Régi magyarok a magaviseletről

MAGAVISELET – ILLEM, MORÁL ÉS ÜDV

HÁROM ÉS FÉL ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT
Apáczai Csere János (1625-1659): Az embernek magaviseléséről

HÁROM ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT
Mikes Kelemen: Az idő eltöltésének módja c. könyvéből
Pápai Páriz Ferenc (1649-1716): Békességet magamnak, másoknak
Pápai Páriz Ferenc: Pax Aulae
Apor Péter (1676-1750): Levélírásról, szitkozódásról, alázatosságról, alázatosságról

KÉT ÉS FÉL ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT
Rettegi György (1718-1784): Emlékezetre méltó dolgok

KÉT ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT
Köteles Sámuel (1770-1832): Az erkölcsi filozófiának eleji

MÁSFÉL ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT
Kővári László (1819-1907): Magyar családi s közéleti viseletek 
és szokások a nemzeti fejedelmek korából

SZÁZADUNK ELEJÉN
Polgári illemkódexekből

HETVEN ÉVVEL EZELŐTT
Récsei Ede: Régi írás régibb illemről

_____________________________________ 

HÁROM ÉS FÉL ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT

Apáczai Csere János (1625-1659): 
Az embernek magaviseléséről

A magaviselésnek két részei vannak: a jóra való indulat és annak megcselekedése… A jóindulat az akaratnak hajlandósága, mellyel a jól cselekvésre kész. Ehhez négy dolog kívántatik, tudniillik az egyenesség, eszesség, erősség és a mértékletesség. A jóindulat egyenessége oly jóra való hajlandóság, mellyel az övét kinek-kinek meg igyekezzük adni. Az eszesség az, amellyel okosságunkat megfeszítjük, hogy az igaz és helyes dolgokat s azoknak módjait és eszközeit feltalálhassuk. Erre két dolog kívántatik: szorgalmatos vigyázás és az okos választástétel, hogy a nagyobb tiszteinket mindenkor eleiben tegyük a küsebbeknek. Az erősség és a jó cselekedésben való állhatatosság, mellyel minden nehézségeket, melyek a jó cselekedést szokták követni, meggyőzzünk. Ebben béfoglaltatik a bizodalom, az állhatatosság, békességes tűrés. A mértékletesség az, amellyel lecsendesíttetnek és megzaboláztatnak azok a kívánságok mindnyájan, melyek az embert a jónak cselekedeteitől elvonják. E négy dolog közül az első a jóindulatot rendeli és ugyan tészi, a második igazgatja és fogyatkozás nélkül valóvá tészi, a harmadik megvastagítja az ártalmak ellen, és a negyedik tisztává tészi. Mivel pedig ezeknek akármelyike is inkább megtetszik egy jóindulatban, mint másban, annak okáért némely jóindulatok ugyanezeknek neveztetnek. A jóindulatok mindnyájan egymást segélik, de vagy az ő egymáshoz való kapcsolásokban, vagy az ő egymás alá vettetésekben. Egybefoglaltatnak penig az ő eredetekre nézve s végekre nézve és egymást segítésekre nézve. Az egymás alá vettetés az, midőn egyiknek megcselekedése a másnak megcselekedésére és céljára vitetik, vagy mint eszköz avégre, vagy mint szerző ok a megleendő dologra. A jóindulatnak megcselekedése olyan munka, mely a jóra való indulatból származik.

A jóindulat végbenvitele (megcselekedése) belső, tudniillik az akaraté, vagy külső, tudniillik az egyéb tehetségeké, akár az értelemé legyen, akár az érzékenyi kívánságoké stb. A külső végbenvitele az indulatnak nem teszi nagyobbá az indulatnak jóságát vagy gonoszságát voltaképpen, hanem csak amennyiben neveli az akarat munkáját. Ahol a külső cselekedetek belső jóindulat nélkül vannak, képmutatás vagyon ott és a jó magaviselésnek csak árnyékja.

A jó magaviselés igazság, avagy kegyesség. Az igazság oly jóindulat, mellyel felebarátainkkal igyekszünk tisztünk szerint jól tenni. Mivel penig a mi felebarátainkra nézendő tiszteinket az ő javukra nézve cselekesszük, innen ezen jóindulat szeretetnek is mondatik. Evvel penig tartozunk még a mi ellenségünknek is, holott az Isten őtöt is szinte úgy az idvességre véheti, mint minket. Mindazonáltal ha a szeretendő személyek között valami nyilvánvaló különbség vagyon, akkor a vér szerént való atyafiakot az idegeneknél inkább kell szeretnünk az világi javainkra nézve, valamely jeles barátunkat inkább kell szeretnünk a nyájaskodás dolgában, mint az atyánkfiát; szüléinket mindazáltal akármely barátunknál is inkább kell szeretnünk, sőt még gyermekeinknél is a tisztességre, becsületre, háladatosságra nézve, de gyermekeinket a táplálásra, gondviselésre nézve inkább. Feleségeinket mind szüleinknél, s mind gyermekeinknél a társalkodásra nézve; akik mivelünk jól tettenek (kiváltképpen a lelkiekben), egyebeknél; a közönséges társaságot és annak elöljáróját annak akármely tagjánál is. A mi felebarátaink szeretésének két cselekedete vagyon: őnéki java kívánása és annak elémozdítása. Kívánnunk kell penig felebarátainknak mind lelki s mind testi jókot, és ha Isten megadta, hálákat is kell azokért a mi Istenünknek adnunk, mindenben penig, hogy az átkozódásnak s egyéb gonosz kívánásának helye ne lehessen. A mi felebarátunk javának penig elémozdítása, megcselekedése oly igyekezet, mely az ő javára néz, és őt ugyan meg is segéli. Ez az igyekezet penig végbevitettetik, vagy az őt felindítás, vagy ugyan a voltaképpen való megcselekedés által. A felindítás a megcselekendő jó dolognak eleiben adása azokkal az okokkal egyetemben, amelyek által arra felindíttathatik. E peniglen lesz vagy intés, vagy jó példaadás által. Ez az intés lesz beszéd által, mely a mű felebarátainkra vagy valami jót hoz, vagy valami gonoszt hárít el róla. Minek okáért béfoglalja magában mind tanítási és intési tiszteinket, mind másokra vigyázásunkat, hogy őket a jó cselekedetre mindennap serkentgethessük, mindhogy őköt szomorúságokban vigasztaljuk, mind végezetre, hogy őköt, ha valami gonoszságot cselekedtek, megfeddjük, de atyafiúiképpen. Ennek penig, atyafiúi megfeddésének akkor kell lennie, mikor bizonyosan tudjuk, hogy gonoszul cselekedett, amikor reméljük, hogy intésünknek valami haszna fog lenni akár a megesett atyánkfiának abból kitérésére nézve, akár másoknak azon gonosznak eltávolítására nézve; mikor végezetre mind az idő, mind a hely, s mind penig a személy alkalmatos arra. Egyébként részesek leszünk ővele a gonoszságban, mivel akár javalljuk, akár oltalmazzuk, akár segéljük, akár megengedjük, akár penig elhallgassuk másokban a rosszat, egyaránt vétkezünk ővelek. A jó példaadás a jó cselekedetnek megmutatása, hogy mások hasonló jóra felserkenhessenek.

A mi igazságunk felebarátinkat vagy minden közbevetés nélkül nézi, vagy valamely cselekedet által. Amely minden közbenvetés nélkül nézi őt, vagy az ő állapotjának rendit nézi, vagy magát az állapotot. Amely az állapot rendit nézi, tiszteletnek mondatik, mely annak a méltóságnak és felsőségnek, amely másban vagyon, azoknak illendő megbizonyításával, kijelentésével való megismerése. Ez a tisztelet, amennyiben nézi a mások értelmét a tisztelendőről, hírnévnek neveztetik. Evvel a tisztességtétellel mindennek tartozunk, és semmi nem egyéb, hanem oly cselekedetünk, tisztünk, mellyel akárkinek is az ő méltóságának állapotját minden bántás nélkül igyekezzük megtartani. Ennek azok a vétkek vettettenek ellenébe, amelyek által felebarátainknak hírek megsértődik, midőn tudniillik a más felől való vélekedésünk megkisebbedik vagy csak szinte magunknál, a mi őróla való minden ok nélkül gonoszul ítélésünkben, vagy másoknál is, tudniillik: szavaink, cselekedetink, magunkviselése és egyéb jelek által is. Ez is peniglen lesz néha igyenesen és szántszándékból, néha ismét vagy a dolognak magának, vagy a környülálló dolgoknak természetekből. Midőn a más híre valamely vagy bűn, vagy büntetésbeli gonosznak néki tulajdonítása által bántódik meg, ha az ő jelenlétében talál lenni, vagy bosszúságtételnek, vagy megnevettetésnek, vagy szidalmazásnak mondatik; ha penig az ő távollétében, gyalázásnak mondatik. Ez a gyalázás, amely igyenesen a mi felebarátink gonoszát nézi, négyképpen lesz, tudniillik: midőn hamis váddal vádoltatik, midőn valamely titkos vétkét kifecsegjük, midőn az ő vétke naggyá tétetik, midőn a dolgot javalljuk ugyan, de a szándékot nem. A mi felebarátink java körül is penig négyképpen lesz: Eltagadván a mi felebarátinknak tulajdonítandó jót, elrejtvén, megkisebbítvén, hidegen (csak igen imígy-amúgy) dicsérvén. Helyére állatik penig a megkisebbített hírnév vagy a visszamondás vagy a bocsánatkérés, vagy a megelégítés által.

Amely igazság a mi felebarátink állapotját magán nézi, vagy nézi az ő személyét, vagy az ő külső hasznait. Amely az ő személyét nézi, vagy nézi az ő életét, vagy annak tisztaságát. Amely az ő életét nézi, az az emberség, mellyel a mi felebarátunk életének és annak csendességének törvény szerént való eszközök által megtartására hajlandók vagyunk. Ennek rendei külömb-külömbfélék. Az első rend azokot a jóindulatokat foglalja bé magában, amelyek által iszonyodunk a mi felebarátinknak mindennémű megbántásától, minéműek a szelídség, békességes tűrés, hosszú tűrés, békességesség. A szelídség oly jóindulat, mely a haragot megmértékli. Ennek ellene vagyon a lágyság és a haragosság. A lágyság az igazi haragtól való megfosztatás. A haragosság a haragnak mód nélkül való felindulása. Minéműek az elmének felindulása, gyulladása és a gyűlölség. A békességes tűrés oly indulat, mely a nehéz bosszúságok által felrezzent haragot megmértékeli. A hosszú tűrés a békességes tűrésnek meghosszabbíttatása, jóllehet sokáig legyen megsértődött. A békességesség oly jóindulat, mellyel a rajtunk tett bosszúságot könnyen megengedjük. A második rend azokat foglalja bé magában, melyek az életnek egybekötésére tartoznak, mint az egyezség és jóakarat, melyekhez hozzájuk adattatik a nyájasság, tréfásság és egyező elméjűség. Az egyezség az, amellyel a jó dolgokban másokkal könnyen egyetértünk. A jó akarat az, amellyel másoknak minden örvendetes dolgokat kívánunk. Ezeknek ellenek vagynak az egyenetlenség, versengés, háborgás stb.

HÁROM ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT

Mikes Kelemen: 
Az idő eltöltésének módja c. könyvéből

(Negyedik napon való beszélgetés)

Hogy miképpen lehessen a restséget elhagyni

Másnap az egész társaság a Diánna házában gyűlvén, ki-ki a maga helyére üle, és mondá Télámon a páternek:

– Eddig nem mutatta mg kegyelmed nékünk, hogy micsoda rendetlenségeket okoz a restség, már ezután azt mutassa meg kegyelmed, hogy mi formában lehetne azt megorvosolni, és hogy miképpen lehessen attól eltávozni.

– Én doktor nem vagyok – mondá Angyélika -, de mégis ha akarja kegyelmed, igen jó tanácsot adhatok kegyelmednek.

– Oh! Angyélika – felelés Télámon -, kérlek, hadd legyen az a kötelességem hozzád.

– Én egyebet nem mondok – mondá Angyélika -, hanem amit Salamon mond a példabeszédekbe: eredj oh’ rest a hangyához, vizsgáld meg annak cselekedetit, és tanulj tőle okos lenni; őnékie nincs se feje, se ura, se fejedelme, mindazáltal gyűjt aratáskor eledelre valót.

– Ezt jól mondod, Angyélika -, de hagyjad beszélleni magát a doktort.

– Én teljességgel a’ nem vagyok – mondá a páter -, de hogy kegyelmednek kedvit töltsem, kinyilatkoztatom gondolatimat eziránt.

Még eleinte mondottam vala kegyelmednek, hogy a restség a magunkhoz való szeretetnek leánya, annál is inkább elmondhatjuk leányának, mert minden módon azon igyekszik, hogy atyjának hasznát, gyönyörűségit és alkalmatosságát kereshesse. De minthogy a magunkhoz való szeretetet meg nem győzhetjük másképpen, hacsak meg nem szegjük mindenben kívánságát, a restséget sem lehet másképpen meggyőzni, ha csak hasonlóképpen nem bánnak véle. Egyszóval, hogy meg lehessen győzni a restséget, mindenkor ellenkezőt kell azzal cselekedni, amit minékünk javall.

De sokáig nem kell eziránt végezni, mert legkisebb halogatás is meggyengítené az akaratot. A testnek pedig ha legkisebb halogatást engednek, az elmét megbírja, azért soha legkisebb időre sem kell halasztani, midőn valami jót akarunk cselekedni.

De minthogy a végezésbe és a végbenvitelbe az értelemhez kell folyamodni, azért az értelem is szab arra rendet, hogy miképpen lehessen okosan végezni, helyesen és dicséretesen azt végben is vinni. Minthogy pedig az időtől függ annak legfővebb rendi, azért is mondja Demosthénes, hogy az időre igen kell vigyázni, és hogy igen szükséges valamely dologról végezni, vagy az végbenvinni bizonyos idő előtt vagy utána.

Kétféle dolgot kell pediglen elkerülni; mert ha egyfelől a restséget meggyengíti a végezést és a végben való vitelt, másfelől a hirtelenséget az időt elrontja. Minthogy ezek ellenkeznek az értelemmel, azért is nevezik értetlenségnek, amely nem egyébből áll, hanem vakságból, a halogatásból és hitetlenkedésből. Az első fogyatkozás a jó helyett rosszat választat mivelünk. A második elmulasztja a módot, az alkalmatosságot és az időt, amely helyes volt, és amely többé visszá nem jő. A harmadika megelőzteti velünk az alkalmatosságot és az időt, amely nincs az ember hatalmában.

Hogyha tehát az idő meg nem engedi, hogy valamely dologhoz fogjunk, haszontalan volna arról végezni; az értetlenség volna, a dolgot nemhogy elébbvinné, de sőt elrontaná.

Ha pedig a dolog úgy kívánja, hogy serénységgel vigyünk valamit végben, akkor együgyűség és restség volna azt halogatni, mivel az ilyen halogatás leggyakortább a restes lassúságtól vagyon, amely olyankor kezdet velünk a dologhoz, amidőn már se idő, se alkalmatosság arra nincsen, a készületben töltsük el az időt, mondá Demosthénes az athénásbélieknek, arra nem vigyázunk, hogy az idő nem várja a mi restségünknek alkalmatosságát. A hejában való halogatásban töltjük azt az időt, mely szükséges a munkára, és a munkára való időt beszédben töltjük. Tacit. 3. hist. Ezt látjuk némely híg és lágy elmékbe, akik semmihez sem foghatnak, akármely hasznot lássanak is dologban, amelyhez kellene fogniok. De a baj, amelyet abban sajdítanak, elijeszti őket a végben való viseltől; erre való nézve nem tudják mire szánni magokat, keresvén szüntelen valamely tisztességes mentséget. Sőt még ha minden fáradtság nélkül, és csak az akarattal végben vihetnék is, mindazonáltal az akarat is nehéz és alkalmatlan volna nékik. Olyanok lévén, mint a nyirkos papiros, vagy mint az árnyékóra, amely noha szolgál valamire, de ő maga semmit nem csinál. Nem is kell csudálni, ha minden elvész, és semmivé lesz a kezek között.

– Én erre valamit mondanék – mondá Angyélika -, ha az asszonytól nem félnék – tekintvén Diánnára. – Mert az asszony két hintós lovat akarván eladni, elegendőt is ígértenek érette, de addig halogatá, hogy kétannyit megettenek, mint amennyit adtanak érettek.

– Ez igen jól vagyon mondva – felelé a páter -, így is szoktak nyerni a halogatók.

Térjünk ismét visszá az elébbeni mondásunkra, és vegyük azt mélyen az elménkbe, hogyha restnek kell lennie a rossz cselekedetre, és hogyha meg kell győzni erős és hathatós elmélkedésekkel a rossz hajlandóságokot amelyekre visznek, terjesszük magunk eleiben egyfelől a tilalmat, melyet az Isten tett minékünk, aki igazságot tészen legkisebb vétkünkről is. Meggondolván másfelől a kötelességet, amellyel tartozunk jót cselekedni a mi különös hasznunkra való nézve, mivel ha jót cselekszünk, meg is jutalmaztatunk az örökké való élettel és dicsőséggel. Meggondolván végtire, hogy micsoda igazságtalan való dolog megbántani azt a jó Istent, aki mindennap annyi jókkal és kegyelmességekkel tölt bé minket, hogyha szükséges. Mondám, restnek lenni a rossz cselekedetre, ellenben gyorsnak kell a jóra, és azt minden halogatás nélkül, meggyőzvén mind-azt, ami attól elfordíthatna.

Példának okáért a restség az ágyban tartóztat minket, azt adván előnkbe, hogy még nem kell felkelni, mivel még egy órák vagy fél óránk vagyon, és hogy még misére el lehet menni. A jó rend pedig arra sürget, hogy szégyen az életnek legjobb részit az ágyba tölteni, ott úgy forogni, mondja az írás, valamint az ajtó a sarkában. Sicut ostium vertitur in car-dine suo, ita piger in lectulo suo. Prov. 26. Fel kell tehát kelni idejében, még előbb, mintsem a felkelésről gondolkodnánk.

Nem kell ezért semmit halogatni, és így mondani: holnap azt végbenviszem, holnap oda elmegyek, vagy másszorra halasztom. Mert ez a restségtől jő; értem mindazonáltal a jó és dicséretes cselekedeteket, és amelyek rajtunk állanak.

Amint is hogy meg lehet különböztetni azokat a dolgokat, melyek tőlünk függnek, azoktól, amelyek nem függnek, és amint megmondottuk, az időnek kell elrendelni mindezeket. Hogyha olyan dologról végezünk, amelyek, amelyek nem függnek mirajtunk, az időtől kell várni, hogy azokot elkészítse, nehogy hirtelenséggel bánjunk azokkal. De ha azok a dolgok rajtunk állanak, és azokra mind a magunk hivatalja, mind az idő kötelez, akkor azokot minden halogatás nélkül végbe kell vinni, hogy ne essünk abban a halogató restségben; nem is szükséges a jó cselekedetekről sokáig végezni. Azt könnyű meglátni, hogy micsoda jó cselekedetet kell végbenvinni, és hogy micsoda rosszat kell elkerülni.

– De hogy lehessen azt a jó cselekedetet megüsmerni – kérdé Télámon.

