kb. 25 perc olvasás
Eugéniusz:
Önsors-javítás/rontás ABC – XII.
pppppppppppp
Emberélet mennyiség/minőség
Szempont és témaötlet-gyűjtésem:
A létjavítás/romlás Jenciklopédiája
pár magyar mondatos előmunkálatai
pppppppppppppppp
Bölcs-balga, és boldog-boldogtalan lélek
Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol
Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló
Életminőség-vizsgálódások: típus-példatár
ppppppppppppppppp
Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
ppppppppppppppppppp
Csokonai Vitéz Mihály:
A békétlenkedő
I
Tavasz
Ejnye, már az esztendőnek
Silány napjai eljőnek,
Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bőjtmás hónapja.
Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvőltése,
Száraz porral kerengése
Torkot, mellet terhelő,
Huruttal kerűl elő.
.
Kinek volna kedve benne!
Bárcsak hamar vége lenne
Únalmas óráinak.
Szemem bármerre tekintsen,
Sem gyümőlcse semmi nincsen
Kertem puszta fáinak.
Mit ér zőldje a szőlőnek,
Ha rajta fürtök nem nőnek,
Mit ér a bimbó, virág,
Ha körtvélyt nem nyújt az ág?
.
Barmaim, jaj, be soványok,
Elfogyott a takarmányok,
Már sem széna, sem mező,
Ezer az ember szükségi,
Nincs új, elfogyott a régi,
Majd kihúz az éhező.
Óh, bárcsak hamar nyár lenne,
E silány tavasz elmenne:
Uram! uram! talán már
Nem is fog már lenni nyár!
II
Nyár
Haj, haj, no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
Adjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hésége
Éltünk terhe, veszettsége,
Csak, csak ilyennel fizet;
Uram, szűntesd a héséget,
Mert magunkat is eléget.
Tikkasztó kánikulánk
Bűnünkért van csapva ránk.
.
Testünket alig bírhatjuk,
Lélekszakadva aratjuk
Ami kis termésünk jött;
Vetegettük hideg szélbe,
Most takarjuk forró délbe
Dudva és bogács között;
Amit e’ még meg nem fojtott,
Szipoly és sáskaraj tojt ott,
S amit ez is meghagya,
Elsütötte a ragya.
.
A hosszú napnak terhétől,
A munka keménységétől
Csigázódik életünk.
Mégis mindezért végtére
Mi a szegény ember bére!
Aggunk s alig ehetünk.
Mennykő, villám és mennydörgés
Mind, amit nyér a könyörgés,
Forgószél és jégeső,
Ami a munkánkra jő.
III
Ősz
A fejem már majd megbódúl,
Annyi a gond, mely rámtódúl,
Érik a gohér nagyon.
Szintúgy félek még előre,
Ha ránézek a szőllőre,
A szüret s baj itt vagyon;
Restellek már ki is menni,
Eső esik, mit kell tenni,
Alhatnám is, de nem is,
Mozogni kén nékem is.
.
Most jőnek már, haj, most jőnek
A megaggott esztendőnek
Legkomorabb részei,
Borong, tolong a kedvetlen
Őszi felhő, és szünetlen
Bugyognak locs cseppjei.
Bent ásítok, kint meg ázom,
Bent didergek, kint meg fázom,
Szomorú ősz, haj, haj, haj!
Benn is baj most, kinn is baj.
.
Bárcsak meleg napfény volna,
Vagy kemény télre hajolna
Már ez a locspocs idő.
Mert most setét ködbe fedve
Sínlik az embernek kedve,
S azért hozzám más se jő.
De ha jő is, mit csinálunk?
Csak únalom lakik nálunk;
Most is bú és álom nyom:
Jaj be fáj a vékonyom.
IV
Tél
No eljöttél valahára,
Gyászos tél, a főld nyakára,
És az erszényt oldozod:
Együk most már munkánk bérét,
Igyuk saját testünk vérét,
Már az inséget hozod.
Igazán, hogy minél rosszabb
A te részed, annál hosszabb,
Életünkből majd fél rész
A te napjaidba vész.
.
