kb. 15 perc olvasás
Általános iskolás kislány voltam. Elmondhatatlanul utáltam iskolába járni, nem éreztem magam biztonságban ott sem. Akkoriban nem voltam túl jó állapotban, ha csak egy mód volt rá, nem szólaltam meg. Ha valaki hozzám szólt, egy szavas válasszal igyekeztem letudni a beszélgetést. Nem akartam megszólalni, nem tudtam megszólalni. Mert tele voltam sötét titkokkal, és minden megszólalásnál rettegtem, nehogy véletlen kicsússzon belőlem. Nem mertem bízni senkiben. Ha megszólaltam, féltem, hogy biztos rosszat mondok, és büntetve leszek.
Hallgattam rendszeresen a néma gyereknek anyja sem érti a szavát beszólogatást, vagy az elvitte a cica a nyelvedet kérdéseket. Ilyenkor magamban mindig azon gondolkodtam, hogy kérdezhet egy felnőtt ekkora hülyeséget, egy cica nem is tudja elvinni a nyelvem. Volt olyan felnőtt, aki ordított velem, hogy szólaljak már meg, az isten szerelmére, nem lehetek ekkora kuka. Nem éreztem magam kukának, de nem voltam képes megszólalni. A titkaimat a szám körüli izmok mind őrizték, és nem engedték a számat mozdítani. Sokszor fagyott le az egész arcom, olyan érzés volt, mintha ólomsúlyú lenne, és mozdulatlan, mint egy kisebb bénulás. Nem tudtam kinyitni a szám akkor sem, ha épp úgy könnyebben kimászhattam volna egy számomra kellemetlen helyzetből, vagy előbb szabadultam volna az engem nyaggató felnőttektől. Ami nekik dacnak tűnt akkor, ellenkezésnek, engedetlenségnek, az az én gyerek lelkemben egy bénító félelem volt, egy rettegés, egy súlyos és nehéz lakat, ami a számmal együtt a lelkemet is bezárta. Köze nem volt a dachoz.
Már épp túl voltam az iskolában egy ilyen elvitte a cica a nyelvedet körön, egy nyilvános megalázáson, amikor is sorakozni kellett. Megmondta a tanító néni, hogy ki mellé kell odaállnom, és kinek a kezét kell megfognom. És jött a következő lefagyás, a következő szörnyű érzés. Én nem foghatom meg egy másik gyerek kezét. Nem tehetem, mert én mocskos vagyok, romlott és undorító, ha meg fogom a kezét, ő is az lesz. Szentül meg voltam róla győződve, hogy a mocskosságom fertőző. De ezt nem mondhattam ki hangosan, erre nem voltak szavaim, csak az a szörnyű érzés, ami minden porcikámat elborította. Mégis, hogy lehet azt kifejezni második osztályban, hogy ha én hozzáérek egy másik gyerekhez, akkor attól félek, hogy ő is olyan mocskos és romlott lesz, mint én?
Ha kimondom hangosan, mindenki tudni fogja. Így is folyton úgy éreztem, mintha a homlokomra lenne írva a „mocskom”, olyan opció nem szerepelt a lehetőségeim között, hogy ezt még hangosan ki is mondjam. A tetőtől talpig elborító szégyentől így is épp, hogy élni tudtam.
A tanító néni fenyegetett, hogyha nem fogom meg a párom kezét, akkor beírást kapok. A gyerek gondolkodásommal nem volt kérdés, hogy egy beírás a kisebbik rossz. Nem szóltam. Nem mozdultam. A beírást megkaptam.
Meg volt győződve arról, hogy dacos vagyok, és szándékosan ellenkezem. Köze nem volt a valósághoz. Eszem ágában nem volt ellenkezni, vagy idegesíteni őt. Egyetlen célom minden nap az volt, hogy észrevétlen maradjak, hogy minden figyelmet elkerüljek. Rettegtem a figyelemtől, hiszen, ha egy percnél tovább figyelt rám valaki, attól féltem, lelepleződök. A titkom és én. Ennél rosszabbat pedig elképzelni sem tudtam.
