kb. 25 perc olvasás
BOLDOG-BOLDOGTALAN PARADICSOMA ÉS POKLA
NAPI SZELLEMI ÚTRAVALÓK ÉS LELKI TÁPLÁLÉKOK
A POÉZIS PEGAZUSÁN
ARANY JÁNOS
A LACIKONYHA
Vásári kép
El innét, finnyás orru satnya nép!
El, vékonypénzű, holdvilági faj,
Melynek eleme csak illatolaj,
S befogja orrát ha szabadra lép!
El e puhult nép! nincs közöm velek,
A lacikonyháról énekelek.
Csillámlik a fagy, a hideg kemény;
Vacog a „szomszéd” áruló helyén,
Kezében a rőf táncol és remeg,
Hű gazdáját nem egyszer csalja meg:
Vigasztalás csak az, hogy a vevőt
Háromszor csalja meg, míg egyszer őt.
Most a lyány arca s a mézbábos orra
Sokkal pirosabb, mint nyaranta volna;
Most János, a tót, méri sátorát,
Meghajtja sűrűn a telt csutorát,
A ponyva-árus, szabad ég alatt,
Lehintett szalmán fel s alá szalad,
Gondolja: beh jó volna egy kemence,
Mely a vásárt befűtené egyszerre!
Csak úgy neveti őt egy sanda ló,
Széles gyökérre vergődött kofa,
Ki a hidegnek alig néz oda,
Fűtvén bokáit bögre-kandaló.
A köszörűs acélja sustorog,
Kövérül a víz megfagy míg csorog.
Kalmár, szatócs nép tördeli kezét,
„Jeszuszt” kiáltoz, s nem leli eszét;
Mintha meglopták volna, nyugtalan,
Pedig nem épen rossz vásárja van.
De „Angyal Bandi” meg „Zöld Marci”, „Sobri”
Sehogyse látszanak ritkulni, fogyni,
Sokan pislognak széjjel a ponyvárul:
Nem oly kelendő a szellemi áru –
Kivéve, hogyha szél ur elcsizel
Némelykor egyet enyves körmivel;
De tetten fogja az istóriás,
(Ha ő nem, akkor majd valaki más;)
Kárán okulva rájok könyököl,
S a szél szemébe gúnyosan fütyöl.
Lót-fut sebesen a jövő-menő,
Sűrűn cikázik keresztül-kasul,
Mint mikor a hó fürtös gyapja hull,
Miből a puszták fergetege sző.
Ejhaj! cini, cini! dövő, dövő!
Ott ám a jó világ, a jó idő!
Elűl is ponyva, meg hátúl is ponyva:
Sátorbul utcák: ez a lacikonyha.
Éhes kutyák ólálkodnak körül,
A jó szagot kivánják messzirül,
Nem is hagyják el könnyedén a tért,
Sem egy kurjantás-, sem egy ütlegért.
Onnan a bőgő mormolása hallik,
Fülembe onnan klárinét nyilallik,
A cimbalom is zing-zong egy kicsit,
A hegedű, mintha nyúznák, visit.
De nem csupán egy zenekar lehet,
Megszámlálhatni vagy hatodfelet,
Mely mind külön-külön nótát csinál,
Ugróst az egyik, szomorút a más,
Hallik toborzó, tus, vagy áldomás:
Menjünk be, itt szokatlan élv kinál.
Mindjárt elől víg tűz szikrája pattog,
Táncos betyárok érc tenyere csattog;
Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye,
Éhes gyomornak bűbájos zene.
Sátorban úgy, mint sátoron kivül,
Füstöt vet a bor, a velő hevül,
Az arc kigyullad, van dallás, kacaj,
Szitok, visongás, mindenféle zaj.
Ott Júdit asszony, abárló kezében,
Hurkát kanyargat a zsír-tóba épen;
Kínnal görnyed le forró lábasáig,
Tokája mellig ér, s melle hasáig.
Bent, asztalánál, húga, egy teli
Képű menyecske, a bort mézeli,
Hint bőven borsot, paprikát a borba,
Úgy osztja szét apró, mázos csuporba;
Körötte vendég áll, vagy ül padon,
Tréfáít űzve, kissé szabadon.
De a menyecske nem durcás cseléd:
Egy kis tréfát, ha nem fájós, elért.
Átellen a víg Júdit nénivel
Az ifjuság kuruc dolgot mivel.
Ott húzza három és egy fél cigány
(A brúgóst egybe-félbe számitván).
Meredt szemével a nyúlánk Peti
Cifrázza véknyan, szinte dűl neki;
Míg Dámi egy kiszolgált hegedűn
Utána baktat, lassabban, de hűn;
A bőgős, mint tapogatós halász,
Az alsó hangok mélyén kaparász;
Kint pedig, a szúrós kemény fagyon,
A fiatalság vigalma vagyon:
Szironnyal himzett bő bundáikat
Sátorba hányták a hőség miatt;
Szellős ruhában járják ott kivűl,
Egyik se fél, hogy megfázik, kihűl:
Mert e faj egyszer kap hűlést csupán
S nem lesz melegje többé azután.