– Hogy lehessen – felelés a páter -, csak a vallást kell tudni, mivel azelőnkbe adja a jót, melyet kell cselekedni, és a rosszat, melyet el kell kerülni. Megmutatja a jó erkölcsöt és a vétkeket, a jó és a rossz cselekedeteket, azokat a cselekedeteket, amelyekért megmondják ezeket a boldog szókot: jövetek el én atyámnak áldottai, mert éheztem és ennem adtatok. És azokot a cselekedeteket, amelyekért megmondják ezeket az örökké siralomra való rettentő szókot: menjetek el tőllem átkozottak, mert éheztem és ennem nem adtatok. Egy szóval, csak valamely keveset tudjunk is a vallásba, megtudhatjuk, hogy mit kellessék cselekedni és mit nem, az üdvességért.

– De mégis, páter uram – kérdé Télámon -, melyek azok a cselekedetek; mert énnekem nincsen mindenkor időm arra, hogy a prediákcióra elmehessek.

– Oh! ki hinné azt el – mondá Angyélika -, a héjában valóságra pedig elég ideje vagyon.

– Az is való – felelé a páter -, de ha elé kezdem kegyelmednek mondani, majd azt fogja kegyelmed mondani, hogy prédikációt csinálok kegyelmednek.

– Nem, nem, páter uram – felelés Télámon -, mert szeretem, hogy kegyelmed igazán kimondja a dolgot. Azt mondják nékünk mindenkor, hogy keresztényi életet kell élni, és hogy arra a végre nem csak keresztényi cselekedeteket kell tenni, hanem még a hírnek, reménségnek és a szeretetnek cselekedetit is. Én pedig sohasem tudtam még, hogy micsoda cselekedetek ezek.

– Ha nem mondaná is, elhinném – mondá erre csak lassan Angyélika.

– Az Isten ne adja, hogy másképpen beszéljek – mondá a páter -, hanem igazsággal, főképpen midőn a vallásról vagyon a szó. Az igazság minthogy mindenütt egy, egyféle dolgot is kell velünk mondatni. Azon is igyekezem, hogy semmit ne mondjak magamtól. De minthogy kegyelmed a hírről, reménségről és a szeretetről szól, talám nem is gondolta kegyelmed, hogy olyan dolgot hozzon elő, amely magában foglalja az egész vallást.

Hogy pedig a természeten kezdjem el, arra reá kell vigyázni, hogy csak a teremtetett dolgokból megüsmérhetjük azt, ami nem teremtetett, tudniillik az Istent. Mivel mindazok, amiket látunk magokat nem teremtették, hanem kezdeteknek kell lenni, azért azok olyanra vezetnek minket, ami nem teremtetett; és így feljebb-feljebb menvén, csak az közönséges értelem is megüsmérteti velünk, hogy vagyon olyan megfoghatatlan dolog, amelyet mi nem láthatunk, aki is ura lévén mindeneknek, mindeneket teremtett, rendel, éltet, vezérel és megtart, és a’ nem más, hanem az Isten.

Az egész természet hirdeti nékünk ezt az igazságot, sőt még a mi magunk vakságát is, hogy úgy mondjam, megmutatja nékünk. Mert semmi jobban meg nem üsmérteti azt velünk, hogy mástól függünk, mint a’, hogy testünk és lelkünk lévén, mindeneket látunk azok által, és ők önnönmagokot nem látják.

Amidőn tehát az Istent mindenek és mi magunk kezdőjének és megtartójának ismérjük, akkoron egyszersmind meg is ismérjük az ő jóságát, bölcsességét, örökkévalóságát, és az ő hatalmát. Ebből következik, hogy ez az elmélkedő üsmeretség a munkálkodó üsmeretségre vezet, tudniillik az isteni szeretetre, tiszteletre, szolgálatra, és az őnéki való engedelmességre.

Ilyenképpen természetszerént is lehet gondolkodni, de hogy jobban elhitessük magunkkal ezt az igazságot, amelyen áll boldogságunk, az Írások is azt kinyilatkoztatták, a tradíciók megbizonyították, és véghetetlen csudák megpecsételték.

Ez az igazság egyszersmind bizonyságot is tészen ez élet után az örökkévaló életről. És annál is bizonyosabb az ő bizonysága, hogy az Isten mind maga, mind pedig a fia által tett nekünk arról ígéretet; és hogy az a fiú azért lett emberré, hogy azt az örök életet elnyerhessük, megmutatván az utat, amelyen kell járnunk, és erőt is ád arra az jó cselekedetre, amellyel elérhetjük azt az örök boldogságot. Erre a végre jött el tehát ez az isteni mester a világra, és nemcsak azért, hogy megmutassa Ádám esetitől fogvást a természetnek vétekben és megromlásban való létét, amely természet csak a rosszra hajlandó, valamint ezt tapasztaljuk, hanem azért is jött el, hogy minket attól megszabadítson az ő mindenható kegyelme által, és hogy az atyjával megbékéltessen halála által.

Ennek kegyelemnek hathatósági csudálatosak, és ez a tudomány oly bölcs, oly szent és oly csudálatosan prédikáltatott, hogy nyílvánságosan kitetszik, hogy Isten fiának kelletett annak lenni, aki azt prédikálotta és felállította. Az is bizonyos, hogy a Szentlélek, akivel egy Atya és a fiú, önti azt szívünkbe. Ugyanaz a Szentháromság, aki egy Isten, int minket arra, hogy annál is inkább engedelmesebbek és hívek legyünk az Isten fiához és az ő törvényéhez, mivel nemcsak a’, hogy hatalma vagyon nékünk parancsolni, és hogy amit parancsol, a’ szent és bölcs, mert ugyanazon törvény magától a bölcsességtől és az Isten igéjétől származik, de még erőt is ad annak végbenvitelére, amit parancsol. Úgyhogy nem várhatunk üdvességet másképpen, hanem őbenne és őáltala, mivel ő az út, az igazság és az élet.

Ezekre jött el minket tanítani, egy társaságot csinálván mindazokból, akik őbenne hittenek, amelyből is áll az ő anyaszentegyháza, amelynek ő a feje, és amelynek hagyá igazságát, lelkét, testét és hatalmát a szentségekben lévő malaszti kiosztogattatására. Erre való nézve véle vagyon, és véle is lészen valóságosan, valamint azt megígérte, világ végezetig.

Elhitetvén tehát azt velünk, mind az okosság, mind a kegyelem, mind a Szentlélek, hogy egy Isten vagyon, azt mi hisszük, és látván hogy mely méltó a szeretetre, és mely igen szeret minket, mi is szeretjük őtet. Megígérte nékünk az örök életet, ha parancsolatit megtartjuk, azért azt reméljük, tudván, hogy végbenviheti nagy hatalmából, amit akar jóságából. Ezeket nevezik tehát hitnek, reménségeknek és szeretetnek; ezek olyan három jó erkölcsök, amelyek együvé vannak foglalva.

De az élet után a hitnek és a reménségnek vége lészen, és csak a szeretet marad meg örökké, mivelhogy ez is legnagyobb a három között.

Erről a szeretetről szabott tehát a Kristus nékünk rendet, azért, hogy megtudhassuk, miképpen kellessék szeretni. Ugyanezért is, minekutána előnkbe adta volna az Istennek két parancsolatit, hogy őtet szeressük teljes szívünkből és elménkből, azazhogy inkább, mintsem magunkot, és felebarátunkat, mint magunkat. Utána tészi, hogy ez a második parancsolat hasonló az elsőhöz, és hogy ebben a két parancsolatba foglaltatnak a jövendőlések és a törvény. Meg akarván pedig mutatni, hogy a szeretetnek nem kell henyélőnek lenni, azért azt mondja másutt, hogy aki őtet szereti, a’ meg is tartja az ő parancsolatit, valamint hogy ős is megtartotta az ő Atyjának, és az ő szeretetiben maradott. Ebből azt tanulhatjuk, hogy nem elég csak a rossztól eltávozni, hanem még is kell cselekedni.

Azt nem mondhatni, hogy midőn Istennek nagyságáról elmélkedünk, és az ő csudálatos voltát imádjuk, midőn azt vizsgáljuk, hogy minden az ő akaratja és rendelése szerént történik, és hogy ő minden helyeken és cselekedetinken jelen vagyon; azt nem mondhatni, mondám, hogy mikor a lelket ilyen belső elmélkedésekkel tápláljuk, hogy mindezek ne legyenek cselekedetek, mivel az imádások, imádságok, fohászkodások, az elme magamegalázása a léleknek cselekedeti, de ezek a cselekedetek a lélekben maradnak, és ezért is nevezik a hit, szeretet, reménség és imádás cselekedetinek. Ebből áll a belső élet és az elmélkedő élet.

De minthogy az embernek a külső cselekedeti mutatják meg a belsőket, ugyanazért jovalja is nekünk azokat a Kristus mindenek felett. Azt is akarja, hogy a jó cselekedetekkel mutassuk meg azt a szeretetet, amellyel szeretjük az Istent és a felebarátot. Ezt nevezik munkálódó életnek, ugyancsak erről is vagyon a mi beszélgetésünk.

Ezek olyan szükségesek a valláshoz, hogy ezen cselekedetekről ítéltetünk meg; mert ugyanezek is bizonyítják meg, hogy ha valósággal szeretjük-é az Istent vagy nem. Ugyanazért is a mi urunk az ítéletkor nem fogja azt mondani: jövetek én Atyámnak áldottai, mert teljes szívetekből szerettétek őtet, hanem azt fogja mondani: mert éheztem, és ennem adtatok, bizonyságot tévén nemcsak a szeretetről, hanem még a szeretetbéli cselekedetről is. Szent Pál sem különbözteti meg a cselekedetet a szeretettől, sőt még abban tartja a szeretetet, mondván, aki szereti az ő felebarátját, végbenviszi a parancsolatot, mert azok a parancsolati az Istennek: ne tégy paráznaságot, ne ölj, ne lopj, ne tégy hamis tanúbizonyságot, ne kívánjad a más jószágát és több efféle; mindezek abba a parancsolatba foglaltatnak, szeressed felebarátodot, mint önnönmagodot, mivel a felebaráthoz való szeretet nem szenvedi, hogy néki valamely rosszat cselekedjenek, és így a szeretet e törvénynek bételjesítése. Rom. 13. 8. 9. 10.

Ebből látja már kegyelmed, hogy a szeretetet cselekedteti azt mivelünk, amit felebarátunkért cselekeszünk, amint a Kristus mondja, és Szent Pál szerént ugyanazon szeretet nem engedi, hogy néki valamely rosszat cselekedjünk. Követni kell tehát azt a szeretetet, és ennek okáért azt mindenkor az eszünkbe tartsuk, hogy másokkal úgy bánjunk, valamint akarjuk, hogy mások bánjanak velünk, és másokkal azt ne cselekedjük, amit nem akarnók, hogy mások cselekednének velünk.

A’ tehát bizonyos, hogy a vallás a szeretetben áll, és a szeretet a jó cselekedetben. Hogy az Isten némely dolgokot csak azért tilt, mert ellenkeznek a szeretet tisztaságával, és némelyeket azért parancsolja cselekedni, mert azok nélkül a szeretet nem lehet.

Hogyha pedig kegyelmed azt akarja megtudni – mondá Télámonnak -, hogy melyik a rossz, melyet el kell kerülni, és a jó, melyet kell cselekedni, csak azt tekintse meg kegyelmed, hogy mit mond a tíz parancsolat és az anyaszentegyház parancsolatja. Kerülje el kegyelmed a rosszat, és kövesse az irgalmasságnak cselekedetit, valamint a Kristus hagyá kegyelmednek, és hogy röviden megmondjam, hallgassa kegyelmed Szent Pált: a testi cselekedeteket el kell hagyni, és a lelki cselekedeteket kell követni. Gall. 5. Egyszóval, hogy elvégezzem beszédemet, amely felettébb is hosszú volt, csak azt mondom: meg kell arról emlékezni, hogy meg kelletik kegyelmednek halni, a kegyelmed cselekedetét vagy megbüntetik, vagy megjutalmaztatják; ezt eszében tartván, nem fog kegyelmed vétkezni. In omnibus operibus tuls memorare novissima tua, et in aeternum non peccabis. Eccl.

– Ezt már megértettem – mondá Télámon -, de mire kell adni magamot? Már megmutatta kegyelmed a jó és a rossz erkölcsöt; azt is tessék kegyelmednek megmutatni, hogy micsoda foglalatosságot kell magamnak adni, hogy a kegyelmed kívánsága szerént munkálódó és tisztességes lehessen, mert a kegyelmed tanítása kezd nekem tetszeni.

– Igen nehéz volna – felelé a páter -, mindenféle személynek leírni életének módját, azért kinek-kinek kell magának rendet szabni; vizsgálja meg elsőben ki-ki a maga állapotját és micsoda rendben vagyon, hogy ha függ-é valakitől vagy nem függ, hogy ha gazdag-é vagy szegény. Ez azután szükséges, hogy aszerént igazgassa a maga cselekedetit, a mely vagy a jó erkölcsöt illeti, vagy a rendet és a hivatalt, amelybe Isten tette. A jó erkölcsnek cselekedetiben vannak bizonyos dolgok, amelyek némelyekhez illenek, másokhoz pedig nem illenek.

Valamint, hogy a mi rendünkhöz kell alkalmaztatni az üdvességre való cselekedeteket, úgy a több cselekedetinket a rendünkhöz kell fordítani, és azokban azután szorgalmatosan eljárni; mert amint már megmondottuk, senki a világon ment nem lehet valamely dologtól, és hogy az Isten megkívánja tőlünk a mi rendünkhöz illendő dolgot.

Hogyha el lehet mondani egy szegénynek vagy egy közönséges rendben lévőnek a Szentírás szerént: meddig fogsz alunni oh! rest? mikor fogsz felébredni álmodból? alunni fogsz egy keveset, egy kevéssé egyik kezedet a másikára teszed, hogy nyugodjál, és a szegénység nagy sebességgel reád jő. De ha serény vagy, a te házadnál nagy bővség leszen. A rest a hideg miatt nem akart dolgozni, azért koldulni is fog nyárba. A gyors embernek gondolati bővséget szereznek, de a rest mindenkor szegény. Prov. 7. 9. 20. 21.

Hogyha ilyen szókkal a dologra föl lehet ébreszteni az olyanokot, akiknek dologgal kell keresniük életeket, az olyanokot is illetik ezek egyrészint, akik nem kételenek dologgal keresni. Mert mivelhogy nincsen senki is, aki valamiért ne volna a világon, és aki nem tartoznék vétek alatt rendihez illendőbb dolgokkal, és minthogy másként is az élet rövid, és senki nem születik tekéletességbe, azért nincsen senki, aki ne tartoznék tanulni, hogy magát alkalmatossá tegye abba a rendbe, amelybe az Isten tette, a fejdelmeknek vagy a közönséges jónak szolgálatjára.

Ha még ezekhez teszem az ájtatos cselekedeteket, melyek mindennap szaporodnak, és amelyek elsőbbek a többinél, úgy bizonyára nem lészen ideje a tunyaságra se a nagynak, se a kicsinynek.

– Páter uram – mondá Angyélika -, kegyelmed elfelejti az asszonyokot?

– Követem kegyelmedet – felelé a páter -, mert az ilyen közönségesen való leckék, mint ezek, az asszonyokot úgy tekintik, valamint a férfiakot.

Mindazonáltal azt elmondhatjuk, hogy kivált kétféle dologba foglalhatják az asszonyok magokat. Először…

– Valaki az ajtón vagyon – mondá Diánna -; Angyélika nézzed!

– Talám engemet hínak – mondá Máriánna -, mert holmi dolgot parancsoltam volt, hogy véghezvigyék.

Máriánna felkelvén, mondá Diánának: – Igen bánom, hogy el kell mennem, és hogy ilyen hasznos beszélgetést félben kell hagynom.

– Tudja-é az asszony, mit kell cselekedni – mondá Angyélika -, azt, hogy holnap idején idejöjjön az asszony, ebéden itt legyen az asszonynál – mutatván Diánnára -, és így mind ebéd előtt, mind ebéd után hallgat-hatjuk a pátert.

– Jó szívvel elvárom – mondá Diánna.

– Eljövök tehát – mondá Máriánna.

Pápai Páriz Ferenc (1649-1716): 
Békességet magamnak, másoknak

A társalkodás módjáról

Igen szükséges embernek a sok pártütésekkel felháborodott és részekre hasonlott időben a magára való vigyázás. Mely miatt annyira megvesztegetődtenek az emberek elméi, hogy ha az emberek szembetalálkoznak egymással, egyik a másikat gyanúsággal teljes szemmel nézi, ha tudniillik nem isméri: ha isméri pedig egymást, összevesznek és szitkozódnak egymásra. Szükség ezért az eszes embernek, hogy szelíd, nyájas, egyenes, szorgalmatos és sokára elérkező elmére tégyen szert, magába szálljon, ne légyen része amaz agyafúrt természetben, hogy mindenütt beszélje a maga értelmét, dolgok felől való ítíletit s indulatját, hogy ellenségül vesse mindazokat, akik más értelemben vannak tőle.

Már régen és igen hasznosan megjegyezték azt az emberek, hogy az Isten nékünk két fület adott és egy szájat, mellyel arra taníttatunk, hogy kétszerte többet kell az embernek hallani, mint szólni. Melyhez hozzáadhatni ezt is, hogy holott bé nem fogadhatjuk magától füleinket, hogy ne hallanánk vélek, megfoghatjuk nyelvünket, hogy ne szóljunk. A természet úgy alkotta füleinket, hogy mindenkor nyitva legyenek, de a mi szánk természet szerint magától béfogódik. A mi nyelvünk függ a mi akaratunktól, hanem ha a mi mértékletességünk által vesztjük el ezt a mi nyelvünkön való természeti jussunkat. De mivel ellenben nem azért adta Isten nekünk a nyelvet, hogy hallgassunk, igyekezzünk úgy élni azzal, hogy mind magunknak, mind felebarátunknak javára szolgáljon, vagy pedig hogy legalább avagy csak ne ártson, melyet hogy megnyerhessünk, igen megkívántatik bennünk mind az atyafiúi szeretet, mind pedig az eszes magunkviselése.

Erre a végre igen ritkán induljon ember beszédben, midőn vagy félelmes, vagy pedig legalább isméretlen társaságban vagyon, engedjük meg, hadd szóljanak elébb a habahurgya nyelves emberek, elégedjünk meg véle, ha mi ezután szólunk. Hanemha félünk, hogy más olyat hoz elő, melyből veszekedés következnék, mert olyankor eszesen cselekednénk, ha magunk fognánk hozzá, és (ahelyett) más jobb s kedvesebb materiát hoznánk elő. De mivel rendszerént olyankor olyan dolgok fordulnak elő, melyek abban az időben a többi felett inkább fennforgó matériák, mint valamely támadásnak idején, a közönséges társaságnak szokott törvényei, majd többire mindenkor pedig a vallásnak és hitünknek ágazati. Ami a közönséges törvényeket illeti, bátran és becsületnek helybenmaradásával általvághatni a beszédet, s mondhatni azt, hogy: Nem vagyunk mi tanácsurak, nem reánk bízatott az országigazgatás. Akik főtiszteletben vannak, lássák azok. Mi csak a mi magános dolgainkra viselhessünk gondot, szintén elég nekünk.

