kb. 23 perc olvasás
Eugéniusz:
Önsors-javítás/rontás ABC – XI.
pppppppppppp
Emberélet mennyiség/minőség
Szempont és témaötlet-gyűjtésem:
A létjavítás/romlás Jenciklopédiája
pár magyar mondatos előmunkálatai
pppppppppppppppp
Bölcs-balga, és boldog-boldogtalan lélek
Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol
Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló
Életminőség-vizsgálódások: típus-példatár
ppppppppppppppppp
Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
ppppppppppppppppppp
Csokonai Vitéz Mihály
A boldogság
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.
Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?
*
Csokonai Vitéz Mihály:
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Rossz
fokozatok
Az egyik nem ismeri fel a hibáját,
és ellenségnek mondja, ha rámutatnak,
a tanmese se róla, mindig másról szól –
de azért elbizonytalanodik („moratórium”)
A másik meg nyakló nélkül ismételgeti,
nem okul belőle, hátha most majd jól sül el…
A harmadik még büszkén dicsekszik is vele!
Büszke-gőgös
Még kijavítható hibát csinálsz,
de mert röstellsz segítséget kérni,
ezért vagy tétlenül sült galambot vársz,
valami deus ex machina égi segítséget,
vagy pánikreakcióddal, kapkodásoddal,
a „korrekcióddal” sokkal nagyobb bajt okozol,
így lassan/gyorsan, de biztosan rohansz
a jóvátehetetlenbe, a katasztrófába…
Individualista gőg
Az ún. paternalizmus
teljesen, mindig kizárva –
ő még részegen is „liberális” …
Senkit nem hatalmaz fel arra,
hogy ha már – nagyon – berúgott,
akkor ne szolgálja ki, ill. erőszakkal,
tiltakozása ellenére is vigye őt haza,
így jó eséllyel fagy meg az árokban…
Piszkító-tisztító
Jobb ügyhöz méltó bugalommal
mindenkit bemocskol, befeketít
és így ő sem fog annyira kiríni közülük…
Ha ő nem lett boldog, a másoké is hamis…
Vagy egy szerecsent mosdat, vagy átfesti fehérre
(még ha ez kínosan nagyon hamar le is fog kopni…)
A hiba
az ön készülékében van…
Ha pl. a szemüvegeden pl.
egy piszok, egy folt van,
akkor azt hiheted, hogy
a világban van a hiba.
Ha netán sötét az üvege,
akkor mindent sötétnek látsz.
És a pesszimista magára
operált fekete szemüvege…
Eltalálja
a szarva között a tőgyit –
a hibát hibára halmozó lény
Nem tudott eleget a hódító,
a betolakodó, a hívatlan
idegen török Mehemed,
a magyar állat viselkedéséről
ezértígy végül felrúgták a tehenek
Ő egy
ún. kincstári optimista,
megélhetési kényszerből –
de aki amúgy, félig titkon,
a szabadidejében, s pláne
leittasodva már nyíltan is
egy mély elvi pesszimista…
Borúlátó –
a ráoperált fekete
szemüveges ős-pesszimista…
Most ugyan még süt a Nap, de
majd egész biztosan be fog borulni…
Így hát akkor minek is lehetne örülni…?
Ha szemüvegén piszok van, piszkos a világ…
Akinek mindig félig üres, és nem teli a pohár…
Az optimistákat csacska infantilisekként lenézi…
De titkon mégis azt várja, adják vissza derülátását…
Szerelembe esve minden fekete színesre varázsolódna…
Ha nincs
happy end,
nem „operett”,
akkor már nem is
érdekel ez/az a film –
hisz a bölcs népmeséknek is
az a vége, hogy boldogan éltek…
Te „csak” pont azt nem fogod fel,
hogy odáig milyen jellem- és
bátorságpróbákat álltak ki…
El kell indulni szerencsét próbálni!
Szerencséje is csak a bátraknak van,
mert aki nem mer, az nem is nyer…
Leskelődő
Mások élik helyetted a Nagy Életet,
te megelégszel a drukkolással, kukkolással?
