kb. 17 perc olvasás
TRIANON
1920. JÚNIUS 4. – 2020. JÚNIUS 4.
Móricz Zsigmond: Kesergő
(Querela Hungariae)
Balkarom keletre, jobbkarom nyugatra,
szegény fáradt lábaim déli sárban áznak,
megtöretett bús fejem az északi kopáron:
földre teríttettem, gázoljatok rajtam!
Nem hogy vérem hullott, nem hogy kimerűltem,
nem tudatlanságomból, koldus nyomoromból;
nem gonoszságnak miá buktam el esetten,
nem éltem fogyott el: de a becsületem!
Hazugok kihazudják, gyávák kigyávulják
gazok kigázolják maguknak a dús jövőt;
csak én nem tudtam volt, soha, magam kelletni,
csak én nem vállaltam, soha, menteni magam.
Hogy fújták, hogy fújták, kígyókövet ellenem,
hogy fenték, hogy fenték előre rám fogukat:
s én jártam, sétáltam, büszke szemmel, szabadon,
nyugati szél zilálta, keleti szél cibálta hajam.
Balkarom lenyesve, szívem fölött jár a kés,
jobbkarom lekötve, mezőimre dűl a vész,
lábaim üszkösen, koponyám lékesen,
erőm, velőm, vérem fogy.
Óh, de csak fujjátok, habzsoló vad szátokkal,
csak tajtékozzátok a förtelmes vádakat,
vágjatok, messetek, rugjatok: ítéljetek:
van még nékem istenem!
Ki, érdemlett bűnömért szabadajtott tiktek, rám,
sok káromlásimért lakatolta le a szám,
kutyakevély magyaron, öröme is vagyon tán,
ilyen példátlanul iszonyatos elbuktán.
Háborodik elmém, forrong minden idegem,
idegenek űznek, régi volt barátaim,
kenyeremet evők, óboromat ivók,
napfényes mosolyomban akik sütkéreztenek.
Nem tudok kitörni, még nem gyűlt fel oly erőm,
csak zsoltározgatva táplálgatom haragom,
bús imádkozgatva szidom a nagy egeket,
békítem lelkemet keserves bús reménnyel.
Hogy az a nagy isten, aki engem így letett,
kiteríti mégegyszer fölöttem a tenyerét,
rám szórja tetézve régi szokott áldását,
körülönt aranyos, erőverő fényivel.
Eddig sem tettem én, eddig sem cselekedtem,
hogy törtető zsivajjal kunyoráljam kegyeit,
mér adta, ontotta, rám, ingyen volt sok javát;
minek kényeztetett, tett fölfúvalkodottá.
Vagy megérdemeltem: s akkor tovább Uristen!
vagy nem érdemeltem: s akkor minek játszottál!
Óh csakhogy én itt fekszem, megtörötten, vad kínban,
kék lángok lobognak bomladozó testemen.
Balkarom levágják, jobbkarom mardalják,
két lábom parázsba, homlokom darázsba,
de forduljon csak egyet az idők vitorlája,
úgy széthánylak tolvajok, az isten se képzeli.
Álljak csak én talpra, csak még egyszer helyemen,
csak kapjam kezembe duplaélü fegyverem,
hej aki teremtett: ahogy elverem:
aki engem most gyaláz!
Nem, nem, nem! Nem, soha! Nem indulok bosszura!
Állattattam őriző: a Sötétség kapuján!
Forró szívem, véreim, glóbusotok közepén
im kitárom, átölellek, kéz a kézben, jöjjetek!
Balkarom emelném, jobbkarom emelném,
lábamra pattanni, fejem meghajtani
óhajtanám igen: s lekötve, leköpve,
lerágva, gyalázva fetrengek sírhelyemen
S gyászkönnytelen szemekkel a zordon népmilliók
környöskörül dühöngnek. Sorsom komor órái.
De szívemből fölszakad a tűz, a fény, a vulkán:
Vár a Jövő óh Magyar: az Embersors határtalan!
1920. február
*
Babits Mihály: Csonka-Magyarország
Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké!
A tiétek
zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az
Ércbálvány előtt!
döntsön az erőszak!
s döntött az Erőszak…
mi jogotok beszélni többé?
Nekem van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem
kiálthattok már:
én elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó
trombitája! szólj!
falak, omoljatok hangjaitól!
gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában!
mert
borzasztó az Igazság a gerincekben!
mit érnek a ma-épített falak körülöttem?
ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben!
árad a vizekben!
Óh tiszta, éles trombita, zengj!
ne hallgass sohase!
egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint
ahogy nem
hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség…
nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes
irányában essék…
nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér…
nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér…
nem hallgat a szél,
míg él…
Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
„Igazság!”
Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a
fegyverét, szegény testvéreim!
s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta
kezetek, meztelen
mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát
ütheti esztelen
sem lázadni nem tud, sem meghajolni az
Ércbálvány előtt igazán –
de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?
