TENGELYI LÁSZLÓ: Elbocsátottak és elbocsátóik

TENGELYI LÁSZLÓ
Elbocsátottak és elbocsátóik
LIV. évfolyam 48. szám, 2010. december 3.

A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetében dúló önkényről
Élet és Irodalom

Az MTA Filozófiai Kutatóintézetének kevesebb mint egy évvel ezelőtt kinevezett igazgatója, Boros János nemrégiben elbocsátotta az általa irányított intézmény négy főállású munkatársát, Mesterházi Miklóst, Laki Jánost, Horváth Pált és Ferencz Sándort, valamint fontolóra vette Tamás Gáspár Miklós nyugdíjazását is. Minthogy e lépésekre kétes szempontok alapján és vitatható körülmények között került sor, a filozófiai szakma hazai művelőinek körében ellenállás bontakozott ki az új igazgató intézkedéseivel szemben. Radnóti Sándor egyetemi tanár tiltakozó petíciót fogalmazott meg, amelyet már eddig is másfél ezernél jóval többen írtak alá, köztük nagy számban akadémikusok, tanszékvezető egyetemi tanárok és akadémiai doktorok. Boros János erről a Pécsi Újságnak tett nyilatkozatában egyebek között ezt mondta: „[…] akik engem támadnak, azoknak jelentős része nincs jelen a nemzetközi színtéren”. (Pécsi Újság, internetoldal, 2010. nov. 22.) Nos, a petíciót a filozófiai szakma hazai művelői döntő többségükben aláírták; köztük jó néhány olyan szakember akad, aki a nemzetközi színtéren is jelen van. Én magam nem csupán a petíciót írtam alá, hanem ezenfelül a szakma nyilvánossága előtt levelet is intéztem Boros Jánoshoz, amelyben lemondásra szólítottam fel; mindazonáltal jelen vagyok a nemzetközi színtéren. Immár kilenc és fél éve egy német egyetem kinevezett filozófiaprofesszoraként dolgozom. Emellett vendégprofesszorként tanítottam az Egyesült Államokban, Kanadában és Franciaországban is. Boros Jánostól, aki ugyancsak hosszú időt töltött külföldön, abban különbözöm, hogy nem csupán hallgatóként és vendégtanárként ismertem meg külföldi egyetemeket, hanem főállású oktatóként is. A magyarországi fejleményeket immár kívülről nézem; érdekeim nem fűződnek hozzájuk. Kizárólag a döbbenet és a felháborodás késztet arra, hogy nyomon kövessem őket, és írjak róluk.

Az MTI híradása szerint Boros János közölte: „olyan munkatársaktól vált meg az intézet, akik a hetvenes évek vége óta sem szereztek egyetemi doktorátust. Az említett főmunkatársak pedig hosszú évek óta egyetemi docensi vagy egyetemi tanári fizetést kaptak, ám a fizetésért elvégzett megfelelő munka nem mutatható ki”. Igen hatásos nyilatkozat. Vajon mi tarthatna számot nagyobb tömegsikerre, mint az ingyenélő filozófus képe? Csakhogy ez a durva klisé valójában nem érvényes az érintettekre. Boros János nem tagadja, de nem is említi meg, hogy a két elbocsátott főmunkatárs, Mesterházi Miklós és Laki János természetesen szerzett egyetemi doktorátust, sőt ezenfelül még kandidátusi fokozatot is. E ténynél fontosabb azonban, hogy egyetlen nyugati tudományos intézményt sem ismerek, amelyben olyan önkényesen és megalapozatlanul alkalmaznának eleve kétes szempontok alapján megfogalmazott kritériumokat a beosztott kutatókra, mint ahogyan azt a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének jelenlegi igazgatója teszi. Boros János szájából több ízben is elhangzott az az állítás, hogy az érintettek úgyszólván „önmagukat minősítették”, hiszen nem feleltek meg még annak az igazán nem túlzott elvárásnak sem, hogy évente legalább egy önálló tudományos értekezést publikáljanak. E nyilatkozatok alapján önkéntelenül is kirajzolódik egy kép az ember szeme előtt: az újonnan kinevezett igazgató bekéri beosztottaitól publikációs jegyzéküket, majd íróasztalához ül, összeszámolja a felsorolt tételeket, végül pedig elégedetlenül felkiált: „Még egy tanulmány sem jut itt egy egész évre! Ingyenélők!” Csakhogy ez a kép velejéig hamis. Szó sincs róla ugyanis, hogy az újonnan kinevezett igazgató nyomban számolni kezdene; nem, előbb még megdolgozza az adatait: eldönti, hogy a felsorolt cikkek közül melyek számítanak „tudományos” publikációknak, és melyek tartoznak a „publicisztika” körébe, valamint hogy melyek számítanak „releváns” külföldi publikációknak, és melyek „nem relevánsak”. E döntésnek tétje van, mert az így kiselejtezett tételek a továbbiakban nem számítanak. Ezért fontos dolog feltenni a kérdést: vajon milyen kritériumok alapján hozza meg a tisztelt igazgató úr ezt a döntést?