Ami a vallásnak dolgát s a hitnek ágazatit illeti, ha lehet nem kell egyébiránt arról szólni, hanem csak vigasztalásnak és a jó életre való oktatásnak okáért, de vetélkedésért semmiképpen nem (…)

Az igaz értelem nem állhat meg az irgalmasság nélkül, az igazság is a békesség nélkül. A szeretetet megsérteni a hitnek terjesztéséért nem egyéb, hanem lerontani a templom boltozatát, hogy abból újítsák meg a falát. Holott megpróbálták elégé immár, hogy száz esztendőktül fogva való ennyi hadakozások és disputálások ugyancsak nem tehetnének közönséges egy vallásra való térítést, soha ne hadakozzunk már tovább egymás ellen, hanem csak egymásért való könyörgéssel, és soha ne disputáljunk, ha nem azzal csak, aki közülünk jobb magaviselő és szeretettel bővülködő. A Duna és a Száva folyóvizek azon egy folyáson egymás mellett mennek harminc mélyföldig, mégsem elegyednek össze. A mi veszekedésünk nem engedi ugyan, hogy összeelegyedjünk, de ugyan igyekeznünk kell afelől az egyezségen. Járjunk együtt szép csendesen a mi közönséges folyásunkon, mely nem egyéb, hanem az a közönséges társaság, amelyben élünk, célozunk, mind azon egy végre, mely légyen a közönséges békesség és az Istennek dicsősége. Akármicsoda matériáról beszéljünk a velünk ellenkező értelemben lévő emberrel, arra kell szorgalmatosan vigyáznunk, megóvjunk magunkat attól, hogy ne láttassunk a mi győzedelmünket keresni, hanem csak a dolognak világosítását, és mindenekben szelíden viseljük magunkat és emberségesen. Ez tartja meg az ítélő elmét az ős szabadságában. Akik felettébb való sebességgel fognak a disputáláshoz, úgy hogy magukat sem bírhatják meg, hamar megzavarodnak elméjekben, és fegyverek is elvész. Midőn az elme szép csendesen okoskodik, hamarébb meghatja az ellenkező felet, s inkább beléférkeztetheti értelmét, mint a szép csendes eső inkább meghatja a földet, mint ama sebes zápor. Ha szintén ezen az úton meg nem győzhetnők is az ellenkező félnek okoskodását, legalább megnyerjük tőle, hogy jó ítéletben lészen felőlünk. A szembeugrás és bosszontó csúfolás nagyobb gonoszára vagyon annak, aki azt míveli, mintsem aki ellen feltészen, mert méltó gyanakodásra ád alkalmatosságot azoknak, akik hallják, hogy beléfáradt és nem mehet tovább, mivel az indulatoskodást hitta elméjének segítésére. De ez sem rossz segítség, mert az elmét is meggátolja, hogy ne segíthesse magát. Amely eb sokat ugat, nemigen mar az meg, mert féltében ugat annyit.

(…)

Ha mi azt tudnók, mely keveset tudunk, és amit tudunk is, mily csorbásan tudjuk nem ítélnénk mindjárt oly könnyen és bíróiképpen nem mondanánk mindjárt sententiát a dolgokról a beszélgetés közben, hanem a mással való beszélgetést tanulásért keresnők. Hogyha vesszük eszünkbe, hogy alkalmatosok vagyunk a társaság tanítására, nem kell azt mesteri módon maga hányásával cselekedni embernek, sem pedig nem kell bő beszéddel élni. Nem épületes a beszéd, mikor az unalmas. Akármelyik matériában is elég egy fundamentumos okkal erősíteni embernek maga értelmét, vagy kettővel legfeljebb. A több okok csak magyarázkodásra valók, vagy pedig beszédcifrázásra, sőt néha a több okok nemhogy erősítenék, de ellenben erőtlenítik inkább az értelmet.

Pápai Páriz Ferenc: 
Pax Aulae

azaz bölcs Salamon egynéhány válogatott reguláinak rövidebben
való előadása embernek itt ez életben való bölcs magaviselésére.

Kolozsvár, 1696

Ajánlólevél

Amaz Istennek sok kisérteti alatt próbált vitéze, a szent Jób, azt írja, hogy merő azon vitézi élet az embernek élete e világon. Ami pedig bajosabb, ez, hogy itt nem lehet semmi frigy, sőt csak egy szempillantásig való nyugodalom is, sem bátorságos állapotunk semmi reménységre. Nem lehet itt bátor, még a Paradicsomban is, Éva, sem egyedül való remete a kietlenben, sem a pap a templomban. Azért aki e világon vitézkedik, ne is keresse itt a nyugalmat. Nem lehet, hogy az Istennek jó vitéze kényére éljen. Nem lehet, hogy vendégeskedjék a bajnok; merő azon bajvívás pedig e világi életünk.

Más a nyugodalomnak ideje, ez pedig, a jelenvaló, csak merő azon nyomorúságnak és orcánk verejtékének műhelye. Nincsen a tenger soha is valami hánykódás nélkül, nincsen élet is soha maga baja nélkül. Alig kerülheti itt el egyik ember is vagy az oskolák veszekedő pennáját, vagy a prókátorok hajigáló köveit. (…)

Ha tanítunk, tanítsunk úgy, amint mi is tanulni kívánnánk, mutogassuk a valóságot, ne szidjuk azokat, akik mindenben egyet nem értenek velünk, Mert ez nem tanítás, hanem kemény erőltetés, tyrannis, és más elméjén való uralkodásnak kívánása. Mely távol légyen minden tanító és tanuló lélektől. Itt példával és szelíden mutogató tanítással épül az Istennek népe, nem darabos parancsolattal, noha azt is mondhatjuk, hogy nincsen ízesebb és hathatósabb parancsolat a jó példaadásnál.

Pax Aulae e könyvnek neve… nem azért, mintha e könyv csak az udvart tartó embereket oktatná, mert ez a Salamon Bölcsessége kihat minden rende, hanem minthogy többnyire az udvart tartó nagy emberek és udvari cselédek mulasztják el inkább e könyvnek leckéit, és az udvarokban találtatik fel kiváltképpen az Istenhez való hidegség, szeretetlenség, bolondokkal való időtöltés, hazudozás, részegeskedés, tisztre vágyódás, haszontalan házépítés, alvás és dolgotlanság, innepléssel visszaélés és az Isten tiszteletire valóknak (elorzása), melyeket orvosol bölcs Salamon udvara rendtartásából e munka, melyeket én Kegyelmeteknek (…) azért ajánlottam, hogy Isten oltsa belé mindnyájunkba azt a nemes elmét és indulatot, hogy szokjunk, mind pedig merjünk bölcselkedni.

Prédik: 9:12. Valamire érkezik a te kezed a te tehetséged szerint, azt vidd véghez. Sirák 38:35. Ki-ki az ő tulajdonában munkájában bölcs.

… Akarsz-é nagy emberré lenni, kívánsz-é dolgaidban boldogul előmenni? Midőn a felől az állapotod felől gondolkozol, amelyben világ szerint meg kell örökölnöd s állapodnod, ha lehet tőled, világosodjál meg abban, és tudd meg, miképpen találhassad fel, mi tartozék reád és mi legyen néked tulajdonod.

Keresd fel jól, tekintsd meg és szemléld meg jól magadat: menj végére, mi légyen tebenned valami kiváltképpen való; látogasd meg indulatidat, hajlandóságidat, belső gondolatidat, és szívednek legtitkosabb szavait halld meg; igyekezzél benne, hogy kitanulhasd, mire izgat a te lelked tégedet, és mi az, amire az Ég és Természet hív tégedet. Egyszóval tanuld ki jól, mi vagy, és ne engedd, hogy a te tálentomod, mely nagy dolgok viselésére volna elégséges, a magad szemei előtt is elrejtezzék, vagy valami míves ember vagy kalmár köntöse alá, hogy az ne essék rajtad is magadra nézve, ami megesik többnyire minden nemzetben. Nincsen oly tartomány, ahol sokan ne éljenek és haljanak nagyérdemű emberek, akiknek mégis senki nem tudta mivoltokat, noha magok ugyan tudták, kik legyenek ők, de minthogy nem voltak olyan állapotban, melyben elméjek és érdemek kimutathatta volna magát, nem tudta más rajtok kívül.

… De azt mondod: Hol találhatnék ma Achilles, Vergilius, Cicero, Cató, Aristoteles ect. Erre azt mondom, hogy ezek a nagy híres emberek, hadnagyok, oratorok, philosophusok, kik mindmegannyi világ csudái, akikről tudakozol és kiket ma keressz, ma is megvannak, ugyanott feltaláltatnak, ahol régen ama nagy császárok és királyok találtattak, Martianus, Justinus, Agathokles ect. Ott vannak, azt mondom, ahol ezek voltanak, minekelőtte méltóságos székekben ültetenek volna: a mi alacsony hajlékinkban lappanganak ezek ma is, vagy pedig falukon széjjel szegény barompásztorok, de nem ismérjük őket, ők sem ismérik jól magokat s magok tehetségeket.

Úgy látszik, hogy csak szerencsére talál reá ember ez ilyen elásott kincsre, de meg kell mégis vallani, hogy az emberi szorgalmatosság, a közönséges jóra való buzgó igyekezettel együtt, sokat tehet eziránt, és mind világosságot gyújthat, mind bátorságot adhat. Ha az országban az első emberek ráadnák magokat, hogy a mesterséges találmányokat nyomozzák, hogy ekképpen a jó elme, melyet a természet adott, csak egy is hiába ne temetődnék el, örömest ki-ki bátran előmutatná, mit tehet, és ezzel oly hasznot szerzenének a hazának, melynél nagyobb nem lehetne.

A régiek tudták a módját, mint kellessék a vitéz hadviselőket felkeresni alacsony helyen és köntösben; felvötték a pásztorok közül is, mint a híres Párist, a nagy Cyrust, ama zsidók vitéz királyát, kik ha mind éltig régi állapotokban löttek volna, mi tölt volna belölök? De még ma is csudálják őket, két-háromezer esztendők után, mint viselték magokat s mely dicséretesen regnáltak. Ha ki-ki a maga természeti hajlandósága után eredne, ó, mely boldog volna e világ, mely jeles nagy embereket, mely mesterséges nagy munkákat látnánk!

Apor Péter (1676-1750): 
Levélírásról, szitkozódásról, alázatosságról, alázatosságról

Levélírásról…

Az levélírásban is semmi ceremóniát nem tartottanak, mint most, mert ha alábbvaló embernek is egész árkosra nem írsz, még azt is kopertába nem csinálod, vagy spanyolviasszal nem pecsételsz, megharagusznak érte; az régi embernek penig, akármely nagy embernek írt vala levelet, egy árkosnak a negyedit egészlen beírta, alig maradott egy kis tiszta papiros, amikor az levelet egybenfogták, az hová titulust írjanak. Mind az országnak, mind az fejedelemnek supplicatiót egy negyedrész papirosat egybefogván, úgy írtanak, sőt láttatott az fejedelemnek olyan supplicatio is, az ki egy árkosnak az nyolcadrészire volt írva, melyben gráciát kértek az fejedelemtől egy jobbágynak második lopásáért, melyre így resolvált volt a fejedelem: ha egyszeri, grácia, ha kétszeri akasztófa. Azt penig nem fösvénységből cselekedték az régi magyarok, hanem egymáshoz való sinceritásból, mert akkor is megvehettek egy konc papírosat egy sustákon vagy négy poltrán; kevés papiroson is írtanak cordialiter, most az aranyos szélyű cifra papiroson egymást rágják, ezer hazugságokkal egymást lemocskolják, egymásnak hízelkednek. Ha megláthatnád, mennyi mocskos levelet írnak most egymásra Bécsben, én Bécsben lakván, némely részit láttam: akkor bizony elhinnéd, hogy igazat írok. Az akkori időben kevés keleti volt az spanyolviasznak, ostyával, közönséges viasszal, néha csak kenyérbéllel is pecsételtenek, senkinek gondolatjában sem ütközött, hogy apprehendálja.

Szitkozódásról…

Bezzeg régen, mivelhogy nem valának ezek az éktelen, Istent méltó haragra indító káromkodások, mégpenig híre-helye sem vala, édes hazánkon is vala az Isten áldása. Mert emlékezem reá, gyermekkoromban nemcsak egy esztendőben, hanem többen is, nyolc forinton jár vala egy köböl búza, mégis oly bőv vala a kenyér, hogy bővebbet nem kívánhattál volna; hozták más országból búzánkért, gabonánkért az sok aranyat, tallért, akit szemeimmel láttam, s mint gyermek játszottam is véle. Az éhség előtt számtalan nemzetség takarodik vala édes hazánkban, vala az Isten áldása, mind pénzesedék, mind népesedék vala hazánk; de miolta az éktelen Isten ellen való káromkodás béjöve, micsoda ínségekre s nyomorúságokra jutál, gondold meg, ó, Erdély országa!

Minden szitkozódások az férfiaknak, uraknak, nemeseknek, alábbvaló rendnek ez volt: !Aha bustya vére, lelketlen kurva fia, pogány kurva fia, szamár kurva fia. Az asszonyoknak penig ez volt: Aha hamis életű, tűzre való; most penig férfi, asszony, leány, ifjú, legény széltiben mondja az adtát, teremtették, huncfutot (bezzeg az húsz fontot értették volna régen, de hogy mi az huncfut, inkább elfutottak volna előle), ördög szánkozzék az szegény lelkeden stb., még az gyermek is, mikor szólani kezd, azokat tanolja legelsőbben meg. Ha az régi úri, főnemes asszonyok közül valaki azt mondotta volna; az akkori több tisztes asszonyok, mintha mással fertelmeskedtek volna, úgy tartották volna. Az ilyenekért álda-e meg Isten, Erdély országa? Sőt még az bizony szót sem mondották sokan az akkori fő s nemes asszonyok, s az gyermekeknek sem engedték mondani (bizony gyermekkoromban nékem sem engedik vala meg, hogy bizony szót mondjak), sőt más sok olyan úri, fő nemes asszonyokat is ismertem sokat, az kik soha bizony szót nem mondottanak, hanem mikor bizonyt kellett volna mondani, így szólott: Én ugyan nem, azt nem, elhiggye kegyelmed, úgy vagyon, nincs különben, igazán mondom s a többi. Most penig úri asszonyokról nem szólok, de nemes asszonyok, nemes leányok is elegen vadnak, az kik széltiben minden szemérem nélkül szaporán elmondják: Isten engem úgy segéljen, s úgy esküsznek, mint akármely nyíri pajkos katonák. Azért is nincsen Isten áldása országunkon, s nem várhatunk utolsó veszedelemnél egyebet magunkra. Egy tolvajt felakasztanak háromforintos marháért, az ki Isten ellen káromkodik, csak nevetik s elhallgatják…

Az alázatosságról…

Noha az erdélyi alázatosságról eleget írék már odafel, az hol megírám, micsoda szeretetben éltenek az atyafiak, és tíz íznyig is bátya, koma, öcsém, koma, sógor hítták egymást; itten csak egynéhány példával akarom megvilágosítani az erdélyiek régi nagy alázatosságokat; és noha mind tudom, micsodás méltóságos famíliákból valók voltak azok az alázatos urak, de hogy az mostani gőgös kevély világban meg ne csemereljenek azon méltóságos uraknak maradvái, nevet nem adok, melyik méltóságos famíliákból voltanak…

… Kivált az székelységen, mikor valamely úrfi vagy nemes ifjú legény vígan volt, s táncolni akart, leküldött a faluban, az falusi leányokat esszegyűjtötte, az házához elvitette, virradatig is tisztességesen eltáncoltanak; még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre-hely sem volt.

Az öreg Petki István édesanyja, Lázár Erzsébet, és Apor Lázár nagyatyám anyja, Lázár Borbála, egytestvérek voltanak; történik, hogy Petki István az az nagy ember, jő Torjára Apor Lázárhoz mint atyafiához; Apor Lázár is hosszú asztalhoz készül, mert sok vendégi voltanak. Mikor leülnek asztalhoz, Apor Lázár egy bocskoros, zekés embert asztalhoz jól felültet; azt látván Petki István, magában csak törődik, mért kellett asztalhoz, kivált olyan elé ültetni az bocskoros, zekés embert; igen vígan vadnak ugyan asztalnál, de mikor felköltek asztaltól, nem állhatja Petki István, hanem félen híja Apor Lázárt, és kérdi tőle: Bátyámuram, miért kelle az hitetlen szamár zekés, bocskoros embert asztalhoz ültetni, kivált oly elé? Felelé Apor Lázár: Azt, öcsémuram, azért, hogy én bocskorban, zekében is meg szoktam becsülleni az nemes embert; az, ha megszegényedett, zekében, bocskorban van is, igaz ős nemes ember, szép értelmes ember, az kik utána ültenek, azok ki tegnapi, ki tegnapelőtti nemes emberek. Akkor mond Petki István: Tanolék ma bátyámuramtól (Apor Lázártól). Sőt telje életiben mások előtt emlegette Petki István, mit tanolt volt Apor Lázár bátyjától; s nem is emlegette penig csak, hanem meg is tartotta. Adná Isten, hogy ma is vigyáznának az szegény érdemes régi famíliákra; de mind vagyon dolga az régi famíliáknak, kérlek, keservesen observáld.

Elvégeztem az alázatosságon Erdélynek az 1687. esztendő előtti együgyűségit. Gondolod talán, ez az utolsó két-három históriácska nevetésre való; de bizony nem nevetésre, hanem nagy oktatásodra vagyon, kedves olvasóm, ha jól meggondolod. Kévánom ezért, adjon Isten hazánkban régi alázatosságot, együgyűséget, igaz atyafi szeretetet (amelyet bizony nem remélek, az mint folynak az dolgok); mely ha meglészen, akkor Erdély is régi boldogságára s gazdagságára visszatérhet.

KÉT ÉS FÉL ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT

Rettegi György (1718-1784): 
Emlékezetre méltó dolgok

A régi és a mostani erdélyi módiról

Nem akarom kihagyni ezen írásomból, hogy micsoda módi volt az én értemre az emberek között, midőn tudniillik én a világot kezdettem megesmerni.

Midőn azért az emberek egymással talákoztanak, nagy becsülettel köszönvén, egymással kezet fogtanak mind férfiak, asszonyok, leányok s egymást úgy kérdezték: „vagon kegyelmed?” Most nem az a módi, hanem ha találkozik két ember együtt, nagy ceremóniával hajtogatván egymásnak magokat, kézfogás nélkül így szólnak: „Szívesen örvendek friss, jó egészségnek látásán”. Vagy így: „Örülök, hogy jó egészségben láthatom”. Így is: „Hála Istennek.” Vagy: „Akarom, hogy jó egészségben láthatom”. Amellett az kik jó barátságban vannak egymással, egymást nem becsülik, hanem csak „te” s „tu”. Az én értemre még a grófot, bárót sem igen nagyságolták, hanem „az úr”, vagy „az úrnak őkegyelmének” (szólították). Most (ha) az grófokat, bárókat nem nagyságolja valaki, sacrilegiumnak tartatik, akivel pedig az ember nem esmeretes, annál inkább nem confidens, urazza, amaz is vissza. Egyszóval most ugyan alávaló módon viselje magát akárki, hogy az úri titulust elkerülje. Némelyik ugyan kapva-kap rajta, mintha valamit hozna a konyhára. Én örökké gyűlöltem, meg is kaptam, meg is kaptam elégszer titulom sine vitulo.