Hisz – szerinted – a boldogságra születni kell,
mert az egy kiválasztott elit kaszt osztályrésze…
Az ennek ellenkezőjét sugalló népmesék hazudnak…
Igazolatlan hiányzó
Sohasem vagy itt és most jelen!?
Mindig máshova és más korba vágyódsz:
vagy nosztalgiával, értsd: fájó elvágyódással
egy olyan múltba, mely úgy sohasem lehetett,
vagy pedig futurisztikus fantazmagóriákba,
mely utópia, ha megvalósulna, szörnyű lenne…
Egyik sem késztet itt és most önváltoztatásra…
És így a sírig áltatod magad: ott boldog lennél…
A
reggeli
frivol csevegő
rádió-műsorból
felkapott „eszmével”
estig valahogy még kihúzod?
Akkor meg jöhet a piás illumináltság…
a megvilágosodás helyett az elsötétedés…
Eszme
Eszméletlen –
nincs magánál,
ájultan fekszik/él,
mintha nem lenne több,
mint csak egy magatehetetlen,
akaratnyilvánításra képtelen test.
Nem eszmél, ébred rá, hogy ki ő stb.
Akinek nincsenek eszméi, vonzó ideáljai –
vagy ami még ennél rosszabb:
akinek csak rögeszméi vannak,
amitől még az isten se tántorítja el…
Vagy: „eszmélnél, de eszme már
csak az övé jut eszedbe…” (Illyés Gy.)
Szándék
és következmény
Nagy dolgokban úgymond
már a szándék is dicséretes,
de ha egy segítőkész elefánt
jön be a porcelánboltba,
ha egy lelkes kontár Mekk mester
nagy lendülettel javítja-rontja eszközeidet…
Ő jóval több kárt okozhat neked buzgalmával
mint száz lusta, vagy akár ádáz ellenséged…
Ön-szeretetlen
Magadat se – jól – szereted,
pl. magaddal irgalmatlan,
vagy mindent elnéző vagy
hát akkor még másokat,
fele-barátot mily rosszul…
Hisz „jó keresztényként”
pont azt teszed velük is,
amit önmagaddal…
Veszélyek
A csak képzelt,
kitalált veszélyed
eltereli a figyelmed,
elfedi a valósat-komolyt
A mumus kéményseprőt
kicselezve autó elé lépsz…
Vagy egy kis veszélytől
már fejvesztve menekülsz,
és rohansz így bele a jó nagyba,
a szúnyogok, vagy az apai pofon
elől menekül a mély szakadékba…
Aki
orvosi,
patikusi tudásával,
illetve tekintélyével visszaél:
mérget főz, vagy csalásban bűnsegéd,
fölösleges-káros „gyógyszerekre”, vagy
(kemo)terápiára, vagy műtétekre, vagy
abortuszra/császármetszésre beszél rá…
Hálaadó
Mindenért,
még a nyomorért is
Az sem csak „szívás,”
a jellem próbája és
lelked nemesítője is,
és még imára is tanít:
betegen még az ördög
is szerzetes kíván lenni…
(amíg meg nem gyógyul…)
Szükségben közeli a segítség,
megtapasztalod az isteni gondviselést,
ha bölcsen, illő alázattal viseled sorsod…
Nem mellékes haszna, hogy ez teszteli
az ún. barátot/hitvest is, ki az igazi, ki az ál…
A
bírvágy
uralta embernek
sosem lehet elege,
sosincs meg a lelki békéje,
mert mindig csak azt látja meg,
ami még nincsen, ami hiányzik,
és nem tud hálaadással örülni,
sőt gyönyörködni mind abban,
amije már eleve/ingyen van…
Egydimenziósra szűkíti le,
redukálja, torzítja életét:
az eszközből gyárt célt…
Mindenekelőtt azt szerzi be,
ami mulandó, könnyen elvehető „érték”.
Amit lophat, rabolhat, vagy pénzért vehet
Pedig a legjobb dolgok „ingyen” vannak…
Van nagy ruhatára, de nem tud táncolni stb.
Van háza, sőt palotája, de nincsen otthona
Van kitartott szeretője, de nem szerelmes
Vannak humoros könyvei, de nincs humorérzéke
stb. stb. stb.