Ezen a ponton azonban nehézségbe ütközünk: bele kellene látnunk Boros János fejébe, és ez bizony nem könnyű feladat. A kritériumok ugyanis nem nyilvánosak. Így csak a szakmai alkalmatlanság verdiktjéből lehet rájuk következtetni. Az elbocsátások alapjául szolgáló ítéletekből egyértelműen kiderül, hogy a Boros János által alkalmazott kritériumok számos esetben teljességgel elfogadhatatlanok. Így például a Filozófiai Kutatóintézet igazgatója szerint nem számít nemzetközi rangú publikációnak egy olyan írás, amelyet egy kutató egy nemzetközi konferencia anyagából összeállított és nyugati kiadónál megjelentetett tanulmánykötetben tesz közzé, ha a kötet szerkesztői között akár csak egyetlen magyar kutató is szerepel. Továbbá nem önálló „tudományos” cikknek, hanem nyilván a „publicisztika” műfajába tartozónak számít és ezért máris értéktelennek minősül egy olyan – egyébként egyértelműen filozófiai tárgyú – írás, amelyet valaki a Holmi című, amúgy igen rangos folyóiratban tett közzé, nyilván egyszerűen azért, mert ez a folyóirat nem kizárólag filozófiai írásokat közöl. Ezek a kritériumok – finoman fogalmazva – nem konszenzuálisak; kevésbé finoman fogalmazva: veszedelmes fantazmagóriák. Emellett Boros János ezeket az önmagukban teljességgel tarthatatlan kritériumokat még csak nem is egységesen alkalmazta: a – sok esetben nyilvánosan hozzáférhető – publikációs jegyzékek egybevetéséből kiderül, hogy két olyan írás közül, amelyek egyazon szerkesztőtől egyazon nyugati kiadónál publikált két hasonló tanulmánykötetben vagy akár egyazon nyugati folyóiratban jelentek meg, az egyiket érvényes publikációnak minősítette, a másikat pedig lenullázta – és korántsem csupán egyetlen esetben tette ezt.

Az olvasó láthatja ebből, hogy az a művelet, amely a jelenlegi elbocsátások alapjául szolgáló minősítésekhez vezetett, minden, csak nem egyszerű összeadás. Valójában a merő önkény uralkodik a Filozófiai Kutatóintézetben. Ez ellen irányul a szakma és a közvélemény tiltakozása. Az önkény az oka annak, hogy a Filozófiai Kutatóintézet újsütetű igazgatója az alá tartozó 23 kutatóból 15-öt alkalmatlannak minősíthetett – egy olyan intézetben, amely a Magyar Tudományos Akadémia saját kérdőíves értékelő rendszere szerint a 17 humán- és társadalomtudományi irányultságú akadémiai kutatóintézet között az utóbbi öt év átlagában a felső egyharmadhoz tartozott, 2006-ban és 2007-ben pedig az egy főre jutó publikációk számát tekintve egyenesen a második legjobb lett!