Elrablod a kikeletnek
Tején hízott természetnek
Gyönyörűségit magad;
Mindent, amit a termékeny
Nyár s ősz adott a vidéken,
Fagyod tőlünk elragad.
Csak számodra munkálódunk,
Érted élünk és aggódunk,
S midőn mindent elragadsz,
Magad csak kedvet sem adsz.
.
Tömlöccé teszed szobánkat,
Kertünket és gyümőlcsfánkat
Zúzzal virágoztatod.
És azalatt nagy lármával
Kimormolsz szélhahotával
S jégfogad vicsorgatod.
Ne dúld fel minden kedvünket,
Enyhítsd megúnt életünket,
Bocsásd hozzánk a tavaszt,
Szívszakadva várjuk azt.
hiszi el, hogy
már éppen csak
az ő „ádáz” ellensége
mond valami igazat róla,
így sem húz hasznot belőle
(ő a hízelgő barátaira hallgat,
az ellenséget meg csak gyűlöli,
attól dafke semmit nem tanul…)
Tükörtörő
Az önismeretlenül maradó –
az igazmondó tükör ripityára törője –
és ki mást, mint pont a hízelgőt, spiclit stb.
az ő legjobb igaz, hű jóbarátjának tekintő…
Fordítva
Ellenségének
ő szinte mindent,
és őszintén bevall,
de a jó barátja előtt
viszont makacsul (el)hallgat,
mert pl. vele sűrűn találkozik,
de jótanácsot mégis tőle vár el…
Az
elhallgatás
mint vétség
„Az Őszinteség
ellen vét mindenki,
aki nem önmagát adja,
vagy nem adja magát oda egészen.
Ez az oka annak, hogy jó tanácsaink
hatástalanok maradnak vagy éppen
ellenkező hatást érnek el.”
(Karácsony Sándor:
Ocsúdó magyarság)
Harapó-
fogóval kellene ún. jó-
barátodnak kiszedni belőled azt,
amit egy vadidegen utastársnak
kéretlenül is bármikor kifecsegsz!?
Persze abban a hiszemben, hogy
őt az életben többé már nem látod…
Vagy ezt elmondod, azt elhallgatod –
de mégis várod a tőle a jótanácsot…
Titkosító
Ő úgymond
nem teregeti ki
a „családi szennyest”,
még bizalmasnak vett,
közeli barátjának sem –
a mocskos vízben tartogatja azt,
a saját szemében látná önmagát.
Vagy ellenkezőleg: szinte mindent
elmond, ha pl. az óvónéni kérdezi
a csoportos foglalkozáson…
Barát/ellenség
felismerő képesség/képtelenség…
Aki pl. kifecsegi a rá bízott titkaidat…
Visszamondja, amit csak neki mondtál
A hátad mögött/szemedbe mást mond
Elkölti a rá bízott spórolt pénzed zömét
Hanyagul bánik a kölcsönkért eszközzel
Visszaél a vendégbarátságoddal (pl. lop)
Nem, vagy nem jól képviseli az érdekedet
Nem, vagy csak gyengén indokolja a szava
be nem tartását, sőt a megszegését…
És a többi…
Bumeráng
Ő senkinek nem árulja el
féltett/szégyellt titkait,
még legjobb barátjának sem,
csak vonaton a vadidegennek,
vagy mint Midasz, a mezőnek…
De, ami azután úgyis/mégis kiderül,
és akkor már bumerángént csap le rá…
Vagy csak rosszakarói, ellenségei tudják,
és így zsarolási helyzetbe is kerülnek…
Igazmondó
Ő azt tanulta, hogy
neki is mindig-mindenkinek
csak az igazat kell mondani,
vagyis a teljes igazságot,
különben ő bűnösen hazug…
Ő nem ismer kivételeket:
nem ismeri a tapintatot,
(ún. szalonképes szadista)
se a kegyes hazugságot,
se az illetéktelen ember,
se az ellenség esetét…
A
sok kis
füllentés,
sőt hazugság,
amit időben nem vall be,
eltitkol, bagatellizál stb.
egyre több-nagyobbat szül,
előbb-utóbb egy lavina lesz,
ami őt hamar be- és eltemeti,
egy hiteltelen erkölcsi hullává teszi…
Hazugság
Minden az,
ami nem igaz?