Homo
Mohó
Sokat markol
és keveset fog,
netán minden helyett semmit
Sokat akar a szarka, de letörik a farka…
Vagy a kincsesbarlangban, mint a mesében,
megrészegedik, és elfelejti a jelszót,
és így az végleg rá is zárul, vagy
csak addig, míg jönnek a rablók…
Érték
Aki csak akkor becsül bármit is,
ha abból itt-most keveseknek lehet
Pl. egy Csontváry kép/ritka bélyeg,
vagy ami eleve csak egyenlőtlenül
lehet elosztva: pénz, hírnév, hatalom stb.
Csak azzal nem törődik, hogy ő, mint egy-én
hogyan tudna „közhasznúan” boldog is lenni…
Szájhős,
Rafinált (ön)áltató
aki ravaszul-trükkösen
kikerüli a megmérettetést
Addig mond egyre nagyobbakat,
de kínosan kerülve a megmérést,
amíg egyszer a szaván fogják őt:
itt és mostan bizonyíthat, ha tud…
…de csak felsül: blama, leégés
(Hic Rhodus, hic salta)
Hencegő,
aki nyeglén,
ízléstelenül dicsekszik vmivel.
illetve egy nagyzoló, felvágó,
aki úgy beszél, viselkedik,
hogy kiválóbbnak, előkelőbbnek-
gazdagabbnak lássék, mint amilyen…
Vagy arra büszke, ami nem az ő érdeme….
A
más tollaival
ékes/éktelenkedő,
de lebukó tolvaj, csaló
A csatában csak lapuló,
bujkáló, de utána meg a mellét verő…
Akit ezért előbb ki is tüntetnek stb.,
majd e magasból a szégyenpadra zuhan…
Istenkísértő
Próbára teszed védőangyalod!?
Segítségét kérve kiugrasz a repülőből,
ejtőernyő(s ismeret/gyakorlat) nélkül…
Vagy átevezel egy lélekvesztővel az óceánon,
s mindezt pusztán egy Guinness rekord címért!
Vajon mit akarsz önveszélyeztetéssel kompenzálni?
Gyávának mondtak/érzed magad, s ezért cáfolnád ezt
öngyilkos-jelölt vakmerőséggel, hazardírozással?
Imponálni
Aki nem azon ügyködik,
hogy a maga és a köz javára
az adottságaiból kihozza a maximumot,
de pl. imponálási, bizonyítási kényszerből
fölöslegesen és károsan, önveszélyesen
semmilyen magasztos célt nem szolgáló
rekordokat döntene, csúcsokat mászna…
Bizonyítási
kényszerben!?
A – pl. cigány vagy épp magyar –
származásod, nyelved, identitásod,
vagy rossz híred, netán priuszod miatt
neked mindig jóval többet kell teljesíteni,
neked nem nagyon lehet kicsit se hibázni,
neked nem lehet késni, te nem lehetsz beteg stb.,
másként az első vagy, aki álokkal, ürüggyel kidobnak…
Teher alatt
nő, nőne, nőtt volna a pálma:
de az ő önkímélt, hivatáskerülő
és családot nem alapító stb. léte
elviselhetetlen könnyűségű,
csak egy tőke, vagy fajsúlytalan
lebegés és sodródás, hánykódás…
Jaj neki, ha ő a – végső –
nagy megmérettetésnél
(amikor már nincs javítás)
ő habkönnyűnek találtatik,
mert elszórakozta az életét,
elásta, elvesztegette, vagy
épp rosszra használta talentumát,
el-életművész-kedte kötelességeit…
Aki
a tengerbe
lankadatlanul,
éjt nappallá téve
vödörrel hiába vizet hordó
A fölöslegesen, sőt károsan
serény, hangyaszorgalmas,
(akár heroikus) pótcselekvő,
fanatikust térítő, részeggel vitázó,
aki éppen „csak” a Dolgát nem végzi…
Aki
egy alább-adó/
pályaelhagyó megalkuvó:
nem isteni hivatását gyakorló,
de olyan, mint egy önként szék-
lábfaragó kisiparos ex-Michelangelo…
Meg is ideologizálja: a család megélhetése…
Aki álmai feladását italozással kompenzálja…
A
felnőttként
is kórosan önismeretlen
súlyos-módszeres pályatévesztő,
mint a fél lábbal Tarzan szerepre jelentkező,
majd a nem meglepő elutasítás miatt ön-leselejtező,
és maximum segédmunkásnak, csicskának jelentkező…
Az
önként
önfélreismerő –
az igazmondó tükör
újból és újból ripityára törője…
(a jóbarátot ellenségnek tartó,
a művészet katarzis lehetőségét kerülő)
és ki mást, pont a hízelgő rajta élősködőt
a maga legjobb, igaz jóbarátjának tekintő
Csokonai Vitéz Mihály:
A borital mellett
Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra,
Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
Mégis, aki munkált, az koldússá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb volt,
Míg a magyar szokás belőle ki nem holt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
Ettek, ittak, mégis nem bankrotiroztak.