Laki János tudományos főmunkatárs előttem lévő publikációs jegyzékében Boros János szerint mindössze négy önálló tanulmány esik az utóbbi évtized teljes időtartamára. Az én számításaim szerint azonban ebből az évtizedből – a legszigorúbb mércékkel mérve is – kereken húsz önálló „tudományos” tanulmány – köztük három idegen nyelvű (német, illetve angol) kiadvány -, valamint egy jelentős, a Magyar Filozófiai Szemle hasábjain írások egész sora által méltatott és igen nagyra értékelt könyv származik (és akkor két rangos, a szerkesztők által – a szerző nevének ismerete nélkül írott szakvélemények alapján – immár elfogadott, de még megjelenés alatt álló, idegen nyelvű írást még csak figyelembe sem vettem). Erre az eltérésre egyetlen magyarázatom van: Boros János a maga fantazmagóriái alapján merő önkénnyel redukálta a tanulmányok számát húszról négyre! Egyedül a publikált könyv anyagából is kitelik annyi oldal, hogy az utóbbi évtized minden évére jusson egy tanulmánnyi terjedelmű szöveg, a húsz további írásról, valamint a Laki János által szerkesztett kiadványokról és az általa fordított írásokról nem is beszélve! És akkor ez a könyv még csak nem is azonos azzal a kandidátusi értekezéssel, amelyet Laki János – ugyancsak könyvnyi terjedelemben – megírt és megvédett.

De éppígy megdöbben az ember Boros János felsőbbséges – ámde teljes mértékben légből kapott – nyilatkozatain, ha két további elbocsátott kutató publikációs jegyzékét tekinti. Mesterházi Miklós tudományos főmunkatárs esetében (aki egyébként hat könyvet – közülük egyet társszerzővel -, valamint jó néhány könyvnyi terjedelmű fordítást publikált, és akinek publikációs jegyzéke e fordításokkal együtt hetven tételre rúg) nincs szükség arra, hogy magam érveljek. Az ő esetében ugyanis már az úgynevezett akadémiai doktori habitusvizsgálat eredménye is megszületett, és e vizsgálat tárgya egyebek között éppen publikációinak száma és minősége volt. Az eredmény pozitív: Mesterházi Miklós benyújthatja – immár elkészült – akadémiai doktori értekezését, hogy megszerezze a legmagasabb tudományos fokozatot. De vethetünk egy pillantást Horváth Pál tudományos kutató írásaira is, aki egyébként nyugdíj előtt áll (és a jövő év júliusában nyugállományba vonulhatott volna, ha ez év novemberében el nem bocsátják – micsoda személyi politika ez?): itt akár nyolcvan évre is jut elég írás, hiszen 6 könyv és 79 tanulmány van feltüntetve. Kezembe vettem Horváth Pál magnum opusát, A modern katolikus gondolkodás története című könyvet, amely a neotomizmus irányzatát dolgozza fel az eredeti források alapján – állíthatom: átfogóan és elmélyülten. Hiánypótló műről van szó, amely három évtizedes kutatómunka eredményeit összegezi. Ez a példa különösen világosan mutatja, hogyan is fogja fel Boros János a minősítés feladatát: nem számba veszi a meglévő teljesítményeket, hanem egész életműveket „minősít” semmisnek – egyetlen tollvonással!