A(z úri) férfiak öltözete a nemesekével majd egy volt, hanem ennyiben különbözött, hogy a nemesek nagy ezüst gombokat viseltek, az urak pedig csak selyem-készületű köntösöket viseltek. Annak utána a nemesség is letevé az ezüst gombokat s selyem-készülettel viselték ők is.

Értém azt is, hogy alávaló embernek tartatott, akinek szárközépig s alább is érő hosszú deák-tóga forma mentéje nem volt. Még a cancellisták közül is sokan viselték. Annak felette minden nap dolmányt öltöttek fel s arra öveket kötöttek, régente csak olyant, akin öt vagy hat, id est igen kevés gomb volt, azután osztán az öveket húsz és negyven gombbal is gomboztatták, akitől kitölt.

A régebbiek télben-nyárban báránybőr kucsmát viseltek. Csizmákat pedig aminéműeket a vásárban ki-ki kapott. Nem sok embernek volt úton szolgája kivált libériás, hanem ha útra ment derék ember, egy parasztembert elvitt magával, ha kellett, de most másképpen van.

Ami a köntös dolgát illeti, majd cifrábban jár most afféle cameraticus tisztecske, cancellista, vagy egyéb efféle, mint az igaz kamarén költ úri nagy nemesi renden lévő ember. Igaz, hogy sok nemesemberek járnak s oly pompával élnek, hogy úr sem nagyobbal. Elég nemesember is vagyon mostan, hogy sok báróval s úrral nem cserélne. Már most dolmányt, övet éppen nem viselnek, hanem télben-nyárban mentét s leiblit vagy melyrevalót, melyet különb-különbféle módon szoktak viselni, némelyek paszumánttal, némelyek a nélkül, némelyek selyem, némelyek szőr-materiából csináltatják. Csizmákat pedig minden ember maga lábához mondva csináltat.

Kucsmát télben sem visel derék ember, hanem az egy Décsei László bátyámat látom télben-nyárban kucsmában. Hanem most vagy tengeri görény-, vagy nyest-, vagy egyéb festett-, vagy báránybőr igen jó készülettel való süvegeket tesznek a fejekbe s arra felyül kalapot. Az ilyen kicsiny süvegnek az ért értemre még híre sem volt, de most minden embernek vagyon többire.

Nyakravalóson is kevés derék embereket értem, de most minden ember azt visel. Hasonlóképpen hálósüvege sem volt senkinek, most minden embernek vagyon többire.

Abán kívül más posztóból való köpenyeget talán Apaffi Mihály nem viselt, de most ugyan alávaló ember, akinek fejér abaköpenye vagyon. A régi időben egész télen táboroztak a dolmányban, mentében s abaköpenyegben az derék emberek is. Sőt az én értemre is magyarnak bundát hírül sem láttam, mostan pedig nem tartja magát embernek, hacsak farkasbőr bundája nincsen, az alávalóknak pedig mind fejér és fekete báránybőr. Németes inget sem viseltek, de most már kevesen vagyunk, az kik magyaros inget viselünk.

A kuruc-világ után mintegy 24 vagy 25 esztendeig kevesen viseltek kardot. Akik viseltek is vékony, hosszú kardokat viseltek tarsoly nélkül. De a törökkel való hadakozás alatt annyira felvettük vala a kard s tarsoly viselését, hogy ritka ifjúember járt anélkül. Még pedig nem hosszú, hanem rövid, széles kardokat viseltünk, amineműeket a régi magyarok viseltenek. De most igen letették a köznemesség, hanem az urak s az hivatalokban lévők viselik. Csákó-süveget is viseltek sokat s nekem is volt. Most azt sem viselik, nem is emberséges embernek való.

Asztalok nem volt cifra az uraknak is csak az én értemre is, hanem széltiben felvitték a káposztát, répát, murkost, kaszáslevet s több efféle régi magyaros jó étkeket. De most soha sem tudja az ember az uraknál mit eszik, mert egy tál étekben húszfélét is egybehabar s úgy főzi.

Értem azt is, veres fazékból sokan ittak az urak közül, de most mind üveg poharakból isznak még az nemesi rendben lévők is. Felette igen gyönyörködtek az emberek a felettébb való boritalban úgyhogy némelyek addig ittak, hogy meg is holtak bele. Egyessel egymást erőltették, két-három hétig is elittak, torbézoltak egymás végtében. De most nem úgy vagyon: akármelyik, nagy conservatioban is ritkán lát az ember részeg embert, az is, ha megjózanodik, ha csak orcája vagyon, nagy szégyennek tartja, hogy részeg volt. A szegény nemesembert bár ne lássa valami úriember részegen, mert annak bizony részeges, korhely lesz híre-neve. És így a mostani aetasban ez az egy legdicséretesebb, hogy aki jó hírét-nevét akarja megtartani, a részegeskedésről le kell mondani.

Az úriasszonyok különbözőképpen jártak a nemesasszonyoktól. Fekete hosszú fátyolt, vagy borzos főkötőt többnyire csak főasszonyok viseltek, a nemesasszonyok pedig majd mind fehér fátyolt. Derekakon kláris, ezüst lánc, vagy párta-öveket is viseltek, de most az olyannak híre sincs, hanem arany láncot, akinek van, felköti a derekára. Magyar csizmát viseltek, még azt is többnyire patkó nélkül. Már most kevesen viselnek azt, hanem német cipelüst s strinflet. Melltartót, vagy amint most hívják laszli vagy maszli vagy mi-ördög, nyakszorítót tudom mikor senki sem viselt, hanem 1733 tájban kezdének csak igen keskeny nyakszorítókat vagy pántlikácskákat az ifjú leányok és asszonyok viselni. De már most oly széleseket kötnek a nyakokra, mint az férfiak nyakravalója. Kell is némelynek, mert olyan hosszú nyakok vagyon, hogy(ha) azzal el nem lepetnének, benne egész dísztelenséget mutatnának. Azelőtt szép magyaros rókatorokkal vagy nyesttel bélelt mentét viseltek a magyar úri és nemesi rendben lévő asszonyok, de most, kivált az úriasszonyok mind német kantust viselnek. Ez is szükséges sok görbe-hátúaknak, mivel ez mind egyenes-, mind görbe hátat egyformán mutat. Valami nagy keszkenőforma fekete selyem materiából való cedelét is vetnek az úriasszonyok nyakokba, melyet mantlinak hívnak. A nemesasszonyok még effélével nem fertéztették meg magokat. Bóbitát is tésznek elől a homloknak tetejére, mely akármely szép személynek is dísztelenséget ad. Ezt nem láttam egy becsületes nemesasszonytól is. Megmondám egyszer a főispánnénknak, gr. Teleki Pálnénak, Haller Borbálla asszonynak: „Ne féljen nagyságotok, mert ezt a módit nem veszik fel nagyságotoktól a nemesasszonyok”. Sokféle encsembencs módi vagyon még az úriasszonyok között, melyeket az ördög sem győzne elészámlálni. Én is abbahagyom…

Feljegyzésre méltó újdonságok

Minemű fársángolást vittek végbe némely urak a múlt fársángon Kolozsvárt, nem volna ugyan méltó hogy ideírjam a feretelmes, rút dolgot, de hogy a posterita megtudja, hogy mostani világban is jólelkű emberek irtóznak az effélétől, a jövendőben is irtózzanak s távoztassák el. Itt azért egybegyűltenek Daniel István, aki is minden rosszban elöljáró, Gyulai József, Bánffi Mihály, Haller Gábor a vén guvernátor unokaöccse, Kornis Mihály, Vaji Mihály, Kemény Simon s mások is, s egymás között bál nevű vendégséget (melyben éppen annyi istenes dolog megyen végbe, mint régen a Báál istentiszteletiben) celebráltak. Ezek álorcában, parasztember köntösbe a férfiak, az asszonyok parasztasszony köntösbe öltözvén, egyiktől a másikra jártanak seregestől ettek-ittak, táncoltak (egyéb gonoszságokat is hogy ne cselekedtenek, ki gondolhatná, – de én azt elhallgatom), bujálkodtak még csak az ételekben is, mivel parasztember módra puliszkát, sóstejet korpacibrét fakalánokkal ettek… Jobb lett volna egy nagy pasquillust írni valakinek rólok, hogy maradt volna fenn s szégyenelték volna meg magokat. Mert ugyanis inkább szégyenljük az emberektől a mi rossz cselekedeteinket, mint a mindenható Istentől, mint amaz vers tartja: „cum quid turpe facis, qoud me spectante, Cur spectante Deo non magis ipse rubes” (mikor valami szégyenletes dolgot követsz el, pirulsz, ha azt meglátom. Miért nem pirulsz inkább azért, hogy az Isten látja azt). De nem mertek a szegény deákok írni, mivel a papnak, Sós uramnak fiáról írtak volt egyet azért, hogy őkegyelme inkább a leányok pendelyét szerette volna forgatni, mintsem a könyv leveleit, s irtóztató kemény inquisitiót peragáltattak a professzorok s nagy fenyegetéssel megparancsolták, hogy ha többször azt cselekszik, így s így lesz ect., s már nem mernek. Penig bizony jó lenne azt statuálni, hogy mihelyen a jólelkű ember eféle enormitásokat tapasztal valakiben, mindjárt lenne szabad kipasquilizálni, bizony félannyi gonoszság sem menne végbe, mert amint írám, inkább szégyenljük az emberektől, mint az mindeneket tudó Istentől a bűnnek cselekedeit.

KÉT ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT

Köteles Sámuel (1770-1832): 
Az erkölcsi filozófiának eleji

Kútfeje a morálnak

A morálnak kútfeje és utolsó fundamentuma egyedül a cselekvő vagy erkölcsi okosság (Ratio practica…)

A belső vagy erkölcsi törvényadásnak princípiuma ez: minden cselekedeteidben szemed előtt tartsd eredeti méltóságodat, s azzal ellenkezőt sohase cselekedj. Eredeti szabadságodat soha meg ne ragadd azáltal, hogy az okosságon kívül valamely más idegen vezért kövess, vagy idegen célt tégy magadnak.

Külső törvényadásnak princípiuma: magad külső szabadságát úgy szorítsd meg, hogy mások szabadsága is elférjen a tied mellett. A magad szférájában maradj, a másokéba által ne lépj. A te jussaid a te szférádnak kerületén belül vagynak: abban szabadon élhetsz jussaiddal. Ha azon kívül lépsz, erőszakkal is kényszeríthetnek mások, hogy jussaikat megbecsüld s ne illesd.

A belső vagy erkölcsi törvényadásnak végző célja: az erkölcsi országnak tökéletességre való vitele. Ebben az emberiségnek erkölcsi kifejlődése fő és utolsó cél. A külső törvényadás tárgyazza a polgári társaságnak tökéletes alkotását. Ennek fő és utolsó célja a törvényesség és a jussoknak tökéletes bátorsága…

A morál fundamentuma a vallásnak. Mert az erkölcsi tudomány és az erkölcsi princípiumok esmérete és segítsége nélkül még csak az Istenről se lehetne magunknak helyes és illendő képzetet formálni, és azok nélkül a vallás valóságos bálványozása lenne.

Fundamentuma a politikának és a törvényadás tudományának. A morál mutatja ki azt az igaz célt, amelyre mind a világos igazgatásnak, mind a józan törvényadásnak törekedni kell; megmutatja, hogy erkölcsi princípiumok nélkül minden politika merő azon ravaszság és gyáva csalárdság mestersége; megmutatja, hogy az emberek mint erkölcsi nemes valóságok nem lehetnek csupa eszközei egy vad despota szabad kényének és makacsságának, megmutatja, hogy csak azok a törvények állandók és boldogítók, melyek az emberi nemes természettel egyeznek.

Fundamentoma a nevelés mesterségének is. Mert ennek is a morál szabja ki a célt, amelyre intéztetni kell az emberi erők és tehetségek kifejlődésének, és ez a cél az erkölcsi kötelesség…

Az erkölcsi filozófiának tárgya lévén az emberi akarat, mint amelyből származnak minden jó és rossz cselekedetek, azt ha szemesen megtekintjük, úgy találjuk, hogy két rugók által mozgattatik, úm. az érzékenység vagy önönszeretet és okosság által. Innen a cselekvő emberben is két természetet lehet megkülönböztetni, úm. 1. a csupa állai természetet, 2. az okos vagy erkölcsi természetet. Ha az embert úgy vesszük, mint csupa testi állati valóságot, őtet mindenkor az érzések és hajlandóságok határozzák a cselekedetre. Ha úgy vesszük, mint okos és erkölcsi valóságot, az értelemnek és okosságnak képzetei és princípiumai által vezéreltetik. E két forrásból erednek minden emberi cselekedetek. De az emberben egyesülve lévén mind az állati, mind az erkölcsi természet, az okosságnak és az érzékenységnek harmóniás együtt való munkálkodásából csak úgy szármozik az embernek mind boldogsága, mind méltósága, ha az állati természet az okos természetnek illendőképpen alájavetik s mindenkor annak engedi az elsőséget.

A morálban semmi koalíció nem lehet, hanem szükség, hogy egyetlenegy változhatatlan regulája legyen az emberi cselekedeteknek, és az érzékenység mindenkor alájavettessék az okosságnak.

Az eddig való kifejtés szerint az okosság eredeti karaktere lévén a függetlenség, önnön munkásság és törvényadás: a morálnak fő princípiuma önként s mintegy magától fejlődik.

Ez a princípium a következő: Légy az, ami vagy, ti. okos valóság, s mint okos valóság tartsd meg a te eredeti karakteredet és méltóságodat, tartsd meg magadat a te függetlenségedben. Más szókkal: cselekedj mindenkor a tiszta erkölcsi okosság szerint, és azonkívül semmi egyéb által ne engedd magadat vezéreltetni és a cselekedetekre meghatároztatni.

… az erkölcsi törvénynek méltósága tiszteletet ön mibelénk, de nem rettent, mint egy despota a maga kemény törvényével; azonban nem is édesget, mintha gyönyörűségnek reményével kecsegtetne a kötelességnek teljesítésére, hanem csak szorosan parancsol. S midőn az okosságnak ezt a törvényadó tekintetét meggondoljuk, ez a gondolat felébreszti bennünk a mi felséges rendeltetésünket, s ennek meggondolása sokkal inkább elragadja a mi lelkeinket, mint akármely kellemetlenség is.

… a mi természetünk úgy vagyon alkotva, hogy a jót és a rosszat, az igazságost és az igazságtalanságot megérezzük. Mert a jó cselekedeteket belső öröm és megnyugovás, a rosszat pedig unalom és nyughatatlanság követi. Ez a tehetsége és alkotása a mi természetünknek erkölcsi érzésnek (sensus moralis) neveztetik.

… Hogy vagyon erkölcsi érzés mibennünk, azt az önnöntudás bizonyítja: és így azt senki kétségbe nem hozhatja. A kérdés itt tehát csak ez: vajon ez az érzés az okosság munkája és míve, vagy pedig egy különös érzékenység? S erre azt lehetne mondani, hogy az okosságé.

… Ha szinte az ember gyenge korában követte is a bévett szokásokat, a mások példáit és tanítását, midőn kezd megérni, nem követi azokat minden megvizsgálás és megfontolás nélkül. Az emberi nevelés nem olyan mechanikai, mint az álaltoké, hanem a szabad magunk kimívelésének és formálásának mindenkor helye marad. Különben az emberi okosság olyan szenvedőleg volna, mint a hó és a viasz, amelybe betűk nyomattanak. Nem olyan az ember, mint a tükör, amely visszaveri a ráesett sugárokat, hanem önnön munkássággal bír. Minekutána az okosság kezd kifejlődni, a hibás nevelésnek és szokásnak sok balvélekedéseit az okosság princípiumai szerint igazítjuk meg, és nagy része életünknek ebben telik el…

… hogy a társasági élet felette sokat tészen az erkölcsiség kifejtődésére és hogy a polgári társaság kebelén kívül az embernek fizikai, elmebéli és erkölcsi tehetségei sohase fejtődnének ki abban a mértékben, amely mértékben kifejtődnek a társasági életben. A Rousseau állítása tehát, hogy az emberek a társaságban elfajultak, elromlottak és a tökéletesség szempontjából visszamentek, melyet csak a természet állapotjában lehet keresni, képtelenség. Ő az emberekre nézve úgy képzelte a társasági életet, mint a plántákra nézve az üvegházat.

… Az okosság pedig azt mondja: hogy vannak kötelességeink minden emberekhez, minden vallásbéli és nemzetbéli különbség nélkül, és hogy az emberiség kötelességeinek teljesítését nem kell szorítnunk csupán a magunk felekezetéshez, hanem mint a világ polgárjainak, ki kell azokat terjeszteni az egész emberi nemzetre.

… A tökéletesség princípiumának értelme ez: tökéletesítsd magadat, vagy: tedd tökéletesebbé mind testi, mind lelki ereidet és tehetségeidet; ennélfogva tedd magadat alkalmatossá mentől több lehetséges célokra.

… Az erkölcsi okosság szentül parancsolja kötelességeinket, és az a nagy célt teszi mielőnkbe, hogy törekedjünk az erkölcsi teljes tökéletességre; és ha ezen célra állhatatosan törekedünk, csak úgy ítél minket érdemesekké a boldogságra. Ugyanazon erkölcsi okosság az örökös és változhatatlan regulát is magában foglalja, hogy minden ember abban a mértékben légyen boldog, amely mértékben az erkölcsiségnek gyakorlása által magát érdemessé tette a boldogságra; ellenben abban a mértékben légyen boldogtalan, amely mértékben a maga gonoszsága és erkölcstelensége által megérdemli…

… Az egész természet mezejében, amennyiben az a mi tapasztalásunknak tárgya, semmit se találunk, ami iránt tiszteletet érezhetnénk, hanem csak egyedül az embert…

De az emberben is különösen az erkölcsi tulajdonságok azok, amelyekért őtet tisztelhetjük. A nagy elmebéli talentumok is lehetnek ugyan tárgyai a tiszteletnek, de leginkább úgy, hogy azok a jó erkölcsi karakterrel egyesültek. Hogyha egy emberben a nagy talentummal rossz karakter egyesült, csudáljuk őbenne a talentumot, de a tisztelet, amelyet őiránta érzünk, elenyészik, mihelyt megtudjuk, hogy rossz erkölcsi karaktere vagyon.

… A tisztelet egy olyan adó, amelyet semmiképpen meg nem vonhatunk, meg nem tagadhatunk a virtustól és az erkölcsi érdemtől – akár akarjuk, akár ne akarjuk. Mert egy oly embernek példájában mintegy tükörben látjuk a törvénynek teljesíthetését; következésképpen, ha a mi tulajdon magunkviseletét összevetjük az övével, lehetetlen, hogy ne érezzük az ő felsőbbségét és a mi fogyatkozásunkat. Eleinte ugyan keresünk az ő karakterében némely homályos vonásokat, hogy azon unalmas érzéstől, melyet az ő felelőssége okoz minékünk, megmenekedhessünk; de ha egyszer igazán meggyőződünk az ő érdeme felől, lehetetlen, hogy ne érezzünk őiránta tiszteletet akármint érezzük másfelől a mi kisebbségünket.

… Veszedelmes az a princípium, mely azt tartja, hogy a cél az eszközt megszenteli, mint amely rést nyit sok gonoszságokra.

A cél szabad akaratunktól függ: de az eszköz nem mindenkor, hanem sokszor a külső és természeti okoktól, melyek által néha az eszközök megszerzésében meggátoltatunk. De ha jó célunknak véghezvitelére az eszközöket meg nem szerezhettük is: a jó cél és szándék azért mégse veszti el a maga becsét.

… Közönségesen karaktere vagyon annak az embernek, aki mindenkor princípiumok és változatlan maximák szerint cselekszik, melyeknek fundamentoma az erkölcsi törvény. Akinek nincs princípiuma, azt az ösztönök, hajlandóságok, példák és környülállások hajtogatják, és nincs állandóság se gondolkodása, se cselekedete módjában.

… Minden emberek mint önnön célok okossággal, szabadsággal, erkölcsi erőkkel és tehetségekkel bírnak; mindnyájoknak lelkében munkás az erkölcsi törvény: következőleg eredeti szabadságoknál fogva magokat erkölcsiképpen vég nélkül tökéletesíthetik. És annyiban, amennyiben ilyen felséges erőkkel és tehetségekkel bírnak, amennyiben személyesei nemcsak, hanem végrehajtói is az erkölcsi törvénynek, annyiban belső és eredeti nemességgel és méltósággal bírnak. Ez az embernek mint erkölcsi valóságnak eredeti méltósága.

De szorosa szólva, igazi méltósággal az ember akkor fénylik a maga igaz értelmét azzal bizonyítja meg, midőn a belső ember méltósága kihat a külső emberre és annak cselekedete módjára; következőleg a belső méltóság magát a jóságos cselekedetekben külsőképpen nyilatkoztatja ki. Mentől több esetekben valósítja meg az ember az erkölcsi törvényt, annál magasabb pontra emeli a maga méltóságát. Ez az embernek szerzett méltósága, és tulajdonképpen ebben áll az ő érdeme…

A lelkiesméret az erkölcsi vagy törvényadó okosság, mely minden esetekben a kötelességet előnkbe tartja, cselekedeteinknek jóságát megítéli, és minket vagy feloldoz, vagy kárhoztat…

A lelkiesméret közbevetés nélkül megítéli a mi cselekedetinket, összvemérvén azokat a törvénnyel. Következőleg, hogy cselekedeteinket helybenhagyjuk vagy kárhoztassuk, az nem függ tőlünk. A dolog itt úgy vagyon, mint a külső érzékenységekkel. Ha szemeimet felnyitom, nem függ tőlem, hogy milyennek lássam a tárgyat, hanem olyannak kell látnom, amilyen magamagában…

Hogy az ember a maga vétkes cselekedeteit a temperamentummal környülállásokkal, észre nem vétellel stb. mentegeti, ez is bizonyossága annak, hogy a lelkiismeret szavát hallja; különben nem is mentegetné magát.

Innen mondhatni: hogy a lelkiesméret a virtusnak legszebb theatruma: de egyszersmind igazságos és részrehajlás nélkül való ítélőszék.

… A szoros kötelességek fundamentoma a magunk illendő becsülése (honestas interna, justum nostri aestimium) vagy eredeti méltóságunk érzése. Mert aki magát nem becsüli és eredeti méltóságát nem érzi, azt csak a reménység, a félelem és a haszonkeresés indítja a kötelesség teljesítésére; következőleg mindent szolgai lélekből és indulatból cselekszik, nem pedig a törvénynek tiszteletéből.

… a belső méltóságnak érzése a lélek felemelkedésének (elatio animi) neveztetik, és szorosan mg kell azt különböztetni a nemtelen kevélységtől és magunk szeretetétől… A kevélységtől és nagyravágyástól, mely magamagát mások felett emeli. Mert aki a maga emberi méltóságát érzi, az nem magát becsüli, hanem a maga személyében az emberiséget. Következőleg magát mások felett nem emeli, de magát másoknál alábbvalónak nem is tartja. Az emberiség, melyet személyében hordoz, jusst ád néki arra, hogy másokkal magát egyenlőnek tartsa.

… Ebből három kötelességeink folynak: 1. Ne csússzunk a porban és ne alacsonykodjunk. 2. Ne hazudozzunk. 3. Ne fösvénykedjünk; magunkat a külső dolgoknak szolgai lélekkel alája ne vessük; azoknak rajtunk uralkodást ne engedjünk…

… Az ember mint erkölcsi valóság agy és nemes valóság, és ennélfogva szükségesképpen tárgya a tiszteletnek. Az embernek ezt a maga nagyságát érezni és magát becsülni kell; és akármit cselekszik, ennek a nemes természetnek érzésével és önnön tudásával kell néki cselekedni. Ezen természeténél fogva, valamint mások tőle megkívánják a tiszteletet, úgy ő is tiszteletet kívánhat másoktól… Ha pedig érezzük, hogy kisebb a mi erkölcsi érdemünk, mint másoké; akkor nem mások előtt, hanem törvény előtt alázzuk meg magunkat. Belső méltóságunknak érzése azonban ki nem rekeszti a nyájasságot.

Aki elhiteti magával, hogy nagy az ő erkölcsi érdeme, de csak azért, mivel magát és érdemét a törvénnyel szorosan öszve nem veti, abban erkölcsi kevélység vagyon (arrogantia moralis).

Aki pedig a maga méltóságát megtagadja, aki a maga erkölcsi érdeméről lemond és azt a mások kedve keresése által kívánja magának megszerezni, porban csúszó ember…

A hazug ember alábbvaló akármilyen lelketlen portékánál, mert ezt tetszésem szerint célomra fordíthatom, a hazug embert legkisebb célra sem használhatom, mint akiben nem a valóságos embert, hanem az embernek csak csalfa tetszeményét találom…

… A valóságos élet munkásságban áll. Innen kötelesség, hogy legyünk munkások az emberiség nagy és nemes céljára. Minden embernek illendő és alkalmatos eszközévé kell magát formálni ennek a célnak, kinek-kinek a maga területéhez és tehetségeinek mértékéhez képest.

… Hogy másokat megbecsüljünk, kötelességünk. Mert minden ember önnön cél; mindegyiknek ugyanazon egy nemes természete, jussa, célja és rendeltetése vagyon. Következőleg eredetiképpen minden emberek egyenlő jussal és méltósággal bírnak…

Ha az emberben csak a személyességet és emberiséget nézzük, minthogy eredetiképpen minden emberek egyforma természeti nemességgel bírnak: minden embereket egyformán köteleztetünk megbecsülni. Ekkor őbennek magát az emberiséget becsüljük.

Azonban a tudatlan, ostoba, sőt rossz emberek iránt is vagyon kötelességünk. Mert az emberiséget soha egyik ember se vetheti le egészen. Legalább az emberi karaktert soha el nem veszti: a erkölcsiségre való tehetség magvagyon minden emberben…

Nem igaz, hogy az ember a maga embertársának természet szerint ellensége volna. Mire való volna úgy az emberben az erkölcsiségre való tehetség? Mire valók volnának az emberi szívben az emberiségnek, barátságnak és szimpatiának érzései, a társasági élet ösztöne és a közönséges emberi szeretet, mely szintolyan centrális erő az erkölcsi világban, mint vonzerő a világ szisztémájában? Ha az emberi szívben csak taszítóerők (vires repulsivae) volnának, azaz ellenséges indulatok: úgy se polgári, se házassági társaság, se barátság szövetség nem formálódhatnék, és soha az emberi nemzet a maga rendeltetésére el nem juthatna.

… Az ember társasági életre vagyon rendeltetve. A természeti ösztön és az okosság egyformálag hajtják őket a társasági életre. A valóságos ember nem magányosan, hanem a társaságban élő ember. Következőleg az embernek is igazi állapotja a társasági állapot. Magára és különválva az ember nem élhetne. A társasági életen kívül se testére, se lelkére nézve nem lehetne az, ami a társasági életben lészen, egyesült erő által. És így a társasági életet egy olyan intézetnek lehet nézni, mely az emberiségnek kifejlődésére szolgál.

… Magunkviseletével valamint az egész emberiségnek, úgy közelebbről nemzetünknek és hazánknak köteleztetünk díszére és becsületére lenni. Így öntünk másokba jó vélekedést hazánk és nemzetünk iránt…

Emberiséggel, szelídséggel, nyájassággal leereszkedéssel viseltessenek a felsőbb rendek az alsóbbakhoz. Ezt kívánja egyfelől az eszesség regulája, másfelől pedig annak meggondolása, hogy az alsóbb rendben lévők is szintúgy önnön célok, azoknak is ugyanazon egy a rendeltetések, ezek is szintúgy eszközei a polgári társaságban a közjónak és az emberiség nagy szisztémájában az okosság céljának.

MÁSFÉL ÉVSZÁZADDAL EZELŐTT

Kővári László (1819-1907):
Magyar családi s közéleti viseletek és szokások
a nemzeti fejedelmek korából

A népeket és nemzeteket egymástól a nyelv különbözteti meg. De van valami a nyelven kívül is, mi a nemzeteket egymástól megkülönbözteti; van valami a nemzetek háztartása, viselete, étkezése, családi és társadalmi, közéleti és harczi szokásaiban, mit azokra a nemzetek geniusa, azon nemzeti jelleg, mi az egyes nemzeteket jellemzi. Ez a magyarnál kiválólag megvan.

A nemzeti szokások a nemzet szellemének sztereotyp kifejezései. Nyelvben, szokásban él az ember. S ha a nyelv s nemzeti irodalom művelése életfeltétel, szintén az a nemzeti szokások ápolása, nemesítése hazafi kötelesség azok búvárlata, s ha viharok fenyegetik, azok szakadatlan emlegetése, hogy a fiatal nemzedék örökség gyanánt tekintse, mit neki a szerencsésebb utókorra kell hagynia.

Bármily egyenesen dobjunk fel egy követ, ha helyéről megmozdítottuk, soha többé előbbi álláspontjára vissza nem esik: úgy egy nemzetet régi szokásaiba a körülményekbeli józan alku nélkül visszahelyezni nem lehet. De megtartani a megtarthatókat, visszaállítani azokat, melyeken nemzetiségünk mint sarkköveken nyugszik: azzal nemcsak magunknak, de társnemzeteinknek, Európának, az összes emberiségnek tartozunk, mert csak erős és el nem fajzott nemzetek képezhetnek erős államot s dolgozhatnak lelkesedve az emberiség közös czéljára.

Tisztelettel hajlunk meg Európa műveltsége s szokásai előtt, áldjuk őseinket, hogy nemzetünket acclimatizálni siettek; de kétszeresen áldjuk, hogy nemzeti sajátosságainkat senki kedvének fel nem áldozák… Sok nemes jellemvonással dicsekedhetnek Európa nemzetei, de azon keleti fény, mi viseletünket, azon önzéstelen solidság, mi háztartásunkat, azon patriarkális kedélyesség, mi családi életünket, azon őszinte ember és vendégszeretet, mi társadalmi köreinket, azon jog és szabadságérzet, mi közéletünket, azon hősies önfeláldozás, mi harczainkat jellemzi, oly nemzeti tulajdonságok, melyek egy ősibb civilisatio kifolyásai, s melyeket ha eleink a minket civilisálni akaró elsatnyult nemzetek tapsáért feladtak volna, a magyar megszünt volna magyar lenni.

A hajviseletről

A magyar a legtöbb súlyt a bajuszra fektet… Európa bajusztalansága a görögök és rómaiak utánzása… Már Ázsiából bajuszosan jöttünk ki. Azt úgy viselték, mint Isten teremtette, hogy némelyeknek egész ajkát beárnyéklá. Később idomítás alá jött, de azért egész korunk egy televér magyarnak sem jutott eszébe azt levágni.

A bajusz után a szakáll foglalta a második rangot. Régen a férfiasság kifejezése, mit Nagy Sándor kora puhuló ízlése kezdett beretválni. Tőlek tanulta Európa, míg a keleti népek, s azok közt mi is, soha sem bírtuk határozottan utánozni.

A török Európába nyomulása, s Erdély török védelem alá jutása nagy kerek szakállat hozott divatba. E tekintetben szabály, hogy a fiatalság szakállt nem viselt; de mihelyt megházasodtak, mintegy a férfiúi gondok felvétele kifejezésére, azonnal szakállt hagytak. S ezen szokás annyira tartá magát, hogy Apor P. feljegyezte, miképp a XVII században egyedül Béldi Pál nem hordott szakállt, s ő is csak azért, mert tatárrabságában ura gyakran megrángatta, s ekkor felfogadta, hogy ha az Isten megszabadítja, szakállát áldozatul hozza… Bár nagy szakállt viseltek, bizonyos idomítás alatt tarták. Mikor át kezdték engedni a természetnek, annak jele volt, hogy a nemzet elégedetlen. Minél inkább nyomta valami elháríthatatlan a nemzet szívét, annál hosszabbra hagyá szakállát.

A XVII. század vége felé, amint az osztrák kormány benyomul, úgy látszik, a borbély művészetnek e téren is felhozta csillagát: beretválkozni kezdettek, de csak azok, kik jól érezték magokat… Ezen kor után mindinkább gyérült a szakáll viselete, de soha se ment ki egészen, mintha azon hitregét kapcsolták volna hozzá, mit a Sámson hajához. Mígnem a nemzet 1825-ben történt felébredése a szakállviselést ismét életbe lépteté, a ’48-i forradalom pedig végkép helyreállította.

A dúshajzat a nőknél az érzelemdússág, a férfiaknál dússzakáll s bajusz társaságában a férfiasság fokmérője… A régi európai fogalmak szerint a nagy haj szabadság, a vágott haj szolgaság jele volt… Az ausztriaház fellépte után a hajviselet is megváltozott. A XVIII. század elején már itt-ott feltűnt az aulicus embereknél a Francziaországban keletkezett czopf, hajpor; míg a jelen században a mai divat vette kezdetét, mely az európaitól nem különbözik.

… a magyarnál, de más nemzeteknél is, régen a női viselet a férfiakétől nem sokban különbözött, s mondhatni csak a férfi viseletnek volt módosítása. S még a haj és főék viseletében sem volt a két nem közt azon nagyszerű hézag, mely főleg az újabb időben, mind óriásibb mérvben kezdett mutatkozni…. a régi magyar a leányt hajadonnak nevezte, mi világos kifejezése annak, hogy fejékök hajzatokban állott; s hogy az asszonyokat a hajadonoktól főkötő különbözteté meg.

Ünnepélyes alkalmaknál sem folyamodtak ál szépítő eszközökhez, hanem miként az egyszerű szépet kiaknázott görögök, legfennebb égető vassal fürtöket göndörítettek, s kígyó alakú hajtűkkel kontyot idomítottak, bele néhány drágagyöngyöt vegyítettek, hogy csillagokként emeljék fürtök éjjelét.

Italozásról

Ősi szokása a magyarnak, hogy jó kedvét poharazásban fejezze ki. A percztől, melyben Árpád népe Magyarhon és Erdély földjét megérinté, s nagy áldomást szerze örömében, minden nagyobb örömünnepélynél felmerül.

A fejedelmi korban, ha nagyobb lakomát adtak, két asztalt terítettek, egyiket evő, másikat ivó-asztalnak nevezék; az egyiknél a nők és ifjak, a másiknál férfiak foglaltak helyet. Az utolsó Baccusnak lévén szentelve ide inkább csak sülteket adtak fel… A víz után legáltalánosabb ital a bor, mit Erdély szőlőhegyei bővön szolgáltattak… Mindezen italok javát máig ismerjük, de nem többé az ivásmódot, mellyel őseink s az egész akkori Európa az ivás mesterségét oly tökélyre vihették, mikép patakokban folyt a bor anélkül, hogy azon részegségre jutottak volna, mely mostani pancsolt borok s egyéb szeszes italoktól rögtön elő áll… Többnyire minden pezsdülésig ivott, s e rossz szokás oly általános, hogy ha valakinek vendégszeretetét akarák kifejezni, azt mondták róla: senki asztalától sem megy el annyi mámoros, mint ezétől s ezétől. Még a bornemisszák is a mai egy meszely helyett, félkupát, sőt három meszelyt is megittak. S Bethlen (Miklós) mint nagy mértéktelenséget emeli ki, hogy barátai kedvéért legfeljebb egy ejtelt, egy kupát ivott meg? Holott ó borainkhoz ma már mészáros gyomor kell, az is a javából…

És ez annyira divat, hogy a pezsdülésig-ivást még a fejedelem asztalánál is gondot adott elkerülni. Teleki Mihálynál olykor Bethlen is társasággal tartott. Másutt, ha ejtel borig vitte, elbúcsúzott, vagy felkelt, s az asszonyok körül sétált, velek beszélgetett, míg azok asztalnál maradtak.

Azonban e nem csak nálunk volt így, mert az egész régi világ férfiai oszták e társadalmi bűnt. Már Róma lakomáin annyira vitték, hogy utoljára egymásért annyi poharat ürítette, mennyi betű volt a nevökben.

De azért a magyar itt is megtartott bizonyos rendet és határt. Miként a régiek az istenekért, úgy eleink ünnepélyes alkalmanál az első poharat mindég a fejedelemért üríték. S miután a gazda vendégeit s a vendégek a gazdát köszöntötték, csak akkor kezdődött az ivás, kezdődtek a barátság, atyafiság poharai.

A dohányzásról…

A dohányzás, mely ma már oly szenvedéllyé vált, hogy többé a római néppel nem panem et circuses-t kiáltana a nép, a fejedelmi korban csak névről volt ismeretes. Európát nem oly régen boldogítja, mert Amerika felfedezése gazdagítá vele a világot. Nicot mint fűvész, 1560-ban ismerteté; Drake 1586-ban kötött ki pipázva Plymoutnál; s 1633-ban IV. Murat szultán még halállal bünteti a pipázó törököt; a szivart csak is 1830 körül hozá be Paris. S ha Apor a múlt század elején elmondhatá, hogy semmi nyájasság, ha nincs tubák-piks vagy pfei-tubák – holott még gyermekkorában csak a kocsisok, darabontok pipáztak -, úgy mi is azt mondhatjuk a szivarról.

