kb. 4 perc olvasás
SZALAY LÁSZLÓ
MIHÁLY BÁCSI
TARTALOM
A NÉPDAL
ÓLMOS ESŐ
AZ ÜRGE
VIHAR A PUSZTÁN
SZUHAY FOGAD
A BIKA
A BIRKÁK
ELSZÁNT EMBEREK
KARA
EZ A FÖLD…
SZUHAY KUTYÁT VESZIT
FEKETE MACSKA
A SZENTIMREI HARANG
AZ ÁGY ALATT
BANDI
A GÓLYÁK
BIRKALOPÁS
„MOCSKOS” TUDOMÁNYA
A CSIKÓ
HÁRMAN FARKASOK
TELELÉS
VISZONTLÁTÁS
ŐSZI HARMAT UTÁN
„SÁRGUL, HULLDOGÁLVÁN”
RÓKA KOMA
BIRKANYIRÁS
AZ ÓRA
KÜNN A PUSZTÁN
AZ ÖRMÉNY ALKONYA
A MESE
JÉGEN A TUDOMÁNY
HUROKBAN
KURTA KIGYÓ
MEGHALT SZUHAY
——————————————————————————–
A NÉPDAL
Pirosítós, árvalányhajas buckák között székelt a homokba temetett, özönvíz előtti kisváros, melyben mint nagyreményű, jártam a tudományok erdejét. Ahol a mi kedves, jó professzoraink, ki negyvennyolcas huszártisztből, ki orvosból, végzett földesúrból lett tanárrá, mert hisz régen volt. De azért megtanították ők a magyarok történetét; Beöthy Zsolt irodalomtörténetét, – jobban, mint mások. És ami a fő, megtanították teljes szívünkből, teljes lelkünkből szeretni, imádni – félteni a hazát…
Református iskola volt. Főtantárgya a hazaszeretet. Petőfit könyv nélkül tudtuk, s az énekkar kuruc dalokat zengedezett.
Mit szólnának ők, ha most feltámadva, látnák, hová juttattak bennünket, – és még hová akarnak juttatni, – azok, akiktől reggeltől estig, rimánkodva és fenyegetve, óvtak és intettek minket…
Nagyszerű harcosok kiröpítője volt ez a fészek. Szilaj, rebellis magyaroké. Akik ellepték a főiskolákat és éjjelt nappallá téve, fogcsikorgatva tanultak, hogy mint lelkészek, tudósok, politikusok és írók, halálraszántan küzdjenek az ellenséggel…
Ó, ha élnétek: Ti meg tudnátok tán még cselekedni, hogy ami van, az megmaradjon magyarnak és hiába halásszon belső ellenségeink hálója…
*
Poézis-óra volt.
Balajthy tanár ült a katedrán, a becsületben megőszült, hosszú, fehér, kurucosan lelógó bajuszú, szigorú öreg Balajthy. Róla emlegette a fáma, hogy negyvennyolcban huszártiszt volt.
Lecke: A népdal. Abból kellett felelni.
Előveszi a noteszét, nézi, forgatja:
– Jöjjön ki Avas Vince…
Avas Vince valahol a háttérben „szurkolt”, s elszólta magát:
– Azt a hét meg a nyolcát, azt se tudom, mi van föladva…
– A népdal, – súgják neki.
– Bele se néztem…
– No, gyere, gyere, – türelmetlenkedik öreg Balajthy.
Vince kiballag, meghajtja magát és kivágja: – A népdal. Aztán nézi, nézegeti a csizmája orrát – és hallgat…
– No, mi lesz? – riaszt rá öreg Balajthy. – Tudod, vagy nem tudod?
– Már hogyne tudnám, – hörren fel sértődötten Vince. – Csak a gondolataimat köll rendezni…
– No hát csak rendezd, – mondja epésen öreg Balajthy, azzal csibukot tölt, kicsihol és rágyujt.
Egyszer csak Vince hátracsapja bozontos fejét, előrelép és elkezd beszélni.
Először csak úgy bizonytalanul, ingadozva, mint a kisgyerek, mikor járni tanul. Majd mindig határozottabban, gördülékenyebben, mintha tükörlapon golyó gurulna.