Ferencz Sándor az egyetlen, akinek valóban kevés számú publikációja van: 26 évnyi munkaviszonyra 18 tanulmány esik. Ha azonban csupán azokat az éveket tekintjük, amelyeket Ferencz Sándor tudományos munkatársként töltött el a Filozófiai Kutatóintézetben – márpedig hogyan is alkalmazhatnánk egy követelményt olyan időszakra, amelyre nem vonatkozik? -, akkor bizony az ő esetében is minden évre jut átlagban egy tanulmány. Emellett Ferencz Sándornak volt egy speciális tudásterülete is: ő volt a Filozófiai Kutatóintézet első számú számítógép-szakértője. Amíg az információs társadalom elméletével foglalkozó Nyíri Kristóf akadémikus volt a Filozófiai Kutatóintézet igazgatója, e speciális tudás ázsiója magasra hágott: Ferencz Sándor az intézmény informatikai igazgatója volt, és kutatócsoportot vezetett, amelynek mint kutató maga az akkori igazgató is tagja volt. Ebben az időszakban Ferencz Sándor pályázatokat nyújtott be és kutatási támogatásokat nyert el az intézet számára. Nyugaton a kutatási támogatások elnyerőit nagyra becsülik; Magyarországon a kutatók értéke a jelek szerint úgy ingadozik, akár a tőzsdeárfolyamok. Ferencz Sándor egyébként közel egy évtizeden át tanította a középkori filozófia történetét a szegedi egyetemen. Kollégái szerint szakmai tanulmányaiban kivételes – talán már egyenesen túlzott, mert gátlásokat okozó – igényesség jellemzi. Előttem van Ferencz Sándor egyik írása, amely nyelv és megértés viszonyát tárgyalja Szent Ágoston és Canterbury Szent Anzelm gondolkodásában. Az írás a középkori filozófia kiváló ismeretéről tanúskodik, és önálló gondolatokat tartalmaz.

Erről jut eszembe: vajon olvasta‑e Boros János elbocsátott munkatársainak írásait vagy akár csak néhányat is közülük? Vannak-e személyes benyomásai azokról a művekről, amelyeket semmisnek ítél? Ez nem volna elvárhatatlan, hiszen az elbocsátottak egyelőre még csak négyen vannak. Igaz, a feladat könnyen túlnőhet az igazgató befogadóképességén, mert – ha meg nem állítjuk – elmegy ő az elbocsátásokban akár tizenötig is. Úgy hírlik, Gábor Györgyöt, aki az intézetigazgatói tisztségre pályázva ellenfele volt, és akit – nemes gesztus! – első dolga volt igazgatóhelyettesi tisztségéből leváltani, máris ki akarja tenni.

Visszatérek azokra a kritériumokra, amelyekkel megítélhetjük, melyek a valóban „tudományos” írások egy publikációs jegyzék tételei közül. Megfogalmazhatók és alkalmazhatók ilyen kritériumok, ámde csakis konszenzuálisan. A bölcsésztudományokban – ellentétben a természettudományokkal – nem létezik egységesen elfogadott kánon; az európai folyóiratok tudományos értékéről meglehetősen szélsőséges beállítottságú kutatók felállítottak ugyan egy rangsort, ezt azonban a nyugati szakemberek többsége – szerintem jó okkal – elfogadhatatlannak tekinti. Nem ismerek olyan nyugati akadémiai intézményt, amelyben ma ez a rangsor hivatalosan állások betöltésének alapjául szolgálna; egyébként még megalkotói is óva intenek ettől. Egy professzori állás betöltésekor ezért például Németországban bizottság alakul, az esetek többségében hat professzor, három tudományos munkatárs és két hallgató részvételével. A hat professzor közül csupán három kerül ki az érintett szakma helyi képviselőiből, egy további egy másik egyetem munkatársaként csatlakozik a bizottsághoz, és két nem szakmabeli, de szakmaközeli professzor is részt vesz az eljárásban; ők törvényességi felügyeletet is gyakorolnak. Az eljárás körülbelül egyévi munkát igényel, és magában foglalja az első tizenöt-tizenhat jelölt öt-öt írásának (köztük terjedelmes könyveknek) az elolvasását és megvitatását is. A végső állásfoglalás kialakítása előtt a bizottság kikéri két köztiszteletben álló, más egyetemen dolgozó rangos tudós írásos véleményét. Ennek ismeretében alkotja meg azután tíz oldalban megfogalmazott és szakmailag részletesen megindokolt írásos állásfoglalását. Ezt az állásfoglalást, ha minden gördülékenyen megy, az egyetem demokratikus testületei jóváhagyják, és a végső döntést a rektor ennek alapján hozza meg. Joga van eltérni tőle, de csak indokolt esetben és eleve szűk korlátok között; csak a bizottság által támogatott első három jelölt közül választhat, illetve – végső esetben, amely igen ritkán fordul elő, és a szakmai bizottsággal szembeni bizalmatlanság jelének számít – kérheti az eljárás újólagos lefolytatását. Hasonló bizottság alakul meg akkor is, amikor például egy úgynevezett juniorprofesszor állásának újabb három évre történő meghosszabbításáról van szó. A végső döntés mindig egy személyben a rektoré; de e döntést szakmai és demokratikus intézmények egész sora készíti elő (és szorítja korlátok közé).