Vagy talán csak szégyen annyi borral élni,
Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember lészek úgy azoknál
A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
Mint némely pénz után járó publikánok, –
Nem – baszom az anyja hugyos németjének,
Huncfut , aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szűntelen borozott,
Egyszer, midőn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezőket mégis széjjel verte,
Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit …
Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!
*
Csokonai Vitéz Mihály:
Szerelemdal
a csikóbőrös kulacshoz
Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.
.
Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.
.
Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!
.
Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.
.
Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.
.
Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.
.
Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.
.
Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.
.
Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.
.
Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.
.
Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?
.
Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!
.
Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:
.
Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.
.
De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.
.
Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.
.
Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?
.
Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.
.
Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:
.
„Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!
*
Petőfi Sándor:
CSOKONAI
Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.
„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll.”
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.
„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!”
És fölrohan lóhalálában
Csokonai Vitéz Mihály.
A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap.
S a csap nem jött, és a pap morgott:
„De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba’ marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?”
Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt),
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.
Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.
A szomszédban valami lakzi volt,
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.
Pest, 1844. november
Akinek
a rábízott/
elvállalt munkához
se tehetsége, se tudása,
de ezt nem meri bevallani –
a feladatot elpuskázó ügyetlen,
képzetlen, kétbalkezes pancser,
aki lebőg: köznevetség tárgya lesz
Az
utánzó majom –
aki nem tud vagy
mer újat teremteni…
Pl. csak a hallott mondatokat
ismételgeti, más életét másolja.
És meg is marad holta napjáig
gyenge utánzatnak, epigonnak…
A
mindenkinek
tetszeni akaró,
a minden elvárásnak megfelelni próbáló,
a bárkire, és mindig a legutolsóra hallgató,
akinek nincs önálló véleménye, meggyőződése.
Az öreg, a gyerek, a szamár és a teher meséje…
Aki
makacs –
a csak magára hallgató
konok, önfejű, rögeszmés,
aki önként vak és süket a baráti
jótanácsra, intésre, figyelmeztetésre…
Dac-
korszakos,
és ebben is ragadó –
a csak azért is ellentmondó:
lesz, ami lesz – ha törik, ha szakad,
de ő egy elvből mindig csak ellenkező…
(mint a magyar népmesés Szusza asszony)
Aki
az egyik
rossz végletből
a másikba rosszba eső:
egy önimádó/öngyűlölő,
a magába szerelmes, sőt önistenítő,
majd meg az önmaga tökéletességéből
előbb-utóbb nyilván kiábrándult öngyalázó
Ambivalens
egyszerre két,
egymással ellentétes érzés, késztetés
jelenlétét/gyors váltakozását, ingadozását jelenti.
A két érzés lehet például szeretet és gyűlölet,
vagy vágyakozás és félelem: ha ilyen érzései
vannak egy kutya befogadásával kapcsolatban,
akkor egyszerre szeretnéd is befogadni, meg nem is.
Az ambivalencia döntésképtelenséggel jár(hat)….