Egyébiránt a dohányzás kezdete Erdélyben 1658-ra esik, mint a mikor négy évig füstölték dohánnyal és porral Erdélyt a törökök. Egyelőre papiszékek keményen tüzeltek ellene; minek természetes következménye lett a titokban pipázás, mi számtalan égéseket vont maga után. 1670-ben a törvényhozás is síkra szállt: kimondaték, hogy valaki a hazába hozná, vagy vele kereskednék, veszesse dohányát s minden vele található vagyonát; ki pedig vele élne, ha jószágos 50, ha egyházhelyű 12, ha nemtelen 6 ft-ot fizessen. De úgy látszik a pipatűz a törvénycikk ellenére is tovább harapódzott; honnan 1683. mártiusában Segesvártt mint haszontalan és káros szer prescriptiójára új törvényczikk kél; de csak is a büntetés szelídítése kedvéből látszatik újra szőnyegen; mert ekkor már nemesre csak 12 forint büntetés szabatott, míg a népen 6 forint meghagyatott. E törvényczikk már termesztése ellen is szót emel, úgy a portubák ellen is. E sem használt, miért is a fennebbi törvényt 1686-ban megújíták: hihetőleg az akkori szolgabíró restellte büntetni a pipázót, míg maga ment elől a pipázásban. Honnan a tilalmazás 1688-ban tehát még keményebbet hoztak: mely azokra, kik dohányt vetnek, földjük vesztését szabá; azokra pedig, kik szívják, főtisztekre 200, regálistákra 50, birtokosokra 30, egyházhelyi nemesre 12, jobbágyra 6 forint vete. De ugyan e törvényczikk magyarázza meg a sebes harapódzása okát is, midőn azt mondja: „megtiltottuk ugyan, de a büntetéssel a tisztek abutáltak s midőn a szegény embereket exequálták volna is, egyfelől a szegényembernek marháját hajtották, másfelől a pipa a szájokban volt. Így küzde a törvényhozás az élettel. A nemzeti fejedelmek után alkotott főkormányszék a dohányárulást egy görögnek haszonbérbe adja, tehát bizonyos monopolium kezdődik: s mégis a népen egy, két, három forintot csikortak a tisztviselők, míg a gazdagabb körökben a pipázás egész hazában széltibe folyt. Mígnem 1702. márt. 21-én gr. Bethlen Miklós cancellár a főkormányszékhez hathatós iratot intézett, melyben megírta, hogy emberi és isteni jogszerűség ellen van, hogy a szegény népet büntessük, míg a dohány haszonbérbe adása, s folytonos pipázás által a hatalmasok a törvényt eltörlötték. Minek következése lőn, hogy a dohánytilalom határok közé esett, vagy is a pipázás csak is az utczán és gyúlékony épületek között kezdett tiltatni… Így pipáztak el a múlt századot 45 kron fizetve a dohány fontjait. Sőt mívelhetését maga a kormány elő kezdette már a múlt században segíteni.

A családi élet

Csak boldog családok alkothatnak erős nemzetet. S egy nemzet csak addig erős és szabad, míg a családi élet gyökerein a romlás férge nem mutatkozik. A magyar is csak akkor lesz ismét nagy és dicső, mikor költői „Romlásnak indult hajdon erős magyar-féle” fájdalmakkal nem tépelődik…

Régen a magyar szó eskü volt. A ház becsületét senki se merte tapodni, különben vérével mosá a szennyet. S ha a család érdeke úgy kívánta, az egész család síkra szállt.

A rómaiaknál házi istenek voltak, a magyaroknál a gyermek és nő részesült bálványozásban. A férj hatalma korlátait soha át nem lépé, s ha tán mámor vagy szenvedély hatalmában esett, a nő előlépett, a férfi, mint szelídített oroszlány engedelmeskedett.

Erényen, gyöngédségen nyugodott a régi családi élet, s ezért volt oly erős a láncz, mely a családot egybe fűzé.

A gyöngéd viszony kedvet adott a foglalkozásra, s bár merre jártak, nyomukban áldásnak kellett fakadni. Ismerték, mikép csakis anyagi jólét biztosíthat függetlenséget, tekintélyt a társadalomban. Az előmenetel két parancsát, dolgozz és takarékoskodj, a ház minden tagja megtartotta. A férfi szerzett, a nő megtakarított. A férfi gazda volt, a nő gazdaasszony. Mert szükség nem bántotta, a férj későn őszült, a nő örök ifjúságban élt, mosolyogva fogadták egymást, ha összejöttek, s mosolyogva váltak, ha távoztak: a férj nyugodtan szántott vetett, tanácskozott vagy csatázott: a nő csendesen mesélt gyermekeinek, megelégedve vitte a ház terheit, nem félt, hogy egy szép reggel tönkre jutását hallja suttogni.

Alig két század, s hova juttatott volt a külföld majmolása. Akkor kevesebb volt a kényelem, de édesebb volt az élet, több volt a foglalkozás, de a munkát bizonyos nyugalom, boldog vénség koronázta. Az újabb idő mindent megfordított vala: a régi családi élet helyébe társadalmi élet lépett: hol a boldogság tenyészett, az asszony és gyermek szobáját háttérbe szorítók a szalon szönyegeiért; a belbecs semmi, mindenben csak a látszat; a férfi nem bíra már elég erős, a nő nem elég gyöngéd lenni; a szerepek össze lőnek tévesztve; minden család mintha bábeltorony építésre lett volna kárhoztatva: mindenütt csak a zaj, de eredmény sehol sem mutatkozott. Csakhogy a külfényt fedezhessük, mindenből kiloptuk vala a tömörséget, csak külszín minden, alapja sehol semminek… Csak még néhány tized, s ha később ébredünk, hiányzott volna házunkban mi a ház lelke – a család, s mi a nemzetek erejének alapja – a családi élet.

A magyar megszűnt volna – magyarnak lenni.

Régen a család nem egy háznépet tett, mint jelenben. Az ősi vár, kastély, városi, falusi ház fedele alatt az ifjú párok mellett soha sem hiányoztak a szülők, s gyakran mint a ház ezüst koronája, ott éltek a nagyapák, nagyanyák, s az családot gyermekek, unokák egészítik ki. Mint egy méhkas egy királyné alatt, oly szeretettel éltek, milyenről fogalmunk alig lehet.

A férj és női kötelességek kölcsönös betöltése, a házas élet terhei, fájdalmai kölcsönös édesítése nélkül nincs családi élet. Éppen ezért a magyar családé a lehető legtágosabb kölcsönösségre volt fektetve.

A magyar lovagiasság téren más nemzeteket felyülhatólag lépett fel. Már Sz. István korában, mikor a nőnem Európa szerte rabszolgai állapotban sinlett. A magyar törvényhozás a nőnemet törvény oltalma alá helyezé. S oly jogokat biztosított számára, melyekre a magyar nő, míg álltak büszke lehetett.

Azonban a törvény ez eljárására nem sok szükség volt, mert azon szívélyes benső viszony, mely a férj és nő közt ősidőktől fogva létezett, mely az együtt élő családot összefűzé: minden hűtlenséget lehetetlenné tett. Bár a viharos időkben, hol a férjnek annyiszor jutott dictátori szerep, a házkormánya egyedül a férjet illette, a férj nejét a leglelánczolóbb czímekkel tisztelte meg: az egymásnak letett hittől hitvesének, mert örömei, fájdalmai, a ház terhei és jólléte fele részesévé tette, őt feleségének nevezte sőt, miként Gerando is megjegyezte, maga a nép mai napiglan, kincsem, galambom, rózsám, csillagom, megszólításokkal él neje irányában.

A nő szintén gyermeki kegyelettel csüngött férjén, mint kitől oltalmát, boldogságát várta. A férj benső bizalma jeléül tegezte a nőt, ez tisztelete jeléül kegyelmednek szólítá férjét, s ha jelen nem volt, az édes úrnak czímezte. Sőt, a fejedelemné is így írt alá férjének: kegyelmed szolgálóleánya, az felséges Bethlen Gáborné, Károlyi Zsuzsánna. És patriarchalis viszony még a férj testvéreire is kiterjedte, azokat kisebb, nagyobb, középső urának hitta, úgy miként férjéhezi koruk igényelte.

Vendégfogadásról, vendégszeretetről…

Ha jösztök lesztek; Ha hoztok esztek.

E felirat volt olvasható egy kapunkon a forradalom után. Ha valamely nolentes volentes protegalni, ismertetni akaró turista meglátta volna, s nem tudja, hogy ott Demanx fordítója s illetőleg bővítője lakik: most mind beszélhetnénk magyar vendégszeretetről; mind idézhetnők Bethlen Miklóst, ki a XVII. század közepén azt írja egy franczia úrhölgynek, miszerint: Magyarországot és Erdélyt az ember egy pénz nélkül keresztül utazhatja, s nem csak a jobb házak, hanem még a népnél is terített asztal vár reája…

Szállást kérni úri háznál, megbántás lett volna. Csak egyenes behajtattak… Éjjel, nappal szívesen láttak mindenkit, annyira, hogy a kaput csak czifraságnak tarták. S a lovagkor e szokása annyira korunkra jött, hogy Sebessy Istvánról. Udvarhelyszék királybírájáról beszélik, hogy 1848-ban amint haza megy, kapuját betéve találja; mi ez? kiált fel fiaihoz… hetvenkét év alatt még nem láttam betéve e kaput, hagyjátok nyitva, míg élek; aztán nem bánom tegyétek be, ha meghalok.

Mikor a magyar a másikhoz lépett, barátságosan kezet szorított. S ezen szokás oly általános, hogy maga a király, ha magyar úr ment hozzá, vele kezet szorított. A férfiak émelyítő csókolódását civilisatoraink hozák be, a hová behozhaták.

Mily nagy volt az emberbecsülés, Apor egy példát beszél el. Petki István Apor Lázárhoz megy Altorjára, mint atyafiához. Apornak sok vendége van, s mikor asztalhoz ülnek, egy zekés embert jól felültette. Mikor felkelnek, Petki nem állhatja, hogy meg ne kérdje, miért ülteté oly fel botránkozása tárgyát. Azért öcsém uram, mond Apor, hogy én zekében is meg szoktam becsülni az értelmes nemes embert; mire Petki így szólt: tanulék ma bátyám uramtól, s ez egész életemben megtartom.

A rokonok iránt éppen különös bensőséggel voltak; s mint b. Apor Péter és b. Naláczi megjegyezte. Ötöd ízig pontosan ismerték és tarták az atyafiságot…

A czímzésről…

A czímzés sajátlag kétféle, társalgási és közéleti:

A társalgási czímzés régen igen egyszerű. Az atyafiak tized ízig is bátya, öcsém, sógor, koma hitták egymás…

Azon időben – mondta egy másik helyt Apor – mind az urak, mind a nemesség, parasztság nagy szeretetben éltenek. Nem volt annyi úr, mint most, Csáki Lászlón kívül más nem gróf nem lévén: úrnak Erdélyben azt tartották, kinek háromszáz, jó főembernek, kinek kétszáz, elévaló nemes embernek, kinek száz vagy legalább hatvan-hetven jobbágya volt. Régen a tizenkét tanácsos, s nagyságosokon kívül, többnek nem volt úr neve, s nem ezek nején kívül több, kit az asszony, s kinek gyermekeit úrfi, kisasszonynak kellett volna szólítani; hanem bármely főember volt is, uram kelmed, nejét asszony kelmed, mint vagyon asszonyom gyermekeit pedig kis uram, kisasszonyom, vagy Sofi asszony, Magit asszonynak czímezték. S ha legkedvesebb rokonságban állt, öcsém, bátyám megszólítással éltek.

Később e czímet öcsém uram, bátyám uram, öcsém asszony, néném asszonyra változtatták; mi aztán korunkra uram bátyám alakban jőve le.

Kik némi függésben álltak, uram, asszonyom czímmel illeték a felsőbbeket, mit a nép ma is használ. Ugyanazon czímek, mit a társalkodási illem mesterei, a francziák máig is megtartottak, hol az uram, asszonyom, kisasszony czímzés által senki sem érzi bántva magát.

Mi a közéleti czímzéseket illeti, azok az osztályok behozatalával kezdődtek, mit az Anjou-háznak köszönhetünk.

A czím egyelőre csak személyes, mennyiben a személyes állással volt egybekötve. Így lőnek az ország zászlós urai mindjárt kezdetben tekintetes, a XV. században már tekintetes és nagyságos urak, míg az alatta fegyvert fogó nép egyátaljában nemez czímet kapott.

Nemes volt tehát a magyar czíme századokon át. De amint nyugottal érintkezni kezdénk, mintha visszaestünk volna Ázsiába, hol egy-egy főnök szélvész urának, a csillagok öccsének hivatja magát, egyszerre divatba jöttek a czímek. A nemesből lett nemes és vitézlő míg végre ezekhez még a tekintetes is hozzá jőve.

A nagyságos czím, mely mint említők, egyelőre a zászlós urakat illette, idővel családi czímmé kezde válni.

A levelezésről…

A levélírásban – írja Apor – semmi czeremóniát sem tartottak, mint most, mikor az alábbvaló embernek is egész ívre nem írsz, s még azt is borítékba nem teszed, vagy spanyolviasszal nem pecsételed, megharagszik érte…

S valóban az őszinte nyílt, s őszinte nyíltságra számító magyar természettel a hosszas, üres bókokkal telt levélírás nem is fér össze…

A megszólítás a fensőbbekhez, kegyelmed, az egyenlők vagy alábbvalókhoz, kend.

SZÁZADUNK ELEJÉN

Polgári illemkódexekből

Társalgás

„Nők előtt sose vagy csak igen ritkán beszéljünk a hölgyek szépségéről vagy rútságáról. Inkább előzékenység, finom modor által igyekezzünk kitűnni, mint képesség és ész által… Ne feledjük, hogy a társaságban a lélekjelenlét főtulajdonunk legyen, nehogy a feleletekben, melyeket adunk, megakadjunk vagy hibázzunk, miáltal igen nevetségessé válnánk.” „Mindig azt kell találnunk, hogy barátaink jó színben vannak, és jól vannak öltözve. Senkinek sem áll jogában valakit kellemetlen megjegyzésekkel elkeseríteni. Az üres bókolástól azonban óvnunk kell főképp a fiatalembereket. Ha mondunk is bókokat, annak fátyolozottnak, valami szellemes megjegyzés alatt elrejtettnek kell lennie. Okos nőt semmi sem untat jobban, mintha valaki minden apropós nélküli, leplezetlen bókokat mond a szemébe.”

„Ha lehetőleg kerüljük is, hogy valakinek a szavába vágjunk, viszont figyelnünk kell arra, miért szakaszt félbe valaki bennünket; mert művelt emberek ezt ritkán teszik ok nélkül. Olykor megesik, hogy hosszadalmasságunk idegessé teszi a másikat, úgyannyira, hogy mindenáron másra akarja terelni a társalgást.”

Látogatás

„Látogatásnál férfiak kalappal kezükben lépnek a szalonba, és azt maguk mellé a földre vagy a szék alá (!) helyezik, de soha az asztalra, zongorára vagy olyan helyre, honnan azután távozáskor elő kell keresniök, mi mindig komikus színezetet kölcsönöz távozásuknak. Látogatás alatt nem illő a kesztyűt lehúzni. „

Virág

„A fehér orgona, mely az ifjúság jelképe, minden fiatal nő által, legyen az leány vagy asszony, viselhető, ellenben a lila orgona csak asszonyok számára való… Amennyi tüzes, piros virág van, egy sem illik fiatal leányoknak, sem a rózsaszínű babér, sem pedig a pipacs, már azért sem, mert valamennyi szenvedélyes érzelmeket jelképez.”

Színházban

„A színházi páholyban az anyáé vagy a garde dedames-é (gardedámé, vagyis kísért hölgyé) az első hely a színpaddal szemben, az átelleni a gardírt (kísért) leányé vagy a több gardírt leány közül a legidősebbé.”

„Az előadás alatt viseljük magunkat nyugodtan. Kerüljünk minden feltűnő mozdulatot, hetykeséget, alkalmatlankodást. Ha pedig a darab kezdetét veszi, figyelmezzünk arra, mert bizony nem illő annak folyama alatt, ha már oly sokszor láttuk is, szomszédainkkal beszélgetni vagy, a színészeknek hátat fordítani, a nőket vizsgálgatni vagy a levegőt tekintgetni s mint-egy az unatkozottat játszani… A kitűnő jeleneteket mértékkel tapsoljuk meg, ha már éppen tapsolni akarunk, bár legjobb nem is tapsolni, nehogy bizonyos fizetett emberek (tapsoncok) osztályába soroztassunk… Ítéletünk nyilvánításával mindig visszatartók legyünk; ezért ne legyünk elsők; kik éljen, helyes, fölséges, bravo (hölgyeknél: bravo, többeknél: bravi) kiáltásokba törnek ki, ez igen kétértelmű véleményre szolgáltatna okot.”

„Csendesen viselkedj! Ne izegj-mozogj! Ne zörögj a színlappal! Ne ropogtass cukrot! Ha meg is hat, amit hallasz, vagy látsz, igyekezz uralkodni érzelmeiden. Sem heves mozdulatokkal, sem harsány hahotával, sem fel-felcsukló zokogással ne kelts feltűnést. Ha helyedre csak úgy juthatsz, hogy mások felállnak, az illetőket udvariasan kérd meg, hogy engedjenek helyedre, és fejbólintással köszönd meg nekik, ha odaengednek. Helyedét csak akkor hagyjad el; amikor a függöny szárnyai összecsapódtak. Ne előbb. A ruhatárban ne vívj közelharcot. És ne szidd szegény ruhatárost, hogy lassú.”

Bemutatás

„A bemutatáson kezdve, megjegyzendő, hogy ha férfit akarunk bemutatni egy nőnek, mindig előbb engedelmet kell kérnünk a nőtől. A bemutatás csak közös barát vagy ismerős által eszközölhető… Ha férfit férfinak, nőt nőnek mutatunk be, mindig az alantabb álló mutatkozik be a magasabb rangúnak, egyenrangúaknál a fiatalabb az idősebbnek. A férfi a hölgyet, kinek bemutattatik, Nagysádnak szólítja, mely szó helyettesíti a kényelmes Madame-ot, s mely úgy leányokkal, mint asszonyokkal szemben helyén van…”

Öltözködés

„Mi kell ahhoz, hogy öltözködésünkkel is kifejezésre tudjuk juttatni műveltségünket? Elsősorban: ízlés. Olyan, amely nem téved és egyéni.

Szerencsés, akivel a jó ízlés veleszületett, mert ízlésre nehéz szert tenni annak, akinek nincs ízlése, és még nehezebb az alacsony rendű ízlést kifinomulttá csiszolni. Mindent el kell követned, hogy jó ízlésre tégy szert, mert az elegancia lényegében a ruha és viselőjének egyénisége között való összhangot jelenti.

Mikor áll összhangban a ruha azzal, aki viseli? Akkor, ha az illető ki tudja választani, hogy az ő alakjához, bőréhez hajszínéhez milyen szabás, anyag és forma illik legjobban. Ha valaki alacsony termetű, ne viseljen nagykockás vagy nagyvirágos szövetet, mert az csak karcsú, magas nőknek áll jól. A túlságosan nehéz anyag valósággal agyon tudja silányítani a törékeny alakot, a sápadt arc pedig bizonyos ‘tompa színárnyalatok mellett még színtelenebbül hat. Ne hidd tehát, hogy az a ruha, amely barátnődön remekbe szabott, rád is minden esetben kitűnően illik. Minden esetben érvényesnek fogadhatod el azt a szabályt, hogy ami egyszerű és kitűnő minőségű, az rendszerint elegáns is.

Ami túl díszes – akármilyen drága -, finomnak sohasem finom. Olyan ruhát ne viselj, amelynek anyaga többnek vagy másnak akar látszani, mint ami. Jegyezzük meg ezt: kevés pénzből csak angolosan, vagyis egyszerűen lehet jól öltözködni. Ahhoz ugyanis, hogy egy bonyolult szabású, díszes ruha elegáns legyen, igen sok pénz kell. És nincs siralmasabb látvány, mint egy olcsó anyagból készült, rosszul szabott, cifra ruha. Ami jó, az rendszerint drága. Az idő folyamán többnyire kiderül, hogy ami olcsó, az még sokkal drágább. Azzal ugyanis, ami drága, de jó, az ember sokkal jobban jár, mint azzal az olcsó holmival, amely aránylag rövid idő alatt hasznavehetetlenné válik. Inkább legyen kevés, de jó ruhád, mint sok, de rossz minőségű.