Ennek nyilvánvalóan a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetében is hasonlóképpen kellett volna történnie. A Boros János szerint érvényben levő tudományos követelményrendszer a minősítések feladatát a Tudományos Tanácsra bízza. A baj csak az, hogy ilyen testület az intézetben nem volt és ma sincs. (Ennyit az eljárások törvényességéről, amelyre Boros János előszeretettel hivatkozik. Azt már csak mellesleg említem meg, hogy az intézet jó néhány tagja – megalapozottnak látszó érvekkel – az említett követelményrendszer jogi érvényességét is kétségbe vonja.) Boros János ebben a helyzetben megbízott ugyan egy háromtagú ad hoc bizottságot, ámde egyik tagnak az általa egyébként igazgatóhelyettessé is előléptetett Demeter Tamást tette meg, aki az intézet nagy többségével igen feszült viszonyban (mint jogi szövegekben fogalmazni szokás: haragban), az intézet egyik munkatársával pedig ezenfelül még perben is állt. Amikor ezt a jogi képtelenséget az intézet tagjai felrótták neki, az igazgató megszüntette az ad hoc bizottságot, és kijelentette: új bizottságot hoz létre, és ez új minősítéseket fog készíteni. Ezt az ígéretét azonban nem tartotta meg: ehelyett alig két hétre rá saját felelősségére – tehát egy személyben – új minősítéseket gyártott, amelyeket csak a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Bizottságának tiltakozására és az akadémia elnökének, Pálinkás József akadémikusnak a közbeavatkozására függesztett fel, hogy aztán néhány hónappal később váratlanul ugyanezen minősítésekre hivatkozva szakmai alkalmatlanság címén elbocsásson négy kutatót.

Nyugati szemmel ezt aligha lehet másnak ítélni, mint igazgatói önkénynek. Arról már nem is beszélek, hogy Boros János a kétes érvényességű tudományos követelményrendszert nem egy esetben visszamenőleges hatállyal alkalmazta; az ilyesmi nyugaton ugyan a legsúlyosabb abúzusnak minősül, Magyarországon azonban a jelek szerint nem vált ki elég hathatós tiltakozást.

Az önkény egyedüli ellenszerét a szakmai konszenzus kialakításában látom. De hogyan is törekedhetnék Boros János szakmai konszenzus kialakítására, miután közel egyéves tevékenysége során közvetlen munkatársainak és a filozófiai szakma hazai művelőinek döntő többségét emberileg és szakmailag egyaránt szembeállította magával?