Tarkóig érő síma körhajok,
Mint piperőcé, módosan ragyog;
Bársony szegélyű kupeces kalap
Szorítja össze a bársony hajat,
S beárnyékozza, de el nem takarja
A márvány homlokot keskeny karamja.
Míg termetökre kissé nőtető
Az a magosdad, gömbölyű tető.
Fekete mellény, min bolyongva vékony
Zsinór szaladgál, duzzad a derékon;
A nyakra himzett inggallér hajol,
Hó patyolatja illik oda jól;
Térdnél alább ér a bő ingnek ujja;
Bősége puffad a szélben, ha fúja;
Váll-ráncait finomra tűzdelék;
S nem meztelen – mint egykor – a derék.
Honnan redőit művészileg ontja
Le, szárközepig, a lábravaló,
Melyet redőzni lyány testvéri gondja
S fiatal ángyé, fél hétre való.
Látszanak is rajt’ a mester kezek
Ha lassu táncban oly halkal rezeg,
Vagy a sebesben szétcsapong, terül
Bő gyolcsa majdnem véghetetlenül.
Most épen gyorsat ugranak.
Nem úgy, mint holmi nápic úrfiak,
Kaszálva lábbal, és kézzel hadarva,
Borjú szökések közt erre meg arra.
Nem görnyedeznek oly ízléstelen,
Nem kurjongatnak szünes-szüntelen
Panyóka szájjal piros dalokat,
Mintha gunyolnák önnön magokat.
Ők nem utánzók… s az eredetit
A kellem istennői szeretik,
Öntenek arra illő bájt, nemest,
Erővel és méltósággal vegyest.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
(1850)
* * *
ÉLETKÉPFESTŐ – JELLEMRAJZOLÓ
BUDAPEST, A KÁVÉVÁROS
Egy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba kerültünk, és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt, és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínű éjszakában, melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó kávéháza van. Az amerikai magyarszemlélete nem volt alaptalan. Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggset, csokoládétortát vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet hozott, és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a gyógyszertárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.
Eleget sopánkodtunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az oka, hogy szégyelljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsúlyozni a kávéházi voltunkat, a kávéházi kultúrát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomorúságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? Bizony isten, nincs okunk pironkodni. Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejus hely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri kúria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi múltja van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik kivagyunk a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba, és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fűtőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőnkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kis imbiszt, amit te ordítva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is. Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély díványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, architektúrát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházakban, de – elvétve – a gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el, s egy jövendő történész feladata megállapítani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem tudjuk, micsoda hónapos szobákban laktak a lángelméink. Sok írónk ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A török fürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világításában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor éppúgy, mint éjjeli fél négykor és fél ötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (fél egytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este fél nyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynökidő (mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházban, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait, és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.
Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják családjainak címerét, s készítsenek új címereket a jövendő nemzedék számára. A régi lombos fa helyett pléhgallyak álljanak a mezőben, a talmi hold helyett egy pikkolófindzsa, a pakfoncsillagokat apró ezüstkanálkák helyettesítsék. Hátul pedig a címer sarkába odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy Media szivart vagy egy szipkát. Akár egy aszpirinpor sikerült mását is, mely hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szíve fölött, a felső mellényzsebében.
Az angol hallatlan gőggel mondja: „Az én házam az én váram.”
De a pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam az én váram.”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
A Hét, 1914. március 15.
* * *
ZSIDÓ, KERESZTÉNY ÉS POGÁNY ISTENKÉP
Katolikus Igenaptár
2011. november 18.
(A Szent Péter és Szent Pál bazilikák felszentelésének évfordulója)
Jézus kiűzi a templomból ami nem oda való. Az épületben, lelkemben, életemben is érdemes szétnézni, hogy mit kellene kitakarítani, hogy az valóban az imádság, az Isten háza legyen.
Napi igehelyek
1Mak 4,36-37.52-59
Júdás és testvérei pedig így szóltak: ,,Íme, ellenségeink megsemmisültek. Menjünk tehát fel, tisztítsuk meg és szenteljük fel újra a szentélyt!” Össze is gyűlt a sereg teljes számban, és felmentek a Sion hegyre. A száznegyvennyolcadik esztendőben, a kilencedik hónapnak, azaz kiszlev havának huszonötödik napján pedig már kora reggel nekiláttak és bemutatták a törvény szerint való áldozatot az újonnan emelt égőáldozatok oltárán. Ugyanabban az időben és azon a napon, amelyen a pogányok tisztátalanná tették azt, újra felszentelték ének, lant, koboz és cintányér mellett. Az egész nép pedig mély hódolattal arcra borult és az égben magasztalta Azt, aki sikerre vitte ügyüket. Nyolc napon át ülték az oltárszentelés ünnepét, és örömujjongva mutattak be egészen elégő, hálaadó és dicsőítő áldozatokat. A templom homlokzatát aranykoszorúkkal és pajzsokkal díszítették. Megszentelték a kapukat és a kamrákat is, s ajtókkal látták el őket. Igen nagy volt az öröm a népnél, mert megszűnt a pogányok okozta gyalázat. Júdás pedig, a testvérei és Izrael egész gyülekezete úgy határozott, hogy évről-évre a maga idejében, mégpedig kiszlev hó huszonötödik napjától kezdve nyolc napon át öröm és vigasság közepette megülik majd az oltárszentelés ünnepét.