Ha a másik – javadra –
tévedett, az is hazugság?
És ha igazat mond ugyan,
de nem mindent – ha elhallgat?
A tapintat, a kegyes csalás nem az, sőt…
De ha mást, többnyire szánt szándékosan
a magad javára, az ő kárára megtévesztesz…
És amikor önmagadat, a magad kárára
akár egy életen áltatod: élethazugság…
(lásd pl.: H. Ibsen Vadkacsa c. drámáját…)
A hiba, vétség beismerés,
bűnei magános/nyílt megvallása
neki nem az erő, de a gyengeség jele:
ő így lenne önszemében tökéletes (önáltató)
Szerethetetlen!?
Nehéz, majdnem lehetetlen őt szeretni,
mert oly tökéletesnek látja-láttatja magát,
röstelli beismerni, megvallani emberi gyarlóságait,
és ezért lesz oly kegyetlen, mint pl. Kodolányi apja,
akit a Boldog idők önéletrajzi könyvében jellemez…
Nincs kegyelem
A férfinál a szigorú és igazságos ész
legyen az úr mindenek felett és előtt,
a szívirgalom csak női tulajdonság/gyengeség:
ha következetes, akkor ő így ön-könyörtelen is
Kaszárnya
Az ő „édes otthona”:
semmi melegség, kedvesség stb.,
csak pattogó vezényszavak hűvös, rideg, katonás légköre,
eligazítások, sorban-állások, körletrend-ellenőrzések stb.
Körülbelül ilyen volt például Csortos Gyula gyermekkora…!
Helyzet-tévesztő
Aki úgy mentegeti,
sőt konokul tagadja
esendőségét/bűneit,
mint akit éppen az esküdt
halálos ellensége vallatna
Ítél és ítéltetik
A folyamatos lesújtó,
ismeret- és empátiahiányos
elhamarkodott kemény ítélkezése
akarata ellenére önleleplező, öneláruló:
aki mondja másra, az mondja magára –
mint mindenki, ő is magából indul ki,
ki mint él, úgy ítél…!?
Aki
magát a bűnt
sem meri nevén nevezni,
és nyíltan meg- és elítélni,
mert nem vállal konfliktust,
relativizálja a jót és rosszat,
mintha minden ízléskérdés lenne…
Neki pl. a házasságtörés is csak
egy kis szórakoztató (félre)lépés…
Fedezve
tetézed a bajt –
behunyt szem/struccpolitika:
amit így nem lát, az nincs is…!?
A szőnyeg alá sepert szemét miatt
előbb-utóbb a lába, sőt nyaka stb. törik…
Elővigyázatlan
A végzetesen óvatlan,
a kísértést le, magát túlbecsülő:
csak picit elindul a züllés útján, de
a lejtőn lefelé gyorsulva derül ki: gyenge a fék
Pl. a telefonbetyárkodása indíthat el a nagyobb bűnt,
akár még egy őt is maga alá temető egész bűnlavinát is…
Isten kaszting
Zsarold meg, és
magad tedd élesben próbára Istent
valami nagy extra követeléssel:
vajon átmegy-e ezen a vizsgán…
Ha Isten itt-most nem teljesíti
a – bármily hülye – követelésed,
úgy mielőbb keresel egy másik,
„bőkezűbb, nagylelkűbb” Urat…
Ígérgetők
Az egyik a demagóg pap, politikus stb.
akit nem lehet számon-kérni, ellenőrizni,
a másik az „ördög”, aki sokat ígér, keveset ád,
és az, amit ad, az is keserű (öröm helyett üröm)
Kategorikus imperatívusz
„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája
mindenkor egyszersmind általános törvényhozás
elveként érvényesülhessen.” (Immanuel Kant)
És a meglopott és ezért méltatlankodó tolvaj –
akinek az ebül szerzett jószága pont így vész el…
Az ő parazita, élősködő jóléte éppen azon alapulna,
hogy mások tisztességesek, törvénytisztelők…
Vakhit
Vakon megbízol a vadidegen,
az egyszer, először-utoljára látható
hitel-tukmálóban vagy kereskedőben:
hisz váltig állítja-bizonygatja:
ő csak a te javadat akarja…!
