Parolapara

A kézfogásnak számos formája ismert, s az is bizonyos, hogy évezredek óta létező üdvözlési forma, eredete azonban a múlt ködébe vész. Az egyik közszájon forgó elmélet szerint gesztusról van szó, amely a békés szándékot hangsúlyozza. Az üres jobb kéz kinyújtásával őseink állítólag azt demonstrálták az idegeneknek, hogy nem tartanak maguknál fegyvert, s nem viseltetnek rossz szándékkal irántuk. Más vélemények szerint a partner kezének megszorítása és le-fel mozgatása azt a célt szolgálta, hogy az esetleg elrejtett kés vagy tőr a rázogatás hatására előkerüljön. Megint mások úgy vélik, a kézfogás a jóhiszeműséget szimbolizálta akkor, ha valaki esküt vagy ígéretet tett.

A kézfogás egyik első ábrázolása egy Krisztus előtti IX. századból származó domborművön maradt fenn, s azt a pillanatot örökíti meg, amikor III. Sulmánu-asarídu, az Újasszír Birodalom királya ily módon pecsételi meg szövetségét az egyik babilóniai uralkodóval. A történetírás számos nevezetes kézfogást jegyzett fel. Az egyik leghíresebbre nagyjából 225 kilométerre bolygónk felszínétől került sor 1975. július 17-én 17 óra 17 perckor, a Szojuz–19 és az Apollo–18 űrhajó összekapcsolódását követően. A két kapitány, Alekszej Leonov és Thomas Stafford rázta meg egymás kezét a zsilipkamrában, valahol a franciaországi Metz fölött. Visszatérve a földre: Harry Truman, Winston Churchill és Sztálin 1945. július 23-i potsdami, Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1985. november 19-i genfi, Jichak Rabin és Jasszer Arafat 1993. szeptember 13-i washingtoni kézfogója (az úgynevezett oslói egyezmény megpecsételése) – néhány kiragadott példa a modern kori történelem ikonikus pillanataiból.

Ami a sport világát illeti, szintén van jó néhány historikus parolázás. Jim Thorpe például 1952-ben, négy évtizeddel azt követően rázott kezet Avery Brundage NOB-elnökkel Los Angelesben, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – az amatőr szabály megsértésének vádjával – megfosztotta az 1912-es stockholmi olimpián nyert két aranyérmétől. Ez volt a hollywoodi kézfogás, ami ugyan nem kapott akkora hírverést, mint az említett washingtoni, pedig felettébb elegáns gesztus volt a méltatlanul meghurcolt amerikai sportembertől. A Brooklyn Dodgers baseballcsapata 1946. április 18-án játszotta azt a Sports Illustrated magazin által is megidézett mérkőzést, amelynek harmadik inningjében George Shuba kezét nyújtva gratulált egy hazafutás után (home run) csapattársának, az afroamerikai Jackie Robinsonnak. Ez volt az első olyan nyilvánosságra került fénykép a baseball történetében, amelyen egy fekete és egy fehér sportoló ily módon ismeri el egymás teljesítményét: a fotón Robinson mosolyog, lebeg a föld felett, s úgy fest, mintha Shuba jobb kezével tartaná őt a levegőben. Az ikonikus képet a The New York Times „Az évszázad kézfogása” címmel közölte, s a cikk fél évszázadon át ott lógott bekeretezve Shuba ágya fölött.

Hasonló pillanatot manapság nemigen kaphatna el a mégoly szemfüles fotóriporter sem. S nem elsősorban azért, mert az Egyesült Államokban manapság megint hűvös távolságtartás jellemzi sok fehér és afroamerikai polgár viszonyát, hanem mert az emberiséget sakkban tartó koronavírus-járvány miatt orvosilag ellenjavallt a meccsek előtti és utáni kézfogás is. Anthony Fauci, az allergológiai és fertőző betegségek amerikai országos intézetének igazgatója, a Fehér Ház járványügyi tanácsadója még a pandémia első hullámakor egyenesen azt mondta, „nem hiszem, hogy valaha is újra kezet rázhatnánk egymással. Felejtsük ezt el. Nincs szükségünk a kézfogásra, szakítanunk kell ezzel a szokásunkkal.” S emlékezzünk: a minap véget érő US Open tenisz Grand Slam-tornán a játékosok a meccsek után szinte kivétel nélkül csak az ütőiket koccantották össze. Ahogy a Formula–1-es eredményhirdetéseknél is hiányoznak a korábban elmaradhatatlan parolázások; a dobogósok kezébe nyomják a nekik járó trófeát, s ők csupán pezsgőlocsolással gratulálhatnak egymásnak a pódiumon.

De vajon tényleg le lehet-e mondani egyik pillanatról a másikra e tradicionális szokásról? A modern sportnak régóta része a kútpumpáló mozdulatsor, mondhatni: a kézfogás fogva tartja a sportot. Alighanem túl régóta ahhoz, hogy csak úgy kidobjuk az ablakon. Egyes sportágakban, így jellemzően a labdajátékokban, a futballban, kosár- és kézilabdában ez vezeti fel a találkozókat. A hokisok is összeütik a kesztyűjüket a korongbedobást megelőzően, hogy aztán ugyanazzal a kesztyűvel mossanak be egymásnak a meccs hevében, a végén pedig a kesztyűkoccantással béküljenek ki és köszönjenek el egymástól. A teniszben kijelölt határvonala is van a kézfogásnak: a meccs befejezése után a hálóhoz sétálnak a játékosok, ott hajt fejet a vesztes a legyőzője előtt.

