Tompa Mihály: A SÓLYOM.
Kősziklák közt, biztos helyre,
Van a sólyom fészke rejtve;
A tojó ül, – alig várja,
Hogy kikeljen már tojása!
Mit anyai indulattal,
Meg-megforgat éjjel, nappal.
.
És a him a puszta kőszál
Magas ormán ülvén, őrt áll,
S martalékot hogyha éhez,
Amint vág a földszinéhez:
Még a nád se száll gyorsabban,
Mikor a kézív lecsappan.
.
S melyet körme megragadhat:
Dús prédául esik a vad;
S egy falatkát meg nem izlel,
Haza-siet minden ízzel;
S hű párjának odarakván:
Övé csupán a maradvány.
.
,Üldögélvén a tojáson,
Légy nyugodtan, édes párom!
Mig a síkon széjjelnézek…
Tiszteletben áll e fészek;
S óvatos lesz kánya, vércse,
Hogy a sólymot meg ne sértse!’
.
Szól a him és útnak indúl,
Száll a bércek ormain túl…
Elmult a dél, int az alkony:
Minden madár haza tartson!
Haza is tart éjszakára,
Csak a sólyom marad hátra.
.
Kimerülten, szomjan, éhen,
Szegény kotlós ül a fészken;
Múlik nappal, múlik éjjel,
Bizalommal, csüggedéssel;
S még tojása kárba nem megy:
Mert melegben tartja a begy.
.
Im hozzá a részvét örvén
A rabló ölyv szól, gyötörvén:
Mi haszna sok epedésnek!
Aki megholt, fel nem éled!
Uj párt s fészket nézz magadnak…
Özvegy sólyom, elfogadlak!
.
Nem halt ő meg, – mond a karvaly, –
Hűtelen lett… még nagyobb baj!
Balgatagság lenne tőled:
Hogy magot költs hitszegőnek,
S gonoszul vessz az odúban,
Mikor élhetsz vígan, dúsan!
.
Anyasólyom hallgat mélyen,
Ott a válasz hűségében!
Menekülhet: s halni készűl…
Mi az élet önbecs nélkül!?
Vesszen inkább, – nincs ez annyi,
Mint a fészket odahagyni!
.
Megsuhan most gyorsan a lég,
Mintha éles karddal szelnék!
Felvisítva s nagy ijedten
Két csábító messze rebben;
S a haldokló himjét látván,
Öröm kél végpillantásán.
.
,Rabul estem…’ szól a sólyom!
De nincsen akihez szóljon!
Vége van a hű madárnak…
(Ím a csirkék már kivágtak)
S viszi himje bérctetőre,
Hogy ott legyen temetője.
.
S véres tort ül elbusúlva,
Ölyű, karvaly fészke dúlva;
Nem kegyelmez a fiaknak…
S hol egymással összecsapnak:
Pehely röpked, vér szivárog…
– Messze hallik vijjogások.
*
Tompa Mihály:
ANDRÁS HERCEG SÓLYMA.
Gályára ül, Nápolyba száll
Károly király hiv özvegye;
‘András herceg, kedves fiam!
Gyere haza, gyere!
.
Idegen föld, idegen szív…
Fejed nincs hol lehajtanod!
Vagy már meghült hozzánk való
Te jó indúlatod?!’
.
András készül, – Johanna mond:
«Királyasszony, néném, anyám!
Ne miveld ezt… holtig való
Busúlást hozna rám!
.
S te…? elhagynád, ki ugy szeret…?!»
– Zokogásban vész el szava, –
András is szól: «Kedves szülém,
Nem megyek én haza!»
.
Gályára ül, honába tér
Károly király bús özvegye.
«András herceg, kedves uram,
Gyer’ vadászni, gyere!»
.
Száguld a mén, dobog a föld, –
A vad sürűn reppen, riad;
S hull: fegyver és sólyommadár –
Ez élő nyil miatt.
.
De a herceg legkedvesebb
Solymára mily romlás jöve?
Nem hat reá szép szó, harag
S a préda ösztöne.
.
Ételt utál, vadat kerűl,
Csüggedt, konok mind estvelig,
Midőn Aversa a vadász-
Csapattal megtelik.
.
Zajos, hosszú a vacsora,
Későre mén a lefeket;
Midőn András elszenderűl:
Éjfél körűl lehet.
.
– Már látja a nap képeit…
De felrezzen: «mi zaj van ott…?»
– (Künn, a sólyom vijjog, – s veri
Vadúl az ablakot.)
.
«Nincs semmi zaj, csak álmodol…
Aludj, aludj én hercegem!»
S András arcán lágy női ujj
Futos gyöngédeden.
.
Érez gonoszt, jósol veszélyt,
Másodszor már a hű madár;
Harmadszor is jelt ad, – de azt
András nem hallja már.
.
Lassan nyilik závár, kilincs,
Világ gyúlad, meg ellobog…
Jobbra, balra oldalganak
A latrok, gyilkosok.
.
Ha ezt tudnád, szegény anya!
Megölni még nem volt elég:
Lator kezek ruhátlanul
Az útra kiveték…
.
S neje tovább alszik. Sólyma
Viraszt András teteminél;
Eldöglik a madár, – a nő
Késő vénségig él!