Lk 19,45-48
Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik ott adtak-vettek. Ezt mondta nekik: ,,Írva van: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek” [Iz 56,7; Jer 7,11]. Mindennap tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek, de nem tudták módját ejteni, mert az egész nép rajta csüggött és hallgatta őt.
* * *
GÖRÖG-RÓMAI MITOLÓGIA
(összeállította Csiky Gergely)
Második fejezet. – A föld istenei.
KYBELE (MAGNA MATER IDAEA).
Kybele tisztelete Phrygiából terjedt el Görögországban, hol alakját azonosították Rheával s mint ilyen a föld termékenységének jelképe. A második pún háború vége felé, a sibyllai könyvek tanácsára Rómába is átvitték tiszteletét. Attalus, pergamosi király ez alkalommal egy szent követ adott át, mely magát az istennőt képviselte. E kő megérkezésének napja, április 10-dike állandó ünnep lett Rómában, melyet nyilvános játékokkal kötöttek össze.
Kybele szerelmes volt a szép phrygiai ifjúba, Atysba, ki egy ideig viszonozta ugyan szerelmét, de azután hűtlenül elfordult tőle s mással lépett nászra. De a megsértett istennő a lakodalmas vendégek közé lépett s mindnyájok lelkét úgy megháborította, hogy őrjöngve, nagy rémülettel szerteszét rohantak. Maga Atys a hegyek közé futott s őrjöngésében megölte magát. Ennek emlékére tartották a tavaszi napéjegyenkor ez istennő főünnepét, melyen Kybele papjai, sipokkal, dobokkal, iszonyú zaj között jártak körül a hegyekben, míg Atysra, azaz valamely szobrára akadtak s ekkor vad, őrjöngő kicsapongással tánczoltak és sebeket ütöttek saját testükön.
DEMETER (CERES).
Kronos és Rhea leánya, a földi tenyészet, különösen a vetések istennője. A görögök Deo név alatt is tisztelték. Zeustól Persephonét szülte, kit atyja, az anya tudta nélkül, Hadesnek igért nőül. Midőn Persephone egy izben Sicilia rétjein virágot szedett játszótársaival, kissé eltért a többiektől s ekkor Hades négy fekete paripától vont szekéren kiemelkedett a föld mélyéből s magával ragadta Persephonét az alvilágba. A vigasztalan anya kilencz napig kereste leányát az egész földön hasztalanul, míg végre a mindent látó Helios tudtára adta a történteket. Demeter haragjában és bánatában átkot mondott az egész földre, elvonult az istenektől s öreg asszony alakjában Eleusisban rejtőzött el, hol ekkor Keleos uralkodott. A király leányai vizért menve rátaláltak egy pálmafa alatt s magukkal vitték atyjok palotájába. Hálából az itt élvezett vendégszeretetért, kivette Eleusist a földre mondott átok alól s viruló termékenységgel áldotta meg. De a föld többi része ezalatt pusztulásnak indult s az aggódó istenek hasztalanul igyekeztek visszatérésre birni a kesergő anyát. Kijelenté, hogy csak akkor vonja vissza átkát, ha újra láthatja leányát. Zeus kénytelen volt Hermest az alvilágba küldeni, hogy visszahozza Persephonét. Hades nem állt ellen a legfőbb isten akaratának, de ravaszul rábirta Persephonét, hogy távozása előtt osztozzék meg vele egy gránátalmán. Ez alvilági gyümölcs élvezése mindenkorra az alvilághoz köté őt, de Zeus aztán akként egyezteté ki az ellenkező érdekeket, hogy Persephone az év kétharmadrészét a föld szinén anyjánál, egyharmadát az alvilágban töltse. És így a földi tenyészet is ébren van tavasztól őszig, télen azonban visszatér a föld alá.
Demeter hálából az eleusisi szives látásért Keleos fiát, Triptolemost megtanítá a szántásvetésre, gabonát és sárkányfogatú légen járó szekeret ajándékozott neki, melyen bejárva a világot, az embereket mindenütt megtanítsa a földmívelésre. Ő maga is vele járt és szigorúan megbüntette azokat, kik áldásos működésének ellenszegültek, mint Lynkos, skythiai királyt, kit hiúzzá változtatott, mert Triptolemost meg akarta ölni.
Más fejedelmeket is beavatott áldásos titkaiba, így Eumolpost, kinek utódai, az Eumolpidák az eleusisi rejtelmek papjai lettek.
