A kápolna harangja
Elmondottam már néktek a Szent Anna-tó regéjét. De még azt nem mondottam el, hogy régesrégen, sok száz esztendővel ennekelőtte, tündérek is laktak e tóban, akik esténkint feljöttek a tó színére, ottan játszottak, enyelegtek, közbe-közbe énekeltek olyan szépen, olyan édesen, hogy aki hallotta, azt hitte, mennyből leszállottak az angyalok, azok énekelnek.
A földi népek azonban kápolnát építettek a tó partjára Szent Annának az emlékezetére s honnét, honnét nem, szereztek egy olyan harangot, melynek a hangja szebb volt, ezerszerte szebb a tündérek hangjánál. Egy barát lakott a kápolnában s ez nemcsak reggel, délben, este, de éjfélkor is meghúzta a szépen csengő harangot. Mikor a tündérek meghallották a harang csengését, mintha csak egyszerre megnémultak volna, torkukon akadt az ének, nem fogta többet a játék sem, az enyel-gés sem, szomorúan, haragosan szállottak alá a tó fenekére.
Ettől az órától fogvást nem volt nyugodalma a tündérek királynéjának.
– Hallod-e, – mondta a szolgájának, a hétsinges szakállú törpének, – hozd el nekem azt a harangot, különben nem lesz itt maradásod.
Mondta a hétsinges szakállú törpe:
– Ne búsulj, királyné, még ma éjjel elhozom azt a harangot.
Amint esteledett, alkonyodott, kiment a tóból, be az erdőbe. Ment, mendegélt s egyszerre csak tüzvilágot látott. Odamegy, hát egy pásztorlegényecske hever a tűz mellett.
– Jó estét, szegény juhászlegény.
– Adjon Isten, hétsinges szakállú törpe!
– Hallod-e te, szegény juhászlegény, egyet mondok s kettő lesz belőle.
– Hallom, hétsinges szakállú törpe, hallom.
– Azt mondom én neked: lopd el a kápolna harangját s annyi aranyat s ezüstöt adok érte, hogy az unokád unokája is hatlovas hintón járhat.
Nem szólt erre a juhászlegény egy jó darabig, gondolkozott: tegye-e, ne-e, de mégis csak rosszra fordult a gondolatja s mondta:
– Jól van, hétsinges törpe, ellopom a harangot.
Még az éjjel el is lopta, a törpének odaadta:
– Nesze, vigyed. Hol a pénz?
– Ott van annak a fenyőfának a tövében, ni!
Csakugyan ott is volt a temérdek arany s ezüst annak a fának a tövében, amelyikre a törpe mutatott. Felveti a vállára nagy nehezen a zsákot (mert abban volt a pénz) s elindul a szállása felé, de ím, ahogy egyet lép, lesüpped térdig; még egyet lép, lesüpped derékig; még egyet s lesüpped mellig. Haj, teremtő szent Istenem, megijed a juhászlegény szörnyűségesen, ledobja a zsákot, nagy üggyel-bajjal kimászik a süppedékből, szalad a tűzhöz, lefekszik, de feküdhetett: nem jött a szemére álom….
Reggel harangozni akart a barát s hát volt szépen csengő harang, nincs szépen csengő harang. Megy a juhászlegényhez s mondja neki könnybelábbadt szemmel:
– Hallgass ide, juhászlegény! Ellopták a szépen csengő harangot! Ugyan nem vetted-e észre, ki járt erre?
– Nem vettem észre, szent atyám – mondotta a juhászlegény, de nem mert a barát szemébe nézni.
– Jól van… ez így annyiban maradt. A népek más harangot öntettek, de annak rekedtes volt a hangja s esténként, mikor a barát meghúzta, feljöttek a tündérek a tó színére, mindenféle csúfondáros verseket kiabáltak a kápolna felé.
Halljátok csak, hogy csúfolódtak:
Gingalló,
Szent ajtó,
Főzz kását!
Nincsen só,
Ha nincs só,
Kérj mástól.
De nem ád!
Ha nem ád,
Vágd pofon,
Giogalló, gingalló!
Majd megszakadt a szíve a szegény barátnak, amint ezt az istentelen csúfolódást hallotta. De még a juhászlegénynek sem volt nyugodalma.