(és előbb-utóbb el is veszi…)
Rossz matekos
Őneki inkább/mindig
az ezermilliméteres kell,
és nem a „csak” háromméteres kolbász…
És hiányzott a kamatos kamatszámítás órán,
vagy ha ott is volt, nem mert szólni: nem érti,
mert félt, hogy mindenki rajta fog nevetni…
…így majd ő fog sírni uzsorahitel rabjaként.
Parasztvakított
Rossz „közgazdász”
Elvakítható fizetése névleges értékével,
és annak a folyamatos emelkedésével, de
nem nézi a vásárlóerőt, mert nem ő jár a boltba,
vagyis nem érti/nem követi nyomon az inflációt…
Könnyelmű
Ő úgymond
cseppet sem aggódik a holnap miatt –
olyannyira nem, hogy rögtön elkölti fizetését…
„Majd csak lesz valahogy, úgy még soha nem volt,
hogy valahogy ne lett volna…!”
(megy is hamarosan kéregetni…)
Aki keresi a bajt:
aki képes kihozni
a harapó és karmoló,
sőt szemét kikaparó vadállatot
még a – sarokba szorított – (kis)cicából is…
(vagy piszkálja, ébresztgeti az alvó szelindeket)
„Ősbizalom”
Kire másra,
mint pont a kecskére
bízod az utolsó káposztádat –
illetve pártállami iskolára,
és kontraszelektált tanítóra,
sőt pedofil kéjenc edzőre,
papra a kisgyereked?
Aki
csupa
csudaszépet ígér,
de mindig csak olyat,
aminek betartása nem tőle függ,
mindez rajta nem számon-kérhető:
egy álbarát, demagóg pap-politikus,
és a párja, a hiszékeny balek ámulója…
Aki
gyenge
szellemi immunendszeres,
aki az erkölcsi autonómia
és szent meggyőződés híján,
iskola/média stb. hülyítetten
ordas eszmék – akár akaratlan,
de mégis – oly igen bőven termő
bamba diófája lesz…
Aki
előbb,
akarva-akaratlan
magából kiforgatott lény,
idegen istenkép imádó lesz,
ami után már könnyű rabosítani,
értékes javaitól megfosztani,
és egy siralomvölgy-lakóvá tenni…
A
két úr szolgája –
Előbb a császárnak
mindent, bármit max. megadó,
majd a maradékból Istennek és
a hazának, családjának is valamit juttató…
Javakból, minőségi időből, áldozatból, törődésből…
Aki
tüntető
hivalkodással,
kivagyisággal stb.
akkora dínom-dánom
lakodalmat stb. rendez,
hogy utána attól koldul,
lesz majd nagy szánom-bánom…
Aki
a hatalmát
a vele járó előnyökért,
kiváltságokért megtartaná,
de a vele járó felelősséget, terheket
meg már megosztaná, sőt hárítaná is…
Aki
soha nem boldog,
de mindig tudni véli, hogy
(persze rajta kívül álló okokból!)
itt-most még ehhez mije hiányzik…
(leginkább a mersze – mert akkor nyerne)
Aki
jóval tovább
nyújtózkodik, mint
ameddig a takarója ér,
és így önként dugja fejét
a csábítónak látszó uzsorahitel
halálosan végzetes, szoruló hurkába…
Aki szerint
minden eladó
és így vehető is!? –
A pénz mindenhatóságában hívő,
a tudást/képességet, barátot, szerelmet
és a többit pénzért vevő nagy csalódása…
Hisz éppen a legjobb dolgok ingyen vannak…
A pénzen vett szerelemnek ecet lesz az alja…
A játékot is eleve elrontja, ha pénzre/vérre megy…
Csokonai Vitéz Mihály:
A magánossághoz
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal –
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. –
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!