„Nem a ruha teszi az embert.” Az ízléses ruha sem. Kulturált ember benyomását csak akkor fogod kelteni, ha ruhádat viselni is tudod. Sokan hétköznapi ruhájukban megfelelően mozognak, de ha társasági ruhát öltenek magukra, egyszerre merevek, félszegek lesznek. Ha ezek közé tartoznál, küzdd le magadban azt a kínos érzést, amely megakadályozza, hogy összeforrj a ruháddal. Ha nem sikerülne leküzdened, meglátod, a ruha fog hordani tégedet, s nem te a ruhát. Félig már nyert ügyed van, ha tudod, hogy ruhád minden tekintetben kifogástalan s a célnak megfelelő. Ebben a tudatban könnyű fesztelenül mozogni. Ha nem lennél tisztában azzal, hogy mely alkalomhoz milyen ruha illik, szégyenkezés nélkül kérdezd meg attól, aki tudja. Nem szívesen kérdezősködsz? Elhiszem. De a kérdezősködésnél százszorta kellemetlenebb lesz számodra, ha frakkban fogsz pompázni ott, ahol ez nem illik, vagy ha utcai ruhában állítasz be oda, ahol mindenki estélyi ruhában feszít.

Ami a cél szempontjából fölösleges vagy nem megfelelő, az egyben ízléstelen is. Olyan például a lakkcipó vagy selyemcipő az utcán. A csipkeruha teniszezéshez. A sportruha (térdnadrág) a korzón, hivatalban, vasúti kocsiban vagy az utcán.

Amilyen alkalomra készíttetted, olyan alkalomra viseljed is ruhádat.

Divat

A mai divat kétségtelenül szép, a célnak megfelelő, egészséges. Túlzásoktól természetesen ez a mai divat sem mentes, de azokra ízléses ember úgysem vet ügyet.

A divat szeszélyes és változó. Követni drága mulatság. Rengeteg pénzbe, időbe, fáradságba kerül. Életed ezerszerte kellemesebb, ha függetleníteni tudod magadat a divattól, mintha rabszolgája vagy.

Abban a pillanatban azonban, amikor hadat üzensz neki, társasági tekintélyed csökkenni fog: a társaság minden különcködést gyűlöl.

Ne légy tehát a divat rabszolgája, bolondja, ne kövesd minden hóbortját – ha követnéd, nem egy esetben még a jó erkölcs ellen is vétenél -, de annyira mégis kövesd előírásait, hogy ne öltözködj úgy, mintha régi szép idők bús emléke lennél.

Hogy nem mégy el valahová, azért senki sem dobhat követ rád. De kínos feltűnést kelteni nem szabad sem divatjamúlt, sem túlzottan divatos ruhával.

Ha a divat-adta keretből kilépsz, feltűnsz. Úriember és úrihölgy viszont — ezt jól jegyezd meg! – soha, de sohasem feltűnő.

A férfiak divat dolgában még a nőknél is elővigyázatosabbak legyenek. Igazi férfi és gigerli: ellentétes fogalmak.

Fehér bokavédő, monokli (kivéve, ha olvasáskor használod), araszos váll – vattából, rikító színű nyakkendő, túl bő nadrág, az olcsó divathősködés e holmijai nevetségessé teszi viselőiket.

Ékszer

A nő takarékosan éljen vele. A férfi csak annyit viseljen belőle, amennyi elkerülhetetlen. Sok gyűrűt csak vidéki hentesmesterek viselnek, de ők is csak a régi vicclapok karikatúráin.

A nyakkendőtűd – ha nagyon ragaszkodsz a viseléséhez – soha feltűnő ne legyen.

Ne hamis gyöngyből készült inggombokat tégy a frakkingedbe, hanem gyöngyház gombokat.

A nők már valamivel több ékszert viselhetnek, de sohase aggassák magukra ékszerdobozuk egész tartalmát. Minél fiatalabb valaki, annál vonzóbb ékszer nélkül.

Illatszer

A valódi parfüm, mely élővirágból készül, igen drága. Drágasága miatt sokan olcsó illatszerekkel élnek, gondolván, hogy azok is megteszik. Tévednek. Ha nem telik valódi parfümre, s ha az illatszerről nem akarsz teljesen lemondani, ajánlom: végy valami levendula vagy narancsvizet. Aránylag kevésbe kerül, és jobb, mint a hamisított parfüm.

A parfümmel – a valódival is – légy takarékos. Ne takarékos légy. Fösvény! Csak közönséges nőt kísér illatfelhő. A parfümöt csak sejteni szabad. Éppen ezért ne akkor cseppentsd ruhádra, ha elmégy hazulról, hanem akkor, ha ruhádat a szekrénybe akasztod. Ott majd beveszi magát az illat minden holmidba, s amikor kiárad belőle, már sejtelmessé halkult.

Az elmondottakból következik, hogy használd mindig ugyanazt az illatszert, nehogy szekrényedben többféle szag keveredjék.

A lenge, finom anyagból készült ruhának csak szegélyét hintsd be parfümmel, ily módon elkerülheted a foltokat.

Férfi kölnivízen kívül más illatszert ne használjon. Ha használ, parfümje legyen fanyar, kesernyés.

Fehérnemű

Megérdemli, hogy külön fejezetben szóljunk róla.

Majdnem azt mondhatnók, hogy: a fehérnemű az igazi elegancia fokmérője. Jól öltözöttnek csak az számít, akinek fehérneműje kifogástalan.

Ma sokkal kevesebb fehérneműt ölt magára az ember, mint hajdan: épp ezért nem túlzott követelés, hogy ez a kevés fehérnemű mindig tiszta legyen. Tündöklően tiszta!

Illatos, remekbe szabott ruhák hatását semmi sem tudja oly tökéletesen lerontani, mint a ruha alól kikandikáló fehérnemű szegélye, ha az nem fehér, hanem szürke.

Ma az olyan férfiingek a legdivatosabbak, amelyek elöl végig kigombolhatók, s amelyekbe úgy bújik-e az ember, mint a kabátba.

Színes inget csak színes zakóhoz viseljünk. Zsaketthez, fekete zakóhoz: soha.

Ingmellet (plasztront) ne viselj! És olyan inget sem, melynek melle más anyagból készült, mint a többi része. A kézelő legyen rávarrva az ing ujjára, és természetesen ugyanolyan anyagból készüljön, mint az ing.

Ami a gallért illeti – a puhagallér egészséges és kellemes. Napközben megfelel. Este azonban, ha társaságba mégy – legyen társaságod akármilyen zártkörű és meghitt – tiszteld meg azzal, hogy keménygallért öltesz.

Frakkot vagy szmokingot puhagallérral még elképzelni is szörnyűség.

Hálóing helyett újabban a pizsama divatos. De ne feledd: a pizsama hálóruha. Nem pedig házi ruha.

Hosszú alsónadrágot fiatal korodban ne viselj!

Ha szivarzsebedbe zsebkendőt teszel, csak fehéret tégy és olyant, amely vagy finom lenvászonból, vagy batisztból készült. Színeset soha. Nem tudunk ízléstelenebbet elképzelni az olyan selyem zsebkendőknél, amelyeket széles csipke szegélyez.

Nyakkendő

Frakkhoz fekete nyakkendőt csak pincérek viselhetnek, hogy az estélyeken meg lehessen őket különböztetni a vendégektől. Frakkhoz fehér csokor illik, szmokinghoz fekete. Szalonkabáthoz, fekete zsaketthez, fekete zakóhoz fehérmintás fekete „önkötő”.

Általában jegyezd meg magadnak, hogy úriember csak önkötő nyakkendőt visel, olyat, amit maga köt meg.

Frakk, szmoking, zsakett

Angolul: evening dress (ívning dressz – estélyi ruha) csak este viselhető. Kivétel a szabály alól: ha a pápához vagy államfőhöz mégy kihallgatásra. Ebben az esetben nappal is frakkot öltesz, de mindig fekete mellénnyel.

Általában a frakk ünnepélyes alkalmakra való. A frakkhoz fehér keménying, állógallér, fehér csokor, fehér glacékesztyű, lakk félcipő, fekete vagy fehér mellény illik. Utcára frakkban, szmokingban csak akkor mehetünk ki, ha a frakkra fekete felsőkabátot húzunk. Csak Angliában járnak frakkos, szmokingos urak felöltő nélkül.

Frakkhoz gyakran visel az ember fehér mellényt. A fehér mellény kiemeli a termet vonalát, éppen ezért csak karcsú, délceg férfiakon áll jól.

A szmokingra, amelyet angolul dinner jacketnek hívnak, nagyjából ugyanaz áll, mint a frakkra, azzal a különbséggel, hogy szmokinghoz nem fehér, hanem fekete mellényt és fekete csokrot öltünk, s fekete kemény vagy puha (selyem) kalapot viselünk hozzá.

A szalonkabát, illetve a ferencjózsef már nem divatos. Helyét a zsakett vagy cutaway (ejtsd: köt evé) és a zakó foglalta el.

Kisebb társaságban, férfivacsorákon szmoking helyett sötét zakóban is megjelenhetsz.

A zsakett tulajdonképpen délelőtti viselet, de délután is hordják, például lóversenyhez. Ne jusson azonban eszedbe, hogy délutáni teára; vacsorára vagy táncestélyre zsakettben menj el.

Lóversenyre divatos a szürke zsakett szürke keménykalappal vagy szürke cilinderrel. Angliában ez kötelező viselet a lóversenyeken.

Manapság a legkedveltebb délutáni, illetve esti férfiruha a sötét zakó, melyhez, ha a zakó fekete, szürke csíkos nadrágot is hordanak.

Kalapodat ne viseld homlokodba húzva, se a torkódon.

Kesztyű

Manapság többnyire csak az utcán hordunk. Ne viselj „rongykesztyűt”. Bőrkesztyűt végy. A szarvasbőrkesztyű semmivel sem drágább, mint a cérna vagy a „svéd”, mert sokkal tartósabb és szebb. Öt perc alatt ki lehet mosni.

Ne tévesszen meg a színes hímzéssel, rojttal, kézelővel díszített „svédkesztyű” utánzat. Kidobott pénz, amit ráköltesz, mert a cérnakesztyű az első mosás után csúnyán kitágul, s ujja kikopik.

Szabály, hogy társaságban frakkhoz, szmokinghoz glacé-, utcára szarvasbőr, kirándulásra színes bőrkesztyűt húzunk. Gyász esetében: feketét.

Az estélyekről hosszú időn át számkivetették a kesztyűt. Újabban, szinte észrevétlenül, ismét bevonult, de azért sok helyen, előkelő társaságokban is, még mindig kesztyű nélkül táncolnak.

Ha estélyre mégy, nem árt, ha óvatosságból egy pár hófehér tartalékkesztyűt is zsebedbe rejtesz.

Ha a kesztyű kissé háttérbe szorult, a cipő viszont az érdeklődés középpontjába került. A női ruhák megrövidülése ráirányította a figyelmet, érvényesülését nagymértékben előmozdította.

Cipő

Ma színes cipő a divat. A nők akármilyen színű cipőt viselhetnek, feltéve, hogy cipőjük színe összhangban áll ruhájuk színével.

A férfi sötét ruhához fekete cipőt húz. Barnát, esetleg sárgát csak nyári, világos ruhához. Piros vagy kék cipőben csak ízléstelen ficsúr és gigerli parádézik.

Úriember este fekete cipőt húz, aminthogy frakkhoz, szmokinghoz, zsaketthez, fekete zakóhoz más színű, mint fekete nem illik. Estélyi ruhához lakk félcipő való. De ha férfi vagy, lakk félcipődön se viselj nagy selyemcsokrot. Lakkcipőt ne hordj utcai ruhához.

A cipőt, különösen a kényes színű női cipellőket, gonddal kell tisztítani, karbantartani.

Vigyázz, hogy cipőd sarka soha félretaposott ne legyen.

A magas sarok, hála Istennek, kiment a divatból, és ma már – legalább délelőtt – leglelkesebb hívei is alacsony sarkakon járnak, amitől járásuk – ezt bizonyára te is észrevetted – szembetűnően megszépült,

Hogy meddig lesz divat az alacsony sarok, azt csak a… jósnő tudná megmondani. Te azonban fogadd meg magadban, hogy soha többé nem fogsz nyolc centiméteres sarkokon járni.

Selyemharisnya

A színes női cipőhöz a ruha színéhez illő selyemharisnyát viseljünk. Estére világosabb (de az se testszínű többé!), nappalra kimondottan sötét színű. Ez a divat most, 1930-ban.

Apróságok

Ilyen az a virág is, amelyet estélyi ruhádra akarsz kitűzni. Ha ez a virág gyűrött vagy nem egészen tiszta, elcsúfítja az egész ruhát. Éppen ezért ne habozz: gondolkodás nélkül dobd el a gyűrött vagy piszkos virágot akkor is, ha még csak egyetlenegyszer volt rajtad. A virág vagy legyen gyönyörű, vagy semmilyen se legyen. Kisebb baj, ha nincs, mintha van, de hervadt. Az idén télen különben sem volt divatos. A legelegánsabb estélyi ruhákra sem tűztek virágot.

Beszéljünk most a kézitáskáról. Minthogy a női ruhákon nincs zseb, a kézitáska a női toalett fontos része lett. Francia szóval retikülnek mondják, de nem ridikülnek. Ez a műveletlenek körében kedvelt francia szó: ridikül, magyarul nevetségest jelent.

Az a kézitáska, amelyet napközben viselünk: nagy. Újabban kézitáska helyett kis bőröndöt viselnek, amely a gyakorlati célnak megfelel ugyan, de nem elegáns. Az a táska, amelyet akkor viszünk magunkkal, ha látogatóba indulunk, kisebb és lapos. Az estélyi ruhához illő kézitáska ünnepies hatású anélkül, hogy túlságosan sok pénzbe kerülne: estélyi ruhához bőrtáskát elegáns nő nem visel.

Papucsot csak hálószobában viselj!

Pongyolát legfeljebb azokon a napokon, amikor beteg vagy.

Egészséges ember otthon is úgy jár-kel, hogy senki látogatása nem éri készületlenül. Régi ruháidat elviselheted otthon, de mindig egész ruhát ölts magadra, mellény, kabát ugyanannak az öltönynek része legyen, nem pedig három különböző öltönyé. Legfeljebb a ruha kabátját cserélheted fel könnyű házikabáttal.

Háziruhád is ragyogjon a tisztaságtól!

Otthon se tűrj meg testeden olyan fehérneműt, amely nem kifogástalan.

Fiatal leányok számára háziruhát igen olcsón lehet kapni. Rossz helyen takarékoskodik az, aki ahelyett, hogy ilyen háziruhát venne, otthon levitézlett estélyi ruhában jár.

Azt mondod, kár lenne eldobni a régi estélyi ruhát? Ne dobd el! Fejtsd szét és ép részeit használd fel. Varrj belőle díványpárnát, színházi retikült, lámpaernyőt, sálat, babaruhát a kislányodnak. Háziruhának azonban ne használd.

A konyhába köténnyel lépj be. Nevetséges, sőt szinte nőietlen, ha fiatal lányok vagy asszonyok kötény nélkül végzik a házimunkájukat.

Az illemkódex előírásait természetesen mindenki csak annyira követheti, amennyire anyagi erejétől telik, amennyire módja engedi. A „nincs” még az illemkódexnél is nagyobb úr. A lelki elegancia parancsait illetően azonban megalkuvásnak, engedménynek nincs helye.

Önuralom

A társadalmi érintkezés kultúrájához vezető első lépcsőfok: az önuralom.

Csak ha ura vagy magadnak, csak akkor tudsz kifogástalanul mozogni a társaságban, és csak az szabadult fel a különböző gátlások és a bizonytalanság érzésének gyötrelmes nyomása alól, aki megtanult kifogástalanul mozogni.

Ha igazi művelt ember, igazi művelt hölgy akarsz lenni, jegyezd meg jól: önuralom nélkül nem lehetsz. Ez az első, a legfontosabb követelmény.

Ha viszont ura vagy magadnak, már ráléptél arra az útra, amely a kifogástalan érintkezési formák elsajátításához vezet.

Az érintkezési formák elsajátítása nem valami boszorkányos mesterség. Könnyű és egyszerű. A heves vérmérsékletű fiatalság azonban inkább ösztönösen, inkább érzései, fellobbanásai szerint szeret cselekedni, mint megfontoltan. Az önuralomnak az ifjúi vérmérséklet a legnagyobb ellensége. Győzzed le magadat: minél nehezebben sikerül, minél keményebben kell küzdeni valamiért, annál értékesebb, ha elértük.

Ne kíséreld meg későbbre halasztani azt az időpontot, amely önuralomra való nevelésed kezdete.

– Ráérek az önfegyelmezéssel, ha kissé lehiggadtam… Ha már kitomboltam magamat…Így ne beszélj! Ha így fogod fel a dolgot, tíz esztendő múlva még mindig azt fogod érezni, hogy: korán van még hozzákezdeni. A siker titka: tüstént, rögtön, azonnal hozzákezdeni ahhoz, amit véghez akarunk vinni. Sokan azért nem tudnak boldogulni az életben, mert nincs annyi akaraterő bennük, amennyi a kezdethez szükséges. Íme néhány példa arra, hogy milyen rendkívüli fontosságú az önuralom szerepe a művelt ember életében. Beszéljünk először is a testtartásról. Az egyik ember olyan görnyedten jár akár egy aggastyán. A másik lóbálja a kezét. Van, aki állandóan dobol az ujjával, vagy topog. Sokan nem tudják, mit kezdjenek a lábukkal, ha leültek.

Ha neked is lenne efféle hibád, szedd össze magad! Legkönnyebben úgy tudsz leszokni a rossz testtartásról, ha ültödben, álltodban összezárod a térded.

Ne terpeszkedj el a széken!

Egyenesen ülj!

Ne csavard alsó lábszáradat a szék lába köré.

Ne csapd egyik lábadat a másikra.

Az általános benyomáshoz, amelyet teszel, nagyon hozzájárul kezed, lábad: de a legelegánsabb harisnya s a legkáprázatosabb cipő sem tudja oly mértékben fokozni a kedvező benyomást, mint amennyire le tudja azt rontani a hanyag, nyegle testtartás.

Járás közben ne csoszogj, és lábujjad hegyét ne tartsd befelé. Rossz hatást kelt, mert csúnya: minden „lázas sietség”, rohanás, vágtatás, száguldás. Mindent idejében tégy és sietség nélkül! Jó modorú ember ura a kézmozdulatainak is. Nem üt az asztalra. Nem pödörgeti bajuszát, nem simogatja haját.

Nem szorítja kezét ökölbe.

Nem veregeti meg annak a vállát, akivel beszél, és nem fogja meg az illető kabátja gombját sem.

Nem ver sem a maga combjára, sem a máséra.

Nem játszik minden keze ügyébe eső tárggyal.

És nem mutogat ujjal.

Nem tapogat, és nem simogat meg olyan holmit, amihez semmi köze.