– Egy életem, egy halálom, -mondotta magában, – visszakerítem a harangot.
Egy este aztán, amikor fel szoktak jőni a tündérek, a tó mellé terelte a nyáját, ottan összekötözte a berbécseknek a szarvát a azt mondta nekik:
– Amikor én azt mondom: Ó Mária, Jézus neve! belekapaszkodom a farkatokba s ti csak húzzatok engem.
Azzal leült a tó partjára, a lábát a vízb’e Idfgatta s várta, hogy jöjjön a tündérek királynéja.
Hát csakugyan felbukkan a tó közepén. a tündérkirályné aranyhajas feje s hogy meglátta a juhászlegényt, hívta, hívogatta, édes szókkal csalogatta:
– Jere ide, jere, jó dolgod lesz itten. Visszafelelt a juhászlegény: -Jer ide te!
A tündérkirályné kiúszott a tó parijára:
– Ha te nem jöttél, eljöttem én. Jere velem, nem bánod meg.
Nyújtotta a kezét a juhászlegénynek, a juhászlegény is az övét, aztán egyszerre húzni kezdették egymást: a tündér a juhászlegényt be-, ez a tündért kifelé.
No most, melyik az erősebb? Akár hiszitek, akár nem, a tündér volt az erősebb: berántotta a juhászlegényt a tóba.
De ebben a pillanatban a legény nagyot kiáltott:
– Ó Mária, Jézus neve! – s egyik kezével a berbécsek farkába kapaszkodott, a másikkal megfogta a tündérkirályné kezét. A berbécsek nekihuzakodtak s egyszerre kirántották a gazdájukat is, a tündérkirálynét is a tóból.
– Eressz el! Eressz el! – könyörgött a tündérkirályné.
– Elébb add vissza a szépen csengő harangot.
– Csak azt ne kérd, kérj akármit. Adok még aranyat, ezüstöt, többet, amennyit adtam.
– Nem kell nekem, sem aranyad, sem ezüstöd, kell nekem az én lelki üdvösségem. Add vissza a harangot.
Mit volt, mit nem tenni, a tündérkirályné lekiáltott a tó fenekére:
– Hé, hétsinges szakállú törpe, hozd fel a szépen csengő harangot!
Egy pillanat sem telt belé, jött a törpe a haranggal. Akkor aztán a juhászlegény eleresztette a tündérkirálynét s szaladt a haranggal a kápolnába. Egyszeribe visszatették a helyére s éjfélkor ismét megcsendült a szépen csengő harang. A tündérek, ahogy meghallották a harang szavát, nagy sírással, jajgatással elköltöztek a tóból, hová, merre, a jó Isten tudja, – többet itt senki lélek nem látta őket.
Benedek Elek
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE
Tündérképző a Facebook-on
|
A magyar néphit tündéreit a Dél-Alföldön, Dunántúlon, Erdély, Moldva, Bukovina területén, valamint a Felföld sok helyén ismerték. A beléjük vetett hit különösen a déli és keleti területeken volt igen intenzív, mint ezt az emberek közti megjelenésükrõl, a velük való találkozásokról, csábításaikról feljegyzett élménytörténetek nagy száma is bizonyítja. A mindenhol ismert tündér és szépasszony név, a felföldi menyecske, az északkeleti területek kisasszonya, valamint a fehér asszony, cifra asszony elnevezések is egy lényegében azonos nõi démont jelentenek, csekély táji különbségekkel. Fõ jellemvonásaikat Zentai Tünde összefoglalta a szépasszony vonatkozásában, ezt egészítjük ki egyéb neveket viselõ tündérek adataival. 
Tudom, hallottátok hírét a forrásairól híres Borszéknek. Annak a vidékén rengeteg erdős vidék között emelkedik egy sziklahegy: Vároldala a neve. Volt is vár ennek a tetején, de az csakugyan réges-régen lehetett, kő kövön nem maradt, csak valami sáncnak a nyoma. 
A Tündérvár fenn van a Tordai-hasadék tetejin, jobbról. Nemigen van, aki pontosan meg tudná mutatni hol. Benne rozmaringfa. Roppant nagy fa. Hallották, vannak ott nagy kígyók is. 