Demeter tiszteletére az eleusisi mysteriumokat ünnepelték. Ezek kétfélék voltak: a kisebbek, melyeket február hónapban Athenben, és a nagyobbak, melyeket szeptemberben kilencz napon át, részint Athenben, részint Eleusisban, a salamisi öböl mellett ünnepeltek. Ez ünnepek titkos szertartásaiban csak a beavatottak vehettek részt. Az ötödik napon nagy tömegben, melynek száma néha harminczezerre ment, vonult a nép Athenből Eleusisba; mindenki myrtus koszorút viselt fején s égő fáklyát tartott kezében. – Másik ünnepe a Thesmophoria volt, melyet mint törvényhozó s a társadalmi és családi rendet megalapító istennő tiszteletére tartottak november hónap elején. Ebben csak férjes asszonyok vehettek részt. – Rómában Ceres ünnepét, a Cerealiákat április hó 19-én tartották, nagy ünnepi menettel, melynél mindenki fehérbe volt öltözve, áldozatokkal és circusi játékokkal.
Demetert Herához hasonlóan ábrázolták, méltóságos, matronaszerű alakkal, de szelidebb és jóságosabb kifejezéssel. Jelvényei: a fáklya, kalászfüzér, virágos kosár. A gyümölcsfákon kívül neki voltak szentelve a fenyő, szilfa, jáczint, mák. Tiszteletére leginkább disznót áldoztak, mint a termékenység jelképét; azonkívül tehenet, mézsejtet s a gyümölcsök zsengéjét.
DIONYSOS (BACCHUS).
Zeus és Semele fia, a bor istene. Más nevei voltak a görögöknél: Bakchos, Iakchos, Bromios, Lyaeos (gondüző). Rómában azonosították az ősitaliai istennel, Liberrel. – Semele leánya volt Kadmos, thebai királynak, s Zeus szerelme miatt magára vonta Hera féltékenységét, ki dajkája alakjában lépett eléje s rábeszélte, hogy Zeust egész isteni fényében kivánja látni. Hasztalanul igyekezett őt Zeus e végzetes kiváncsiságáról lebeszélni; Semele nem engedett, s mivel Zeus megesküdött, hogy kivánságát teljesítni fogja, kénytelen volt előtte isteni fényében megjelenni, s a boldogtalan nőt halálra perzselte a villám tüze. Magzatát azonban megmentette Zeus, és Hermes által a nysai nymphákhoz vitette fölnevelésre.
A nymphák és Silen nevelése alatt felnővén, Dionysos szőlőt ültetett s levével megittasítá mind magát, mind nevelőit és környezetét, s azután borostyánnal koszorúzva, a satyrok, nymphák, bacchansok és bacchansnők társaságában, hangos ujjongással bejárta az erdőket és hegyeket. Majd nagyobb útra kelt és zajongó kiséretével bejárta a földet. Ő maga hol szekeren ült, melyet kentaurok, vagy tigrisek, vagy párduczok vontak, hol pedig oroszlánon nyargalt. Körülötte ugrálnak, tánczolnak a satyrok, a szilaj bacchansnők, kiket Maenadoknak vagy Thyadoknak neveznek, fejökön szőlő- vagy borostyánfüzér, kezökben égő fáklya és a venyigével átfont thyrsus van, testökön ifjú szarvasok bőrét viselik. Ujjongásaik és szilaj tánczuk toporzékolása közé a fuvolák, dobok, réztányérok zaja vegyül. Így vonult keresztül Dionysos Ázsián egész Indiáig, mindenütt a bortermelésre tanítva az embereket, egyszersmind városokat alapítva, szelidebb erkölcsöket, társadalmi rendet honosítva meg közöttük. Azért méltán tisztelték Demeter mellett, mint az emberiség jóltevőjét.
Szigorúan megbüntette azokat, kik áldásos működésének ellenszegültek s megtagadták tőle az őt megillető tiszteletet. Ezek között első helyen áll nagynénje, Agave és ennek fia Pentheus, ki Kadmos utódja lett a thebai trónon. Nemcsak nem akarták elismerni Dionysos istenségét, hanem csalónak nevezték s elhatározták, hogy kisérőivel együtt meggyilkolják. Meg is támadták őket a Kithæron hegyen, de a felboszantott isten mindnyájok lelkére oly őrültséget küldött, hogy Pentheust vadkannak nézték, rárohantak, köztük maga Agave is, elfogták és darabokra tépték. – E tárgyat dolgozta fel Euripides «A bacchansnők» czímű tragédiában.
Hasonló boszút állt Lykurgos thraciai királyon, ki országából kiűzte a bacchansnőket, látva, mennyi romlást okoz a bor alattvalói közt. Dionysos őrültséget bocsátott a királyra, melyben fiát és saját lábait levágta; majd dögvész pusztítá az országot, mire a fellázadt nép egy magas sziklára ragadta Lykurgost és lovakkal tépette széjjel.