Sorrend
A pótolható pénztárcájára
ő sokszorosan jobban vigyáz,
mint a szüzességére, lelki tisztaságára,
vagy végső soron magára az üdvösségére…
Ideális pár
Már le is állna
az idétlenkedő,
vagy hisztis toporzékolás,
az idegesítő gyerekadás,
ha te nem lennél rá oly igen
hálás befogadó, vevő-közönség
Osztálybohóc
Alternatív kitűnni vágyó:
csak hülyéskedése vált ki erős reakciót…
Ill. aki nem látja: ő magát éretlen bolondozásával
folyamatosan nevetségessé tevő társasági pojáca…
Hecchívás –
például egy
dolgozat halasztó bombariadó:
ami már nem bocsánatos diákcsíny,
de hivatalból üldözendő bűncselekmény
Vérszem
Vérszemet kap:
pl. mint alkalom szülte tolvaj,
aki egy sikeres bolti lopás után
nemcsak bolti szarka, de betörő,
besurranó tolvajból a lebukástól
rettegve akár rablógyilkos is lesz…
Aki
még a kipróbált
régiek rovására is
mindig azok társaságát keresi,
és azokhoz dörgölődzik, akiknek
itt és most éppen jól megy-felment a sora.
Nem csoda, ha így végül teljesen magára marad…
Aki
nem érette meg
a népmesék bölcs üzenetét:
segíts még a kicsi hangyának is,
mert mind egy csónakban eveztek,
a teremtésben egymásra vagytok utalva –
ő vagy más, előbb-utóbb majd meghálálja…
A
Didergő király,
aki az egész teste/
lelke megmelegítéséhez
eltüzel egy erdőt, sőt már
az emberek házát stb. is,
csak mert nem tud, illetve
nem hagyja magát szeretni,
(szeretetre méltónak lenni…!?)
Aki
a benne is
lakó Isten helyett
mindig újabb izmusokra,
iskolára, Mesterekre, gurukra
esküszik örök, feltétlen hűséget:
gúzsba köti lelkét, csak szellemi mankóval
botorkál, és nem isteni támasszal áll a két lábára…
Aki
már a szúnyog–
csípéstől is jajveszékel,
hisztizik, mozgósít, és mentőt hív!
Ilyen alacsony a fájdalomküszöbje,
amivel azt is kockáztatja, sőt eléri,
hogy majd a nagy bajban is csak kinevetik…
Vagy aki unalmában játékból Farkas!-t kiált,
és amikor tényleg jön, már nem veszik komolyan….
Aki
lelkileg mélyebbnek,
és szellemileg izgalmasabbnak,
előkelőbbnek hiszi/látatja magát,
ha folyton rejtvényekben, rébuszokban fogalmaz
(még S.O.S. üzenetét is így küldi el – ettől is koldul…)
Rejtvényfejtő
Az élet-feladványai megoldása helyett
non stop más által kiagyalt rejtvényt fejt
Vagy pedig értelmetlen időpocsékolásnak tart
minden „öncélú” nyelvi-logikai (társas)játékot…
Talányos
Imád rejtélyeskedni,
rébuszokban, tolvajnyelven fogalmazni:
még imponál neki, ha nemigen értik meg,
ill. így nem bukik le a semmit-mondása…
Teszt
Aki nagy bajban van,
mert van egy tényleg hiteles próbája
az ő pudingjának: mégpedig az evése,
amit sikertelenül igyekezne elodázni…
Aki
semmit
nem bíz a véletlenre:
sameszával ablakot töret be,
és a helyszínen teremve egyből
magának kedvező ajánlatot tesz.
Vagy gyártja a betegségtudatot, hogy
így majd eladhassa drága gyógyszereit,
amik „mellékhatásként” tényleg bajt okoznak,
amire azután újabb csodaszerekkel állhat elő…
Lépre menő
Bekapod a csalétket,
és hitelre veszel – neked luxus – autót…
Nyújtózkodj mindig tovább, mint takaród ér:
te dugod bele kezed az adósrab tartós bilincsébe
(nincs kizárva, sőt: magát az autódat is elveszted…)
A
csalétekre
ráharapó, beetetett
és rászoktatott horogra akadó,
aki rosszul kereste a boldogságát…
Élvehajhász, lelki-testi pótszeres,
szenevedélybeteg, alkohl/drogfüggő stb.,
az ún. mesterséges paradicsomban”élő” …
Sok álörömöt, majd valódi ürömöt kap!