„Száll a madár ágról-ágra
Száll az ének szájról-szájra…”
Balajthy nagy szemeket mereszt, némelyek meg hátul csöndesen röhögnek, de Vince elszántan folytatja:
– Ez a nép ajkán dalos madárként szépen szálló, szóló, röpdöső ének: a népdal.
– Hm, – mondja öreg Balajthy, – folytasd…
– Hogy honnét jön? Nem tudja senki. Hogy hova megy? Ki tudná?… Csak jön, mint a sóhajtás, a bárányfelhő; csak jön, mint az ökörnyál, az esti szellő, hogy aztán eltűnjön, elszálljon, mint az ifjúság… hogy aztán eltűnjön, elszálljon, mint a jókedv, a virágillat… mint a levegőégen nagy, fehér, kinyílott virágként tovaúszó kócsag… mint a bánatosan, kiáltva evező, szürketollas darvak, ahogy eltűnnek… elszállnak…
– Apja a szív… Anyja az öröm vagy a bánat… Születik vagy temetőben, vagy fekete felhőn… hulló levélen… lekaszált réten… zokogó viharok közt… télen…
Halálos csönd lett. Öreg Balajthy annyira előrehajolt, hogy szinte kibukott a székből. A csibuk is kialudt a szájában.
Vince meg folytatta. De idáig komoran kongó hangja csengővé vált. Ezüst csengővé. És könnyed diadallal, rózsákat dobált a tanárra:
– Vagy születik harmattól ragyogó hajnal rózsás ujja hegyén… pünkösdkor… rózsabokorban… Vagy születik szálló, aranyos szélű felhők lágy patyolatján… virágillatos pacsirtaszó közepette… tavasszal…
– Vagy nyáron… szénakaszáláskor… aratáskor… csépléskor születik… szűzlányok vérpiros ajkán… kacagva, repülve a népdal.
Egy pillanatra elhallgatott. Csak, hogy levegőt kapjon. Az osztály dermedten figyelt. Összebújva, mint a megrettent bárányok. Öreg Balajthy csodálkozva pislogatott. Azt hitte, álmodik.
– Nem jár egyedül: Bejelenteti magát, előre repülő gondolattársával – az első sorban. Vidáman csevegő fecskemadár… az ég kárpitján hangjával ragyogó csillag a pacsirta… a csalogány, „a bokrok furulyája”… kényes sárgarigófütty… bús búgása a galambnak, vagy pitypalattyszó a bevezetője…
– Vagy kék ibolyával, illatos violával kezdődik; vagy bazsalikom, muskátli szagos ágán; vagy harmatos orgona hozza, vagy születik a rózsabokorba… zöld erdőben… csörgedező patak ágyán… Sokszor rozmaring, kökény, árvalányhaj szolgálja… alapozza… hozza… hordozza – mint az eléje szórt virágon járó szép fiatal menyasszonyt – a népdalt, – midőn a szívek temploma felé megy.
– Búsongó örömök megnyilatkozása, elhervadt remények képzelt utazása: – „Zöld erdő zúgása, vadgalamb búgása, az én bánatomnak sehol nincsen mása”… Akik sötét színben látják a világot: – „Sirassatok engem, orgona virágok”… aki azt sem tudja, mint kezd bánatába: – „Elment az én rózsám idegen országba”… aki két kézzel kap ezerjófű után: – „Szomorú borongó vasárnap délután”… azzal könnyít magán, – mindjárt jobban bírja, – ha szíve bánatát dalolva kisírja…
– A boldog szerelem felkacag a dalba: – „Olyan az orcája, mint a piros alma”… „Reszket a szívem, mert eszembe jutottál”… csókokkal etettél, csókokkal itattál… „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok; az én galambomnak utat mutassatok”… „Szabad a madárnak ágról-ágra szállni”… leánynak, legénynek vágyakozva várni…
Példának okáért, egyet előadok… Hiszen leckét mondok, amikor dalolok…
Szépen felnöveli, szárnyára ereszti,
Csak az a szomorú, hogy más üti-veri…
Öreg Balajthy kitárta a karját:
– Gyere ide, te szélkiáltó, te gézengúz, te – hadd öleljelek meg.
*****************************
folytatás: