Irodalom, mese, vers Az én internetes könyvtáram

Karinthy Frigyes

Írta: Nagy Jenő · 2012. december 30.

kb. 10 perc olvasás

52. vasárnap

Alkalom.

Az ember alkalmakat keres, hogy kiélje, kicselekedje, kiörülje és kiszenvedje a belészorult mindenféle indulatot – ennyi az egész. Évforduló, újév, Szilveszter, születésnap, vasárnap, emlékünnep, halotti tor: csupa titulus bibendi ^[41] és titulus vivendi.^[42] Ezek a csomópontok az egyformán szaladó időben, mindnyájan igen jól tudjuk, nem jelentenek valóságos határokat, illetve nem különböznek a többi naptól és pillanattól. Az idő nem áll meg attól, ha megállítjuk az órát – a mennybolt óriási, látványos cifferblattján azért csak tovább szalad Nap és Hold, Nagymutató és Kismutató, senki őket megállani nem látta. De hát menjünk bele, hogy újév van, hogy ez egy kiemelkedő, magasabb pont, ahonnan messzebb lehet látni múltba és jövőbe – hiszen mindig erről van szó: emlékezni és jósolni. Menjünk bele, használjuk fel az alkalmat – emlékezzünk százmilliomodszor a változhatatlan tegnapra, és jósoljuk meg százmilliomodszor azt a holnapot, amit nincs erőnk és kedvünk megcsinálni – lévén jósolni sokkal kényelmesebb és egyszerűbb, mint cselekedni. Rendes ember, finom ember, úriember nem avatkozik bele a Gondviselés dolgába – ő tanult tudományt és mindenféle okosságot, és ha ő látja, hogy a torony teteje ingadozik, akkor ő, a nehézkedési erő törvényét ismervén, szépen megjósolja, hogy a torony le fog szakadni, esetleg annak a másik, nem eléggé rendes és okos embernek a fejére, aki abban a pillanatban éppen arra sétál.

Van szerencsém tehát az ezerkilencszázhuszonnyolcas esztendőre megjósolni, hogy minden nagyon szép és kívánatos lesz: a bárány nem fogja megenni a farkast, ha illedelmesen viselkedik.

De a költőt hagyjuk békén, szegényt, e szent ünnepen.

A költőnek nincs ünnepe, mivelhogy neki nincsen hétköznapja. Mivelhogy neki egyetlen ünnepe van csak, de ez születésétől halála pillanatáig tart – úgy hívják ezt az ünnepet: jelen pillanata. Egyetlen alkalom az ő számára – ezenkívül nincs alkalom több a világon. De micsoda alkalom. Úristen! ha csak egy pillanatig éreztétek volna, soha nem volna kedvetek, szükségetek többé, vasárnapot, évfordulót ünnepelni! Pillanat, most, örök évforduló, évezredforduló, ami soha többé vissza nem tér – minő csodás alkalom, szívdobogtató kaland a nagy úton, ismeretlen tájak felé! Itt állani a múlt partján, a hegy peremén, szakadék szélén – állni a parton, egy lépés még -, aztán az ismeretlen óceán, levegő, tenger. Ezt érezhette Kolumbusz Kristóf, állván az Atlanti-tenger partján, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul-e, vagy közvetlenül a csillagos egekbe bomlik?

Mögötte elhagyott vidékek. Jól emlékezik. „Járt a gyermekvágy forrásvidékén – a csalódás hideg patakján keresztülgázolt, sötét alagútján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vitték.” De mindez mögötte van, meg nem változtathatón. A mozgókép megállt, s egyik lábukkal a levegőben, szóra nyílt szájjal, felemelt kézzel állva meredtek a figurák. Egy kéz, ami felé nyúlt, egy szó, amit elkapott, a ház tetejéről zuhanó kő, ami elől félreugrott. Mindez megállt, megmerevedett a levegőben.

De ami előtte áll – azt még el nem határozta senki és semmi. Abba még beleszólhat, ott még dolga van, ott nem parancsol se bölcs belátás, se okos tudomány – ott még senki se járt, síneket senki se rakott le, vonalakat senki se húzott, házat senki se épített, ott nincs enyém és tied, ott nincsenek akták és bizonyítványok, bélyegek és pecsétek, ott sorsa nincs bent lajstromokban, mert az az ország még senkié, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás között a hatalmasok. Mert ennek az országnak utaira táblákat és kerítéseket nem raktak, utait senki sem ismeri – ott az utak talán – felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek – ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán fent van, ami itt lent, ott talán nem a földre esik az eleresztett kő. Senki se merje mondani, hogy ott is a földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki, és nem látott fehéret és feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.

Ebben az országban még vannak esélyei. Ami ott van, ahhoz hozzányúlhat, megváltoztathatja, helyéről eltolhatja. Intésére ott visszafordulhat, ami elindult, s megindulhat, ami helyben áll. Mert ott lefejti csuklójáról, és szeméről letépi a kötéleket hallgatag útitársunk, a százszor megláncolt, százszor megcsúfolt képzelet.

Valaki hazugnak és képmutatónak nevezett, mert bizonyos észrevételemet bizonyos dologról nem akkor mondtam el, amikor történt – máskorra halasztottam, időszerűtlennek éreztem elmondani, és a helyzet sem volt alkalmas. Eltűnődtem ezen a dolgon – valóban hazug volnék? Igaz, hogy nem elégedtem meg a puszta hallgatással: néhány ártatlan, de mégis csak valótlan állítással próbáltam elütni a dolgot, időt nyerni.

De a lelkem mélyén megvolt a szándék, hogy mihelyt hely és idő alkalmas lesz, mihelyt számíthatok rá, hogy az elmondott észrevételt úgy és annak érti, aki hallja, ahogy és aminek gondoltam: haladéktalanul elmondom.

Nem hiszem, hogy messzebb lehet menni az őszinteségben. Az őszinteségnek feltételei vannak, nemcsak annak a személyében, aki vall, hanem annak a személyében is, akinek vallunk. Az igazi igazság szempontjából nemesebb, szebb dolog ártatlanul hazudni, mint abban a biztos tudatban lenni őszintének, hogy abból, amit mondtam, éppen a valóság fordítottját fogja felfogni a tótágast álló hibás lelkiállapotban leledző gyóntató.

Férfihiba: összetéveszteni az őszinteséget az igazsággal.

Női bűn: összetéveszteni az őszinteséget az exhibicionizmussal.

A férfinak, aki hazugnak nevezett, vervén a mellét, hogy ő bizony kimondja áperte, amit gondol, az elbizakodottságán mosolyogtam – ugyan, honnan veszi a bátorságot feltenni, hogy igazat gondolt?

A nőnek, aki képmutatással vádolt, egyszerűen azt feleltem: asszonyom, meztelenül kiszaladni az utcára nem okvetlenül nemes őszinteség, leszakítása konvenciók hazug láncainak – lehet az egészen konvencionális szemérmetlenség is. Ami a képmutatást illeti, engedje meg, ahhoz mégiscsak különlegesebb alkalmat várok a mostaninál, hogy egyebemet is mutassam, mint a képemet.

Találkoztam a röntgenszemű emberrel, a vesékbe nézővel, aki előtt nincs titok. A mélybe látóval, aki a felület mögé fúrja pillantását, és szemedbe mondja, amit magad se tudtál, vagy letagadtál magadnak, mások elől mindenesetre rejtegettél. Hogy a lapockacsontod elferdült, hogy a medencecsontod nem valami sikkes, hogy szélesen és utálatosan vigyorog két állkapcsod, és szemüreged hátsó nyílásán át meglátni a mögötte kujtorgó kísértetet.

Eleinte nagyon imponált, hideg borsódzott végig hátamon, ahogy a Láthatatlan látható lett kék fényben villódzó lemezén mélységes szemének – fokozta a hatást az elsötétített szoba, titokzatosan villogó műszerek.

Ez régen volt. Ma már nem vagyok oda annyira, ha a csontvázamat látom – megszoktam, hogy a nagy kaszás nem kívülről fenyeget, hanem ott lakik, kényelmesen, bennem, türelmesen várakozva estig, amikor majd szépen magamtól levetkőzöm – lehúzom egybeszabott bőrbekecsemet, üstököm szőrmekalapját, bőrbekecsem zsíros bélését, izmaim ingét, idegeim finom óraláncát, hogy aztán ő is lefekhessék. A röntgenszemű ember se babonáz meg többé – rájöttem némi fogyatékosságára, ami nem kisebb, talán nagyobb, mint az enyém. Lehet, hogy az én szemem tökéletlen, amiért nem látok a mélybe – de neki – csodálkozva jöttem rá idővel – szembaja van, ami talán nagyobb hiba a tökéletlenségnél. Hiába néztem rá legkedvesebb mosolyommal, ő csak csontok vigyorgását látta – belelátott a vesémbe, de nem vette észre a télikabátomat. A láthatatlan láthatóvá lett számára, de eltűnt a látható – megtanult olvasni sötétben, de a napvilág elveszett látóköréből.

A Lét titkai…

Egyelőre az élet van, a létnek ez a kis része éppen elég látni- és felfognivaló, egy életre: nyilván oly célból, hogy lássam és felfogjam. Ha számomra is van még, előtte és utána, valamiféle lét – ott ráérek, megfelelő eszközök birtokában, felfogni és megérteni, ami előtte és utána és körülötte van.