Midőn egykor tyrrheni hajósok Naxosba vitték át, biboröltönyéből azt következtetvén, hogy dús királyfival van dolguk, elhatározták, hogy Italiába viszik s eladják, mint rabszolgát. Az isten engedte, hogy bilincsre verjék, de ekkor egyszerre megállt a hajó a tengeren, szőlő és borostyán hajtott ki rajta, a fogoly bilincsei lehulltak s ő maga hatalmas oroszlánná változott. A megrémült rablók a tengerbe ugrottak és delphinekké változtak; csak a kormányos maradt életben, mert előbb ellenszegült társai gonosz tervének.
Ellenben jutalommal és kegyével tüntette ki azokat, kik kedve szerint cselekedtek. Midas phrygiai király is megnyerte tetszését s jutalmul azt kérte magának, hogy bármihez nyúl, aranynyá változzék. De midőn ételei is átváltoztak s közel jutott az éhhalálhoz, könyörgésére megszabadítá az isten e veszedelmes tulajdonságától. Meg kellett fürdenie a Paktolos folyóban, melynek medre azóta tele van aranyhomokkal.
Naxos szigetén találta Dionysos a Theseustól elhagyott Ariadnét, kit nőül vett, megosztva vele halhatatlanságát. Három fia született tőle; Oenopios, Evanthes és Staphylos. Aphroditétől némely monda szerint Hymen, a Gratiák és Priapos. Nympháktól és földi nőktől is voltak gyermekei. Végre befejezve útját a földön, felhozta az alvilágból anyját s ezzel együtt helyet nyert az Olymposon, s tisztelete, későkori eredete daczára, rendkivül elterjedt a görögök közt.
De másutt is igen nagy tiszteletben állt, különösen azon országokban, melyek bortermeléssel foglalkoztak. Ünnepei zajosak és a nép előtt igen kedveltek voltak. Ezek a Dionysiák, melyek két részre oszlottak. A kisebb vagy vidéki Dionysiák, a tulajdonképeni szüret, november végén vagy deczember elején; és a nagyobb vagy városi Dionysiák, melyeket tavaszkor Athenben ünnepeltek. Ilyenkor az isten szobrát nagy menetben hordozták körül az utczákon, az emberek rózsa- vagy ibolyakoszorúkat viseltek, és a karok ünnepi dalokat, dithyrambokat, énekeltek. Áldozatául kecskebakot vágtak le, mert ez az állat rágja le a szőlő tövét s azért engesztelésül kell esnie. Ez ünnepekből keletkezett a görög dráma. A dithyrambokat a költők csakhamar művésziebb formába öntötték, majd elbeszélésekkel kötötték össze, melyek a kardalokkal váltakoztak, az elbeszélések aztán párbeszédes alakba mentek át s így végre megszületett a komoly szinmű, a tragoedia, mely a kecskeáldozattól nyerte nevét; a víg szinmű, a komoedia, melynek neve a falusi Dionysiákon szokásos pajkos dalokból származott; és a víggal vegyes komoly szinmű, a satyrdráma, mely a satyroktól, Dionysos állandó kisérőitől vette nevét. Athenben szokássá vált, hogy a nagy Dionysiák két utolsó napján a szinházban drámai versenyeket rendeztek, melyeken a győztes jutalmul koszorút kapott. Mint a tragédia istene, Dionysos a múzsákat is kiséretéhez számítja, s a Parnassos egyik csúcsa neki volt szentelve. E hegyorom egyszersmind szinhelye volt egy másik bacchusi ünnepnek, mely Thráciából származott át. Minden harmadik évben a legrövidebb napon összegyültek itt az atheni nők, s bacchansnőknek öltözve, szilaj tánczok közt, ittasan, zajos izgalommal mulattak. Ennek utánzása volt Rómában a bacchanaliák ünnepe, melyeknek kicsapongásai azonban idővel annyira elfajultak, hogy utoljára a senatus kénytelen volt betiltani.
Dionysost eleinte méltóságos, komoly alakban, szakállosan ábrázolták. Később mindig ifjabb külsőt adtak neki, csaknem nőies vonásokkal, gömbölyű testidomokkal. Fején rendesen szőlő- vagy borostyánfüzér van. Jelvényei: a thyrsos-bot, a mellére csüngő állatbőr s az ivópohár. Szentelt állatai: az oroszlán, tigris, párducz, bika, bak; növényei: a szőlő, borostyán, repkény.
* * *
EÖTVÖS JÓZSEF
VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK
1841
449
A szerencse oly növény,
mely csak a középszerűség
temperált éghajlata alatt tenyészik.
450
A sztalaktit
századokig cseperg,
s végre a kő csillogó formáiban
mindenki mást keres.
Ilyen a költészet.
451
Akkor halljuk
leginkább
csörögni láncainkat,
mikor levétetnek.
452
Vannak örömök,
melyeket,
mint bizonyos növényeket,
csak romok fölött találunk.
453
Miután a bizonytalanságnál
kínzóbb érzelem nem létezik,
s kevés ember van,
ki saját ereje által
erős meggyőződést tudna szerezni magának,
igen természetes, hogy
minden ember,
ki bátran állítja, hogy
valamit bizonyosan tud –
hívőkre talál.