Azóta rengeteg bántalmazott gyerekkel foglalkoztam. Mindig egy célom volt, hogy értsem őket. Soha nem arra figyeltem, hogy viselkednek, mindig arra, hogy mit érezhetnek. Soha nem az érdekelt, velem ellenkeznek-e, mindig az érdekelt, ha igen, vajon miért. Nem az érdekelt, mit gondolnak róluk a felnőttek, azt tartottam fontosnak, hogy ők hogy viszonyulnak saját magukhoz, hogy gondolnak magukra.
Ezer féle sors, ezer féle temperamentumú gyerek, ezer féle tünet. De egyetlen egy dolog kivétel nélkül minden gyereknél ugyanúgy működött. Ha bántották, megkérdőjelezhetetlenül, ezer százalékos meggyőződéssel azt gondolta minden gyerek, hogy ő ezt érdemelte. Ő nem méltó a szeretetre. Ő bántást érdemel. Ő tehet róla.
Teljesen logikus gyermeki gondolkodással gondolják azt, ha ők szeretnivalóak lennének, akkor szeretnék őket. Ha nem szeretik őket, akkor őket nem lehet szeretni. Ha nem érdemelnének bántást, akkor nem bántaná őket senki.
Minden bántalmazott gyerek szentül meg van arról győződve, ha bántják, a hiba az ő készülékében van. Az a gyerek, akit szexuálisan bántottak, nemcsak bűnösnek érzi magát, hanem koszosnak, mocskosnak, romlottnak. A szégyen a sejtjeibe költözik bele. Az a szégyen, amit soha nem neki kellene éreznie.
Minden gyerek, akit bántanak, a bántást saját szégyeneként éli meg. Ettől egy gyerek nem tud egyedül megszabadulni.
Többek között ezért is fontos, hogy segítséget kapjanak. Hogy értő figyelmet kapjanak. Mert akármilyen tüneteket vagy viselkedést is produkál egy gyerek, a megszégyenítés csakis és kizárólag rontani fog a helyzeten. A gyerek lelket (felnőttet is) csak megszégyenítés nélkül lehet gyógyítani.
Soha nem tudhatjuk, hogy egy gyerek viselkedése mögött milyen kemény lelki háborúk zajlanak. Azt viszont tudhatjuk, hogy a gyerekek nem szavakkal, hanem tünetekkel és viselkedéssel jeleznek. Ezért tartom nagyon fontosnak annyit beszélni arról, hogy nincs olyan, hogy egy gyerek ne jelezné, ha bajban van, csak olyan van, hogy nem értik a jelzését a felnőttek. Nagyon sok gyerek tragédiája éppen az, hogy a segélykiáltásai büntetve vannak ahelyett, hogy segítséget kapna, hogy újabb megszégyenítések áldozata lesz, ahelyett, hogy segítenék a szégyentől megszabadítani őt.
Ne felejtsük el, nincs problémás gyerek, csak olyan gyerek, akinek problémája van. Akinek problémája van, segítséget érdemel.
*
PTSD
Rengeteget tanultam a poszttraumás stressz szindrómáról, nagyon sok helyen lehet már olvasni, hallani róla. Általában fel vannak sorolva a jellemzői, a tünetei, kritériumai. Meg vannak említve az emlékbetörések, a flashbackek, a szorongások, pánikok. De szerintem ezekből a leírásokból, aki nem érzett még hasonlót, körülbelül sem tudja elképzelni, hogy milyen lehet PTSD-vel együttélni.
A poszttraumás stressz zavar nem feltétlen alakul ki minden trauma után. Akkor alakul ki, amikor a trauma feldolgozatlan marad, amikor a gyerek vagy felnőtt nem kér vagy nem kap segítséget abban, hogy a traumájával kezdhessen valamit, ha nincs kezelve, különösen, ha nem beszélhet arról.