Van-e reményed abban?
a sötét utakban?
Nem! – Csak a napban!
mely éget a kövön és ragyog a patakban.
Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!
s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.
De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!
Kitárom tiszta szavamat a Napra.
Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, Felvidéken,
az égen,
s bennem!
Én sohse mondtam: „Dönt majd az erőszak!” –
most mondhatom:
„Nem! Nem!”
*
József Attila: Nem, nem, soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
(1922. első fele)
*
Juhász Gyula: Trianon
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!
*
Mécs László: Gyónnak a magyarok!
Álmok pusztája, ősi napkelet
seregszám sast és sólymot álmodott,
turult, gémet, vad vércsét, vadludat,
amiknek szíve ős-tavaszt dobog,
álmodta őket vadnak és szabadnak
s úgy küldte messzi, messzi napnyugatnak.
S vannak már csöndesvérű unokák:
elhízott, békés házi szárnyasok,
mások kegyén és mások udvarán,
szemetén kényúrt játszó kakasok,
pompázó pávák (átfestett uszályok),
új színt biflázó úri papagályok.
Maradt pár tépett holló! Itt meg ott
a háztetőre száll s azt mondja: kár.
Pár vércse is jár, nyilazott szívű,
az udvar felett azt víjjogja: vér!
s a korcsok torkán megtorpan az étel
és pillanatra a lélegzetvétel.
Vannak már Janus-arcú magyarok.
(Az egyik arcuk: régi vércse csőr,
toll-sipka rejti, mint tavaszt a hó).
Új napraforgó arcukon se tőr,
se vágy, hogy felnyilazza a magasba.
Új asztagokból eteti a gazda.
De néha arra szöknek titkosan,
hol sebzett vércsét sejtet a nyomnyi vér
és gyónnak, hogy másképp nem lehet,
mert élni kell, a gyermek enni kér,
hogy álmodói még a régi nyárnak,
könnyeznek és feloldozásra várnak.
*
Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben
Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván,
Búd vadonának reszkető ölén;
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:
Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom…
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, –
Én mit tegyek már?… Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.
Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végképp meg van ásva?
A Föld mely ápolt, most már eltakar?
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád, s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem
Magyarnak lennem mért oly csúf halál?
Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad,
Megváltót, s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, –
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!
Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égről a magyar jövendő,
Milljó göröngyre omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra lázadása
– Mint őrület, mely bennem kavarog –
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, – élni akarok!
A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakadt;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földből a holtakat:
Meredjen égnek – körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora
S az ég boltján fenn lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég –
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék:
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem hitvallón egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul…
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull:
De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
S ez ott víjjog majd Kárpát havasán,
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, – ez az én hazám!
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz majd Isten gyönyörű csodát itt:
És bölcsővé lesz minden ravatal, –
Havas Kárpátoktól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen, s magyar.
*
vitéz Somogyváry Gyula: Jaj!
A magyar nemzetgyűlés ratifikálta a trianoni szerződést…
Most már aztán csehek lesztek kutyák
és még nagyobb úr lesz a kancsuka.
A gőgös, keshedt, vén turulmadár
nem száll már többet e rögre soha.
A föld húsa, mit ekétek kifordít,
Arany-Prágának ont majd gabonát
s csehek lesztek vagy megfeszültök, kutyák!
Hallod-e székely? Európa ítélt.
Hívhatod már a poklot és eget!
Holnap a pópa oláh Miatyánkra
bottal tanítja hetyke kölykedet.
Hajlongó szolga lesz az unokád már
s oláh fejfával borít majd a hant
s kitépjük a szíved, ha magyar, bitang!
Hej, Bácska népe, húzzad az igát,
mi „győztesek” majd addig dőzsölünk.
Nemes bocskorunk a nyakadra lépett
és Szent-Páris most paroláz velünk.
Meg ne zavarja Nagyszerbia álmát
magyar szóval a nyikkanó poronty,
mert feltámad Heródes újra, te rongy!
*
Sík Sándor:
Magyarok gyónása
Ama régi híres döntő magyaroknak,
Kiknek sírjain most kányák marakodnak,
Marék maradéka, fáradt fogyatéka:
Gyónjuk gyónásunkat nemzetek elébe,
Nemzetek-ostorló Úristen kezébe.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Gyónjuk legelsőben honni hevertünket,
Szalonnás körömmel kártya-kevertünket,
Ázsiát ásitó, valóság-másító
Bolondító bortól fátyolos szemünket.
Gyónjuk gyönyörűjét délibáb meséknek,
Piros pántlikáját régi dicsőségnek,
Magyari jövendőt, álmodott szivárványt,
Sült-galamb-lesését szalmán szundikálván;
Részeg magabíztunk, mikor hétszer vérzünk.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Gyónjuk másod szeren úri-pazar markunk,
Németnek, zsidónak, mindenki mohónak
Csordulatig amit tékozlani tartunk.