*
Csokonai Vitéz Mihály:
A tihanyi ekhóhoz
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Aki
még nem élte át, milyen lehet
egyszer is önfeledten játszani,
mert már gyerekként azt szokta,
hogy neki minden áron nyernie kell,
vagy felnőttként már nincs rá ideje,
vagy fél az önkontroll-vesztéstől…
se jó bortól,
se széplány csóktól,
se játéktól vagy tánctól
nem került önfeledtségbe,
sőt misztikus élménytől extázisba,
aki még soha nem „részegedett” meg,
nem élte át ezt a jó Ámort/mámort…
a siker,
a szerencse,
vagy a szerelem
hatására elveszti
a józan ítélőképességét;
elkábul és megszédül stb.,
és végzetes hibát követ el….
Aki megrészegedik a jólléttől
(és jódolgában megveszik…)
részegen köt
házassági vagy
(hitel)szerződést,
vagy ír alá egy üres papírt –
de ugyanakkor színjózanul,
minden lépést előre kiszámítva stb.
„mulat”, „játszik”, „szerelmeskedik” …
Aki
„önfeledten”,
annyira megfeledkezik
magáról-illem/moráltudásáról,
hogy az utcán levetkőzik magától:
ő már a Paradicsomban érzi magát…!?
(de ő így csak egy obszcén botrány okozó)
Aki
dafke,
csak azért se
tér ki a részeg
vagy a bolond vagy
a szektás fanatikus elől,
vagy leáll vele hosszasan vitázni,
vagy éppen rábízza a legféltettebb titkait,
netán kincseit, sőt akár még a gyermekét is…
Végletes
ön-félreértékelő:
a magát semmibe
nem vevő, nem tisztelő,
így mindenkinek behódoló,
illetve a magát mindenkinél
különbnek tartó, másokat lenéző,
megvető, rátarti személyválogató…
Önlealázó:
a pitiző kutyába
lemenő kéregető,
kunsztokat bemutató,
önmagát így beidomító…
Az emberi méltóságát feladó,
a kidobott csontért/koncért marakodó
Aki
még azt se
nagyon veszi zokon,
ha netán kilopják a szemét –
ő azzal vigasztalódik, hogy az
másnak biztosan jobban kellett…!?
Aki
pont a kecskére
bízza a legutolsó fej káposztát,
és pszichopata, vagy netán pedofil
pesztonkára a szeme fényét: gyerekét…
Aki
még be se lép
egy új társas helyre,
máris a vészkijáratot,
a kimenekülési útvonalat keresi,
és odaáll, le is cövekel az ajtónál…
Aki
csak azért
szántszándékkal
tunya, rendetlen stb. gyerek,
hogy így tesztelje: tényleg önmagáért,
vagy csak szófogadásáért szeretik-e…
Aki
azért lesz
éltanuló, sőt stréber,
mert az anyapótlékot
az alma mater nyújtotta
elismerések gyűjtésében
véli megtalálni (de hiába és
kárbaveszett igyekezettel…)
Aki
– okkal,
ok nélkül,
de – nem kívánt
gyereknek tudja magát,
aki ezért fél/egész életét
bizonyítási, teljesítmény-
kényszerben küzdi át…
Aki
egy fogadatlan prókátor,
aki hívatlanul bocsátkozik
valamely ügy védelmébe, és
zokon veszi, fel van háborodva,
ha ebszarral fizetnek neki…
Aki
amíg még
a bekapott gólján
rágódik, marcangolja magát,
addig így könnyen kap egy újat,
egy játszi könnyen kivédhetőt (potya)
Aki
nyíltan soha,
csak leginkább hátulról,
vagy a sötét éj leple alatt,
vagy pokrócon át, anonimen,
max. csak övön alul szeret-
szokott ütni és vágni…
Aki
nyíltan
nem áll ki veled
elégtételt venni a sértésért
(lásd a sokáig működő párbaj
nem legális, de morális szokását),
vagy lenyeli azt, vagy orvul vesz revánsot,
vagy drága ügyvédhez, bíróságra rohangál,
vagy verőembereket fogad fel stb.…
A
profi
krakéler,
a párbaj-specialista,
aki csak azért provokál, hogy
esélytelenül kelljen neked kiállni,
vagy el kelljen költöznöd a városból
(Lásd pl.: Nagy Endre: Egy város regénye)
Aki
pót-
szeresen,
nem természetesen,
tiszta örömökkel ér el
hőn áhított jó közérzetet,
majd egyre növekvő adaggal,
hogy ne legyen rossz, vagy
legalább rosszabb, mint előtte…
Aki
egy kis ideig,
ideig-óráig élvezi
a mesterséges paradicsomot:
és ha ezt szerencsével túléli,
jön az elvonókúra hosszú kínszenvedése
Aki
a munkahelyi,
kollegiális lojalitást
az ún. mundér becsülete
elvtelen görcsös védelmével
a kiszolgáltatott beteg, diák stb.