Az ember, akár gyerek, akár felnőtt, ahhoz, hogy túléljen egy helyzetet, amiben szenved, amiben fájdalmat okoznak neki, bámulatos dolgokra képes. Képes kilépni a helyzetből úgy, hogy a teste ott marad, de a lelkét leválasztja, ha tudja, hogy nincs esélye a menekülésre. Képes lefagyni, azaz lelassítani pulzusát, vérkeringését, légzését, ezzel érzésteleníteni testét-lelkét. Ha pedig olyan ember bántja, akivel közeli kapcsolata van, akkor képes lehasítani a hozzá közel álló emberhez kapcsolódó szörnyűséges élményeit, vagy akár a teljes felejtésre is képes. Mindezt a túlélésért, azért, hogy védje magát, a lelkét, az elméjét, és ne őrüljön, vagy haljon bele abba, ami történik.
Csakhogy bár a tudatunkból ki tudjuk zárni ezeket az élményeket, az agyunk mégis megjegyzi. Méghozzá úgy, hogy megjegyzi a szörnyűségek, a bántás körülményeit, részleteit, hogy tudjon figyelmeztetni legközelebb a veszélyre.
Ezért van az, hogy rengeteg embernek olyan helyzetekben vannak irtózatos félelmei, pánikrohamai, amikor látszólag nincs is semmi veszély, de van akár egy olyan részlet körülötte, amit az agya megjegyzett a trauma történtekor, és ezért leadja a testnek a vészjelzést.
Lehet ez olyan pici részlet, mint egy tapéta minta, mint egy padlóburkolat, egy szakáll, egy illat, egy mozdulat, egy ajtónak a kilincse, egy mondat, amit a trauma okozója mondott neki, vagy egy gyerek, aki annyi idős, mint amennyi ő volt a trauma történtekor.
Éjük az életünket, tesszük a dolgunkat, és egyik pillanatról a másikra egy apró inger hatására a testünk úgy viselkedik, mintha halálos veszélyben lenne, mintha rettegne. Levegőért kapkod, remeg, reszket, szívünk majd ki ugrik a helyéről. Minél többször bántottak valakit, annál több olyan apró inger van, amire a teste így fog reagálni. PTSD-val együttélni kicsit olyan, mintha meg kellene szoknunk, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet a lábunk alól a talaj átmenetileg, bármikor érezhetjük úgy magunkat, mintha halálos veszélyben lennénk, bármikor széteshetünk kicsit, vagy épp nagyon. Bármikor elveszíthetjük a testünk felett a kontrollt, mert ő éppen küzd valamivel, egy szörnyű emlékkel, és félelmében vagy bepánikol, vagy mozdulatlanná dermed. Ólomsúlyúvá tudnak válni a lábaink ilyenkor, amiknek minden mozdulat és lépés fájni tud.
A szorongás mellett a másik jellemző tünete a PTSD-nek az emlékbetörés. Nem tudom, hogy aki nem élt át még ilyet, vajon mit hallhat bele ebbe a szóba, mit érthet alatta. Olyan kis ártatlan szónak tűnik, olyan kis kedvesnek, pedig szörnyű szenvedés van a szó mögött. Az emlékbetörést van, hogy szintén egy apró inger indítja el, de olyan is van, amikor csak úgy jön magától. Benne vagyunk a jelenben, csinálunk épp valamit, majd egyik pillanatról a másikra elindul egy film a fejben, amit egy icipicit sem szeretnénk éppen látni. Csak bevillan egy jelenet arról, amire egész életünkben gondolni sem szeretnénk. Egy jelenet az erőszakról, arról a traumáról, amiben épp megsemmisülve érezzük magunkat. És az agyunk bármikor lejátszhat egy ilyen jelenetet, amikor épp látom magam az erőszak közepén, épp látom az elkövetőm vicsorgó arckifejezését, a fogsorát, ami vicsorgás közben elővillan a szakállából, látom a mozdulatait, és hallom a mondatait. Csupa olyan dolgot, amit legszívesebben egy életre elfelejtenék. Az agyunk viszont azért játssza le ezeket, mert így próbál gyógyítani, mert így próbálja tisztítani a tudatalattit, mert már nem tudja többet tárolni, miután egyszer átszakadt a gát. Az emlékbetörés attól igazán elviselhetetlen, hogy ilyenkor az ember úgy érzi magát, mintha visszarepült volna az időben, és pont azon a helyszínen lenne, abban az életkorban, amikor a trauma történt. Ugyanazok a testi és lelki érzések élednek újra, amiket akkor nem érezhettünk, amiket akkor elfojtani vagy lehasítani kényszerültünk, hogy a pszichénket védjük. Az emlékbetörések attól szörnyűek, hogy a test úgy érzi magát, mintha az erőszak itt és most történne. És a testet nem lehet átverni, megtéveszteni, ő nagyon jól emlékszik mindenre. Ilyenkor a testet nem lehet meggyőzni.
