gyakorolt represszió mértékének is gátat szabott az ország
nyugati hitelektől való kitettsége.
De ez nem jelenti azt, hogy Magyarországon ne lettek volna olyanok, akik elköteleződtek a
szabadság iránt, tiltakoztak az emberi jogok megsértése ellen, részt vettek az információk
szabad áramoltatásában vagy független demokratikus intézményeket hoztak létre. Igen, voltak
olyanok, akik „felnőttek” a lengyel ellenzékiek tevékenységéhez. És ez különösen fontos akkor,
amikor az ügynökakták korlátozás nélküli nyilvánosságra hozatalával az emberi gyarlóság és
gyengeség történetei kerülnek rivaldafénybe.
Vannak, akiknek 1989 után sikerült az ellenzékiséggel járó erkölcsi tőkét, elismerést társadalmi
pozíciókra, közéleti funkciókra váltani (ez nem meglepő, hiszen az új rendszereket gyakran a
bukott rendszerek kritikusai építik). Mások sorsa azonban nem így alakult: akadnak egykori
ellenzékiek, akik az állambiztonság szorításában a demokratikus értékeket szem előtt tartva
tevékenykedtek az 1980-as években, ma mégis minimál nyugdíjból kénytelenek megélni. Nincs
olyan szisztéma ma Magyarországon, ami e különbségeket orvosolni tudná.
Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy miközben az egykori ellenzék tagjai sorra távoznak az élők
sorából, hagyatékuk sorsa gyakran bizonytalan. Sok értékes hagyaték szóródik szét és tűnik el a
kutatók szeme elől. Személyes történetek vesznek el, amelyeket értő, szisztematikus figyelem
révén, hosszútávú kutatói és levéltári erőforrások segítségével meg lehetne menteni az
enyészettől. Ez azért különösen fájó, mert e tárgyi emlékek és személyes történetek nélkül
borzasztóan nehezen rekonstruálható a gyakran konspiráltan végzett ellenzéki tevékenység.
Paradox módon vannak olyan magyar ellenzékiek, akiket a lengyelek nagyobb becsben tartanak,
mint magyar honfitársaik. A fentebb említett Szolidaritás Európai Központja időről időre
hálaéremmel jutalmazza azokat a külföldi állampolgárokat, akik az 1980-as években kiálltak a
demokratikus értékekért küzdő Szolidaritás mozgalom mellett. 2025 végéig összesen harminc
magyar kapta meg a kitüntetést (köztük a már említett Kerényi Grácia és Krassó György, de
sokan mások is, például Engelmayer Ákos, Háy Ágnes vagy Petri György). A következő években a
díjazottak listája valószínűleg további nevekkel fog bővülni.
Mit lehetne tenni?
Mindezek fényében talán érdemes lenne átgondolni, hogy nincs-e adóssága a magyar
társadalomnak az egykori ellenállók felé – és ha van, konkrét intézkedésekkel törleszteni ezt az
adósságot.
Az egyik legfontosabb kérdés az, hogyan kaphatnának megfelelő kárpótlást azok, akik a
diktatúra idején az ellenzéki létet választották, és emiatt nemcsak 1989 előtt, de a mai napig
igazságtalanul hátrányt szenvednek. Többen vannak olyanok, akik az 1980-as években alkalmi,
fekete munkából, olykor szamizdatozásból éltek. A hosszú éveken át tartó marginalizáltság és a
hivatalos munkaviszony hiánya oda vezetett, hogy manapság csupán nevetséges összegű
nyugdíjra jogosultak. Szükség volna egy olyan intézményre, amely a rendelkezésre álló
történelmi források alapján, szakértők bevonásával képes megállapítani ezeknek a
személyeknek a státuszát, és – rendszeres szociális juttatások formájában – anyagi kárpótlást
biztosítani számukra.
A másik fontos kérdés, hogy mi történik az egykori ellenállók, ellenzékiek hagyatékával. Az
ellenzékiség kutatása nagy mértékben támaszkodik az egyes személyek által megőrzött tárgyi
emlékekre, és az általuk készített belső dokumentációkra, szamizdat kiadványokra. Nem
szabadna hagyni, hogy az ellenállás materiális nyomai végképp eltűnjenek. Vajon van-e olyan
intézmény ma Magyarországon (esetleg lesz-e ilyen intézmény a közeljövőben), amely biztos
intézményi státusz birtokában, megfelelő szakértő gárdával képes feldolgozni, megőrizni és
kutathatóvá tenni az egykori másként gondolkodók hagyatékát. Legalább ennyire fontos, hogy
ne csak a tárgyi emlékek, hanem az egykori ellenállók személyes történetei is rögzítésre
kerüljenek. Folytatni kellene az egykoron az 1956-os Intézet keretében végzett dokumentációt
és bővíteni az egykori Oral History Archívum (OHA) anyagát – addig, amíg nem késő.
A társadalmi emlékezetkultúrában láthatóvá kellene tenni az egykori ellenállók tevékenységét.
Örömteli, hogy van emléktábla Orosz Istvánék egykori dunabogdányi házánál, ahol a Beszélő
folyóiratot nyomtatták, hogy a budapesti Ferenciek tere 11. szám alatt emléktábla emlékeztet
arra, hogy egykor a házban működött a Beszélő szerkesztősége, hogy a londoni Russel Square-en
diófát ültettek Krassó György emlékére, ahol Háy Ágnes szervezésében minden évben szűk körű
megemlékezéseket is tartanak. A megemlékezés e formáinak azonban kicsi a láthatóságuk.
Vajon az egykori ellenállók nem érdemlik meg, hogy utcák vagy közterek viseljék a nevüket?
Végezetül, ezzel összefüggésben, a múltat érdemes volna társadalmi szinten is újrafogalmazni
egy demokratikusabb, társadalmi szolidaritáson alapuló jövő érdekében. Érdemes volna választ
adni arra a kérdésre, hogy a Kádár-korszak időszakából, mikor a társadalom többsége
hallgatólagosan elfogadta is a „legvidámabb barakkban” uralkodó szabályokat, melyek azok a
magatartásformák, amelyek erkölcsi példaként szolgálhatnak hosszútávon? Kik azok, akikre jó
volna emlékeznünk? Mi az, ami történelmi vonatkoztatási pontként szolgálhat egy demokratikus
és szolidáris társadalom önképéhez?
forrás:
HVG – (fizetős…)
https://hvg.hu/360/20261105_nem-volt-mindenki-ugynok-hol-vannak-a-kadar-rendszer-ellenalloi?