(még jó eset, ha a menekülést keresve
elvonókúrán kín-szenvedve szabadul)
Aki
a kevés-
drága igazgyöngyét
pont a disznók elé szórja el…
Pl. ifjúságát méltatlanra pazarló
A hamisgyöngyért a pöcegödörbe
fejest ugró, becsület-kótyavetyélő stb.
Aki
egy teljesen
„autonóm önellátó” –
Aki az öndicséretétől
már messziről is bűzlő
És az önmagát jutalmazó és/
vagy büntető, másra nem rászoruló…
Nem teszi ki életét/művét más ítéletének…
Aki
a valódi
önérdekét
fel nem ismerő,
tudatlan, manipulált, balek stb.,
vagy azt nem – jól – érvényesítő.
Sőt aki önmagának az ellensége:
a maga alatt buzgón-ügyesen fát vágó…
Aki
a hencegő,
a hetvenkedő,
a nagyotmondó alak…
Hic Rhodus, hic salta/
vagyis most mutasd meg!
A megszégyenülő, önmagát
hamar lejárató blöffölő, szájhősködő
A gazdától,
az urától, a főnökétől stb.
ezer szálon függő lekötelezett,
aki teljesen feladja szabadságát
a kegyelemkenyérért cserében…
Aki a meztelen királyt már szép
ruhában „látó” elvakult szolgalélek
Ön-
alárendelő
Neki minden ellentmondás
csak akadékoskodás, kötözködés, lázadás,
ő inkább mindenkinek feltétlen engedelmes,
ill. a hallgatásával mindenbe beleegyező stb.
Rejtve ellenkező
Aki a vitát, konfliktust kerülve
nyíltan nem mer, de titkon, lopva
magában sok mindennek ellentmond:
így lehet/lesz ő akár az élete végéig,
vagyis krónikus szenvedő cukorbeteg…
Aki
mindeddig
úgy érte el célját,
ha sírt, panaszkodott
és szánalomra méltónak látszott:
és így is maradt ebben a csapdában:
az ön-sajnáltatásban verhetetlen bajnok,
aki elpazarolja az önsors-javításra kellő erőit,
és akit már nagyívben ki is kerülnek az emberek…
A
két lábon járó
folyamatos, szorgos
napi Élet-panaszkönyv-író
Aki nem csak az orvosnál,
vagy a bolti reklamáláskor,
de mindig sorolja „panaszait” –
amivel önbeteljesítő jósként
ő be is vonzza a rossz sorát,
és így tényleg neki lesz igaza…
Öncsonkító
Fiatalon magáévá teszi
a szülőktől, tanítóktól stb. hallott,
és folyton sulykolt önkorlátozó balhiedelmeket,
például, hogy a szegény, vidéki stb. ember gyereke
soha ne akarjon művész, tudós, államférfi stb. lenni.
Ezért korán fel is adja álmait, rossz pályán tengődik…
Önkép-
festmény
Ő egy született vesztes, lúzer!
A mindennapi öncsőd bejelentő
Nem is lehet jobb belátásra téríteni,
és ez így egy önbeteljesítő jóslat lesz…
Vagyis így végül mégis neki lesz igaza!?