Rengeteg ember szenved ilyen tünetektől, mégis nagyon kevesen tudják, hogy ilyenkor mi játszódik le az agyban, a testben, a lélekben, és az éppen szenvedő emberben. Mert az emberek általában nagyon szégyellik ezeket a tüneteket, nem könnyű erről beszélni. Valahogy mégiscsak el kell kezdeni, mert a PTSD-s ember együttérzésre és megértésre szorul, és vágyik, mert őt az gyógyítja. Viszont ehelyett kapja az olyan jobbnál jobb tanácsokat, mint hogy : „ne hagyd el magad”, „ne foglalkozz a múlttal”, „nézd az élet napos oldalát”, „bezzeg, ha többet kapálnál, nem lennének ilyen gondjaid”, „nem igaz, hogy nem tudod értékelni az életedet”, „lépj tovább”, „engedd el”, „legyen már több akaraterőd, fejben dől el minden, ha fejben elhatározod, hogy nem szenvedsz, akkor nem is fogsz”, vagy a jól bevált „szedd össze magad” és sorolhatnám. (Sorolhatjátok ti is, ha még eszetekbe jut.)
A trauma így működik, ez nem akaraterő vagy elhatározás kérdése. Az agy így dolgozik a traumával.
Nagyon fontos lenne, hogy ezt tudják azok az emberek is, akik gyereket, vagy akár felnőttet bántanak. Szeretném, ha tudnák, hogy életre szóló fájdalmakat okoznak, és szeretném, ha nem tudnák elhitetni magukkal, hogy egy másik embert traumatizálni oké, és rendben van, ha épp ahhoz szottyan kedvük.
Legalább ennyire fontos lenne, hogy mindenki tisztában legyen a trauma működésével, a test és a trauma kapcsolatával, hogy értsük, hogy a PTSD nem egy gyerekes hiszti, nem egy úri huncutság, nem egy „jódolgában azt sem tudja mit csináljon” érzés, nem gyengeség, nem akaraterő hiánya, hanem egy agyban és testben lejátszódó következménye a traumának. Talán, ha ezt minél többen tudják, szépen lassan elkezd változni a hozzáállás a traumatizált emberekhez, és a még több szenvedést okozó hibáztatás vagy ítélkezés helyett elérhetnénk egyszer azt, hogy együttérzést kaphassanak.
Ahogy egy tolókocsiban ülő embernek nem kezdjük el dobálni az akaraterővel kapcsolatos jótanácsokat, hogy csak szedje össze magát, és kezdjen el járni, mert ez a hozzáállás roppant kínos, úgy egy PTSD-vel együttélő embernek sem szabadna a szenvedéseiért az akaraterejét vagy a gyengeségét hibáztatni és okolni, mert épp olyan kínos. Ahogy egy tolókocsiban ülő emberen segíteni, áttolni az úttesten, felsegíteni a rámpán szép, emberséges, és menő, épp olyan menő egy traumatizált ember fele együttérzéssel és segítő szándékkal fordulni, és elfelejteni végre az őket bántó vagy megszégyenítő megjegyzéseket.
