kb. 1 perc olvasás
Mécs László
VÖRÖSBEGY BOGYÓKAT CSIPEGET
Éjjel kisangyalok kriksz-krakszokat
rajzoltak ablakomra. Hívogat
a téli táj. Veszem vasalt botom,
átsietek a kisebb dombokon,
s elérem a nagy zúzmarás hegyet.
Egy vörösbegy bogyókat csipeget.
Megbámulom a bátor madarat:
van szárnya, vágya — mégis itt maradt!
Pálmák közt élhetne, s a fogyó
fényben csak teng. A kis piros bogyó
nem étke, s lepkék, szivárvány-legyek
helyett dérvert bogyókat csipeget.
Akár szívem. A hó gyémánt-homok.
A hóban róka- s vaddisznó-nyomok.
Fehérek! Így jár a történelem
hó-lapjain Vérengzés, Förtelem,
s gyémánt-nyomot hagy léptei megett!
A vörösbegy bogyókat csipeget.
A szálfák közt libeg-lobog a tűz.
A völgyből jő egy őzjárású szűz,
a favágóknak enni hoz. Vasat
fog meztelen keze s nem fázik. Széthasad
cseresznye-szája, rámnéz. Miért nevet?
A vörösbegy bogyókat csipeget.
Őznyomba lépek róka-nyom helyett.
A favágókhoz érek, figyelek.
Jók, egyszerűek. Arra gondolok,
hogy mégis ez a legszentebb dolog:
félországnak termelni meleget!
A vörösbegy bogyókat csipeget.
(1947, Vissza a csendbe – 1976)