A
sebeit feltépő,
tolakodva mutogató
szemtelen követelődző,
avagy az önsajnáltatásban verhetetlen,
de így önsorsrontó szemérmetlen koldus…
Az
isteni
kegyelemre
váró/bazírozó,
a magán semmit nem segítő,
pl. a puskaporát szárazon nem tartó,
és így döntő pillanatban „csütörtököt mondó” …
Aki
Istenkáromló lesz,
ha nem Ő, maga az Isten
jön el érte személyesen, és
„csak” mentőcsónakot küldözget érte,
aki az árvízben már a háza tetején ül…
Naplopó –
az életét átalvó,
hétalvó, ellustálkodó,
elpazarló, csak lébecoló tolvaj,
aki így óhatatlanul másokon élősködik…
Az
alváson,
pihenésen spóroló,
az éjszakát is nappallá tevő,
aki így épp módszeres életrövidítő –
az életgyertyáját mind a két végéről égető,
mint akinél mindig vészhelyzet, szükségállapot van…
A
gyermekkor
egyszeri csodálatos
örömeit nem értő-élvező,
a felnőttségét siettető kiégett koravén,
vagy a felnőttségfóbiás „örök gyermek”,
az életkezdési, a kapunyitási pánikos, ő
a mamahotelek infantilis óriáscsecsemője…
„Jó anyák”
Jószándékkal kövezett út a pokolba
Ahogy pl. egy édesanya elrontja egykéjét,
pedig ő úgymond csakis az ő javát akarja,
ún. majomszeretettel kényeztetve, majd
érzelmileg zsarolva, jól magához láncolva,
a felnőtté válástól rettegőt infantilizálva
(A jóbarátainktól védjen meg az isten,
az ellenséggel elbánok magam is, sőt ő még
jobb önismeretre taníthat, vagy akár például
fel nem adásra ösztönözhet: Muszáj Herkules…)
Csokonai Vitéz Mihály:
A fársáng búcsúzó szavai
Űzik már a fársángot,
Bor, muzsika, tánc, múlatság,
Kedves törődés, fáradság,
Kik hajdan itt múlattatok,
A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!
.
Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
De itt lepnek a papok:
Fussatok hát, víg napok!
.
Pszt! minden táncpaloták!
Ürűljön boros asztalom,
Némúljon meg a cimbalom,
Szűnjetek meg, hahoták!
Pszt! minden táncpaloták!
.
Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
Itt van, itt a szent pallér:
Könyvhöz, dáma s gavallér!
.
Itt a bőjt: koplaljatok!
Itt van: s ízetlen olajja
A csókokat majd lenyalja.
Szent ételt is szopjatok:
Itt a bőjt: koplaljatok!
.
Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár.
Csont azoknak, kik késnek;
Vége már a nőszésnek!
.
Élni kell a bőjtbe is.
Azért aki szép párt lele,
Nem zsíros az – élhet vele.
Kukrikol a csirke is!
Élni kell a bőjtbe is!
.
Jaj, siessünk, híveim!
Mit érzek? – mi szent szag? wer da? –
Jaj! jön, – jön a hamvas szerda!
Béhamvazza szemeim:
Jaj, siessünk, híveim!
.
Víg lelkek! nem láttok már!
Bár nem láttok: de tőletek
El nem válok és véletek
Leszek: s ez így legyen bár;
Víg lelkek! nem láttok már.
.
Most veszek már maskarát!
Köz-helyen nem szabad lennem:
Azért álorcát kell vennem;
Hogy ne lásson pap s barát,
Most veszek már maskarát.
.
S fársángolok véletek,
Rejtőzvén szent maskarában.
A vallás álorcájában
Negyven napig nevetek
S fársángolok véletek.
.
Most nyúgodjunk: Ádiő!
Pislog a dáma s gavallér:
Beteg, s oda a sok tallér. –
Majd megjön tán egészsége,
Hervadó kedve s szépsége;
A kőltség is tán kijő:
Most nyúgodjunk: Ádiő!
*
Dukai Takách Judit:
A fársáng utolsó órájában
Vége van már a gyönyörű időnek,
Elrepült tőlünk siető futással
S mi kinyílt karral, szemeink utána
Vetve sóhajtunk.
.
Vissza nem jő már; el, örökre eltűnt.
Puszta a kép, mely maradott sajátunk.
Sors! ha már azt elragadád, miért nem
Oltod el ezt is.
.
Némaság búsong, hol az égi táncban
Lágy zefirként mi szabadon lebegtünk,
Bús zajok közt reng örömünknek ott most
Szent hagyománya.
.
Így foly el minden, szeretett barátim!
Aki Léthe bús özönébe nem fúl,
Érhet ilyent még; nem örökre vész el
Minden előlünk!
1816.
pppppppppp
Csak az ember lehet
teljes, boldog életű helyett
egy ön- (és társ) sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