És ami legalább ilyen fontos, hogy minden traumatizált ember tudja, hogy nem gyenge, nem lusta, nem erőtlen, nem ő az oka a szenvedésének, hanem az, aki bántotta őt. Így a PTSD sem az ő szégyene. Ilyen tünetekkel együttélni nem ritkán oltári nagy szívás, de soha nem szégyen.
*s
Az az ember, aki azt érzi, hogy soha semmi okot nem ad arra, hogy gyűlöljék, mégis állandóan gyűlölet tárgya, nem találja a helyét a világban.
Nem tudok annál fájóbb és kegyetlenebb érzést elképzelni, mint hogy nem azért gyűlölnek, mert tettem valamit, mert bántottam mást, csak azért, amilyen vagyok.
Rengeteg ember érzi ma is nap mint nap a bőrén ezt a maró fájdalmat. Ha azért gyűlölnek, aki vagyok, csak a puszta jelenlétem vált ki borzalmas indulatokat, és ellenérzéseket, abból borzasztó nehéz kiutat találni. Akár gyerekként, akár felnőttként kínoz valakit ez az érzés, óhatatlanul a létjogosultsága kérdőjeleződik meg. Ha azért utálnak, mert tettem, mondtam valamit, akkor azon lehet, hogy tudok/akarok változtatni. De ha csupán azért, aki és ami vagyok, azzal nem lehet mit kezdeni. Abból csak azt érzi az ember, hogy jobb volna, ha nem is lenne. Ha nem is létezne, ha meg sem született volna.
Nincs statisztikám erre vonatkozólag, de azt gondolom, az öngyilkosságok vagy öngyilkossági kísérletek, gondolatok és a lassú önkínzások, önpusztítások zöme olyan embereknél következik be, akik érezték a bőrükön a gyűlölet maró fájdalmát. A „csak azért gyűlölnek, mert létezem” érzését. Minél korábban, minél kisebb korban, vagy minél hosszabb ideig kell ezt éreznie valakinek, annál jobban bekúszik a bőre alá. Beleég a zsigereibe, a sejtjeibe. A szégyen csupán azért, aki vagyok. Méregként terjed szét a lélekben, és lassan gyilkol.
Azok között is vannak szerencsésebbek (ha egyáltalán értelmezhető ebben a kontextusban a szerencse szó), és kevésbé szerencsések, akik érezték már gyűlölve magukat. Az előbbiek tudják, vagy hosszú évek kínkeserves munkája alatt megtudták, hogy nem ők rontottak el valamit, a hiba nem bennük van. Tudják, hogy igenis van létjogosultságuk, hogy jó, hogy vannak, hogy méltók az életre, a jóra, a szépre, arra, hogy szeretve legyenek. A kevésbé szerencsések még nem tudják mindezt. Mert valaki vagy valakik sikeresen elhitették velük, hogy ők gyűlöletet érdemelnek, értéktelenek. És talán még nem kaptak segítséget ahhoz, hogy elhihessék az ellenkezőjét.
Senki nem érdemel megvetést. Senki nem érdemli, hogy utálják azért, amilyen. Senkiben nem volna szabad szégyent kelteni csak azért, amilyen.
Ahogy Fahidi Éva is mondta: mi, emberek, millió okot tudunk találni arra, hogy gyűlöljük a másikat
Teljesen mindegy, hogy a származása, neme, szexuális orientációja, testalkata, bármilyen fogyatékossága, vagy szimplán a személyisége miatt veti meg az egyik ember a másikat, ez az érzés az övé, és róla szól.
A gyűlölet, a megvetés, az elfogadás képtelensége az ő fogyatékosságából, az ő sérültségéből, az ő félelméből ered. Az ő szégyene.
És az ő döntése.
Merthogy a gyűlölet sokszor elhatározásból születik, vagy éppen annak az elhatározásnak a hiányából, hogy elfogadom, és tiszteletben tartom a másikat. Nem kell szeretni őt, csak elfogadni. Csak élni hagyni.
Vagy ahogy Szabó Magda írta:
„Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.”
*
Éjjel olvastam egy cikket, ami egy 13 éves fiú öngyilkosságáról szólt. Öngyilkos lett a mássága miatt.