454
Amint az ember
felülemelkedik az állati félelmen,
mely őt vad állapotában
a természet nagy tüneményei előtt elfogja,
és kutatni kezd,
panteistává válik.
Első eszméi
szükségszerűen materialisták;
csak miután belátta, hogy
materiálisan
sok mindent
nem magyarázhat meg magának,
mintegy kényszerűségből folyamodik
azokhoz a transzcendentális eszmékhez,
melyeket később alakít ki.
455
Az élet tapasztalásai
semmit sem devalválnak inkább,
mint azon bizalmat,
mellyel saját eszünk s jellemünk iránt
ifjú napjainkban viselteténk;
s azért nem árt,
ha az ifjú mentől többet vár magától.
Ki a pálya kezdetén
egy Mirabeau vagy Napóleon szerepére
nem érzé hivatva magát,
ritkán emelkedik csak a középszerűségig is.
456
Mint hegytetőre menve,
úgy életünkben,
mentől magasabbra érünk,
annál meredekebb az út,
s annál kopárabb minden. –
Kilátásunk tágul,
de körözetünk
mindég szegényebbé s pusztábbá válik,
míg végre
a legmagasabb tetőnek csúcsa is
nem egyéb
egy darab sziklánál vagy földnél,
mely épp elég nagy, hogy
egy sírt takarjon.
457
Lelki- s testiképp
egy sors vár reánk:
megvénülünk,
a deli, gömbölyű gyermekarc eltűnik,
s mindég élesebb formákban
mutatkozik a csontalkotmány,
melyre minden forma építtetett,
míg végre
a gyermek helyett egy csontváz marad;
s ez történik lelkiképp velünk,
itt is minden,
mi szép s kellemetes vala,
eltűnik,
mindég szabályosabban emelkedik ki
a virágzó képek közül
a hideg logika szabályos formáival,
míg végre csak ez marad.
458
Az ég szürke, a föld sár, a víz pocsolya,
s te fel nem zajogsz örömödben,
ember,
e világmocsok felett,
te nem sírsz gyönyörkönnyeket?
Hát elfelejtéd, hogy
vetéseid csak sárban kelhetnek ki,
hogy
csak itt intnek reményeid?
459
Hogy a halálos büntetés
csakugyan
elveszti minden hasznát a jus gratia által,
látni abból, hogy
csak a statárium bír
valóban visszaijesztő erővel.
460
Nem az,
amit bírunk,
hanem a meggyőződés, hogy
amit bírunk, azt megérdemlettük,
boldogít.
461
Ha régi barátainkkal találkozunk,
mennyit nem akarunk nekik mondani,
mikor még távol voltunk,
s most az első fertályóra után
beszélgetésünk lankadni kezd.
Ennek oka az,
mert minden,
mit éppen barátunkkal közleni akartunk,
vagy olyan,
mit egypár szóval,
vagy olyan,
mit szóval éppen nem mondhatunk el.
462
1841. augusztus 27.
Sokszor hallottam, hogy
az embereket
csak rossz napjaikban ismerjük meg;
s ez való,
habár nem azon értelemben,
melyben azt közönségesen mondjuk,
hanem az ellenkezőben;
mert csak ha nagyobb szerencsétlenség ér,
győződünk meg,
mennyire csalódtunk embertársainkban;
de nem azért,
mert őket jobbaknak,
hanem mert
őket a valónál rosszabbaknak képzeltük. –
Az emberi társadalomnak
fel kellene oszlani,
ha sok nemes elemet,
sok nem ismert erényt
nem foglalna magában,
mely közönséges körülmények között
lappang,
de nagy pillanatokban,
éppen midőn reájok szükségünk van,
utat tör magának.
E részben saját tapasztalásból szólhatok.
463
Nincs alkotmányforma,
mely által azt érhetjük el, hogy
a hatalom
nyugodt időkben
ne azon osztályok által gyakoroltassék,
melyek míveltség,
vagyon
vagy születés által
kitűnnek,
s melyek az ország arisztokráciáját képezik.
A demokráciai államszerkezet
előnye abban fekszik, hogy
a hatalom
semmi egyes osztály sajátja nem lévén,
mindig kontesztált,
s hogy a nép
az egymás között küzdő arisztokráciák között
mindég védre talál.
464
Korunkban
a nacionalitások kora letűnt,
s mindazon erőlködés,
mellyel most általjánosan
mindenütt a világon
az egyes nemzetiségek feleleveníttetnek,
csak azon aggok iparkodásaira emlékeztetnek,
kik éppen mert tehetetlenségeket érzik,
kettős erővel törekednek
annak felelevenítésére. –
Minden nacionalitás
vagy egy külön valláson,
vagy civilizáción alapszik –
ez korunkban nincs többé stb.
* * *
JÓÍZŰEN – MAGUNKON IS – NEVETNI
ÉS
EGY MÁSIK EMBERT MEGNEVETTETNI
Kereskedelem, vendéglátás – 1.