rovására „összekeverő” …
Aki
tán még
maga az Isten előtt
sem hajtana fejet, térdepelne
vagy borulna le – egy büszke döglégy…
aki a fejét fennhordva veri be, vagy
önfejűen menetel, és esik szakadékba…
A
fogaival
a saját sírját ásó,
a folyamatos önmérgező
A bélpoklos falánk – akinek
már csak a saját hasa az istene…
Az evés a fő/egyetlen örömforrása…
Aki akár még meg is hányatja magát,
hogy legyen hely az új fincsi ételeknek…
Aki
még a ritka ünnepen
se mer nagyvonalúbban
költeni, fogyasztani, lakomázni:
egy szektásan aszkéta, „puritán”
(lásd pl. a Babette lakomája c. filmet)
Ő
naivan,
„jól nevelten”,
vagyis illemtudóan,
a vendéglátót meg nem bántva
halálos ellenségénél is mindent
megeszik, amit éppen elé raknak…
Ez lesz az ő legeslegutolsó vacsorája
Aki
nem tud meditálni,
nem tud elcsendesedni,
nem tudja csapongó gondolatait
a háttérbe szorítva a benne élő Lélekkel
kapcsolatba lépve Isten akaratát tudakolni,
hogy annak azután önboldogító médiuma legyen…
Aki
a rossz híreket
epekedve várja, gyártja,
a rémhíreket kéjjel, színezve terjeszti –
másokat riogatva helyezi magát a középpontba…
(majd nem csoda, ha ő is tényleg rémeket lát,
és rémálmai vannak, és ébren is csak retteg…)
Aki
még soha nem
készített, főzött be
és evett saját gyümölcsből
finom magyar baracklekvárt,
vagy a patakparton, a mezőn, vagy
erdőszélen szedett bodza főzetet…
Ő bőven beéri a konzervipari termékkel…
Aki
még nem érezte,
hogy milyen a házi kertben,
és nem pedig a fóliás sátorban,
vagy nem is az anyaföldbe ültetett stb.
ültetett, ápolt, szedett paradicsom, eper íze
Aki
még soha nem járt
mezítláb a hajnali füvön,
a talpát is masszírozó és
a lelkét erősítő anyaföldön
és még soha nem úszott át
egy folyót, vagy vadvizeket…
Aki
még nem lakott,
vagy akár még csak
nem is járt ott, arrafelé,
ahol a varázslatos égő tűz rakható,
látható, hallható, szagolható stb. volt,
amit éjjel, az Isten szabad ege alatt
tréfálkozva/áhítattal körbe ültek…
Aki
eddig még
soha nem ült fel a lóra –
pedig a magyar (is) lóra termett,
ez különleges ember-állat kapcsolat,
az életed bízod rá erre a társadra stb.,
vagy pedig, aki szó szerint értve,
vagy képletesen: mint a részeg paraszt,
mindig átesik a ló túloldalára: például
ő vagy a hol fukar, vagy a hol tékozló…
Aki
még nem tud
stabilan két lábon állni,
pláne bukfencet hányni,
de ezt a lépcsőt átugorva
ő már egyből szaltózni akar:
halálugrás lehet/lesz belőle
Aki
megtanulta:
ha épp sebes vagy beteg,
akkor addig az ideig szinte
majdnem mindent elnéznek neki,
nem büntetik, sőt „jutalmazzák”,
kiváltságos előnyöket is élvezhet,
nagyon törődnek vele: úgy is marad…
Aki
csak
a lelkét kapta Istentől,
a test ördögi – meg is veti,
sőt módszeresen gyötri is azt:
aki egy szögeken fekvő „fakír”,
szögesöves, önkorbácsoló stb. aszkéta,
akit ettől várja a lelke nemesedését…!?