Nem akasztja hüvelykujját mellénye kivágásába, és soha, senkivel nem beszél zsebre dugott kézzel.

Kerüld a széles mozdulatokat.

Italában: ne gesztikulálj!

Ne vakarózz.

Mások előtt ne piszkáld se körmödet, se orrodat, se füledet, se fogadat, se frizurádat.

Arcizmaidat is tartsd kordában.

Ne pislogj, ne emeld szemedet az égre, és ne forgasd.

Ne köpködj.

Orroddal ne trombitálj.

Ne fütyülj, ne dúdolj nyilvános helyen.

Ne kacagj harsogva.

Ne ásítozz, és ha már tüsszentesz: zsebkendőbe tüsszents.

Orrodon át végy lélegzetet.

Ne harsogj, ne suttogj.

Hidd el: elhatározás kérdése, hogy leszokjál köpködésről, ásításról, hangos légzésről és – ami legszörnyűbb – az orrszívásról.

Örömödben bárkit részeltethetsz. Bosszúságodnak, haragodnak, dühödnek azonban mások jelenlétében sohase adj kifejezést. Nem illik!

Ha valami nincs ínyedre, megmondhatod. De nem viharos hévvel, ne lángolva. Nyugodt hangon, mérséklettel.

Idegenek jelenlétében ne vitatkozz, ne veszekedj, és kerüld a becézgetést, kedveskedést is. Az önuralom hiányának jele, ha idegenek jelenlétében vitatkozol, veszekszel, vagy gyengéd szerelmi jeleneteket rendezel.

Ha vitatkozol, sohase engedd, hogy szenvedélyed elragadjon. S ha azt látod, hogy társadat érvekkel nem tudod meggyőzni, ne igyekezz őt túlkiabálni.

Hagyd abba a hiábavaló szócsatát. Ekkor se élj azonban lekicsinylő kézlegyintéssel vagy olyan kifejezéssel, amellyel „fölényedet” akarod megmenteni. Vonulj vissza udvariasan, hogy a nézeteltérés ne maradjon szálka bennetek.

Ha viszont belátod, hogy a másiknak igaza van, mondd meg nyíltan. Önérzetes ember az, aki engedi, hogy meggyőzzék, s hibáit, tévedéseit húzódás nélkül beismeri.

Bizonyára azt gondolod magadban, hogy könnyű ezt tanácsolni, de lennék csak olyan heves vérmérsékletű, mint amilyen te vagy, én sem tudnám megfogadni ezt a tanácsot. Ha ezt gondolod: tévedsz.

Engedd meg, hogy továbbadjam neked azt a tanácsot, amelyet édesapámtól kaptam gyermekkoromban. A tanács így hangzott:

– Ha felindult vagy, előbb számolj magadban húszig. Csak azután beszélj!

Az önuralom segít az igazságossághoz is, amellyel minden teremtett lénynek tartozunk.

HETVEN ÉVVEL EZELŐTT

Récsei Ede: 
Régi írás régibb illemről*

Ész és erény kétségen kívül megbecsülhetetlen tulajdonságai az embernek, de sajnos, a gyakorlati életben nagyon kevés az értékük, hacsak nem jár velük a szeretetreméltóság szép adománya is. Mit érnek a kiváló ismeretek, mit használ a jószívűség, ha a külső pallérozatlan, ha az ember modortalan. Hány embert lett már megnyerő külseje, társaságbeli ügyessége, finom modora, előzékenysége s keresetlen udvariassága révén szerencséjének kovácsa! S hány, különben jelesen képzett ember, nem tud boldogulni visszataszító külseje, szögletessége, faragatlansága s cinizmusa miatt!

Ne higgye senki, hogy a szép vonások, szerencsés testalkotás, tehát a természet adományozta előnyös tulajdonságok már biztosítják az embernek embertársai rokonszenvét. Mindez még nem elegendő arra, hogy a társaságban megkedveltessük magunkat. Az az ember, aki nem ért ahhoz. hogy mások előtt illedelmesen, bizonyos kecsességgel, vagy mint a francia mondja, bizonyos douceurrel megjelenjék, ki nem mutatkozik be arról az előnyös oldaláról, mely az őt megfigyelők szemének jól esik és akinek minden mozdulatában, arckifejezésében, beszédében és minden tettében nem nyilvánul meg a kellem, s báj, az összhangzat; az ilyen ember, bár a legszellemesebb, a legtudósabb, a legjámborabb, minden kiváló tulajdonsága dacára sem fogja megnyerni a finomabb világnak tetszését. Az ilyennek meg fogják bámulni erényeit, hősiességét, nagy tudását, vagy egyéb kiválóságait, de társaságát nem fogják keresni, sőt, mondjuk ki nyíltan, az ily modortalan, szögletes ember határozottan nevetséges és szánandó alak lesz mindenütt és mindenkor. Mert az ember lelkének értéke, szépsége csak úgy hat, ha az az érték, az a szépség külsőképen is érvényesül.

Minden valamire való művelt nép épen azért minden időben megalkotta magának a társas érintkezésben elfogadott s a szokás által szentesített azon formákat, amelyek az embert a művelt társaságban való megjelenésre képesítik. Az általános műveltség terjedésével az emberiség szükségét érezte annak, hogy együttesen, könyv alakban megírva bírja s lássa azokat a szabályokat, melyeket a társadalomban való szereplés, a jobb társaságokban való forgolódás okvetetlenül megkíván az egyéntől, hogy az, ha reászorul, utána nézhessen egy ily „illemkönyv”-ben; mit is ír az elő pl. az első látogatásra: milyen legyen a tapintatos modor a társaságban; hogyan viselkedjünk az asztalnál, a színházban mily illemszabályok kötelezik az embert a levelezésben; stb.?

S így keletkeztek csaknem minden modern nyelven „illemkönyv”-ek, úgy, hogy különösen vagy két-három évtizeddel előbb ezek a „Művelt Társalgó”-k, „Der gute Ton”-ok és „Bon ton”-ok szinte gomba módra lepték el az ilyen természetű világirodalmat. Igaz, hogy az igazi műveltséget, finom modort, könnyed társalgást nem lehet könyvből megtanulni. S csak szánandó és nevetséges az olyan ember, ki a „Művelt Társalgó”-val vagy az „Illik-nem illik”-kel zsebében indul világhódító útjára. Nem, könyvből nem fogja soha senki se elsajátítani az illendőség szabályait, ehhez mindenekelőtt helyes érzékre van szükség.

De ezeknek az illemkönyveknek nem is az a céljuk, – nem is volt soha – hogy a bennük előforduló egyes paragrafusokat megtanuljuk s talán tükör előtt próbálgassuk ezeknek a tetszetős arckifejezésről, avagy a kecses járásról stb. szóló pontjait. Ezek tisztán útbaigazítóink akarnak lenni arra vonatkozólag, hogy ha valami illemszabályra nézve kételyeink volnának, utána nézzünk s az itt talált utasításokat jó érzékünkkel megegyeztetve. Tetteinkben úgy járjunk el, hogy ezekben az illem mellett még mindig s kellő tapintat legyen az irányadó.

Nem akarom itt most leírni az „illem” történeti fejlődését, de meg annak egyes pontjait sem kívánom fejtegetni. Csak egy 1807-ben írt, tehát ma százhúsz éves ilyféle könyvből akarok egy-két akkor alkalmazásban volt illemszabályt bemutatni, bebizonyítására annak, hogy hogyan gondolkodtak négy emberöltővel ezelőtt az illendőségről. Csak azokat a pontokat kívánom röviden feltüntetni, melyeket a mostani felfogás elavultaknak, vagy legalább is furcsáknak, sőt itt-ott nevetségeseknek találhat már.

A könyv címe ez: „A mostani Tisztesség’ megadásnak Régulái, melyek által e világon kiki boldogabb lehet. Emellett az Emberek’ megesmerésére való bizonyos oktatás. Magyar nyelven bocsájtja ki Takács Pál, tekintetes nemes Bihar vármegye törvényes táblájának hitesassessora. A szerzőnek költségén, Nagyváradon, Máramarosi Gottlieb Antal’ betűivel. 1807.”

A Bevezetés „Az emberségnek s a tisztesség’ megadásának magyarázattyá”-t adja (1-101.). Az I. rész 16 paragrafusban (11-127. 1.) a jó részben ma is dívó és a családi s társadalmi életben követendő illemszabályokat sorolja fel. A II. (127-1441) „A szerentsés magaviseletnek regulái”-val ismertet meg bennünket. A III. rész „Az emberek’ megismerésére vezető bizonyos oktatás”-t nyújt, melynek 47. szakaszából megtudjuk, mily tulajdonságai vannak a babonásnak, a haragosnak, a gyanakodónak, a szemtelennek, a hízelgőnek, az igaz kereszténynek, a szelesnek stb., stb. Befejezésül aztán „Az Isteni félelemről” s „Az életnek rövid és mulandó voltától” beszél a szerző.

Bennünket csak az I. résznek egyes, most már különösöknek tetsző, pontjai érdekelnek közelebbről. Lássuk ezeket.

Takács uram könyve szerint „az emberséges tiszteletet adó Embert a következő tulajdonságok együtt vétetve teszik: a szemérmetesség, a tisztesség, veszteghallgatás, kedvesség vagy kedveskedés, eszesség, bölcs előre való látás; illendőség”, vagyis „ezek a legszebb erköltsi Virtusok”. Ebből’ kiindulva aztán, részletesen írja meg az illendőségnek szabályait. Így a test tisztaságáról értekezve, többek közt szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „mikor nem beszélsz, akkor a szádat nyitva ne tartsd s ajkaidat is nagyon össze ne szorítsad és vigyázz, hogy se szomorú, se komor, se pedig bámuló ábrázatot ne mutass és nézésed se nagyon vidám, se nagyon kinyilatkoztatott ne légyen, hanem tsendes, jámbor és barátságos légy.” Majd hozzáteszi: „Ha valakivel beszélsz, annak ne nézz merően szemeibe, hanem mellyére tekints.” – A prüsszentésről azt írja, hogy ennek „lassu”-nak kell lennie „s annak utánna azoknak köszönjed, kik prüsszentésedet megáldották.” – A köhögéstől, szerinte, különösen az asztalnál s a templomban kell tartózkodni. – A „módi”-ra vonatkozólag megjegyzi, hogy ebben is „kell valami mértékletességet fenntartani. Ha most például nagy kalapok vagynak módiban, akkor a kis termetű Embernek nem kell ollyan nagy kalapot viselni, mint a nagy termetűnek és mivel ez a kétféle kikerengés a bévett módi szokással nem mentethetik, tehát semmi új módiban első, de utolsó se légy.”

A köszönésről általában azt mondja, hogy a szép erköltsnek módját tudó Ember szép s illendő módon tud komplementérozni.” Az az illem szokás, mely különösen kisebb városaink felvilágosodott óriásait most is jellemzi, hogy köszöntés alkalmával kalapjukat csak megbillentik, vagy sokszor azt sem teszik, mondom, ez a szokás már akkor is járta s ezekre Takács uram is megjegyzi, hogy az ilyenek „igen tisztességtelenek.” – Érdekes az az illemszabály is, melynél fogva az üveges-hintóban ülő egyénnek, ha köszöntik, az üveget le kell eresztenie, vagy ha ezt nem tészi is, legalább olyanféle kézmozdulatot kell végeznie, mintha le akarná bocsátani az üveget, mert a köszöntést csakis így szabad s illik fogadni. Úgyszintén, „ha az Ember a szobában bézárt ablak előtt vagyon és egy általmenőtől köszöntetik, nem a bézárt ablakon fogadja azt, hanem kinyissa, kivált ha a szobában áll.”

A járásra vonatkozólag az a megjegyzése többek közt, hogy kezünket ne mozgassuk, mintha ezzel menésünket akarnók elősegíteni. S ha köszöntünk valakit, hajtsuk meg mélyen magunkat, de hirtelen fel ne emelkedjünk, hogy érintkezésbe ne jöjjön fejünk azéval, ki talán szintén hajlong előttünk.

A továbbiakban óva inti az embert, hogy azt a szót „Uram”, vagy „Asszonyom”, ne tegyük oly szó mellé, mely valamely más értelmet is okozhatna, mert nagyon „otrombául esne, ha valaki mondaná: Disznóbőrbe, Uram, vagyon ez a könyv köttetve, vagy: Nyargalt ő egy szamáron, Uram”.

Érdekes ez az intelem: „Ha társaságban Asszonyi személlyel vagy, kezeit ide-oda ne forgassad, azt alattomban meg ne tsókollyad, valamely pántlikáját el ne végyed s azt gombodhoz ne kössed, hogy ez által szerelmessé tégyed magadat, mert igen nyájjas barátságban kell az ollyan Embernek az Asszonyi személlyel lenni, aki ily szabadsággal merészelne lenni.” „Ellenkezik az betsülettel, ha valaki parókáját a társaságban félre teszi, vagy ruháját leveti, mert ez s más ily commoditás embertelenségek, melyeket kerülni kell”.

Miután a prüsszentésről még elmondja, hogy ennél „már sokaknál szokásba jött semmit sem mondani” – tehát már 120 évvel ezelőtt sem kívánták azt mindig a prüsszentőnek egészségére, átmegy az orrfúvásra, melyről ilyeténképen szól Takács: „Ennekelőtte orrfúváskor az ábrázatot bé szokták volt fedezni, de már most az nintsen szokásba, kifujja kik ezen tzeremónia nélkül az orrát, de mégis illetlen volna, ha ollyan alkalmatossággal valaki tobáktól motskos keszkenővel élne.”

Az étkezésről adott szabályok közt feltűnő az, mellyel „embertelenség”-nek mondja ha valaki az asztalon levő nyalánkságból kér. „Az levest tsinosan vedd ki tányérodra; ha az igen meleg, emlékezz meg, hogy nem illik minden kanál levest fújni; várakozz azért, míg egy kissé meghűlt. Ha a szádat megégetted, tűrjed azt békével.” – A kenyeret 100 évvel ezelőtt. nem harapni kellett – amint ma sem szabad – hanem vágni; manapság; bár pl. Oroszországban finomabb társaságban most is vágják még a kenyeret. Nálunk csak törni illik. – „A húst csak a jobbik kezeddel villára akasztva tegyed a szádba. – A csontokról elmondja, hogy azokat sem szopni. sem, színi, sem a húst róluk leharapdálni nem szabad, hanem tányérodon vágd le a húst késsel róla s úgy tedd villáddal a szádba, mondom villáddal, mert nem illik ujjaiddal valami kövérséghez vagy leves eledelhez nyúlni.” Furcsa illemszabály járta még akkor az étellel beszennyezett kanál, kés vagy villa megtisztításánál, mert az asztalnál bezsírozott evőeszközt, az asztalkendőhöz, de sohasem az abroszhoz, avagy kenyeredhez törüllyed.” Nagyot nézne most a háziasszony ha asztalánál megengednénk magunknak ilyen szokásokat. – Nem állnak meg ma már a következő akkoriban megengedett sőt követelt illemszabályok; hogy a csontokat és halszálkákat ujjainkkal szedjük ki szánkból, valamint hogy azokat a falatunkat, amelyekből evés közben esetleg megundorodunk, kezünkkel vegyük ki s úgy helyezzük vissza a tányérra, mert most, mint nagyon is ismeretes, s kéz ujjai magukban semmi szerepre sem vállalkozhatnak az étkezésnél.

Az ivásra vonatkozólag először is szükségesnek tartja megemlíteni a szerző, hogy „ivás előtt is, az után is meg kell a száját törülni.” Majd elmondja, hogy nem szokás már mások, különösen „főmagasságú Személy egészségéért inni” s „ha ő a tiédért nem ivott, akkor az egészségért való ivás határozottan gorombaság.” A fogpiszkáló használatát is megengedi, de nem asztal’ fölölt, hanem, hogy mások ne lássák, az asztalkendőt kell szánk ‘elé tartani. Most persze más a divat e tekintetben is, ha ugyan úri asztalra kerül ez e furcsa szerszám.

Azon szabályok közt, melyeket a társas estélyeken való viselkedésre ír elő Takács uram a legjobbak, melyek a táncra vonatkoznak. Akinek nincs hallása, taktus-érzéke, az ne táncoljon. De, folytatja tovább, ha ennek dacára „Dáma ingerli a táncra” kérdés, mit tegyen? Egyszerűen „vigye azt a Dámát a Szála közepére s ott magát mélyen meghajtván, tisztelettel bizonyítsa sajnálatát azon, hogy azt a vélle való társalkodásbeli tiszteletet magára nem vállalhattya, mivel ő táncolni nem tud.” S ezt tenni el ne mulassza, hogy a nevezett hölgy valahogy azt ne gondolja. hogy az a fiatal ember megvetésből vagy restségből köszönte meg a táncot.

Nagy súlyt fektet a vendégek szíves fogadására; ezeknek, mint mondja, érdemök és rangjok szerint kell „gazdálkodni” (szolgálni); reggelire ezeknek tetszésük szerint az „udvariasság” követelte levest, vagy, „herbathét”, vagy kávét elvinni kötelessége a házigazdának.

Az illemtudó ember meg fogja magát kedveltetni a társaságban, mert „a magát kedveltetés legerősebb kötele a Barátságnak.” S ha ezt főrendű Személlyel akarod megtenni, annak a kedvéért minden dologhoz alkalmaztassad magadat, amely nintsen értelmed felett.” Ha ez azt akarja, hogy énekelj. Tedd meg, ha sétára vagy vadászatra hív, menj, „ha aludni kelletik, aludj, ha ő jókedvű, légy te is az, ha szomorkodik, az neked is kötelességed és külső indulataidat s ruháidat valamint beszédedet és tslekeideteidet is szíved’ tulajdonságihoz alkalmaztassad.”

A test állásáról beszélve elmondja a többek közt mily illetlen az, ha „némelly Asszonyság olly hathatósan játszik legyezőjével, hogy attól másoknak a feje is fáj” s mily feltűnő az, „ha némelly Férjfiak páltzájokkal, kesztyűkkel stb. játszanak.” Azok, akik illyetén illetlen testállást választanak magoknak; ollyan emberek, akik nyitva tartott szemmel alszanak, vagy hogy igazabban mondjam, akiknek gondolati széllyel járnak.” A fiatal embereknek lelkükre köti, kerüljék a szemtelenséget s a „maga hányogató-vetőséget,” mert mindkettő utálatos dolog. „Szabadabb manérral csak azok bírjanak, kik a katonaságra igyekeznek” – A továbbiakban lerántja a hízelgőket, mint olyanokat, kik azoknak, akiknek kegyét megakarják nyerni, még „legkisebb tselekedetéit is, vagy ábrázattyainak mozdulását kitanullyák, akik azoknak minden szavát tsudállyák s ditsérik. mintha az mind Isteni jövendölés volna.” Ez az utálatos hízelgés „mind a majmozónak, mind a majmozottnak kárára vagyon.

Ezekből is látjuk, hogy a tisztességre, becsületre, finomságra elődeink mily sokat adtak; s bár régi a könyv, kultúrhistóriai értékétől eltekintve mégis nagyon sok ember forgathatná ezt még manapság is, hogy megtanulja belőle az illendőségnek elemi szabályait, mely illemtudással, finom és tapintatos modorral pedig oly nagyon is sokan tüntetni szeretnek.