Az egyik vidéki városban úgy adódott,
hogy három cipőbolt is megtelepedett egyazon épületben.
Annak érdekében, hogy magára irányítsa a figyelmet az első kiírta:
„Divatcipők! Minden méretben és színben!”
Meglátta ezt a másik, kitett egy még nagyobb táblát:
„Exportból visszamaradt cipők olcsó kiárusítása!”
Ezt már nem tűrhette a harmadik. Készített egy még nagyobb táblát, és csak egy szót írt rá. Ezt:
„Főbejárat”
*
Egy férfi belép a sportfelszerelési üzletbe. Odamegy hozzá az eladó:
− Segíthetek? – kérdezi.
− Igen. Cipőt szeretnék vásárolni.
− Mihez kell? Teniszhez, röplabdához, kosarazáshoz, túrázáshoz, futáshoz, kocogáshoz?
A vevő végignéz a sok különféle cipőn, aztán a szolgálatkész eladóhoz fordulva bátortalanul feleli:
− Hát szóval… én egyszerűen csak járni szeretnék benne… Lehetséges?
*
Cipőboltban:
− Egy egészen lapos sarkú cipőt szeretnék.
− Mihez akarja felvenni?
− Egy alacsony fiatalemberhez.
*
A vevő visszamegy a cipőáruházba.
− Kérem, ez rendkívül bosszantó. Három nappal ezelőtt vettem itt ezt a kígyóbőr cipőt, és nézze meg, már pattogzik le a bőre…
− Hát persze, – feleli az eladó. – Nyilván ön is tudja, hogy a kígyók rendszeresen vedlenek…
*
Talpraesett kereskedő:
A vásárló fölháborodottan ront be a ruhaboltba.
− Ez borzasztó, tegnap vettem önöknél ezt a pulóvert. Azt mondták, hogy tiszta gyapjú. És itt van belevarrva a címke, hogy százszázalékos műszál.
− Igen, asszonyom. Azt mi varrtuk bele, hogy félrevezessük a molyokat.
*
Kovácsné bemegy a butikba.
− Kérem, divatos ez a blúz?
− Hogyne, a legújabb párizsi divat!
− És nem fakul ki?
− Ez? Három éve van kint a kirakatban, és cseppet sem látszik rajta.
*
Illatszerboltban:
− Mit ajánlanának, hogy megőrizhessem ezt a néhány szál hajamat? – kérdezi az elárusítótól a kopaszodó vevő.
− Sok szép műanyag dobozunk van!
*
A diák bemegy az üzletbe, hogy tanszereket vásároljon.
Amíg kiszolgálják, szórakozottan forgatni kezd egy pulton levő földgömböt.
− Milyen kicsi a világ! – mondja elgondolkodva.
Mire az eladó:
− Ha ez kicsi, adhatok nagyobbat is!
*
Alkudni próbál a vevő a boltban.
Valami keveset sikerül lefaragnia az árból, de aztán a boltos megmakacsolja magát:
− Kérem, ne akarjon lehetetlent. Engedtem, amíg lehetett, de higgye el, most már nekem is többe van. Ez az egész üzlet tiszta ráfizetés.
− Ugyan! – inti le a vevő. – Ha ráfizetéses a bolt, akkor miből élnek?
− Miből, miből? Abból, hogy szombat-vasárnap zárva vagyunk.
*
Ez sem egy jól menő üzlet.
Eladó a vevőhöz:
− Látom, keres valamit. Segíthetek?
− Igen. Legyen szíves megmutatni a kijáratot!
*
A cukrászda tulajdonosa alkalmazottat keres, és bemegy a munkaközvetítőbe.
− Idős vagy fiatalabb legyen, – kérdezi a tisztviselő.
− Az teljesen mindegy, de nem ártana, ha cukorbeteg lenne.
*
− Pistike, miért nem alkarod megmutatni nekünk a növénygyűjteményedet? – kérdezik a gyereket a keresztszülei.
− Mert azt hallottam, hogy vegetáriánusok vagytok.
*
− A hosszú élet titka: minél több fokhagyma – mondja a 102 éves bácsi a társaságban.
Vendégük fintorogva szimatol, és megjegyzi:
− Igaza lehet. De hogy titok lenne, azt nem hiszem.
*
Büfétörvény:
Azt a szendvicset, amelyre belépéskor szemet vetettél, a sorban előtted álló fogja megvásárolni.
*
A hentesnek fél órával a zárás előtt már csak egy csirkéje maradt, és miután hosszú hétvége következik, szeretne tőle megszabadulni. Jön is egy vevő, és éppen egész csirkét kér. A hentes feldobja a mérlegre:
− Uram, ez 1 kiló 20 deka.
− Kicsit nagyobb nincs véletlenül? – kérdezi a vevő.
A hentes hátrafordul, tesz, vesz, majd feldobja ugyanazt a csirkét a mérlegre, mintha egy másik lenne.
− 1 kiló 60 deka. Megfelel?
− Rendben. Elviszem mind a kettőt.