Ezért erős kétségeim vannak afelől, hogy Boros János egyáltalán alkalmas-e arra a feladatra, amelyre vállalkozott. Jól emlékszem rá, hogyan fontolgatta két héttel ezelőtt Bolgár Györggyel folytatott beszélgetése közben, vajon nyugállományba küldje-e Tamás Gáspár Miklóst. Először – Arisztotelészre hivatkozva – hosszan bizonygatta, hogy senki sem tudhatja az adott pillanatban, mi lesz az ő (Boros János) fejében egy perc vagy pláne egy hónap múlva. Valóban, engem sikerült is meggyőznie arról, hogy ezt még ő maga (Boros János) sem tudja. Szánalmas fejtegetés volt, mert a filozófiai köntös alól kilógott a lóláb. Boros János ötölt-hatolt, és nem jutott dűlőre önmagával: merje-e, ne merje-e. Végül nagy nehezen előrukkolt azzal a merőben formális és bürokratikus meggondolással, hogy Tamás Gáspár Miklósnak nincs nyelvvizsga-bizonyítványa. Ez arra ösztönző tényezőnek látszott a szemében, hogy eltávolítsa a Filozófiai Kutatóintézetből azt a Tamás Gáspár Miklóst, akinek műveltsége és szellemi színvonala aligha vonható kétségbe, és akit – jól tudjuk – már más politikai rezsim idején is értek méltánytalanságok. A nyelvvizsgaérv időközben szerencsére köznevetség tárgya lett, hiszen sokan tudják, milyen magas fokon sajátította el Tamás Gáspár Miklós idegen nyelvek egész sorát az ógörögtől a franciáig, a németig és az angolig.

Felteszem a kérdést: vajon megfelelő ember kezében van-e Magyarország egyetlen filozófiai kutatóintézetének sorsa? Kérdésem korántsem szónoki: a Magyar Tudományos Akadémia vezetőihez és kiváltképpen elnökéhez, Pálinkás József akadémikushoz fordulok vele, aki közel egy évvel ezelőtt annak ellenére nevezte ki Boros Jánost igazgatónak, hogy sem az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa által felkért eseti bizottság, sem pedig a Filozófiai Kutatóintézet munkatársi gárdája nem őt támogatta. Időközben Boros János ténykedése a filozófiai szakma nagyfokú ellenállását váltotta ki – immár Magyarország határain túl is. Vajon nem elég ez ahhoz, tisztelt Elnök úr, hogy Ön, akinek ez tiszte, felülvizsgálja – vagy felülvizsgáltassa – azt a képtelen eljárást, amely a Filozófiai Kutatóintézetben már eddig is négy megbecsült és jobb sorsra érdemes kutató elbocsátásához vezetett, és amellyel – legalábbis egy szakaszát tekintve – Ön is egyet nem értését fejezte ki? Amíg ezt a felülvizsgálatot meg nem kezdi, addig, tisztelt Elnök úr, Boros Jánossal együtt Ön is óhatatlanul az elbocsátottak elbocsátójának minősül, és nem mentesülhet ama vád alól, hogy tűri – vagy támogatja – az egyik akadémiai intézményben az igazgatói önkény dúlását.

Boros Jánosnak, akivel – hogy ismét ezt a fordulatot idézzem – személyesen sem haragban, sem perben nem állok, újra csak azt mondhatom, amit már másfél héttel ezelőtt hozzá intézett levelemben megfogalmaztam:

„Kedves János, gondolj csak bele, hogyan fogsz ezek után a szakma színe előtt megállni? Megvetésnek teszed ki Magadat. Több éves ismeretségünk nevében felszólítalak: hagyj fel megkezdett hadjáratoddal, amely könnyen boszorkányüldözés színében tűnhet fel. Mondj le igazgatói tisztségedről, mondj le, mert nem vagy birtokában sem az intézeti munkatársak, sem a tágabb értelemben vett filozófiai szakma bizalmának. Eljátszottad ezt a bizalmat, és ezért nem vagy alkalmas rá, hogy ezt a fontos tisztséget betöltsd. Vonulj vissza, és szállj Magadba!”