Valaki fülünkbe szép szót furulyázott,
Minden javainkból pőrére kirázott.
Mindent oda, mindent, ingünket, utolsót,
Holt szülénk sírjából a deszkakoporsót:
Zsíros üstökünket csakhogy le ne nyessék,
Nemzeti tokánkat hájjal kenegessék.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Gyónjuk legutólszor legutolsó vétket,
Gyónjuk égnek-földnek a legfeketébbet.
Mikor az ördögnek mindent odaadtunk,
Csillagot az égről, a földet alattunk,
Amikor béklyóztak örökös robotra,
S lettünk a világnak ebűl rugdosottja:
Akkor, orcátlanon, cigányok módjára,
Álltunk vigyorogva világ piacára,
Szóval megtagadtuk jó régi nemünket,
Csúfságra cseréltük magyar szép nevünket,
Tisztes apáinknak sírja fölé köptünk,
Istennek, embernek arcába röhögtünk,
Önnön ganajunk közt táncra kerekedtünk,
Isten, ember előtt fertelemmé lettünk.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Kegyelmes Úristen, ne kegyelmezz nékünk!
(1919. július)
*
Vitéz Somogyváry Gyula:
Magyar miatyánk 1919-ben
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? – Kínok imája! –
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a Te neved!
Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a Te országod!…
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen Te hoztad Ázsiából
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába… ?!
Voltunk a véres védőbástyád
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a Te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre
S legyen gondod a barmainkra…!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha Te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk…!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt, bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! Istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket…!
Minket megvertél magyar-Isten
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép,
felejtse el apái vétkét
– sok számolatlan számadásunk –
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek…
Torkunk rekedt a rimánkodástól…
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája
és ne vigy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni…tüzekbe nézni…
tilinkószónál… mesét mesézni
és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.
http://www.youtube.com/watch?v=69xT6dweU0o
Papp-Váry Elemérné
HITVALLÁS
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
Ez az én vallásom, ez az én életem,
Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.
Szeretném harsogni kétkedők fülébe,
Szeretném égetni reszketők lelkébe,
Lángbetűkkel írni véres magyar égre:
Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed.
E jelszót, ha írod lobogód selymére,
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,
Halottak országát feltámasztod véle.
Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,
Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.
Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,
Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.
Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött,
Az élet Urával szövetséget kötött.
Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,
Annak vas a szíve minden vésszel szemben,
Minden pokol ellen, mert véle az Isten!
Annak lába nyomán zöldül a temető,
Virágdíszbe borul az eltiport mező,
Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.
Napsugártól fényes lesz a házatája,
Mézes a kenyere, boldogság tanyája,
Minden nemzetségén az Isten áldása.
Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Magyar legyen hited s tied a jövendő.
Magyar, legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Isten amit néked címeredbe vágott.
Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
REMÉNYIK SÁNDOR
A CSONKA TEST
Kezét-lábát a gyilkosok levágták
És otthagyták a vadon közepén,
S szóltak hozzá: nosza, munkára fel!
S szóltak hozzá gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény!
És tovább álltak a sötét haramják.
És keze-lába-nincs nyomorék
Ott vergődik a vadon közepén,
És kínjában a csillagokat nézi
Ínsége rettenetes éjjelén, –
Míg egyszer csak megindul.
Megindul úgy, hogy nem kell neki láb,
Mint kőszirt, mit vihar meglökött,
A meredélyen úgy zuhan alább.
Útját jelzi a sok-sok omló rög,
S közeledtét a rebbent madarak:
Mert, mint a végítélet dübörög.
Talán, mire a völgyfenékre ér,
Ezer szilánkba zúzza önmagát,
De azt is, aki szembejő vele,
És azt is, akit útjában talált,
S akire sziklasúllyal rá fog esni,
Mert megindult tagjait keresni!
ERDÉLY MAGYARJAIHOZ
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi símuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk.
Minden jeladást Katakombák mélyén:
„Magyarok maradunk!”
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet.
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk.
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
„Örök az élet bennünk!”
Virraszottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál,
Nyílt szónál több az allegória
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtnek lassan.
Nagyobb erőt szül nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő.
Sok mindent nem lehet majd merni.
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz.
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
NEM NYUGSZUNK BELE
Téli szél a targallyakat fújja;
Mint az Isten égre tartott ujja,
Mint megcsúfolt, kikacagott álom:
Állunk egyedül a nagy világon.
Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött véres kardját a magyarnak,
De míg minden nép a sírját ássa:
Van szava, hogy világgá kiáltsa.
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!
De hirdessük gúzsbakötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!
Kezünk, bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom,
Jöhetnek jövő századok, s megint
Csak „Recrudescunt” régi sebeink!
E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!
Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.
Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.
Fenyő madár, behavazott fákon,
Száraz haraszt, téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!