*
− Hány deka van egy kilogrammban? – kérdi a húsbolt vezetője a munkára jelentkező ifjútól.
− Legfeljebb kilencven – hangzik a válasz.
− Kitűnő, fiatalember! Akkor holnap reggel munkába állhat.
*
Szakácsnő:
− Kérek egy kiló marhahúst. De rágós legyen ám!
Mészáros:
− Miért?
Szakácsnő:
− Azért, mert ha puha, az úrék mind megeszik, nekem meg nem marad belőle.
* * *
AZ EGYIK KUTYA, A MÁSIK EB
ERDÉLYI JÁNOS: MAGYAR KÖZMONDÁSOK KÖNYVE
II.
1941.
A mely ebet bottal hajtnak a nyul után, eb eszik annak fogtábul.
1942.
A mely ebet bottal hajtnak a nyul után, nem fogja az meg.
Latin: Invitis canibus venari.
1943.
Ölben vitt eb nyulat nem fog.
1944.
Addig játszik az eb, mig kutyó a neve.
1945.
Ne higgy az alvó ebnek.
1946.
Ne higgy az ebnek, ha szomorunak látod is.
1947.
Soha ne higgyen ember az eb szájának.
1948.
Ne higgy annyit az ebnek, mennyit farka hizelkedik.
Latin: Cauda blandiri.
1949.
Mikor két eb összemarakodik a tál felett, a harmadik könnyen jóllakik.
1950.
Eb is megalkuszik egyszer a macskával.
1951.
Nehezen alkuszik meg két eb egy csonton.
Két eb nem alkhatik meg egy csonton.
Német: Zwei Hunde an einem Bein
Kommen selten überein.
1952.
Ki ebbel hál, bolhásan kél.
A ki ebbel fekszik, bolhásan kél fel.
Német: Wer mit Hunden zu Bette geht, steht mit Flöhen wieder auf.
1953.
A ki ebbel játszik, bot legyen kezében.
1954.
Ki ebbel bolondozik, bot legyen kezében.
1955.
Magadra vess, ha megharap az eb, mikor vele játszol.
1956.
Tarts ebet, ha veszned kell.
1957.
Ne tarts ebet, ha kenyérhajad nincs.
1958.
Csak korpád legyen, könnyü ebet kapni.
1959.
Ki más ebét tartja, csak a kötél marad nála.
Igy van görögül is szórul szóra. – Ki hálátlan iránt van jóakarattal, hiába fáradott.
Latin: Qui canem alit externum.
1960.
Ki idegen ebnek hány kenyeret, nem veszi jutalmát.
Német: Wer fremde Hunde aufzieht, erntet schlechten Dank.
1961.
Bakzó ebnek sok a lyuka.
1962.
Fanos ebnek gubás a társa.
1963.
Az ebet is megbecsülik uraért.
1964.
Akkor busul/szomoru az eb, ha éhes./mikor éhes.
1965.
Vess kenyeret ebnek, megharap érette.
1966.
Tégy jól ebbel, még rád mordul.
1967.
Agg ebnek, vén szolgának egy a fizetése.
1968.
Késő agg ebet tánczra tanítani.
1969.
Vén ebre korpa is vesztegetés.
1970.
Jó a vén eb ugatására kitekinteni.
Német: Wenn alte Hunde bellen, ist’s Zeit, dasz man ausschaut.
1971.
Eb is bánja orrát.
1972.
Eb is haragszik orráért.
Senki sem szereti, ha gyönge oldalát érintik.
1973.
Nem ebre bizták a lóhalált.
1974.
Ha eben állana, sok lóhalál esnék.
1975.
Ha ebre biznák a nagy böjtöt!
1976.
Ebre bizni a hájat.
1977.
Az ebnek ha aranya volna is, hájat váltana rajta.
Ki hasának él, reá költi mindenét.
1978.
Elég egy ebre egy koloncz./kölöncz./czölönk.
Elég egy embernek egy hivatal.
1979.
Nem egy ebnek kurta a neve.
Kevésbé nyomatékosan: két ebnek is lehet egy neve.
1980.
Megadták neki az ebek vacsoráját.
1981.
Majd elfujja az ebek dalát.
Mindkét km. olyat jelent, mit a megjárás, baluljárás alatt értünk.
1982.
Ugat a félénk eb, de meg nem mar.
Azokra szól, kik jobban győzik szóval mint tettel.
Latin: Canes timidi vehementius latrant.
1983.
Eb is, kopó is, agár is.
Az egri püspök utazván egy falun, valamelyik földesur inasa kérdezé a bakon álló huszárt: ki legyen ura, s a huszár igy felelt: episcopus agriensis, mit a bárgyu szolga a fentebbi közmondássá vált szavakkal vitt hirül urának. –
Mikor jót várunk, és rosz, sőt rosznál is roszabb az eredmény, p. pörben az itélet, akkor mondjuk e közmondást.
Jelent sok czimet is.
Ha pedig állapotjegyzőleg akarunk szólani: ebül is, kutyául is, komondorul is.