Minden szomorú gyereksors vagy gyerekbántalmazás mélyen megrendít, de amikor valaki ennyi idősen nem lát más kiutat, nincs reménye, nincs kapaszkodója, az szörnyen tud fájni.
Én ennyi idős sem voltam, mikor napi szinten voltak öngyilkossági gondolataim, teljesen más okból. Mert semmi fényt nem láttam az alagutam végén, amiben voltam. Mert semmi reményt nem láttam arra, hogy valami változzon a körülményeimen. Mert cserben hagytak, mert bántottak, és mert nagyon sokan hagytak bántani. Mert nem bírtam már a folyamatos rettegést. És mert úgy éreztem, az égvilágon senkinek sem számítok. Sőt, meg voltam győződve arról, hogy szívességet tennék néhány embernek, mert azt éreztem, a puszta létezésem irritálja őket. Mai napig tisztán emlékszem az érzésre, a gondolataimra, a teljes kilátástalanságra. Emlékszem, ahogy szemeztem a késsel a konyhában, emlékszem, ahogy azon gondolkodtam, hogy mégis mi lenne a legjobb módszer arra, hogy véget vessek ennek az életnek.
Sokan azt gondolják, hogy aki ilyeneken gondolkodik, az meg akar halni. Pedig ez nem igaz. Az öngyilkossági késztetésekkel küzdő gyerek vagy felnőtt nem akar meghalni, csupán másképp szeretne élni. A szenvedéseitől szeretne megszabadulni, nem az életétől. Csak mikor már nagyon kilátástalannak tűnik minden, akkor úgy érzi, hogy a szenvedéseitől nem tud másképp.
Egy gyerek a szenvedéseitől nem tud megszabadulni. Önállóan, egyedül, segítség nélkül, felnőtt nélkül nem tud. Egy gyereket a szenvedéseitől meg kell szabadítani.
Egy gyereknek olyan környezetet kell teremteni, amiben nem szenved. Ahol biztonságban van, ahol szeretve van, ahol nem bántják, nem alázzák, ahol elfogadják olyannak, amilyen. Ahol nem emészti fel a lelkét a félelem, és nem marja szét a szégyen. Ahol nem bélyegzik meg semmiért, különösen nem olyan valamiért, amiről nem tehet. Amit ő nem választott. A szégyen egy olyan maró fájdalom, ami a gyerek egész testét és lelkét elárasztja. A legelviselhetetlenebb érzések egyike.
A szégyen megbénít, lefagyaszt. A szégyen pusztít.
Mostanában pedig társadalmi szinten a mindennapi interakciók része lett a megszégyenítés, a megvetés.
Egy gyerek számára nincs elviselhetetlenebb érzés, mint a megvetés. Sok gyereknek láttam a szemében a megvetés fájdalmát, és rengeteg gyereket hallottam beszélni arról, mennyire rettegnek a szüleik, vagy a társaik megvetésétől. Vagy bármilyen testi adottságuk miatt, a teljesítményük miatt, vagy amiatt, mert lányt vagy fiút szeretnek. Volt, aki a származása miatt volt folyamatos megvetés tárgya, és olyan is, aki valamilyen hibája miatt vagy sérülése miatt. A szenvedésük és a fájdalmuk hasonló volt, bármi is váltotta ki a megszégyenítést.
El kellene kezdenünk egy olyan világot teremteni, ahol nem történhet meg az, hogy egy gyerek nem lát esélyt arra, hogy megszabaduljon a szenvedéseitől anélkül, hogy az életét kioltaná. Ahol nem kell egy gyereknek sem a szégyen maró fájdalmát cipelnie csak azért, mert valamiben más.
Hiszen semelyik gyerek sem akar meghalni. Csak sokan közülük másképp szeretnének élni.
Szégyen nélkül. Megvetés nélkül. Megalázás nélkül. Bántás nélkül. Zaklatás nélkül.
Szeretve és elfogadva.
*
forrás és folytatás:
*