Aki
nem győzi
puhány, élveteg,
nyamvadt, edzetlen
alakká kényeztetni önmagát:
a legfőbb törekvése a non stop
komfortfokozat-növelő „keleti kényelem”
Ha egy ideig zord körülmények közé kerül,
akkor nem sokáig bírja, hamar el is pusztul….
De ha nem, akkor is a várhatónál jóval hamarabb…
Aki
tornából stb.
örökre felmentve –
anyukája ezt is elintézte,
és jól bele is szuggerálta,
hogy meg ne erőltesse magát,
neki örökölten gyenge a szíve,
ő majd életfogytiglan ápolja –
ezért még egy gyümölcsfára,
de szobalétrára sem merészkedik fel,
de kimarad a fogócskából és fociból is…
Aki
egy nyápic
és gyáva, önkímélő
anyámasszony katonája,
aki pont akkor dezertál, vagy
eleve felmenteti magát, amikor
legény kell a gátra, férfi a honvédelemre…
(anno még a híres görög harcos, Achilles is
női ruhát öltve bujkált a „behívója” elől…)
Csokonai Vitéz Mihály:
A szerencse változó
Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon tarka golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
S páva módra fénylő szárnyára emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled;
Azért repűl veled az ég tetejére,
Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.
Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki,
Mert halálra csalnak szíreni éneki.
De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,
Bátor szívvel vonjad fére magad tőle.
Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,
Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
Az ártatlanságnak béfed szent palástja.
Ez az a conductor, amelyre mennyköve
Mindig haszontalan ropogással löve.
Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,
Melyre minden bombit hasztalan lövelle.
*
Csokonai Vitéz Mihály:
A gazdag
Van Mídásnak pénze, van kincse rakással,
De azért sohasem cserélnék Mídással.
Neki foly Paktólus arany fövényével,
Neki telik háza Frigia pénzével,
De mit ér, hogy házát teli tőlti a kincs,
Ha esze házában semmi portéka sincs?
Néki ezer juha béget a hegyeken,
Ezer ökre járkál a kövér réteken,
De ezer ökrével minek dicsekedik,
Ha maga a gazda az ezeregyedik?
Hogy drága étkekkel van rakva asztala,
Mit ér, ha ezekkel csak disznót hízlala?
Hogy felhők közt lakik dicső palotába,
Azzal nem derekabb ember valójába,
Mert, lám, véle laknak ugyanott az ebek,
Sőt még fentebb laknak a baglyok s egyebek.
Nem újság, hogy bolond lakjon palotába,
Egész sereget látsz Bécs egy utcájába.
Ő talpig aranyba s talpig bíborba jár,
S már ezzel magának mély tiszteletet vár.
Pedig sokkal cifrább és szebb a farsangi
Szánkázó lovaknak csörgői s cafrangi;
De sokkal drágábbak voltak a római
Áldozatra hajtott barmok oldalai.
De sok titulusid sem tehetnek nagynak,
Nálunk a kutyáknak tíz nevei vagynak.
Mit ér, hogy szolgálnak Frigia népei,
Mit ér, hogy előtted görbűlnek térdei,
Ha a nádszálak is ekkép kiáltanak,
Hogy Mídásnak szamárfülei látszanak.
*
Csokonai Vitéz Mihály
Zsugori uram
Esmérek én egy vént. – Ki az: – Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –
Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.
Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, –
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: –
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze –
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! –
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.
*
Csokonai Vitéz Mihály
A kevély
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének színi ugyanazt kell. –
.
Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
Így több becsűletet fogunk adni mi is.
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
Azzal pretendálni tőle becsűletet.
A becsűlet olyan dögpárának langja,
Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
S magát megvettetve látni nem szereti. –
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. –
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak Ily bolondja sok van-é? –
Hogyne! sőt a világ az Ily bolondoké:
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.
pppppppppp
Csak az ember lehet
teljes, boldog életű helyett
egy ön- (és társ) sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