Ahogy magának a kéznek lehet eltérő üzenete (mást sugall, ha ökölbe szorítjuk, s megint mást, amikor nyitva van a tenyerünk), a kézfogásnak is többféle funkciója van a sportban. „Itt a kezem, nem disznóláb” – tartja a magyar mondás, ami azt jelenti, hogy alkudozások esetén a kéz odanyújtása a másik félnek szerződéses erővel bír. A játékosként, menedzserként és edzőként is sikeres baseballikon, a háromszoros World Series-győztes, az American League-ben kétszer az év menedzserének választott Sparky Anderson annak idején azt mondta, „nincs szükségem kontraktusra”, azaz neki a kézfogás minden papírnál többet ért. Igaz, a parolázással nemcsak legális megállapodásokra, hanem trükkös ügyletekre is pecsétet lehet ütni. Szintén az amerikai sport világából ismert a „százdolláros kézfogás”; az 1980-as években a Kentucky kosárlabdázóinak a parola során tenyérbe rejtve adták át a bundapénzt. A „hundred-dollar handshake” kifejezés az infláció miatt persze alighanem mára idejétmúlttá vált. Igaz, a magyar rock and roll szupercsapata, a P. Mobil sem igen tudná napjainkban megírni a „Kétforintos dal” című örökzöldet… Ráadásul immár nemcsak az érmékre, hanem a papírpénzre is potenciális fertőző forrásként tekintünk. Különösen aktuális tehát a James Joyce-hoz kötődő anekdota, akitől egy rajongója megkérdezte: „Megcsókolhatom a kezét, amellyel az Ulyssest írta?” Az ír írófejedelem ennyit felelt: „Nem, mert sok minden másra is használom.”

A kézfogás hosszú évtizedek óta stílusos és elfogadott kiegészítője tehát a sport világának, s számos fajtája alakult ki az idők során. Mifelénk az egyik legismertebb alfaj az úgynevezett Fradi-kézfogás, amikor a felek hagyományos módon a jobbjukat nyújtják egymás felé, ám a kisujjuk nem simul a gyűrűsujjukhoz – ennek eredetéről erősen megoszlanak a vélemények. Akad, aki a klub egy régi buszsofőréhez köti e speciális parolát, mások azt mondják, az FTC legendás krónikása, Nagy Béla és két ízig-vérig zöld-fehér érzelmű művészbarátja, Aradszky László és Koós János lehetett az ötletgazda… Népszerű manapság az a kézfogás is, amikor a felek a karjukat maguk elé emelve csapnak bele a másik tenyerébe, mintha szkanderezni akarnának; ámbár nem új a találmány, a Manchester United korábbi legendás menedzsere, Sir Alex Ferguson is előszeretettel alkalmazta.

A pandémia újabb tombolása idején nem szerencsés a szakemberekkel járványügyi kérdésekben vitába szállni, ezzel együtt mégis talán a kézfogás jelentheti a kisebb veszélyt a sportolókra annak fényében, hogy a Covid–19 miatt hetekre, hónapokra kieshetnek az edzésekből, súlyos anyagi veszteségeket szenvedhetnek el számos verseny törlése és/vagy elhalasztása miatt, nem is beszélve arról, hogy hétről hétre kénytelenek elviselni a teszteléssel járó kellemetlenségeket csak azért, hogy a hivatásuknak élhessenek.

Noha a koronavírus-játvány előtti felmérés szerint a felnőttek 74 százaléka manapság jóval ritkábban fog kezet másokkal, mint régebben, maradtak a kézfogásnak megrögzött hívei. A Guinness World Records szerint a parolázás érvényes világcsúcsát 2011. január 14-én közösen állította fel egy nepáli és új-zélandi pár New Yorkban: a Time Square-en 33 óra 3 percen át rázták egymás kezét. Náluk huzamosabb ideje csak Minnie és Paul szorongatja a másik mancsát a Minneapolis városát átszelő Mississippi felett átnyúlva. A Minnesota Twins baseballcsapatának kabalafigurái ők, akik a klub stadionja, a Target Field tetején álldogálva 1961 óta üdvözlik ekként egymást – gyaníthatóan ez a világ legnagyobb, 14 méter magas, parolázókat ábrázoló alkotása. Amikor egy Twins-játékos hazafutást produkál, Minnie és Paul díszkivilágítást kap. Meglehet, már csak ebben az évben; egy friss hír szerint ugyanis hamarosan befellegzik Ray Barton karikaturista alkotásának, aki majd’ hat évtizede két fehér baseballozót rajzolt meg. Charles Crutchfield, a klub afroamerikai orvosa már évek óta küzd azért, hogy legalább az egyik figura színes bőrűvé alakuljon át. A Twins illetékesei állítólag pártfogolják a neonjátékos(ok) átszínezésének ötletét.

Hogy a kézfogásuk maradhat-e, egyelőre a jövő titka.